Múltat kutatni, hagyományanyagot gyűjteni egyedül nem lehet. Kellenek hozzá olyan idősebb emberek, akiktől hiteles élményeket, tapasztalatokat kaphat az író.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert én igen sok készséges-szíves matyóra akadtam, akik nemcsak elbeszéléseikkel gyarapították ismereteimet, hanem - ha olykor túl küzdelmesnek éreztem ezt a vállalkozást - ők voltak, akik biztattak, meggyőztek a folytatás szükségességéről.

Köszönöm azoknak a mezőkövesdi, szentistváni, tardi és bogácsi embereknek a közreműködését, akik segítették munkámat, szóbeli és fénykép-dokumentumaikkal színesebbé tették e könyvet.

A szerző előszava

Minél mélyebb az emlékezés kútja, annál tisztábban mutatkoznak benne a múlt képei...

Szűkebb szülőhazám, Matyóföld múltjából, korai gyermekkoromból (a felszabadulást közvetlenül megelőző időből) nagyszülők, rokonok, szomszédok kedves alakjai sorakoznak most gondolataimban.

Fekete fejkendős parasztasszonyok, korán öregedők, korán elmenők. Törékeny, apró, százesztendős anyókák, akik valójában ötven-hatvan évet éltek. Magam előtt látom őket, s szinte hallom nagyanyám hangját: "Szorgos életet kell élni!" Vajon mikor aludt, mikor pihent? Nem tudtunk olyan későn lefeküdni, hogy még tenni-venni ne lássam: babot tisztítani, beáztatni a másnapi főzéshez, kovászt tenni kenyérsütéshez, ha egyebet nem, akkor foltozni. Megbocsáthatatlan véteknek tartotta a tétlenséget. Talán még az alvásra szánt időt is a hiábavalóságok közé sorolta.

Nem is tudott a szemem olyan korán felpattanni, hogy a konyha vagy udvar felől ne az ő neszezését hallottam volna. Ha egy parasztasszony hajnali ötkor nem volt talpon, ott már nagy baj történt, olyankor már az orvos is csak ritkán tudott segíteni.

Sok jeles tulajdonságukat hozhatnám elő. Ami családösszetartó erejükből szívet-lelket melengetőn még onnan túlról is visszasugárzik, az az utánozhatatlan, természetes, őszinte vendéglátás, helykínálás, ami a legváratlanabbul betoppanó érkezőnek is dukált. Ahogy nyílt az ajtó, már lebbent a kékfestőssurc csücske, kapta a karszéket, és illendően letörölte: "Ugyan üljék már le, ne vigye el az álmunkot!" szavak kíséretében hellyel kínálta, akárki fia-borja lett légyen a látogató. Jelkép volt a széktörlő mozdulat, mert fénylett a gyakori használattól a szék ülőkéje, sehol azon egy porszem. Nem is ment el tőlünk rossz szájízzel senki a világon! Hát még, ha olyankor talált jönni, amikor a búbosban vagy a masinán éppen sült valami. Azt okvetlen meg kellett kóstolni! Nem lehetett ellenállni a szíves kínálásnak: "Ne vesse meg szerény asztalunkot, no, vegyék má egy keveset!" Emlékeimben élő drága mozdulatok, régmúlt otthonillatok, egyszerű paraszti étkek szétomló zamata, az evés közbeni csend összefonó áhítata... Tisztára sikált tölgyfa asztalunkhoz, egy közös, nagy tálhoz hívom most közibénk az olvasót:

Kedves vendég tiszteltessél, nálunk megvendégeltessél!

Testi-lelki táplálékunk

Kisgyerek voltam, nem több hét-nyolc évesnél, de talán annál is kisebb. Sokszor kaptam magam azon, hogy életünkre rá-rácsodálkozom. Ez az érzés csak valahol a mélyben mocorgott, akkor még öntudatlan, nevenincs gondolatok formájában.

Ma a felnőttkornak is a második feléről visszatekintve már tudom, hogy valóban csoda volt mindaz, ami hajdani gyerekszívemet megfogta. Vágyakozó irigykedéssel kérdezem: azok az iskolázatlan, egyszerű emberek a gondok, bajok kátyújában hogyan tudták oly lemásolhatatlan életösztönnel megszabni a test és lélek szükségleteit. A mindennapi eledelt elsősorban testfenntartó fontosságáért becsülték. Áhítatos tiszteletet adtak minden betevő falatnak a szertartássá nemesült szokások. Külön hangulata volt früstöknek, ebédnek, kései vacsorának, köznapi és ünnepi fogyasztásnak; életükben betöltött szerepe szerint megadták rangját, megtalálták helyes arányát, mértékét.

Étkezéshez kapcsolódó imáik háládatos köszönettel jelzik, mily- nagy az értéke a közös erőfeszítésnek, melynek árán asztalra kerül az étel.

Nem tudom, másfelé hogy dívott, de nálunk nagyanya joga volt asztali áldást mondani. Miközben bennünk, gyerekekben már tótágast állt az éhség, és alig tudtuk türtőztetni magunkat, ő szerény áhítattal lebegett szavainak varázslatos bűvöletében:

:Mindeneknek szemei tebenned bíznak, Uram! És te adsz eledelt azoknak alkalmas időben; fölnyitod kezeidet, és betöltesz minden élő teremtményt áldásoddal. Áldj meg minket, Úristen, és ezen ajándékid, melyeket a te jóvoltodból magunkhoz veszünk.

Ahogy elnéztem munkában aszalódott, összekulcsolt kezeit, olyan érzésem támadt, hogy ez a fohász nem egy mai, keresztény vagy más istennek szól, hanem a mindenkori szegény ember könyörgése egy mindenkori, sóvárogva vágyott "jó" hatalomhoz... Később, felnőttkoromban megdöbbenve ismertem rá hajdani sejtelmeim igazolásaképpen ugyanezen szavakra az egyiptomiak napistenhez szóló himnuszában.

Persze a forró leves párolgásánál legtöbbször nem ilyen fennkölt érzések forogtak a kobakomban. A legkomolyabb pillanatokban mintha az ördög incselkedett volna velem. Bizony előfordult, hogy miközben a déli harangszó egyszerre zengett az ima hangjaival:

Mindenható Isten! Ki minden élő állatot alkalmas eledellel jóltartasz, áldd meg ezt az ételünket és italunkat, melyet szolgáidnak készítettél, s ha megadod e halandó testnek a mindennapi kenyeret, add meg lelkünknek

is a mindennapi kegyelmet, hogy a te dicsőségedre és lelkünk üdvére éljünk.

- az én szemem nem az áhítattól lábadt könnybe, hanem a visszafojtott nevetéstől. Fel-felbuggyant torkomban a csintalanság, mert az ötlött eszembe, ahogy öregapa biztatott huncutul: ó, nem szükség ám az a hosszú imádság, a gyerek elég ha annyit mond: "Mi atyánk Isten, disznóláb!" Közben még a testvérem is oldalba lökött, fokozva a kirobbanás veszélyét "Ne nevess, mert kifut a bableves!

Még tán szerencsém is volt, hogy- rögtön az első kanál étel cigányútra ment, és köhögésbe fojthattam a kitörő nevetést, mert akkor már elszabadult a pokol. A testvérem vérszemet kapva előbbi sikerétől - tele kanalával jelezve a keresztvetést -, rám hunyorított, úgy suttogta: "Ádám, Éva, Ábrahám, ezt a falást bekapám!" Rögvest meg is kaptuk a szigorú intelmet: "Ne renyhélkedjetek az asztalnál!" Csak nagyapa békítő csitítása vetett véget a helytelenkedésnek: "No, egyetek, hadd nőjön a begyetek!"

Persze, ha a mezei munka közben a föld végén fogyasztottuk a früstököt vagy az ebédet, olyankor az ima is rövidebb lett. Evés előtt csak: Édes Jézus, légy vendégünk,

Áldd meg, amit adtál nékünk! Ámen.

vagy: Ó, Uram! Áldd meg ez étkeket

és engem szegény bűnöst!

Evés után: Aki ételt, italt adott,

Annak neve legyen áldott! Amen.

esetleg: Ó, Uram! Hálát adok neked ez étkekért,

melyeket nekem, háládatlan

teremtményednek kegyesen nyújtottál.

Tele hassal türelmesebben hallgattuk már a hosszabbra nyújtott hálaadást is. Megelégedett nyugalom terült el közöttünk:

Hálát adunk neked, mindenható Úristen

minden jótéteményeidért.

Dicsérjék őt minden népek,

mert megerősödött az ő irgalmassága,

és az Úr igaz volta megmaradt mindörökké.

Fizess meg, U ram, minden velünk

jót tevőknek az örök élettel.

Nekem a másik hálaadás jobban tetszett:

Hálát adunk neked, mennyei Atyánk,

hogy adományaiddal táplálni méltóztattál,

s adj kegyelmet, kérünk:

hogy étel és ital erőssé és képessé

tegyen a te szolgálatodra.

Az öregszülők emléke jóformán csak egy-egy jellemző gesztusuk felvillanásában rögződött: anyai nagyanyám tanítón felemelt hangja: "Akár isztok, akár esztek, mindent Isten nagyobb dicsőségére tegyetek!" Tiszteletet ébresztő naiv hitének egyszerűsége mellett józan derűjével mindig ott áll valahol a háttérben nagyapa. Huncutul csippent a szemével: semmi bajunk, ha jóllakunk..., amit én körülbelül úgy fordítottam: ne féljetek, amíg engem láttok, lesz miért hálát adni nagyanyátoknak! Ez égi és földi oltalom biztonságos gondtalanságában cseperedtem hát, testben-lélekben gyarapodva, mígnem nagyobbacskán táguló környezetem újabb csodáit ismerhettem meg.

Úgy alakult, hogy a rokonságban egyre-másra házasulandó sorba kerültek a fiatalok. Lagzi lagzit követett. Sehogy se akartam megérteni édesanyám mondását, mármint hogy a disznótor otthon, a lakodalom máshol jó... Fogalmam sem volt, hogy mennyi gonddal-bajjal jár egy lagzi. Az én keblem dagadozott ilyenkor a büszkeségtől, a pocakom meg a padláson összehordott sok-sok finomságtól.

A lakodalmi vacsoránál aztán kóstolót kaptam a felnőtt világ tréfás-sikamlós mondókáiból is! Kettéállt a fülem azok hallatán, pedig magyarázatukat sem tudtam még, csak sejtettem, hogy szabadosabban mondanak ki mindent, mint máskor bármikor.

A vőfély ki nem fogyott az étel-ital köszöntő versikékből:

Vacsora előtt való tréfabeszéd

Uraim, hogy újságot mondhassak,

A konyhába' voltam, hogy valamit megtudjak.

Meg is láttam az ételek számát.

Mert elloptam a szakácsnő céduláját,

Melyre az ételek neveit fölírta,

Mert fölírás nélkül ő maga sem tudta.

A jó ételeket tudja kavargatni,

De a boroskancsót is tudja hajtogatni.

Íme a cédula itt van a kezembe,

Öreg betűvel van erre följegyezve,

Elmondom én, hallgassátok csak hát,

Nem is a vacsorát, hanem csak a javát.

Első tál étel lesz nyakleves tésztával,

Utána borjúbőgés szúnyogcombbal.

Fricska gombával,

Marhahús hidegmártással,

Susztercsizma mandulával,

Aprószög babsalátával.

Öregasszony pillantások,

Sóhajtó bíbictojások.

Szabógallér patkánymájjal,

Megkenve pirított hájjal,

Dióhéj zsemlemorzsával,

Suszterinas rossz csizmával.

Káposztával töltött rétes,

Káposzta nélkül a béles.

Háromhetes friss halleves,

Ütés alatt megsült deres.

Töltött káposzta szaga, L

ókörömből készült laska.

Leforrázott, meglőtt harcsa,

Rostélyon megsütött macska.

Ime, elmondtam a javát,

Ki mondja utánam számát?

Aki ezt így el tudja sorolni,

Annak egy kancsó bort fogok behozni!

A vacsora alatt, ahogy nem apadt ki a jó bor a kupából, a vőfély sem fogyatkozott ki a mondókákból.

A disznóölés majdnem hasonlatos volt egy kisebbfajta lagzihoz. Koma, sógor hajnaltól segédkeztek a disznó eltakarításában. Már a disznószúrást megelőző kupicánál elhangzott a hangulatkeltő felhívás:

Tisztelt rokon, szomszéd! Itt hoztam egy disznót,

Mely csak ezidáig ehette az ivóst. Szaporításával eladásra szántam, Csak az a baj, hogy a passzust Valahol elhánytam.

Így hát nem eladó, inkább itt levágom, Közfogyasztásra szívből felajánlom. Kettő a fülére, egy meg a farkára, Ebből nem lesz dézsma a közellátásba!

Mindeneknek fénypontja persze a disznótoros vacsora volt. A széthúzott nagy asztalt környetlen-körül ülte a rokonság. Ott nyüzsgött apraja-nagyja. Az asszonynépben az elvégzett munka öröme, a férfiemberekben a felhörpintgetett itóka hangulata is emelte a kedvet. A hangadó itt keresztapám volt. Ő tette asztalközépre a nagy tepsi hurkát:

Olyan étket hoztam, amit még nem ettek, Amitől a lányok menyecskévé lettek.

Itt a mérges, kemény hurka, Aki eszik, majd megtudja...

Rajta hát mindenki, két kézre, körömre, Mert legutoljára nyögés lesz a vége.

Kemény és szép évek. Imák-szitkok, ünnepek és hétköznapok szabtak egyenes ösvényt fejlődésünknek. Vajha őseink hagyományaiból kiszűrve a jót, az előremutatót, meg tudnánk találni fűszereit mai életünknek, egyensúlyát a külső s belső értékeknek!

Füstöl a kémény

Bandukolok a tavaszszagú utcán. A levegőben frissen ázott föld nedves párolgása keveredik a pattanó rügyek édesen kesernyés illatával, itt-ott közéfurakszik a tavalyi gaz égetéséből errefelé kígyózó ismerős fanyarság is. A kiskertekben hajladozó, munkálkodó emberek ágyásokat igazítanak, veteményeznek. Jó újra itthon...

Tekintetem kutat a háztetők fölött a márciusi égen, öreg kémények hazaváró füstje játszi kergetőzését idézve a szívben. Tűz és füst. Az ősember óta az otthonnak, melegnek, bizton-ságnak, ételkészítésnek jelképei. Nyelvemlékeink fordulatai a közvetlen tapasztalás hitelességét őrzik. Gyönyörködöm árnyalatos finomságukban: füstöl, füstölög, füstöt okád, izzik, parázslik, szikrát vet, lángra lobban, föllángol, ég, lángot kap, beleharap a láng, begyullad... Fokozatait az egyszerű ember soha el nem vétette!

Hajdani szólások patinás aranymondásokká nemesedtek: Egy füst alatt - egyszerre elintéz valamit. Eltűnik, mint a füst. Kémény nem füstöl magától - oka van mindennek. Nagyobb a füstje, mint a lángja - nem veszélyesen mérges az asszony. Szile mondta gyakorta, ha szóvá tettük a szemünket csípő füstöt: "Ki melegedni akar, füstöt is szenvedje!" Gyerekkoromban, ha nyílt lángnál pirítottunk, hiába cserélgettem a helyemet, mindig arra járt a füst, ahol én guggoltam. Nagyapa nevetve vigasztalt: "Szépre száll a füst, hiába no!" Ha meg valami látszólag jeles eset történt, nagyanya ajánlotta hogy:

"No, ezt felírjuk a kéménybe korommal!" Régtől maradt fenn az is: "Oda megy, hol füstöl a kémény!" Bizony sóvárogva én is oda tartok az emlékezés léptein, s életre kelnek a megfakult fogalmak:

A parasztkonyhát nálunk pitarnak nevezték, mely szegényebbeknél az udvarra, módosabb háznál ámbitusra nyílt. A konyhában a legrégebbi időkben nyitott kémény volt. .A búbosban és a konyhapadkán zajlott minden sütés-főzés. Különösen télidőben úgyis mindennap befűtötték a búbost, hogy tartsa meleggel a szobát másnap hajnalig. Akkor már egyúttal betették a fazekat a közepire, és mire térült-fordult a gazdasszony a tennivalókkal, gond nélkül megfőtt az étel. Még a tejet is a búbosban forralták. Annak a teteje bebőrödzött és rózsaszínre pirult. Búbosban főtt ételeknek utánozhatatlan a zamata! Szükséges volt, hogy minden gazdasszony jól ösmerje a kemencéjét: mennyi fűtenivalóval fűtik ki, mennyire tartja a hőt, mert ahhoz képest kell bent hagyni a fövő ételféleséget, a kenyeret vagy tepsiben sütött tésztaneműt.

Ahhoz, hogy a búboskemence mindig meleg legyen, elsősorban sok fűtelék kellett. Szalma mindenképpen. Annak a tüzétől már elégett aztán a kukoricaszár, a napraforgókóré, mákkóré meg mindenféle más is. A termények begyűjtésével egy- időben gondosan pakba raktak hát minden effélét a parasztporták szérűsudvarán. Megtervezett rendben sorakoztak: szalmakazal, szénakazal meg boglya, kukoricaszárból hat-nyolc kúp is, büszke bokrétával a fejükön. A többi szegényesebb kóréféleség csak szerényen, eresz alatt, istálló végiben vagy a kerítés mellé állintgatva várta sorát.

Igen ám! De mindeme természetes tüzelőanyag csak annak termett meg, akinek földje volt. A földetlen szegényember napszámot töltött érte, megvásárolta, vagy nekigyürkőzött, és "Segíts magadon, az Isten is megsegít!" fohászkodással nekiállt tőziket vetni.

Az istállótrágyát kihordták egy kupacba, aminek átmérője úgy három méter volt, a magassága meg két, két és fél méter,

attól függően, hogy ki mennyi tőziket akart vetni. Mire jött a tavasz, úgy májusra, ez összeért, összeivódott. A színét levágták kapával, mert száraz volt, és eltávolították. Az érett istállótrágyát, ami szinte már massza volt, meglocsolva, kapával átvágták - úgy, maguk elé: meg kellett taposni, ahogy a tapasztáshoz, vályoghoz szokás a sarat. Annyira meg kellett dolgozni, hogy ki lehessen vetni. Összeröffent akkor a szomszédság, kalákában dolgoztak - máma itt vetünk tőziket, holnap amott vetünk tőziket -, úgy hat, nyolc család. Nyáron aztán, mikor már szép idő volt, az asszonyok is segítettek. A tőzikvető úgy harmincszor, hússzor négy centiméter méretű fakeret volt. Az asszonyok egymás mellé álltak sorba, odatolták taligával ezt a masszát, az egyik meg kezdte belerakni azt a finom, simulékony keveréket, és úgy, sorba - felvette a vetőt, tette mellé a következőt, egymás után. Annak akkor már nem volt rossz szaga. Pelyvával megszórták az udvar alját, ahova a kivert tőziket rakták, és az akkor ott megszáradt. Prímán lehetett égetni kemencében is meg katlan alatt is. Mikor megszáradt, szépen rozmaringba felállították, úgy élivel egymásnak, sorokba. Ugy nézett ki majd csak mint egy rozmaringág. Amikor ott teljesen kiszikkadt, akkor összekupacolták, berakták kunyhóba. Sakktáblaszerűen rakták egymásra, úgy, hogy minden tőzikkockánál szelelt. A gyerekeknek jó volt játszani, mert csináltak rá ajtót, és ott játszottak a tőzik alatt, míg el nem bontották a kupacot. Amikor szinte csonttá száradt, berakták olyan helyre, ami télen is száraz volt. Ha jött a téli tüzelés, a kemencét tíz-tizenkét tőzikkel be lehetett fűteni, az elég volt. Egy kevés szalmát vittek be a begyújtáshoz, arra rávetették a darabokra tört tőziket. Soká tartotta a meleget. Szólásmondás is volt, ha bement valaki a jó meleg szobába, megjegyezte: "Úgy érzem, tőzikkel tüzeltek reggel!" Emellett lehetett ám finom ételeket főzni! A töltött káposztától a babgulyásig, tejbekásáig, minden kemencében főtt.

A tőziknek ilyenkorra már véletlenül sem volt szaga. Szentistvánon volt nagy szokás a tőzikvetés. Olyan gusztusosra kiszá-

radt, hogy viccképpen a lakodalomban megkínálták vele a násznagyot meg a násznépet. Szépen felszeletelték, kidíszítették. Száraz volt, mint a csöröge. Virgonc asszonyokból tört ki az ilyen vicc: "Fogyasszák csak ezt a finom süteményt!" Persze a násznagy tudott róla, nem ették meg.

Nem ismerte a nép akkor még a kőszenet. Ferenc bácsi mesélte nevetve: "Én ugyan a nagymalomban láttam szenet, de egy darabot haza nem hoztam volna - mi az Isten csudájának ez, hát van nekünk tőzikünk." Az kitartott tavaszig, s nagyon jó volt.

A nincstelen zsellérség gyakran a legelőről a tehénlepénvt szedte össze, úgy nézett ki, mint egy tányér, megszáradva, akár a papír. Hazahordták az udvarba, ők azzal tüzeltek. Nénémasszony, ha már a tehén elejtette, rohant oda és felkapta.

Voltak trágyaszedők. Mikor ment a csorda, a nyomában fogták a lapátot meg a vedret. Beleszedték, hazavitték. Otthon egy kis szalmával vegyítve lepényeket formáztak belőle; ez volt a régi világ tüzelője.

Nyáron, mikor egyébként is meleg volt, csak kenyérsütéshez fűtötték be a búbost, főzni a kemencelyuk előtt, a kemence szájánál levő padkarészen, a kémény alatt főztek.

Az ügyes gazdasszony igyekezett olyan ételeket főzni, amelyekre több napig rá lehetett járni: káposztát, babot, kását, miegyebet. . .

Erről jut eszembe, az egyszeri szólta hogy járt. Amikor már negyednapja káposztát ettek vacsorára, gondolta, ő bizony fenékig elfogyasztja, nehogy holnap is ez legyen. A gazdasszony meg azt mondja este az urának: "Nézze má, ez a Jóska szóga hogy szereti a káposztát, kétszer is szedett a vacsoránál - no, hónap is azt főzök!"

Ezeket az ételeket óriási drótozott cserépfazékba készítették fel. Muszáj volt hálószerűen bedrótoztatni. Így jobban bírta a súlyt, és a drót védte az ütődéstől is. Az étel nyersanyagát belerakták az öblös fazekakba. Bele minden ízesítőt is, úgy mondták akkortájt: szerszámát is megadja; savát-borsát meg

adja; fűszerszámoz; megtrágyál. Így összekészítve tették a kemencébe. A hatalmas méretű, hasas füstös fazekakban rotyogott aztán az ínycsiklandozó étel.

A fazék kihúzásakor már ott lábatlankodott a gyerekek apraja-nagyja. De még várni kellett. A megfőtt ételt még egy kevéssé meghizlalták, megsűrítették egy kis rántással-habarással.

A rántáshoz egy kisebb serpenyőbe olajat löttyintett az asszony. Vereshagyma nélkül alig-alig volt rántás, de egyáltalán nem mindegy, hogy mely ételbe hogyan teszik ezt. A hagymát lehet vágni, aprítani, szeletelni, irdalni, metszeni, metélni, vagdalni, kerekíteni, reszelni, szeldelni - majd utána az olajban megforgatni, hevíteni, abálni, fonnyasztani, sütni, pirítani -, ahogy azt az étel kívánja. Ezek után még megpezsdíti, megrotytyantja vagy felforralja a már kész ebédet, akinek tisztje éppen - anyós, anya vagy menyecske. Nálunk nagyanyám vezényelt mindig gyülekezőt: "No, hívjátok az embereket enni!" Csikónyargalással pillanatok alatt megtaláltuk a férfiembereket, bárhol munkálkodtak: pincében, padláson, istállóban, fészerben. Nagyapám az első szóra azonnal letette a favágó fejszét: "Menek no egyebkor se hall az ember semmi jót, csak amikor enni híjják!"

Az emberek az asztalhoz telepedtek, az asszonynép, a gyerekek meg szanaszét - ki lóca sarkába, némelye a kisszékre, nagyanya a küszöbre húzódott. Mindenki ölre fogva a vastányért, megmarkolta a kerek kanalat. Jó étvágyat mindnyájunknak!

Két falás közt élvezettel vettem szemügyre az ismert, barátságos konyhai világot. Az ízeken keresztül külön jelentősége volt minden fazéknak, kondérnak, füstfogóban álldigáló háromlábnak, üstnek, serpenyőnek, tepsiknek, tálaknak, csuproknak-kergéknek.

Éhünkhen gyakran gyorsabhan kanalaztunk a kelleténél. Olyankor a felnőttek nyugodt tempóssága volt a parancsoló: nem illik falni, akármilyen éhesek vagyunk. Sokféleképpen tudtunk enni: volt, aki csak bekapott egy falatot, más csak turkált,

kelletlenkedett. Élvezettel szemezgettünk, lopva torkoskodtunk, komótosan falatoztunk, mohón habzsoltunk vagy ész nélkül belapátoltunk. Nyalakodásra csak ritkán nyílt alkalom.

Étkezés után, ha csak pár percre is, szusszanni kellett egyet, hadd ülepedjék. Ez kijárt otthon is, de a határban is. Tele gyomorral mindjárt vidámabb lett a világ. Egyike-másika megeresztett egy-egy tréfálkozó szót. Ilyenkor rájárt a rúd a legkisebbekre. "No né, neked meg az orrod is evett!" Csiklandozva bökdösték a két-három éves apróságot:

Ciróka, miróka,

Mit főztél délre?

Káposztát hússal!

Míg elmentem a kútra

Mind megette a cica

Kuc-kuc-kuc...

Mennél jobban ellenezte a gyerek a kuckolást, annál nagyobb derültsége volt a felnőtteknek.

Mikor aztán a rangidős férfiember úgy vélte, elég volt a pihenésből, "No, adj Isten egészségünkre a mai ebédet" szóval adott indulást a további dologra. Ment hát mindenki soros teendői után. A legöregebb asszony mosogatáshoz fogott. A főzés utáni parázs fölött ekkorra éppen megforrósodott a feltett víz. Egy kocsikerék méretű tálban először a fejőzsétárt és a tejszűrőt áztatta be. Majd a tejes, tejfölös köcsögök következtek. Kiforrázás után ezek az udvarra kerültek - az ágasra vagy a kerítés oszlopára -, ott levegőztek, sütötte őket az egészséges nap.

Sorjáztak a cintányérok, vastányérok; mosás után felkerültek a falra vagy be az almáriumba, tálasba; minden a helyére.

A vaslábasok, zománcozott kaszrojok, kormos edények, serpenyők, tepsik, kondérok csak ezután következtek. A mosogatórongyot ilyenkor egy kis hamuba ütötték; ez mindig kéznél volt, jól oldotta a zsírt. Ha még így is ragaszkodott egy-egy

odasült maradék az edényhez, akkor a ház előtti homokkal ragyogóra súrolták oldalát-alját, kívül-belül. "Edénye után tűnik ki, melyikje milyen gazdasszony!"

Délután elcsendesült a ház tája. Kertben, mezőn, ház körül folyt a mindennapos teendő tovább. A frissen fellocsolt, tisztára söpört konyhaföld illata békés, biztonságos otthon érzetét sugallta.

Krumpli

Mióta eszemet tudom ( Jani bátyám úgy mondaná: mióta kétágú vagyok), úgy hallottam mindig emlegetni, a krumpli a szegények eledele. Bárhonnan származott is ide, egy bizonyos, úgy meghonosodott, hogy a legmagyarabb ételeket készítik belőle. A parasztember meg szinte mindenbe tett krumplit.

Kedves-keserves emlékek vezetnek vissza hajdan-gyerekkori krumpliültetésekig. Úgy április elején egyszer csak megszólal nagyanyám: "No, gyerünk krumplit ültetni!" Ez jobb esetben azt jelentette, hogy kimentünk a kert aljába a nagykapával meg egy félzsáknyi apró krumplival. Ha nagyobbak voltak a krumpliszemek, kettévágtuk, hogy ne egyrakáson keljen ki a krumpliszár. A vetésre szánt krumplit nem csíráztuk le, sőt olyan melegebb helyre tettük, ahol ez időre számtalan életerős csírát eresztett minden egyes darabja. Az ültetésnél nem is hajíthattuk csak úgy a gödörbe, meg kellett adni a módját: egy kapavá-
gás, bele három-négy krumpli, szépen letéve, lehetőleg ne törjön a csírája. Rá a kapaföld, egy tapodás a tetejére: sűrűbb földben hamarább köt a növény. Egy lépés, egy kapavágás. négy szem krumpli... lépés, kapavágás, krumpli... amíg a sor végére nem értünk.

A kertben még csak hagyján! Ki lehetett bírni. De amikor a határban fél hold földet kellett teliültetni!

Már a vetésnél számba vették, melyik fajtából mennyi legyen. Akkor még nem voltak divatos új fajták, csak rózsa, ella

gülbaba, esetleg mutatóba, érdekességként, kiflikrumpli, no meg marhakrumpli.

Rendszerint a korait ültettük a kertbe, hogy mihelyst van alatta, meg lehessen fialni. No, azt igen nagy élvezettel figyeltem, mikor lehet elcsípni az első krumplit. Májusban kezdett bokrosodni. Közben, különösen eső után, kétszer-háromszor is fel kellett töltögetni. A kertben csak kézzel, kapával, a határban ekekapával végezték. Így termett alatta sok. De szép látvány volt a magasan töltögetett krumplisor Június elejére virágjai elözönlötték a krumplitáblákat. Virágzás után már óvatosan meg lehetett lopni a fészkeket. Ez volt a fialás. A puha töltés legaljánál - igen óvatosan, hogy kárt ne tegyünk a gyökerekben - behatoltunk a gumókig. Minden bokortól csak pár szemet vettünk, majd a földet finoman visszatúrtuk a helyére. Úgy fogtuk a harmatosan gyenge mogyorónyi-diónyi gumócskákat, mint akár törékeny, csupasz fiókákat. Az öreg, fonnyadt téli krumpli után csoda üdítő ízt kölcsönzött minden ételnek az újkrumpli zamata. Bár a régi öregek azt mondják, aki a dolog ban megéhezik, az a vasszöget is megeszi, mert: legjobb fűszer az éhség. Azért csak jobb a jobb! Ezt már gyerekfejjel is felértem ésszel.

Június vége felé már megmutatkozott, hogy milyen termés várható. Ha valami jégeső el nem pusztítja, öt-hat mázsa kinéz - így jósolgattak a felnőttek. Aztán már felé se mentünk felszedésig. Amikor a levele és szára elszáradt, és a föld alatti rész már nem fejlődött tovább, ideje volt kiásni. Különösen vigyázni kellett, nehogy ilyenkor eső érje a földben, mert akkor megcsimásodik. A krumpliásás elég hosszú időre széthúzódott, attól függően, hogy korai volt, avagy kései, sokáig zöld maradt a szára, vagy a kánikula idő előtti haldoklásnak indította.

Nohát a krumpliásást nem tudtam megkedvelni sohasem. Tudtam én, hogy annak kell örülni, ha a kifordított fészekből minél több gumó virít, de az is igen jól az emlékezetembe vésődött, hogy sok terméssel sok a vesződség, és ilyenkor csak a késő este vet haza bennünket.

Édesapám ugyan megpróbálta

játékossá tenni a földbe turkálást: "No ki tud egy gödörből több krumplit elővarázsolni? Ki találja meg a krumplikirályt?" Az a legrücskösebb, legbibircsókosabb, legnagyobb kellett hogy legyen. Találtunk is érdekesebbnél érdekesebb formákat. Volt ott baba, törökbasa, iker, sárkány, de a fantáziánk csak addig működött elevenen, míg a valóság fájdalmai nem jelentkeztek. Elébb csak azt vettem észre, hogy tíz ujjam, melyekkel a földet túrom-kaparom, mint annyi sáros fadarab, nem akar többé engedelmeskedni. Előrehajolva úgy meggémberedtem, hogy a derekam tán soha ki nem egyenesedik... Jaj a tódás, jaj a derekam! Még a szemem is elhomályosodott, amikor végre sikerült felállni. A verejték a szemembe csurgott. Szent Isten, még a felével sem végeztünk! Kínunkban már térden másztunk, le-leültünk. Még jó, hogy ebéd meg uzsonna is van a világon. Olyankor aztán eldőltünk, mint a krumpliszsák! Tiszta szívemből haragudtam a félig telt zsákokra, a teli kosarakra, mindenre és mindenkire. De hanyatt dőlve, nézve a kék eget, gyorsan pihen a szervezet. Fél óra múltán zokszó nélkül, felfrissülve gyürkőztünk neki a maradék felének. "Innen már nem gülbaba, hanem ella; össze ne vegyítsétek!" Kiáltott oda apám. Új erőt adott, hogy fogytak a sorok, telt a kocsiderék a teli zsákokkal. Olyan jólesőn sehol nem lehet elengedőzni, mint egész napos krumpliszedés után a szekér tetején.

Hazaérve lekerültek a súlyos zsákok az ámbitus alá; majd holnap osztályozzuk, válogatjuk. Még álmomban is szikla nagyságú krumplikkal viaskodtam.

A frissen kiásott, felszedett krumplit aztán a földre zúdították, és ahogy a házimunka engedte, az asszonynép, a gyerekek szétválogatták. A sérülteket, amiket a kapa elvágott, külön hamarfogyasztásra. Külön a szebbjét télire, eltárolásra. Másik csomóba a nyári rózsát, ismét máshová a jövő évi vetésre szánt adagot, minden fajtából. A legapraját össze egy kupacba - az jó lesz majd a jószágnak. A malacok korpás moslékjába megfőzve összemarizsgáltuk.

A földtől alaposan megtisztított krumpli aztán szikkadt egy darabig, volt addig más tennivaló bőven. Utána lehordtuk a jó száraz pincébe, szépen, más-más halomba. Amit tavaszig szándékoztunk eltartani, azt ősszel még az esős idő beállta előtt édesapám elvermelte. A kertben ásott egy jó mély lyukat, amit szálas szalmával vastagon bélelt. Erre jött a válogatott krumpli, majd ismét vastag réteg szalma következett. Ez szárazon megőrizte a vermet, és kellő szellőzést is biztosított a tárolt dolognak. Ugyanis nemcsak krumplit, répát, zöldséget is vermelt, akinek nem volt pincéje vagy sok termett neki. No, legvégén, betetőzésül, földet hánytak rá, csinos dombocskát formázva. Meg kellett adni a módját, nehogy a téli csapadék leszivárogjon a verem belsejébe, mert akkor ott penészedik-rohad az egész drága élelem.

Amit a pincében tartottunk, azt tavasz közeledtével jó párszor át kellett válogatni. Lecsírázni, mert különben tele lett fekete folttal, és a csíra úgy elszívta, hogy egészen összeaszalódott.

Az egész esztendőre szánt krumpli ekképpen biztosítottnak látszott, mindjárt gondtalanabb szívvel szemléltük a világot. Hiszen kimondhatatlan sokféleséggel tudtunk ételeket készíteni a krumpliból.

A legegyszerűbb, de szívemnek ma is legkedvesebb a hajában sült krumpli, és a hozzá fűződő emlékek. Télidőben, amikor reggel felébredvén a meleg dunna alól szemlélődtünk és füleltünk, a kinti neszekből próbáltunk következtetni: befűtötték már a kemencét? Sül-e benne valami reggelirevaló? A befagyott ablakon megfolyt a jégvirág, akkor már ki lehet bújni, melegít a búbos! Csak épp magunkra rántottuk a gúnyát, kimostuk szemünkből a csipát, már tolatott be édesanyám a nagyszakajtóval. Nosza körbekaptuk, a szoba közepén kisszékre kuporodva. Vastag ruhával le volt takarva a krumpli, ne menjen el a heve. Egyet-egyet emelintett ki mindenki. Forró volt! úgy babusgattuk egyik kézből a másikba, meg ne égesse a kezünket. Körbenyomogattuk, hogy egyforma parázs legyen. Kettétörtük, a ropogósra sült héjából szétomlott lágyan, vidám párol

pással telítve a levegőt körülöttünk. Nem csoda, hogy gyorsan üresedett a szakajtó. A jól kezdődött nap már nem tudott elromlani később sem. Az ilyen és ehhez hasonló pillanatok. fonták össze a családot, adták meg az összetartozás semmivel nem pótolható érzését.

Előfordult, hogy utolsó pillanatban sült ki a krumpli, mikor már indulni kellett az iskolába. Gyorsan zsebre vágtunk belőle egy-két marokra valót, és usgyi, nekilódultunk a havas téli útnak, szívünkben és zsebünkben tartalékolva a meleget. Mire beléptünk az iskolakapun, épp elfogyott az utolsó szem is.

Nem csoda, hogy hasonlatainkban lépten-nyomon fellelhető kifejezés lett közkedveltségnek örvendő neve. A tömpe orrú parasztlegénykére évődve szóltak rá: ,;Eredj, te kis krumpliorrú!" Aki széles mosollyal örvendezett, és mások nem tudták az okát: "Mit vigyorog ez, mint a zsák krumpli?" Az elszontyolodott egyénre így szóltak: "Fancsali, mint akinek nem jutott krumplifőd." A nagyon szegény, éhes ember megenné még a krumplihajat is.

Amikor a nagyobbacska, jókötésű gyereket már nehéz volt felemelni, titkolt büszkeséggel mondták: "Olyan nehéz ez, akár a krumpliszsák!" Sohsem felejtem nagyapa gunyoros megjegyzését a szomszéd nyalka legényre, aki éppen a kapunk előtt lépett el: "Úgy kihúzza magát, mint egy szem krumpli két zsákban!" Rögtön elértettük: nem tett még az a legény annyit, hogy így büszkélkedhessék.

Tulajdonképpen szabálya volt annak is, melyik ételbe hogyan vágják fel a meghámozott gumókat. Nem volt az mindegy. Tessék kipróbálni, még az íze is más-más, ha alakját változtatjuk. Apró kockára vagdalt; krumplilevesbe ennél nagyobb és szabálytalanabb. Hosszúkás hasábra vagy félbevágva netán. Volt, amihez csak karikára vagdalva volt elképzelhető. Előbb hajában főzve, úgy felhasználva ismét más.

Ajaj, a krumplipucolás! Az öregek mindig szidtak: "Elhámozod a felit! Ne pazarold a krumplit!"; pedig nem ment veszendőbe az sem, kis korpával keverve csemege lett a marháknak. Nevettünk is rajta - az a tehenek számára a mákos csík...

A másik leggyakoribb hamarétel a paprikás krumpli. Jó volt az, igen finom; de ha minden harmad-negyednap előfordul! Azért a jóból is megárt a sok... Néha bizony így éreztem, mikor a határból hazafelé bandukolva nagyanya imígy elmélkedett: "No, éppen annyi időm lesz még, hogy mire az emberek is hazaérnek, összerántok egy kis paprikás krumplit." Bár meg kell hagyni, nem volt kétszer sem egyforma, úgy el tudta változtatni. Egyszer levesesen, hogy a csillogóan piros paprikás lé befedte a krumplit. Más alkalommal lesütötte zsírjára, még pirította is egy keveset. Néha karikába vágott kolbásszal bolondította, vagy friss hagymával, zöldpaprikával adta meg az ízét. Ha vigyázott a fövésnél, hogy ne menjen szét, szépen darabján maradjon minden szem, akkor egészen sajátos zamatú lett; és különlegesen szaftos, amikor villával direkt összetörte egy kicsit.

Egyébként az alákészítés mindig ugyanúgy történt: olajat öntött csak úgy iránzomra a kaszroj aljára, apróra vágott egy fej vereshagymát, pirosra pirította, majd lekapta a tűzről. Sistergő zsiradékba ugyanis nem szabad színes paprikát szórni, mert megkeseredik. A színes paprika után rádobta a krumplit, felengedte gondolomra, mert jól tudta már, hogy melyik fajta krumpli mennyi vizet vesz fel a fövés alatt. Csak ezek után következhetett az ilyen vagy olyan módon való ízesítés. Végül megadta neki a megfelelő csípősséget is. Volt aki kaparósan szerette, mások, hogy majd lángot vetett. Legtöbben csak kellemesen bizsergetősen kedvelik.

Mindenből többet főztünk, mint ami egyszerre elfogyott. Legyen uzsonnára vagy vacsorára mihez hozzányúlni, no meg nem lehetett azt pontosan kicentizni, milyen étvágya van éppen a férfinépnek - Isten őrizzen minden asszonyt attól a szégyentől, hogy kevés legyen az asztalonvaló! Így valóban nem okozott nagy gondot megkínálni a váratlan vendéget: "No, fogyassza má, jó szívvel adom; hol öt-hat ember jóllakik, a hetedik sem marad éhen!"

Nagy kondérral készült a krumplimártás is mindig. Nem főzeléknek, inkább mártásnak neveztük még akkoriban. A négybe-hatba vágott krumplit sós vízbe odakészítettük. Bele négy-öt babérlevelet. Fedő alatt nagyon hamar megfőtt. A fövésben lévő babérlevél dicsőséges illatot pöfögött a fel-felemelkedő fedő alól. Emiatt kedveltem talán annyira. Majd a babérlevelet kivettük belőle, és csak úgy villával törtük össze - legyen sűreje is meg darabosa is. Nagyon jól esett a gyomornak, mikor csak soványan, savanyúan ettük. Ekkor csak vajjal, kevés liszttel halványra pirított, késhegynyi pirospaprikával rátett rántással sűrítettük. Ici-pici ecettel vált igazán kellemessé. Nagy nyári melegben még fel is frissített, hogy ilyen savanykás volt.

Másik fajtája, amikor az előző módon odatett főzeléket sok zsírban pirosra pirított, és színes paprikával jócskán bekevert rántással ékesítettük. Szedéskor aztán ki félretolta a sok zsírt, ki meg alaposan belemerített, gusztusa szerint.

A parasztasszony rá volt kényszerítve, hogy gyors és tartalmas egytálételeket tudjon összerittyenteni, mikor a határból megérkezve éhes a család. Amíg a férfiak kifogták a lovat meg ellátták a jószágot, megfőtt a göfölye. Tojásnyi zsíron apróra vagdalt hagymát pirított. Alighogy, pirulni kezdett a hagyma, hozzáadott egy marék gombótát. Elénkpirosra válva nyakon öntötte annyi vízzel, hogy éppen ellepje. Apróra, lehetőleg kockára vágott krumplit adott hozzá jócskán, és megsózta. Fél fövésében még egy marék gombótát vetett rá, egyet perdült, kettőt fordult, már mondta biztatóan: "No, együnk, azon legyünk!"

Ezt az ételt kicsi eltéréssel és más név alatt a környező falvakban is kitalálták. Bogácson példának okáért öhöm néven került a köztudatba. De még egyszerűbben készítették. Közönséges paprikás krumplit főztek, abba hajítottak valamilyen száraztésztát, oszt öhöm... Kérdezték egymást az asszonyok: "Mit főztél? Nem kellett sokat gondolkozni, csak öhöm..."

Honnan a csodából találnak ki olyan hangulatos, találó neveket ezek az asszonyok? Itt van például a nyeggencs. Még a nevének hallatán is érzem, milyen nagyot kell nyelni hozzá. (Receptjét 1. a 39. lapon.)

A mi házunknál a krumplileves volt a legeslegfinomabb hétköznapi levesféleség. Minden évszakban? Nem! Minden alkalommal más-más íze volt, egyik jobb, mint a másik. Ez attól függött, hogy éppen milyen friss zöldségféle akadt a nagyanyám kezébe. Mert tavasztól ősz végéig úgy zajlott nálunk a főzés előkészítése, hogy aki éppen soros volt a főzésnél - leginkább nagyanya -, bement a kert farába, jobbra is nyúlt, balra is lehajolt, és mire beért a verepcén, már a surcában volt a főznivaló. Mikor melyik gezemicéből rakott a levesbe többet, annak az aromája uralta az ételt. Hol a zöld petrezselyemtől illatozott, hol a zellerlevéltől vált ínycsiklandozóvá, hol meg újpaprika vagy friss karalábé másította meg az ízét.

No, a levesnek a déli harangszókor az asztalon kellett párologni, ha törik, ha szakad! Hajnali háromkor, négykor keltek az emberek, a früstök, ahogy a munka kiadta, úgy hét-nyolc óra körül; hát korgott már délre a gyomor. Az anyós is intette hát mindig a menyecskét: "Ha első harangszónál teszed fel a levest, akkor is kész legyék beharangozásra!"

Még a summások is kiénekelték a gazdasszonyt, ha késett a leves:

Er - zsa né - ném, Bo-rl né - ném, mért van a kony - há - ba, Ha az · e - béd nin- csen ké- szen ti - zen - két ó - rá - ra? Só sincs ben-ne, bors sincs ben- ne, még-is meg kell en- ni, a sok sze-gény sum- má - sok- nak é- hen kell dol - goz - ni.

No, az egyszeri cigány finnyásabb volt, mint a summások. Antus bácsi, a cigány, ha megkínálták hogy: "Győjjék be no,

van egy kis leves!" "Ó, nem tudom én azt megrágnyi!" "De van benne egy kis kolbász is." "No, azt maj' megdurmolom."

Persze, amíg a felnőttek sütöttek-főztek a krumpliból, mi gyerekek, mint minden másból, ebből is játékot csináltunk. Csodálatos mesebeli figurák rejtőztek a krumplicsomóban! Akadt ott különböző állatfigura vagy emberhez formádzó. Ha képzeletünknek mégsem felelt volna meg teljesen valamelyik, akkor pótoltuk: lábakat szúrtunk bele pálcikából, kalapot a fejére vagy mamuszt a lábára csibirkából. Lett is a végén olyan állatseregletünk, amilyen tán még a mesebeli királyfinak sem!

A fiúkkal vegyesen inkább azt játszottuk, hogy célba dobtunk. Ehhez olyan szép, kicsit hosszúkás, közepes nagyságú, sima krumpli volt a legmegfelelőbb. Kerestünk tyúktollakat. Pillanat alatt végignyargaltuk a szérűsudvart, bekukkantottunk a tyúkólba, istállóba, és már válogathattunk a vörös, fehér, fekete meg tarka tollakban. Most következett a komoly szakértelmet kívánó munka: ki-ki tapasztalatai szerint egy vagy két tollat szúrt a krumpliba. Eldobásnál az egyensúlyozta a levegőben, mintha szárnya nőtt.volna. Itt az is számított, hogy milyen szép ívben repül a krumplimadár.

Nemhiába származtatják a matyó nevet Mátyás király után a Matykóból, töméntelen volt a róla szóló vagy vele kapcsolatos mese, monda. Jól emlékszem, az egyikben a krumpli a főszereplő.

Egyszer Mátyás király, szokása szerint, álruhába öltözött. Szegény kódus képiben járta a falvakat. Megéhezvén betért a gazdag ember házába. Köszön illendőképpen, majd így szól:

"Gazduram, bocsásson meg, de már három napja nem volt egy betevő falat a számban, kopog a szemem az éhségtől, nem adna egy kis krumplit?"

Az asztalon egy nagy lábas telisden-tele vót finom krumplival, a gazda mégsem adott néki. Kikergette, még a kutyáját is ráuszította. Így hát a szegény paraszthoz ment Mátyás.

Ahogy belépett az ajtón, mindjárt látta, hogy a szegényaszszony éppen az utolsó pár szem krumplit sütögeti a tűzön. Ahogy megsült a krumpli, asztalhoz invitálták Mátyást is vacsorázni. Ahogy megették, Mátyás csak felállt, fölülről levette a rongyos gúnyát, hát alatta csillogott a királyi öltözet! A paraszt meg volt ijedve, hogy a királyt krumplival kínálta.

Mátyás azonban megköszönte, hogy megosztották vele a vacsorájukat. A krumpliért vert arannyal fizetett, sőt nékik adta még a gazdag ember krumpliját is.

Így lett a fösvény gazdából szegény, a szegény parasztból meg gazdag ember holta napjáig...

Játék után vagy mesehallgatás közben szívesen rájártunk a sült tésztákra. Ezekből négy-öt tepsivel kellett sütni. Frissiben majd a felét elpusztítottuk, a többit egy nagy tálban, tiszta ruhával betakarva a lóca sarkába tették. No, ehhez aztán egész délután odajártunk mi gyerkőcök. Egy nagyot játszottunk, egy darab kalács bánta. Ismét egy jókora nyargalás, még egy kalács. Estére kelve, mikor valamelyik felnőtt fellibbentette a ruhát a tálról, megdöbbenve tapasztalta, hogy üres a tartó. Óh, a kutya a feneketlen gyomrotokat, még egy morzsányit sem hagytatok! Ez nem is volt csoda, mert különösen a krumplikalácsot olyan csudajóra csinálta nagyanya, hogy amíg szemünk látta, muszáj volt beleharapni.

Mint lánygyerek, szerettem ellesni a sütés-főzés fortélyait. Folyvást ott lábatlankodtam a pitarban, állítólag mindig ott, ahol nem kellett volna. Ilyenkor rám szóltak: "Eriggy, ne lábatlankoggy, vagy maraggy egy ültő helyedben!" Mégis, ezeknek a leselkedéseknek köszönhetem, hogy mai nap is bármely akkor megfigyelt ételt el tudom készíteni.

A krumplikalácsnál egyszerű, sima kelt tésztát kellett készíteni. Annyi összemarék lisztet számítottunk, ahány tepsivel sütöttünk. Élesztőből úgy három deka élesztő elég volt négy-öt tepsihez.

Kevéske langyos, cukros tejben megfuttattuk az élesztőt, fészket túrtunk a liszt közepébe, ebbe ütöttünk egy-két tojást - mikor hogy vetegettek a tyúkok. Csipet sót pottvantottunk még rá, majd amennyi tej még kívánkozott, adagoltunk hozzá, hogy- alaposan megdolgozva jól nyújtható tészta váljék belőle. Ezenközben nagy fazékban héjában főtt a krumpli. Ha szétpattant a héja, már biztos, hogy puhára főtt. Nosza, héjától megtisztítani, gyorsan, amíg meleg! Meleg? Tűzforró! Csak csodáltam, hogy a felnőtt asszonyok keze hogy bírja - én eldobtam volna... Egyenesen a nyitottan terpeszkedő krumplinyomóba raktuk a meztelen krumpliszemeket. Ahogy csapós lett, átnyomtuk. Így, amíg el nem fogyott a héjasa. Az áttört krumplit csipet sóval, egy nyers tojással és tejjel sima-habosra kevertük. Addigra a tészta is megkelt. Ahány megkent üres tepsi, annyi adag a tészta is. Síkállóval elnyújtottuk, kisujjnyi vastagra a tepsibe terítettük. Fontos volt, hogy egyujjnyival túlhúzzuk a tepsin. Erre a tésztára kentük az oda szánt krumplit. Azt szerettem, ha a krumpli vastagabb lett, mint a tészta, de akkor menteni kell a krumplistálat a gyerekek szeme elől, különben mire odaért, felét eltorkoskodtuk. A tepsi szélénél a tészta peremét ujjheggyel szép egyenletesen bemélyesztve - mintásra visszahajtogattuk. Ez lett a bocskora. Kisülve piroslott, mint a bazsarózsa! Titokban letépkedtem minden darabról, ha módját ejthettem, olyan darabot vettem ki magamnak, ami a tepsi sarkánál sült, mert annak két oldalán volt bocskora. No, sütés előtt még a krumpli tetejét bekentük tojással, így sült gyönyörűségesen, bebőrödzött tarka pirosra... Kisülve azonmód melegen vágtuk fel jó nagy lepedőkre, úgy tizenötször tizenöt centis négyzetekre. O, majd elfelejtem! Rögtön, ahogy kivettük a búbosból, olajos tojúval végighúztuk a tetejét. Ragyogott, illatozott, hogy az ember arca is mosolyra derült tőle. Hát csoda. ha úgy eltűnt, hogy hírmondónak sem maradt estére?

Legalább ilyen közkedvelt a krumpliherőce. Az is hasonló. élesztős tészta, csak itt a főtt krumplit hozzákeverjük a liszthez, mielőtt tésztává dolgozzuk. Mint egy rétestésztát, olyan ke

ménységűre csináljuk. Mikor dombosra kelt, tepsibe szaggatjuk. Nohát, aranyos észfilémnek ez nagyon a kezére állt. Akkor még kerek vaskanállal ettünk; ezt minden egyes alkalommal megmártotta olajban, hogy a tészta a kanáltól könnyedén megszabaduljon, csak eztán merített a tésztából vele. Nyolc-tíz csomót szaggatott egyenletes elosztással a tepsibe. Értő mozdulatokkal, apró, nyújtott püfölgetésekkel férfitenyérnyire szétlapigatta őket. Úgy húsz perc alatt kisült a kemencében. Amíg a krumplikalácsot kicsit sósan szerettem, a krumpliherőcét porcukorral hintettük, és azonmódúlag melegen megettük. Egy szemernyit nem hagytunk belőle, még mutatóba se.

A krumplispogácsáról kell hogy szó essék! A szűzpogácsát nemigen kedveltük, kiváltképp ha spóroltak a zsiradékkal akkor amolyan fabogácsa, amit csak ímmel-ámmal, fanyalogva fogyaszt a szegénvyember. Az egyszeri háznál is azt mondja a lány: "Ésnyám, olyan kemény az a bogácsa, akár a kő!" "No ne má, jó lyánom, pegyig még az ujjamot is beleüttem az olajba!"

Nos, hogy ne egészen ilyen legyen, meg a liszt se fogyjon annyira, főtt krumplival szaporítottuk meg. Ettől olyan bársonyos-omlóssá vált... Nyolcvan, száz darab meg se kottyant egy gyerekfalkának.

Híven utánoztuk a felnőtteket mindenben. Főzőcskézést, pogácsasütést, mindent, amit az élet mintázott előttünk. Lett ebből időnként országos veszedelem, mert tüzet is raktunk, hiszen úgy láttuk. S mivel a szérűsudvarban lehetett igazán megbújni, meg a szalma is ott volt, mi sem természetesebb, hogy a szalmakazal töviben lesz a tűzhely. Kongatott is elég gyakran tűz miatt a templomharang! Mire a lajtoskocsi odaért, meg a felnőttek haza, a füst láttán. a határból, addigra kéthárom porta porig égett. Sokszor még állatok, malacok is, az óljukkal együtt. Még csoda, hogy az első ijedtség után a gyerekek széjjelszaladtak.

Szelídebben ment a játék, ha nagyobb gyerekek vigyáztak a kicsikre. Sárból. homokból gyúrtuk a pogácsát. A varró mellől

elcsent gyűszűvel aranyos kicsi pogácsákat szaggattunk, közben meggyőződéssel egyre mondtuk, mondtuk a mondókát:

Süti, süti pogácsát

Apának, anyának:

Tejbe, vajba az apának,

Sóba, vízbe a dadának.

A növendék lányok, úgy tizenkét évesek, meg nótáztak hozzá:

Süt a mama, süt a pék

Süt a mama három tepsi pogácsát.

Én is ettem belőle,

Szerelmes lettem tőle.

A lányos házakhoz járó legények utcahosszat ezt a nótát fújták:

Ez a kislány úgy éli világát,

Míg az anyja odajár, süti pogácsát.

Olajba, nem vajba,

Szétomlik a szeretője szájába.

A hérészes nagylányok összefogózva gyönyörűen énekelték, csak úgy visszhangzott az éjszakában:

Sej, tiszta búza, búra hajtja a fejét,

Sej, páros galamb mind elhordja a szemét.

Páros galamb, ne hordd el a búza kalászát!

Sej, miből sütök a babámnak pogácsát?

Minden mondókánál, minden nótánál kedvesebbek azok a mesék, melyekben a hosszú, kiszámíthatatlan nehézségekkel teli vándorútra mindig hamuban sült pogácsával bocsátották el a legkisebb király fit vagy éppen a szegény legénykét.

Varázslatos tulajdonságokkal bírt az a szegényes kis pogácsa: soha el nem fogyott, jutott belőle még a mesebeli egérnek is. Bajban megsegített, harcban oltalmazott, jó útra vezérelt. Már én is anya lettem, amikor rájöttem, hogy ez a csodálatos varázsszer az anyai szeretet, amit távozó gyermekének belesüt a pogácsába az édesanya. Bizonyos, hogy a ballagó diákok tarisznyájába is innen származott át az útravaló pogácsa.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy apró legényke. Nőtt, növögetett, míg egyszer csak szűk lett neki az eddigi világ. Gondolta hát, hogy vándorbotot fog, és elindul hetedhét országba világot látni, szerencsét próbálni. Sütött néki az édesanyja hamuban sült pogácsát, feltarisznyálta, és útnak bocsátotta. . .

Akit így bocsátottak el a nagy útra, az mindig szerencsével járt. Halál nem fogott rajta, ármánykodás meg nem tántorította, és a végén mindig hazatalált.

Ezt a csúfolkodó tréfás dalt még az iskolában is tanították:

Fa-lu vé - gén van egy ház,

Fa-lu vé - gén, hej id-rom fid - rom

gá - li - ca szik - szom van egy ház.

Abban lakik egy asszony

Abban lakik - hej idrom fidrom,

Gálica szikszom - egy asszony.

Van annak egy szép lánya

Van annak egy - hej idrom fidrom,

Gálica szikszom - szép lánya.

Julis annak a neve,

Julis annak - hej idrom fidrom,

Gálica szikszom - a neve.

Sütött Julis pogácsát,

Sütött Julis - hej idrom fidrom,

Gálica szikszom - pogácsát.

A cica azt megette,

A cica azt - hej idrom fidrom,

Gálica szikszom - megette.

A hideg is kilelte,

A hideg is - hej idrom fidrom,

Gálica szikszom - kilelte.

Valószínű, hogy a gumó jellege miatt a csicsókát olyan vadkrumplifélének tartottuk. Majd minden kertben lehetett találni a kerítés melletti felásatlan részen. Úgy látszik, a rágás volt az egyik fő elfoglaltságunk úgy nyolc-tízéves korban, mert a csicsóka ugyan vízízű keménység, ahogy így visszaemlékszem, mégis szívesen rágcsáltuk. Hol egyik, hol másik kertben szedtük tele a markunkat vele, és vittük nagy diadallal a felnőtteknek, akár valami hadizsákmányt. Játszani is szívesebben játszottam vele, mint a krumplival, mert még bibircsókosabb sokfejű-soklábú lényekhez hasonlított. Nem tört össze olyan könnyen, mint a krumpli.

KRUMPLIÉTELEK, KRUMPLIS ÉTELEK

Placki vagy masinalángos

Hajában főtt krumplit meghéjazunk, áttörjük a krumplinyomón. Csak annyi liszttel gyúrjuk össze, amennyi összefogja a krumplit! Kevés sóval ízesítjük. Csak úgy kézzel tenyérnyi nagyságúakat nyújtunk belőle, úgy fél centi vastagságúra. A masina placcán, a vaskályha tetején (ma pirítóslapon) sütjük meg. Megkenjük zsírral, kettőt-kettőt összefogunk belőle.

Paraszt krumplileves

Közepes fej vöröshagymát apróra metélünk. Diónyi zsíron kevés liszttel rózsaszín rántást készítünk. Késhegynyi piros paprikát teszünk hozzá, felhígítjuk, hogy ne legyen csomós. Apróra vagdalt krumplit adunk bele. Hosszúkásra vágott sárgarépát, gyökeret, levél kelkáposztát, darabka karalábét vetünk közé. Ízesíthetjük még zellerlevéllel, zöld petrezselyemmel; nyáron egy szem paradicsom, egy szem zöldpaprika sem árt meg neki. Föleresztjük annyi vízzel, hogy jó sűrűségű maradjon. Mikor a sárgarépa megfő benne, tálalhatjuk.

Tojásos krumpli

Öt-hat emberre másfél kiló krumplit számítunk. Hajában főzzük. Megtisztítva félig hidegen - dermedten szebben szeletelhető a krumpli - karikára vágjuk. Tojásnyi zsíron vagy fél deci olajon sütjük úgy, hogy előzőleg két-három tojást villával szétverve ráöntünk. Ízlés szerint sózzuk. Jó sötét pirosra sütve tálaljuk.

Nyeggencs

Hasonló eledel, mint a sztrapacska, csak túró nélkül. A nyers krumplit elreszeljük, és annyi liszttel gyúrjuk össze, amennyi éppen összefogja. Forrásban lévő sós vízbe szaggatjuk, mint a nokedlit. Ha kiszedtük, hagymás zsírt adunk hozzá. Tehetünk rá kolbászt, juhtúrót, ami akad a háznál.

Krumpliganca

A krumplit meghámozzuk, összedaraboljuk, megfőzzük egy kis sós vízben. Ne sok víz legyen rajta! Éppen annyi, amennyiben puhára fő. Ha megfőtt, villával összetörjük, és még ott a tűzön lisztet keverünk hozzá, amíg galuska sűrűségű lesz. Ha megfőtt, kiszaggatjuk a tál szélire. Hagymás zsírt teszünk rá.

Krumplinudli

Egy kiló krumplit hajában megfőzünk, megtisztítjuk, áttörjük. A gyúródeszkán annyi liszttel gyúrjuk össze, hogy gyönge tészta legyen belőle. Egy-két tojást is teszünk bele. Jól kidolgozzuk, és apró cipókra osztjuk. Mindig kisebb darabokat vágunk le belőle, és ujjnyi vastagságú rudakat sodrunk. Egyforma ujjpercnyi hosszú darabokra aprítjuk. Vízben kifőzzük. Közben zsíron búzadarát pirítunk pirosra, amit forrón, gyűszűnyi vízzel puhítunk. Erre szedjük rá a kifőtt nudlit, és elkeverjük. Sósan. vagy cukrosan fogyasztható.

A sok krumplis étel miatt a más vidékiek úgy mondták, hogy tótosan főzünk. Nem bánom én, akárki akármit mond; ha tótos, tótos! Akkor sincs párja a mi krumplis derelyénknek... Aki csak egyszer megkóstolta, tudomistenem, emlegeti, amíg csak él! Hej, az a túrós-tejfeles krumplis derelye! Nem is csodálom. Öröm volt még a készítése is. Amolyan ráérős étel, mert nagyon időigényes. Ma már derelyecifrázóval csináljuk, de egykoron csak kézzel. Ráment a délelőttből másfél-két óra hossza, amíg az az öt-hat levél elkészült.

Gazdag, telős eledel, degeszre lehet tömni vele a gyomrot. Nem holmi kákabélű, elkényeztetett gyomorra írták gyógyszernek, az bizonyos; a tízórás kemény paraszti dolog közepette kellett, ami pótolja az erőt. Nem hiába a mondás: "Galuska, derelye, kapások ereje!"

Krumplis derelye

Jól nyújtható gyúrt tésztát igényel, esetleg egy tojással többet teszünk bele, mint más egyébkor, hogy a kifőzésnél is tartsa magát.

Még a tésztagyúrás előtt felkészítünk hajában krumplit, hogy megfőjön, mire pihenni félretesszük a meggyúrt tésztát. Négy-öt levél tésztához úgy másfél kilónyi krumplit. Ha a megfőtt krumplit megtisztítottuk és áttörtük, egy nagy fej vereshagymát apróra vágva zsíron megfonnyasztunk. Ezt, és egy kevéske sót hozzádolgozzuk a krumplimasszához. (Ez már magában véve olyan kelletős, hogy fele eltűnik, elmámmad csak úgy kézen-közön, mire az öt levél derelye elkészül.)

Minden egyes levél tésztát szép nagy karikára nyújtunk, jó vékonyra. Felszabdaljuk olyan négyujjnyi négyzetekre. Ennek közepére rakjuk a krumplitölteléket, diónyit csipegetünk a három ujjunkkal. Majd egymásra hajtjuk háromszegletre, és a széleit körbe-körbe összenyomogatjuk. Vigyázzunk ám, hogy a krumplinak hagyjunk egy kis férőhelyet, mert kifőzésnél még dagad! Az elkészített derelyéket egy fehér ruhára rakjuk szép rendben, egy-egy oszlopba annyit, amennyit majd egyszerre vetünk vízbe. Ha ezzel elkészültünk, akkor kétujjnyi füstölt szalonnát apróra vágunk, és enyhén rózsaszínűre pirítjuk. A derelyét bő, forrásban lévő vízben három-négy percig főzzük. Kiszedve egy nagy tálba, megpergetjük a sült szalonnadarabkákkal, elkeverjük bőven tehéntúróval, majd szedésnél ki-ki tetszés szerint meglöttyinti jóféle házi tejfellel. Úgy csúszik le az ember torkán, csak azt veszi észre, hogy mindjárt kidurran a jóllakástól.

IGAZ TÖRTÉNET A KRUMPLIROL.

Az egyszeri lány a szomszéd faluba ment férjhez. Valami ok miatt összezördültek, oszt hazagyött. Érte gyött apósa, hogy hát menjen vissza, ott vannak a gyerekek, meg minden, hát itt se jobb. A menyecske csak tartotta magát, hogy nem megyen ő vissza, hogy menne vissza. Elég szegény világ vót, krumpli a fő eledel mindenfele. Azt ették főzve-sütve. . . "Gyere Margit vissza, itt se jobb, mint nálunk, itt is csak krumpli van!" Perdolt a meny: "Minek menjek haza, ott is csak krumplit ennék!" "Jó jó, Margit, csakhogy az át van válogatva!"

Azóta a mondás: "Jó jó, de ez ám át van válogatva, mint a Kuka Pap krumplija!"

Ahogy ezekre a régi jóízű evésekre gondolok, emlékezni kezdenek az érzékszervek: az ízek is feltámadnak, de hallani vélem csitri lánykorunk cserépkongású hangját, ahogy mindenhez találtunk tréfát, mondókát:

Süss ki napocska, Isten napocskája!

Ma szitálok, holnap sütök,

Neked majd egy lepényt sütök.

De nemcsak a napocskát, már imitt-amott a suhanc korú legénykéket is kínáltuk lepénnyel:

Le-gén - ke kell-e me-leg le-pény-ke?

Ha nem kell tedd el, majd meg-e-szed reg-gel.

Nem véletlenül danáztuk ám, rendszerint a kezünkben tartott meleg krumplislepényt eszegetve kiabáltunk ilyeneket. Amikor nagyanya már nem tudott mit adni a sok éhes gyereknek, a kenyér elfogyott, és csak holnap hajnalban süt, mit lehet tenni? Krumplislepényt enni.

Másfél deka élesztővel és egy pici liszttel kovászt csinált, csak úgy vízzel. Megfőzött egy kilónyi krumplit, áttörte krumplinyomón. Amennyi a krumpli, ugyanannyi lisztet adva hozzá, megsózva, a kovásszal jól összedolgozta. Nehezen vártuk ki azt a jó fél órát, amíg a tészta pihent. Félujjnyi vastagságúra nyújtotta a gyúródeszkán, négyszögletes darabokra vágta, kicsit így is hagyta még, aztán a palacsintasütőt megolajozva egyenként gyorsan pirosra sütötte. A felcsigázott kedélyeket ezzel le is csillapította a másnapi kenyérsütésig.

A lepény csak aznap, frissen jó, egy sütetbű megenni. Így kerülhetett be a felnőttek mondásába, ha egy családból nem akartak még egy menyet: "Ó, elég egy sütetbű egy lepény!"

Káposzta

Előző nemzedékek parasztembere jóformán a saját leleményességére volt utalva mindenben. Ezermesternek kellett lennie. Az élelmesebbje persze, ahonnan csak lehetett, elleste a fortélyokat, apróbb-nagyobb fogásokat, amelyekkel megkönnyíthette a dolgát. Így terjedt el a palántanevelés tudománya is.

Jóféle trágya volt bőven minden paraszti udvarnál. A vállalkozóbbak már tél vége felé, a fagyok enyhültével a kert legnaposabb zugába hordtak vagy ötven centi magas alapot belőle. Erre vékonyan finom humuszos földréteget terítettek, ebbe szórták el a magvakat. Néhánya már léckeretbe vágott üvegezett tetővel fedte, a többség csak venyigével takarta be, hogy védje a hidegtől. Alulról nemcsak táplálta, hanem fűtötte is a vastag istállótrágya a melegágyat, így április végére, május elejére kövér palánták várták a kiültetést.

A káposztát nem annyira a konyhakertben, inkább a szőlők aljába, vagy közé a bakhátra duggatták le. Nálunk szokás volt az alföldi laposra, a dominomba ültetni. Azt a földet igazán jól kihasználni úgysem lehetett, messzi is volt, rossz is volt. A káposzta meg olyan lett benne, amilyen lett. Attól kezdve aztán, ahogy összeborult a káposzta levele, azt ettük mindenféle formában. Annyira hozzátartozott mindennapjainkhoz, hogy mondásaink, dalaink, tréfás verses strófák máig őrzik életünkben betöltött fontosságát.

Káposztaköszöntő

Első része ételünknek ama káposztás hús;

Ha szalonna nincsen benne, szívünk már nagyon bús.

Ó, áldott káposzta, paradicsom hozta,

Áldott, aki kolbásszal foldozta.

Lakodalmi káposztaköszöntő

A káposzta a magyarnak híres eledele

Kigyelmeteket is megkínálom vele.

Itt van a káposzta, friss, jó disznóhússal

Jól megeszkábálva, mint szekér a gúzzsal.

Szakácsasszonyunkkal jól felfűszerszámoztattam,

Tettem bele szegfűt, borsot. és meg is sózattam.

Belevágtam kilenc disznó elejét-hátulját.

Keresse meg benne ki fülét, ki farkát.

Még a jót is meg lehet unni, ha szünet-szüntelenül azt étetik az ember fiáv-al. A hétköznapi hústalan káposztát különösen. Innen az elégedetlen cseléd panasza:

Hej gazduram, hej gazduram!

Én itthagyom kendet.

Mától fogva nem vakarok

Ökröt, sem tehenet.

Verje fel az udvarukat

A gyom meg a dudva,

Vasvilláját, ösztökéjét

Egye meg a rozsda.

A savanyú káposztája

Rohadjon hordóba!

Velem sokszor megetette

Reggel, vacsorára.

A filoxer dúrja ki a

Szőlője tőkéjét

Nyissa ki, de fedje is el,

Ha megissza levét.

Szője be a pók az óla

Ajtaját, ablakát!

Törjön el a keze, hogy ha

Szógának pofont ád!

Én már ide soha többé

Lábam be nem teszem,

A keserves káposztáját

Többé meg nem eszem!

Káposztahasonlat szerepel a kedvenc nótánkban is. Az anyós által erősen kordában tartott menyecskék legfeljebb a nótában lelhették kedvüket. Fújták is olykor, ha alkalom adódott, teli torokból, hogy:

Nem ká-posz-ta, nem ká-posz-ta ha nem fe - jes.

Nem me-nyecs-ke, nem me-nyecs-ke ki nem ked - ves. -''

Nem me - nyecs - ke ki nem csal - fa,

Ki az u - rát, ki az u - rát meg nem csal - ja.

Vagy:

Gyere hozzám vacsorára,

Apró vágott káposztára;

Bejöhetsz szívem, bátran!

Hej, nem merek én bemenni,

Ó, én édes angyalom;

A gyertyának világánál

Észrevesznek, csillagom.

Az iskolás korú gyerekek meg folyton azt szajkózták:

Komámasszony káposztát főz,

Kontya alá ütött a gőz.

Hányja veti fakalánját,

Kinek adja Bözsi lányát?

A házipatika legáldásosabb orvossága a hordóskáposzta leve: Gyulladásos daganatokra, mert elveszi a hevét, lelohasztja. Lehúzza a beteg magas lázát.

Étvágytalanságra, de még tüdőbetegeknek is igen hasznos háziszer.

A káposzta tulajdonságaival összehasonlító tréfás-csípős közmondásoknak számát sem tudnám sorolni;

Aki okos, arra azt mondták: "Nem káposztalé van a fejében." Aki lanyha, erélytelen: "Káposztalé folyik az ereiben." Mindkét félnek jót akarna: "A kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon."

Megbízhatatlan kezekbe adta: "Kecskére bízta a káposztát." Elfelejtett, megunt érzelmek felelevenítése:"Nem káposzta, hogy föl lehessen melegíteni."

Kárörvendő csúfolkodás: "Ugy kellett, káposztába hús kellett."

Mai napig a nyelvtörő mondókák közt használjuk, hogy: "Ha én ezt a káposztástálat elkáposztalaníthatnám..."

A találós kérdések között is van káposztára utaló: "Folt hátán folt, tű benne sohasem volt, mi az?" (A fejes káposzta.)

Tisztítószernek sem a legutolsó.a taposott káposzta leve: ha poros, kopottas a ki nem mosható gyapjúkelme, szőnyeg, posztóáru - fényét, frissességét visszaadja, ha átdörzsöljük szűrt káposztalével.

Legkedveltebb gyerekjátékaink egyike a "Kecske ment a kiskertbe". Ehhez többen kellettünk, de ha nyolc-tíz kölönc összeverődött (kölöncnek nevezték a tíz év alatti tébláboló gyerekeket), akkor már körbe álltunk, a kecske benn a körben, a gazda meg kívül. A körbe fogódzkodók teli torokból fújták, hogy;

Kecs-ke ment a kis kert - be,

A ká-posz-tát meg - et - te.

Si - ess kecs - ke u - gorj ki,

Jön a gaz-da meg - fog - ni!

A gazda meg a kecske oda-vissza feleseltek:

Kecske, mecske, mit csinálsz a kertemben?

Káposztát ennék, ha volna.

Kapáltad-e?

Most kapálom.

Öntözted-e?

Most öntözöm.

Nem félsz, hogy megfoglak?

Nem félek, nem biz én,

Kibújok, ki bíz én!

A kapálás és locsolás mozdulatait utánozta a kecskét játszó gyerek. A feleselgető végén a gazda bebújt a kertbe, és kergette, kergette a kecskét. Igen ám! De a körben állók, ha a kecske jött, szabad utat engedtek néki, felemelték a kezüket. Ha meg a gazda ért oda, leszorították a karjukat, így igen nehéz volt a kecskét elfogni. Ha mégis sikerült, akkor a következő fordulóban a volt kecske lett a gazda, és új kecskét választottak.

Naphosszat meg nem untuk, csak ha már több gyerkőcöt hazahívtak, akkor hagytuk félbe a játszást, mert elfogyott a kör.

Ahogy a játéknak nem tudtunk a végére járni, ugyanúgy nem untam a meséket hallgatni, akár századszor-ezredszer sem, mert nagyapa úgy tudta sokadjára is elmondani, hogy mindig szőtt hozzá valami újdonságot. Isten tudja hányszor hallottam a "Hencegő nyúl" meséjét. A káposzta helyet talált még a mesékben is.

Eccer vót, hun nem vót, még az Óperenciás tengeren is túl, ahun a kurtafarkú malac túr, vót eccer egy nagyszájú, hősködő, tarka nyúl. Naphosszat fel-alájárkált a kerek réten. Bajuszát pödörte, lábával a földet dobbantgatta. Hencegett, hogy nincs gyorsabb állat nála, széles e vidéken már mindenkit legyőzött versenyfutásban. Nem is mert vele senki kiállni már hetek óta. Erdő-mező állatai nyakuk közé húzták a fejüket szégyenletükben, úgy hallgatták kérkedő hangoskodását. Sünapó is igyekezett minél kisebbre összegömbölyödni, nehogy észrevegye ez a kapa fogú futóbajnok. Majdhogynem elájult ijedtében, amikor hallja ám, hogy: "Nicsak, nicsak sünszomszéd! Veled még nem mértem össze a gyorsaságomat. Hónap kora pitymallatkor ott légy a káposztafőd végín, a nagy fűzfabokornál! Megmérkőzünk, és aki legelébb ér a káposztás túlsó végire, az lesz a győztes." "Jaj nekem, jaj szegény fejemnek!" Így bánkódott szegény sünapó. "Egyet se félj!" - bíztatta sünanyó az urát." Móresre tanítjuk azt az izgága nyelvelőt! Hónap, még mielőtt a hajnal hasad, elbúvok a káposztafőd másik végín a legnagyobb káposztafej mögött. Ha a nyúl odaér hozzád, te csak annyit mondj: én má itt vagyok! A többit bízd rám!"

Így is történt. Másnap, még a nap alyig szógált fel az égre, a nyúl má a fűzfabokornál várta a sünt. No, nekirugaszkodnak. A kápósztasorok közt hun itt, hun ott villan a nyúl farkincája, oszt már ott is a legutolsó káposztafej a sor végín. Hát uramfia, nem akar hinni a szeminek, mert a sün má ott

van: "Én má itt vagyok!" Megmérgesedik a nyúl, no még eccer! Vágtat, hogy csak úgy porzik utána, mégis, mire kiér a főd végire, megint csak ott van má a sün. "Nem hagyom annyiba - lihegi... - Fussunk még egyet." Erőlködik, szedi a lábát inaszakadtából, mégis hiába! A sün ott somolyog a főd végín: "Én má itt vagyok."

A kifulladt nyúl sehogy se értette. Ilyen szégyen még nem esett vele! Nem is mert a többiek szeme elé kerülnyi, világgá bujdosott bánatába. Még tán most is megy, ha ki nem fogyott lába alól a főd.

Egészen bizonyos, hogy ily sokrétű lerakódásban azért maradtak fenn az egyes ételekkel kapcsolatos jeleink, képeink, mert nap mint nap együtt éltünk velük.

A termesztés és fogyasztás során mély és szoros kölcsönösség alakult ki alapanyagok, tárgyak és az ember között. Talán így vált ennyire közkedveltté a káposzta. Fogyasztjuk nyersen, párolva, savanyítva, főzve, sütve.

Ha édes káposztából csinált valamit édesanyám, ölre fogta a külső, zöldes levelekbe takaródzó káposztafejet, a nagykéssel kettéhasította. A torzsáját - mi csimának hívtuk csak - kikanyarította, szétosztotta köztünk. "Ettől lesztek pirosak!" Micsoda élvezet volt ropogtatni, miközben elnéztem, hogyan szaporodik a terpeszkedő tálban a frissen vagdalt káposzta halmaza. Hogy kicsit megereszkedjék, összébb essen, kevés sóval keverte el mindig, különben bele sem fért volna a főzőfazékba.

Édes káposztából nagyon szerettem máig is a káposztás restasszonyt. Káposztás tészta, de én másfelé sohsem láttam ilyen formára metélni a tésztát. Azért nevezték bizonyosan restasszonynak, mert ha kiszaladt a gazdasszony az időből, ez ment a leggyorsabban. Ahány levél tésztát akart gyúrni, annyi összemarék lisztet adagolt az asztal tetejére tett gyúródeszkára. Négy levélhez mondjuk még elég az egy tojás, de ha több, akkor legalább két tojást illik beleütni, különben elázik kifőzéskor. A liszthalom közepébe kicsi fészket mélyített, ebbe verte bele a tojást. Csipet sót is adott hozzá, majd kevés vízzel elkeverve a közepét, kezdte hozzádolgozni körbe-körbe a lisztet. Megvolt annak a módja! De sokszor bámultam az asztalra könyökölve, akár egy áhítatos szertartást. Mire a liszt mind bedolgozódott, még jól átgyúrta, ahány marék liszt volt, annyi adagra arányozta, ezeket átsenderítette szép formára, és a gyúródeszka sarkán tiszta kenyérruhával letakarta pihenni. Ezt így szokás, nem nyúlik szépen, ha nem adnak egy kis időt neki.

Ez alatt egy nagy kaszrojba olajat készített, kicsit hevített rajta, aztán beletette a sótól már összeesett káposztát. A füstfogó melletti sarokban volt a berakott masinánk. Jó állású, takaros tűzhely. Állandóan rakni kellett, mert mindenféle gizgazzal tüzeltünk, ami gyorsan ellobbant. Szőlővenyigét, kórét, ízíket tördeltünk vagy fagallyakat aprítottunk halomba tűzrevalónak. Kukoricacsutkát csak akkor tehettünk a tűzre, ha egyenletes, erős lángra volt szükség. Fahasábot néha-korban vethettünk rá, hogy tartsa a parazsát.

Édesanyám nyújtotta a tésztát, én raktam a tüzet, mert ha tésztával bánik az ember, nem nyúlkálhat a tűzrevalóhoz. A síikállóval egyre nagyobbra, egyre vékonyabbra nyújtotta a levél tésztát. Olyan fürgén sodorta, mint a villámlás. Fordította, sodorta, aztán csak úgy csattant a kerek levél; már alig fért el a gyúrótáblán. Picit hagyta szikkadni. Ezenközben pirosra pirult a káposzta. Illatos gőze csavarodott a nyitott ajtó felé, kitódulva megcsiklandozta az utcán jövő-menő emberek orrát és gyomrát.

A kinyújtott tésztát kicsit meg kellett lisztezni, összehajtogatni. Ezután már pillanatok alatt vágta össze restasszony csíkjának.

A nagyfazékban ekkorra már sustorgott az odakészített víz. Belezuhintotta a csíkot. Mire a víz felvetette a színére, már meg is főtt. Csíkszedő kanállal kimerítgette, lecsurogni a lyukas tálba tette, onnan öntötte rá a káposztára. A párolgó ételt a fakanállal szétrázta, összekeverte, és nagybüszkén mondta: "No, szólhattok a harangozónak, húzhatja már a levesnótát, kész az ebéd!"

Apai-anyai, rokonságunk nagyjából egy fertályán lakott a falunak. A gyerekkori feladatok közt így hát gyakran megesett, hogy olyankor léptem be keresztanyámhoz, nénémhez-ángyomhoz, mikor éppen megfőtt, kisült valami étel. Természetes, kínálgattak ilyenkor erősen. Az illendő tartózkodást hamar elfeledtették a magukért beszélő illatok, no meg észile életrevalóságra biztató szavai: "Ha adnak, vedd el, ha ütnek szaladj el!" Így hát némi szabódás után mindig beadtam a derekamat. A váratlanul jött falatok általában jobban estek, mint amit előre tudni lehetett. Azért mondom, hogy általában, mert akadt elvétve olyan asszony is, akinek sehogy sem állt kezére a fakanál. Akármit főzött, egyforma semmi íze lett. Itt aztán könnyű volt szemérmetesnek lenni, tömőfával sem tudták volna belém diktálni az ételt. Nem így a többi háznál! Egy idő után már minden gyerek tudta, hol, mi a legízletesebb. Erzsa nene bélese, Mari ángyi paprikás krumplija, Tera néni kocsonyája a legeslegjobb kerek e világon. Két falás közt időnként meg is fordult a fejemben, hogy van az, ha ugyanazt ugyanúgy főzik meg itt is, ott is, akkor sem egyforma a zamata. A gazdasszony, konyha, az edények-e, avagy mindez együtt a rejtély kulcsa? Ennek csak az a magasságos ég a megmondhatója.

Az édes, nyári fejes káposztát például nagyon gyakran párolták főtt hús mellé savanyúság helyett. A legsoványabb, legszegényesebb, csak egy kis olajon összefonnyasztotta-átfőzte, majd egy kis sóval, eszenciával ízt adott neki. Már különlegességnek számított, ha csipet cukorral bolondította a szegényasszony. Nálunk hagymás zsírra hajítottuk a nyers káposztát. Fedő alatt puhára abáltuk, és ecet helyett (mert ecettel vadabb ízű) egy kis savóval, tejfellel tettük ízletesebbé. A színe is mindjárt gusztusosabb lett; akárcsak a paprikáscsirke, úgy nézett ki, ahogy a tetején színes paprikától aranyló gömbök kapaszkodtak egymásba. Ám Erzsi néném még ennél is finomabban csinálta. Ő egy pár szem árpakását (gerslit) szórt bele, ezzel dúsította. Tulajdonképpen a hús már nem is hiányzott mellé, olyan mennyei íze lett. Nem tudott volna akkora tányérral elém tenni, amit be ne pakoltain volna. ha rögvest ott egy ültő helyemben szétdurranok is.

Paradicsomos káposztát főleg nyár derekán főztünk, amikor már bőviben voltunk a paradicsomnak - mert úgy jó az, ha nem kell tőle sajnálni a friss paradicsomot!

Ugyancsak nyári egytál étel volt a káposztás lecsó. Tudom. a király is megnyalta volna utána a tíz ujját, ahogy azt a sógor bácsi készítette. Máskülönben a parasztember nemigen főzőcskézett, de ezt az egyet, ha idejéből tellett, mindig ő tette a család elé. Több mint valószínű, hogy a saját találmánya volt, de úgy meg tudta adni a módját, hogy azóta sem felejthetem. Früstökre szokott meglepni vele bennünket. Tudta, hogy már a szaga odacsalogat. Apróra vágott, jó füstölt szalonnát pirított alá. Nem üvegesre, hanem jól kisütve. Két-három fej vereshagymát szeletelt rá, néhányszor átforgatta, majd egyszerre tette bele az előre felvagdalt zöldpaprikát, paradicsomot, egy közepes fej káposztát, és még egy pár krumplit is, apróra vagdalva. Megsózta úgy gondolomra. "Pótolni mindig lehet, de kivenni belőle nem" igével, csak úgy módjával. Utána fedő alatt főzte kis tűzön, csak alig rotyogtatva, míg zsírjára nem sült. Egy-egy fedőemelintésnél fakanalával komótosan kavarintott a gőzölgő, illatozó eledelen: Hadd elegyedjenek az aromák! A legvégén egy cseppet még oda is kapatta - no nem úgy, hogy odaégjen -, ippeg hogy odapiruljon az alja. Ráadásul, hogy kellemesen csípőssé tette azzal az egyetlen hegyes paprikával, ami minden falatnál megcsiklandozta az ember torkát. Foszlós házikenyérrel hogy esett ez korán reggel az éhes gyomornak! Még az emlékére is összefut a nyál a számban. Fényesre is takarította mindahányunk a maga-maga tányérját.

Nagyon fontos volt, hogy télen is legyen mit főzni nap mint nap. A hosszú, kemény időszakban a tartalmas étel fűti belül az ember gyerekét. Egy kocsideréknyi fejes káposztát édesapám rendszerint kint hagyott a Dominomban, ahol megtermett. Csak a fagyon hozta aztán haza. Megkapta a hideg, az igaz, de így még édesebb lett. Ez számított téli csemegének. De nyár vége felé tettünk el csalamádénak is. Mindig, az idősebb, az ebben járatosabb asszony gondja jól eltenni, elegendőt tartalékolni tavaszig.

A csalamádénak való káposztát már kemény fejű őszi-téli káposztából válogatták. Temigen gyalulták, inkább késsel vágták, rövidebb, majdnem kocka alakúra. Kevés húsos paprikát és ízelítőnek még vereshagymát is kevertek közé. Köménymaggal megsegítették, majd sustorgó ecetes-sós vízzel nyakon öntötték a már üvegekbe rakott ínyencséget. Havas napokon meleg olajos meg hájas pirítós mellé hümm... de milyen volt!

Csalamádés mondókánk is került ám! Gyermekláncfű szárából vagy éppen csak fűszálból gyűrűt csináltunk. Körbe álltunk, és a hátra dugott markunkból továbbcsentük a gyűrűt, lehetőleg úgy, hogy ne lehessen észrevenni, hol jár a gyűrű:

Megy a gyűrű vándorútra,

Egyik kézből a másikba.

Aki tudja, mért nem mondja,

Merre van a gyűrű útja.

Csili-csalamádé,

Sári hopp!

Ha sikerült rajtakapni, kinél van, akkor az lesz a következe kereső.

A legeslegfontosabb káposztatartósítás a hordós káposzta eltevése. Legalább két mázsát el kellett rakni, hogy disznóöléskor, de még húsvét táján is legyen elegendő.

A közepes nagyságú, jó tömör fejekből legelőször kiválogat ták a harasztnak valót. Ne legyen túl nagy levele, mert ki győz azt töltelékkel; de meg kicsi se, mert abba nem lehet takarosan belecsomagolni a darált húst, esetleg fövéskor kifordul belőle A többi káposztát meggyalulták a férfiak, erő kellett oda. Ez különben is férfiteendőnek számított, legfeljebb a fűszerek mikéntjébe szólt bele a gazdasszony. Az alaposan kiforrázott gyökérkefével agyonra sikált, napfénnyel.szárított hordó fenekét kiterített káposztalevelekkel bélelték. A legaljára egy cső magyar kukoricát kettétörtek; ettől lesz ropogós meg sárga az a káposzta. Majd hat-nyolc centi vastagságban káposzta, só, bors, köménymag, piros csöves paprika, pár szelet birsalma. Volt aki egy-egy kis meggyfaágacskát is tett. A sót nagyon el kellett találni, mert akadt olyan aztán, hogy a káposztáját kétszer is ki kellett mosni fövés előtt! No, így ment ez mondjuk a hordó egyharmadáig. Akkor rakták bele a harasztnak való egész fejeket. A csimáját ezekből hegyes késsel kivájták, mert úgy mondják, az hamar megtaknyosodik; ettől kezd romlani a káposzta. A fejek közti hézagokat is jól teletömik gyalult káposztával. Majd elfelejtettem! Azért nevezték régen tapodott káposztának, mert egy-egy réteg besózása után megtaposták, hogy levet eresszen, no meg ne maradjon laza. Aki taposta, nagyon is megsikálta előtte a lábát. Legtöbb háznál a lába alá fehér vásznat tettek, úgy tapodták a káposztát. Megint mások jókora fabunkóval csömöszölték-döngették, de ez több fáradsággal járt. Amikor tele lett a hordó, befedték a káposztát a szeletekből álló deszkákkal. Erre régebben jókora köveket, káposztáskövet tettek nyomatéknak. Később - nekünk már ilyen volt - a hordó fülébe illeszthető fán keresztül egy nagy, fogantyúval ellátott menetes facsavarral húzták mind szorosabbra, ahogy kívánkozott. A káposzta a sótól és törődéstől levet eresztett. Ha nem volt elég a lé, gyengén sós vízzel megpótolták.

A hordónak hét-nyolc napig melegen kellett lenni. Itt habosodott, forrt ki. A habot később is mindig egy patyolat, forrázott ruhával letörölték, így maradt tiszta a káposzta. Majd úgy nyolcadnap múltával levitték a hűvös pincébe. Ott mindig megfelelő a hőmérséklet. Négy-öt hét múltán már elég érett lett a fogyasztásra. Rájárt aztán a család akár április végéig.

A hordó lefelé szűkült. Amikor odáig elfogyott a benne lévő, olyankor a deszkák közül egyet kihagytak, úgy pászolt helyére a többi.

Nagy keletje volt a savanyított káposztának. Különösen lakodalom, disznóölés idején fogyott. Ahány káposztáshordó, annyiféleképpen sikeredett a káposzta. Nagy-nagy megelégedéssel nyugtáztam, hogy a miénk a legropogósabb, legfinomabb az egész környéken.

A tapodott káposztát lopkodtuk nyersen, lett belőle töltött káposzta, különböző levesek és még ezerféle étel. Amit mindahányszor felemlegetek, az mégis az orjával sült káposzta: A kövércsütörtök jellegzetes reggelije volt. Nagyböjt előtti csütörtök hajnalban egy nagy tepsit telerakott nagyanyám levétől kinyomott káposztával. Jókora darab kövérkés orjahúsát, disznó állát-tokáját szépen beirdalva rakott a tetejére, meglocsolta napraforgóolajjal, így tolta be a forró kemencébe. Mikor aztán fél óra múltán kiemelte az asztalra, nem tudtuk, melyik érzékszervünkkel közelítsünk hozzá. A rózsaszínre pirult káposztán kinyílva pirosan, gusztusosan a bevagdalt hús. Az illata pillanatok alatt szerteszállt, ünnepivé téve az aznapi früstököt. Ahogy villánkra csavartuk a szálas káposztát, hozzá egy-egy falás füstölt disznóhúst - én azt hiszem, ma sem cserélném el semmi másért. Szinte nemcsak szemem, orrom és nyelvem, a szívem is őrzi e hajdani reggeleket. Ilyenkor mindenki maga volt a megtestesült elégedettség. Szóvá is tették a felnőttek az eljövendő böjtre célozva: "Könnyű tele hassal a böjtről beszélni!"

Valószínű, hogy megszokás dolga, de töltött káposztában sem csinált senki különbet, mint ami otthon készült. Töltelék gyanánt se nem túl sovány, se nem kövér, olyan jó szaftos, friss disznóhús volt a legmegfelelőbb. A darabokra aprított húst ledaráltuk, több kilót is egyszerre, mert több napra szóló eledel a töltött káposzta. Úgy mondják a régiek, hogy minél többször melegítik, annál jobb ízű. A darált húsba két-három tojást belekevertek, sóval, borssal, színes paprikával fűszerezték, ki-ki ízlés szerint. Rizskását adtak hozzá (vagy árpakását) úgy egynegyed részben, hogy szaporítsa. Ezt jól összedolgozták, és máris lehetett begöngyölni a jó előre odakészített káposztalevelekbe. Ma is a szemem előtt van, ahogy a parasztasszonyok értő mozdulattal bal tenyérre terítették a harasztot, annak közepére kis félmaréknyi töltelékanyagot, göngyölítették, a két végén behajtva a levél szélét mutatóujjal begyömöszölték, nehogy szétessen. Volt, aki cérnaszállal átkötötte a töltelékeket, és csak tálalásnál vágta le róluk, mert szégyen az, ha szétdőlt gombócok formátlankodnak a káposztában. Meg kellett mindennek adni a módját!

A savanyú káposztát megízlelték, nem kell-e kimosni, vagy mennyire kell kinyomni a létől. Majd a legnagyobb fazék aljára egy réteg káposzta, egy réteg töltelék, ismét egy sor káposzta, egy sor töltelék, amíg meg nem telt az edény. Legrégebbi időkben kemencébe rakták, később már tűzhelyen főzték. Mindig csak úgy, hogy ne zubogjon, csak épp alig rotyogjon, szép lassan. Főtt az másfél-két óráig is. Kavarni nem szabad ám! Amíg itt, a gazdasszony hagymás rántást készített, kevés liszttel rózsaszínűre pirítva. Jócskán tett rá piros paprikát, majd óvatosan belekeverte a káposztába. Nagyanyámnak az volt a szokása, hogy egy nagy meghámozott krumplit apróra reszelve még hozzáelegyített. Ugy mondta: ez elveszi a vadságát, és jobban sűríti, mint a sok liszt. Megvan hát a nyitja, miért volt a mi töltött káposztánk olyan sajátságosan finom, zamatos!

Mihelyt az asztal közepére tették, nekiestünk volna, ám a felnőttek ránk figyelmeztek: "Ne legyél dút, mert kijön a szádon!"

Hébe-hóba főztek egy számomra nagyon emlékezetes ételt: a halcsíklevest. Ősz idején hallottam gyakrabban, hogy: csíkászni mennek. Láttam, hogy vesszőkosarakat visznek magukkal. Szentistván alatt voltak olyan vízlepte területek, Holt-Tisza-ág, miegymás. Ott fogták a halcsíkot kosárszám. Mi csak a kövesdi piacon vettük csíkászoktól. Hordóban tartották elevenen. Még akkor is ficánkoltak, mikor a bödönben hazaállított velük nagyapa. Nekigyürkőzött, mert az asszonyok nem szenvedhették a nyálkás-csúszós halféléket. Megpergette őket duci-a sóval, ettől aztán olyan nyüzsgést csaptak, hogy egykettőre megtisztították magamagukat. Ezt követően egyenként lecsapta a fejüket, ami nem ment egykönnyen, mert hiába markolá szott a vederben, azok mindegyre kisiklottak a keze ügyéből. Innen maradhatott meg a mondás a sikertelen igyekezetről, hogy: "Belemarkolt, mint Bartók a csíkba". A nagyon eleven gyerekekre is alkalmazták a szólást: "Eleven, mint a halcsík".

Közben az asszony savanyú káposztalevest tett oda főni. p megmosott halcsíkokat a zubogó lébe dobálta. Egészen kicsi lehettem még, mert megdermedve lestem a fazékba, ahol a forrásban lévő káposzta úgy dobálta a csíkokat, mintha azok még mindig élve kergetőztek volna benne. Amikor kitálalták még sokáig vizsgálgattam, nem elevent eszem-e.

KÁPOSZTA ÉTELEK

Káposztalé

A hordós káposztát nem nyomjuk ki, sőt levét is öntünk hozzá annyit, hogy vízzel hígítva sózás nélkül is kellemes legyen. Fél órát főzzük, közben apróra vagdalt vöröshagymával, kevéske liszttel zsemleszín rántást készítünk. Késhegynyi piros paprikát keverünk bele, majd fokozatosan felhígítva ráeresztjük a levesre, ezzel megszaporítjuk. Egy-két tojást villával szétverve belecsurgatunk a levesbe. Ha kiadósabbra akarjuk, lehet személyenként egy-egy tojást egészben beleütni. Az így elkészített káposztalevet pár csepp ecettel savanyíthatjuk. Fogyasztható így soványan, de kanál tejföllel feljavítva még ízletesebb.

Korhelyleves

Kevés liszttel vékony barnapiros rántást készítünk, teszünk bele piros paprikát és apróra vágott vöröshagymát, de ez utóbbit nem pirítjuk meg. Felöntjük savanyú káposzta leszűrt levével, majd a káposztából megfelelő mennyiséget és egy szál karikára vagdalt kolbászt főzünk bele, csipet borssal és szükség szerint sóval ízesítve. Tálalás előtt két-három kanál tejfölt teszünk hozzá.

Hajdúkáposzta

Egy kis fej vöröshagymát közepesre metélve zsírban megpirítunk, színes paprikázzuk, és beleteszünk egy-másfél kiló, levétől alaposan kifacsart, tapodott káposztát. Körülbelül fél órát fedő alatt pároljuk. Ezalatt fél kiló füstölt húst vagy kolbászt összedarabolunk, és pörkölt módján elkészítjük. A káposztához keverjük, és még egy keveset együtt is főzzük, amíg a leve teljesen elfő.

Toros káposzta

Rendszerint disznóöléskor készítjük, vagy ha hozzájutunk a disznó megfelelő részeihez. A rendes töltött káposztába belefőzzük a disznó farkát és fülcimpáját, sőt egy-egy darab dagadót és oldalast is. Együtt főzzük úgy kétórányit. A végén kanál tejfölt adunk hozzá, úgy tálaljuk.

Székelygulyás

Közepes fej felaprított vereshagymát pirítunk egy tojásnyi zsíron. Két késhegynyi nemes színes paprikát teszünk rá. Hozzáadunk háromnegyed kiló apróra vagdalt disznóhúst, és fedővel letakarva puhára pároljuk. Kevéske sóval ízesítjük, mintha pörköltet csinálnánk. Egy másik lábosban egy kilónyi savanyú káposztát kissé megsütünk, majd a levéből is adunk hozzá egy keveset. Ha ez megvan, összevegyítjük a két lábos tartalmát, és kicsi liszttel dúsított két-három deci tejfelt keverünk még hozzá. Négy-öt főre elegendő.

A kelkáposzta csak olyan tessék-lássék étel volt nálunk. Nem is termesztettek sokat belőle. Nyár derekán egy-két alkalommal elment az is a többi között. A külső durva leveleitől megszabadított kelkáposztafejet kettéhasítottuk. Jól megnéztük, mert ennek levelei között szívesen megbújtak a különböző férgekgiliszták. Hosszúkásra vágtuk, és forrásban lévő vízben megmosva leszűrtük, így elvettük azt az átható szagát. Ezután tettük fel főni annyi vízben, amennyi jól ellepte. Apróra vágott

krumplit adtunk hozzá jócskán, és megsózva, köménymaggal. csipet majoránnával ízesítve puhára főztük. Világosbarna rántással befedtük, és főzelék gyanánt fogyasztottuk.

Némely mesét több változatban is vissza-visszahallottunk. Egyik elvett belőle, másikuk hozzátett; ki-ki saját képzelete szerint, vagy ahogy éppen ő hallotta valamikor. Megesett néhanap talán még az is, hogy több meséből egyet fabrikáltak. Csodák csodája, minél többször elmondták, annál tarkább lett a mese szövése.

Ilyen sokszor hallott, soha meg nem unt történet volt a hordós káposzta nyomtatására használt káposztáskőről szóló mese. Az emberi együgyűség határtalanságán még ma is ugyanolyan elcsodálkozón mosolygok, mint hajdanán.

A KÁPOSZTÁSKŐ

Hun történt, hun nem, nem tudnám má megmondani, de valahun valamikor megtörtént az eset, amit most elmesélek. Élt egy szegény özvegyasszony és annak egyetlen mihaszna, naplopó fia. Mikor az anya má nem tűrhette tovább a legény restségét, útilaput kötött a talpára:

"Eriggy világgá, szerencsét próbálni!" Betarisznyált néki három hamuba sült pogácsát, aztán fel is út, le is út, meg se is lássalak, míg meg nem tanulsz a magad esze után megélni."

Ment, mendegélt a legény hegyen-völgyön által. Hát eccer csak beér egy kicsiny faluba. Betekintve az egyik udvarra, látja ám, hogy egy asszony a kotlós csibéit hajkurássza, azt dugdossa alá mindhiába. Ha egyet aládugott, kettő szaladt ki alóla. Az asszonyon má folyt a verejték a hiábavaló igyekezettű. A legény elcsudálkozott az asszony butaságán. "Jóaszszony! Nem kell azokat dugdosni, ha gyön a héja, vagy beesteledik, alábúnak azok magoktul is." No, így is történt. A jó tanács fejébe busásan megajándékozta, enni-innivalóval traktálta a legényt.

Bandukol tovább, míg csak újra egy faluba nem ér. Uramfija, mit látnak szemei! Egy ember a kocsiderékból a padlásra hányja a diót vasvillával. Dógozik keményen, de mind viszszahull a dió. A legény fog egy vesszőkosarat, telerakja dióval, oszt egykettőre fent van a sok dió a padláson. Nagyon hálálkodik a gazda a segítségért, mert enélkül nem jutott vóna soha végire. Gondolja a legény: "Ha még ennél butább falunépivel tanákozok, akkor én ott megnősülök" - mer nem gondolta vóna, hogy akad ilyen.

Fogyasztja a csizmája talpát tovább, eccer csak megint meglát egy falut. Arrafelé irányozza lépteit, de má a legszélső házná igen furcsa dógot lát. Egy frissen épült vályoghaáz ajtaján ki-be rohangál teknővel egy ember. "Mit csinál kend?" - kérdi a legény. "Jaj, édes fijam, felépült ez a ház. de olyan setét van odabe, egy kis világosságot próbálok behordani e!" "Bátyám, bátyám" - így a legény. "Nem ígvkell ám azt!" Ezzel ablakot nyit a ház falán. Lett is erre a házban rögtön világosság. Áldották a legény okosságát. Az meg, ahogy fogadása tartotta, betért az első lyányos házho, hogy ő házasodni szándékozik. Fogadják is illendően, ahogy szokás. Hellyel kínálják. Mondja az apa: "Eriggy má te lyány, hozzá egy kancsó bort a pincébű!" Elmegy a lány, elmúlik egy óra, kettő, csak nem hozza a bort. "Menj má utána, te asszony, nézd meg, mi történhetett vele!" Lemegy az asszony is, az se kerül elő. "No, nekem kell utánanézni a dolognak" - így az ember. Fogja magát, ő is lemegyen a pincébe. Vár, várakozik a legény, csak nem kerülköznek elő a háziak. "Én má a végire járok, mit csinálnak ezek ilyen sokáig odale" Lemegyen a pincegarádicson, széjjelnéz, hát látja ám, hogy ott ülnek mind a hárman, oszt rínak keservesen. Kérdi a legény: "Ugyan má, mondanák meg, mire ez a nagy sírás-rívás?" Nagy hüppögve beszédbe kezd a lyány: "Ahogy legyöttem a pincébe, elgondolkoztam, hogy én most férjbe menek, évre rá születik egy fijam, az felcseperedik,

leszalad eccer a pincébe, oszt ez a nagy káposztáskő ráesik, agyonüti. Hát ezé itatjuk az egereket."

No, nagyot nevet erre a legény; ennél butább falut sehun nem tanálok. Így hát elvette a lányt feleségül. Született is gyerekük, de nem fiú, hanem lány. Az nem ment le a pincébe, és nem esett rá a káposztáskő, így hát máig is boldogan élnek mindnyájan. Itt a vége, fuss el véle.

A mesékről jut eszembe, mik meg nem történnek a valóságos életben is! Ha nem magam lettem volna a tanúja, tán el sem igen hinném.

V'alamiféle ünnep volt, mert a szomszédasszony igen igyekezett a templomba. Nagyon sietett, gyorsan összekapkodta magát. Gondolta, még odakészíti a káposztát, mire hazajön, meg is fő tán. Indulófélben - már a nagy csonttáblás imakönyvet is felfogta - jutott eszébe, hogy a húst kifelejtette a káposztából. Nagy sietségében az imakönyvet hajította a fazékba, a húst meg a hóna alá csapta, oszt elindult nagyfittyomra. A templomban nyitná ki az imakönyvet: "Mi az uramistent csinátam má, a húst hoztam el, hát az imakönyvem hun van?" Mikor hazamegyen, hát a csonttáblás könyve fő a káposztában!

Azóta is felemlegetik, ha valaki ész nélkül kapkod: "Ugy jársz, mint Mari nene a csattos imakönyvvel!"

Bab

Ha a krumpli a szegények eledele, akkor a bab mindenki eledele volt. Amíg ma, ha kimegyek a piacra, alig- alig tudok babot venni, nemhogy még válogassak, ilyen, avagy amolyan kell-e. Az áráról nem is beszélve, mert ugye ami nincs, az drága. . .

Régi időkben meg hat-nyolc féfe-fajta bab volt minden családnál! Istenkém, ahogy válogattuk esténként!... Én úgy szerettem az ujjaim közt érezni, akárha tarkabarka játékkal bíbelődtem vóna...

Először is volt a zöldbabnakvaló. Nem láttam én akkortájt zöld hüvelyű zöldbabot. még a sárga hüvelyű közt is megválogattuk, melyik nem szálkásodik; melyik a húsosabb. Nagy gonddal osztályoztuk az ültetni való babokat.

Legkorábbinak a büdös kőbabot ültettük. Gömbölyded, világosbarna szemei mosoIygósak, akár a galáris. Egy-két órával az ültetés előtt beáztattuk. hogy szíja meg magát nedvességgel - kell a csírázáshoz -, hamarébb kikel majd. Úgy harminc centi sorközzel irányoztuk a sorokat, a bokroknak meg a kerek kapa pontosan kiszabta a helvét: egy- kapavágásnyira egy-egy bokor. Egy kapavágás nem mélyre. elég bőven nyolc-tíz centi mélysé: a mélyedésbe hat-nyolc szem bab. Egy-ey- területet ültettünk zöldbabbabbal két hét különbségekkel, így egész nyáron folyamatosan volt friss, szedhető zöldbabunk. Április közepén kezdtük; hogy a májusi fagyosszentek ne tudjanak kárt tenni benne . Legjobb. ha eső előtt kerül a földbe. A felszántott kert előkészítve várt, aztán ha nagyanya esőgyanús felhőt látott közeledni: "No, gyerünk babot ültetni!"

Volt, aki zöldbabnak a fekete-tarka hasúra esküdött, az a bőtermő.

Mi a fekete hasút ültettük szív°esem mert az egyaránt jó volt zöldbabnak is, száraz babnak is. Ez olyan fényes, olyan csillogó volt, akár a matyó lányok huncut szeme!

Zöldbabnak csak bokor babot, tőke babot. Mennél alacsonyabb, terjedelmesebb a bokra, annál szaporább termő. Ha jó idő járta, folyamatosan kötött a virágja, és többször is meg lehetett szedni. Jaj, de sok bajom volt a zöldbab szedésével! Akárhogy vigyáztam, olyan könnyen kijött gyökerestől. Csak meg ne lássák a felnőttek, mert lesz akkor kapsz!

Bokorbab, de már száraz bab az Erzsi-bab. Már a leveléről meg lehetett ösmerni, melyik másik. Persze gyerekkorban tapasztalat híján csak akkor tudtam különbséget tenni, ha éppen egymás mellett voltak. Egyike sárgásabb, apróbb, hegyesebb levelű, míg a másik sötét, kövér, haragos-zöld színű. Törékeny, pihés levelei terülve-borulva rejtették árnyékukban a megbúvó, húsosodó-szemesedő hüvelyeket.

Erzsi-bab. . , Akár nyelvemen az err és a zsé, úgy peregnek tarka szemecskéi, parázsló-szétomló zamatát felidézőn.

A májbab. Szintén téli száraz bab. Szelíd. puha, haloványsága szerénységet kölcsönzött neki. Mindenek között mégis ez volt a legkedveltebb, mert igen gyorsan puhára főtt. Aranybarna leve szürcsölni valóan finom volt akkor i.s. ha csak sóba-vízbe bab volt, minden rántás-bővítés nélkül.

A fehér babot sokan nem szerették. én sem kedveltem. Bárhogy készítette el az ember. olyan szegény színű, sápadt leves vagy főzelék vált belőle. Meg egyébként is túl lisztes, amolyan szétmállós volt.

Juliska-bab. No, ez karósbab volt. A kerítés mellé szoktuk ültetni. hadd kapaszkodjék arra, ha akar. Mert ha nem volt támasztéka, akkor külön karókat kellett minden tőhöz leszúrni. Ez nyári bab, főleg kifejtőbab gyanánt fogyasztottuk. Amikor már jól megszemesedett, és kezdett fonnyadni a héja, óriási, világos, sötét lilás-rózsaszínes ujjpercnyi babszemek buggyantak, pöndörödtek ki kezünk alatt a hatalmasra nyúlt hüvelyekből.

A zöldbab rövid életű volt. Élete lejárván, kiszedtük, és gyorsan mást ültettünk a helyébe. Csak a magnakvalóhoz nem nyúltunk. Arról nem volt szabad szedni egyszer sem. Amikor beérett, különös gonddal, megtisztítva, kifejtve, külön-külön vászonzacskóban, kis szakajtóban tettük el.

Zöldbabot a kertben, esetleg a faluhoz közel fekvő földeken, szőlőben termesztettünk. Száraz babot a kukoricatáblákon, a kukoricasorok közé egy-egy sor bab is került. Szőlőlaposba, gyakran a bakhátra is veteményeztünk, hiszen sokat kellett ültetni, hogy jövő újig kitartson. Rendszerint szárastul került haza, hogy aztán padlásfeljáróban, ámbitus alatt várjon sorára, amíg a munka dandárja csitul a mezőkön. Ám ha beköszöntött egy-egy esős nap, rögtön kaptuk a kis sámlit, fejőszéket, három lábú széket - kinek mi jutott -, és lekuporodtunk babot fejteni. A kéz fürge járása nyomán, ha lassan is, de szaporodott a bab. Megvolt némelye egy véka is. Persze, ezt azonmód porosan, szöszmötösen tettük a padlásra, szemházba. Aztán ha sor került rá, akkor egy-egy főzetre valót tisztítottunk meg aprólékosan, szemenként. Olykor tavasz felé már a zsizsikes szemet figyelve, nem akad-e közte minden gondosság ellenére is?

Az öregek naphosszat szívesen gubbasztottak babot fejtegetve. Ha egyedül, el-elandalodtak a világ dolgain; ha meg többen, akkor trécseléssel múlatták az időt. No de a gyerekeknek fél óra múltán már büntetés volt az egyhelyt ülés! Bizsergett a lábuk egy jó nyargalásra. Ránk is szólt öregapa: "No, mi az? De be vagy sózva, viszket a feneked?" Erre megcondollottunk rendszerint, és egy ideig az öregek pletykás elszólásain édelegtünk.

"Hallottad-e, az a Babszagjankó mire gondolja magát? A Pestának lyányát akarja feleségül kérnyi. Még mit nem? Igy akar magának fődet szerezni?" A babszag jelző nyilván a szegénységet jelentette. Bár az is meglehet, hogy mivel a sok bab szelet csinál, arra vonatkozott a csípős elszólás.

Sógorom pajzánsága nem ismert határt. Ugratott is minket, gyerekeket. "Tudjátok-e, hogy fingik a babtól a lány?" Úgy hogy »selyemsújtás«. A legény, hogy »fedő rötty« és az öregember: »kender buh«." Pironkodva nevetgéltünk az ízetlenkedő tréfán.

Az olyan játékokat, ahol nyerni lehetett (szerencsejáték), mint mondjuk az ördög bibliája (kártya), babra játszottuk, mindig. Bab volt épp elég a háznál. Egyik feketét, másika fehéret, a harmadik tarkát választott. Abból egy nagy marékkal maga elé tett az asztalra vagy nyáridőben a földre, mert földre, küszöbre ülve játszottunk. A játék folyamán az mutatta a szerencse járását, hogy a saját bab fogyatkozott-e vagy a másikéból nyertünk. Éppúgy örültünk a nyereménynek, akárha millió pénzt nyertünk volna. A vesztes meg olyan igen nagyon nem búslakodott, mert a babot a játék után mindig visszaraktuk a többihez. Gondolom, ebből a szokásból alakulhatott ki a figyelmeztető mondás, amikor komolyabb dolgok forogtak kockán, hogy: "Nem babra megy a játék!"

Egy héten néha két ízben, de egyszer - leginkább pénteki napon - biztosan babot főztünk. Mert mit főzzön a szegényember a hétnek hat hétköznapján? Krumpli, bab, káposzta. Nyáron egy kis sóska, miegymás. Aztán megfordítva: Káposzta, krumpli, bab...

Így mondja az egyszeri nóta is:

Ha bemegyek a bableves csárdába,

Sárgarépa ott füttyögett magába.

Krumplileves veri össze bokáját,

Kalarábé mondogassa nótáját.

Szegényember azzal múlatja magát, amije van. Bár a babot igen sokféleképpen lehetett készíteni, bizony megesett szegény helyen, hogy még rántás is alig jutott rá. Majdhogynem csak sóba-vízbe főzték meg, de még így is ehető volt. Fenn is maradt a jelző a nagyon szegény emberre: "Sós babot eszik, vizet iszik rája!"

Hogy mennyire olcsó ételnek számított a bab, az is mutatja, hogy summásoknak majd mindennap azt adtak ebédre, vacsorára. Bele is szőtték keserves dalaikba:

In - té-ző úr ha ki-áll a gang a - lá,

On-nan né - zi, hogy a sum-más mi-csi - ná,

Dó-go-zik - e vagy csak lop-ja a na -pot,

Meg-ér-dem - li - e a sa-va-nyú ba-bot?

Kaló Pesta viszi a nagy bödön zsírt.

Utána ment Bori néni, nagyon sírt.

Ne ríj, Borink, nem a te gézed ára,

Sok summásnak nem jutott a babjára.

Intéző úr a mindenit magának,

Egye meg a sűrejit a babjának!

Vagy egye meg, vagy adja a kutyának,

Ne adja a szegény summáslyányoknak.

Nem mondhatom, volt olyan, hogy finom bablevest adtak még kolbász is akadt imitt-amott benne. De ha a summásgazda meg az intéző ellopta a javát, akkor csak megsavanyították egy csepp ecettel - úgy is tál étel volt.

Jaj, Istenem, teremtőm,

De beteg a szeretőm!

Babot főztem, nem eszik,

A leviből sem iszik.

Én Istenem, gyógyítsd meg,

Szerencsémre maraszd meg!

A gyereksereg is hozzá volt idomulva a szokásokhoz. Déli harangszóra imigyen szólt a mondóka szövege:

Harangoznak délre,

De nem a bablére,

Békapecsenyére.

Azt mondja a gazda,

Megette a macska.

Olyannyira hozzátartozott az életünkhöz a bab, babszem, hogy a legkisebb mértékegységnek vettük, ha egymástól falat kenyeret, bármit kunyertáltunk: "No, adják egy kicsit... legalább egy babszemnyit'!" Ezt a könyörgési módot őrzi a közszájon forgó mese, a

BABSZEM JANKÓ

Hun vót, hun nem vót, hetedhét országon túl, az üveghegyen innen egy igen-igen kis faluban élt egy szegényember a feleségivel.

Nem vót egy gyerekük se, hiába sóhajtoztak naphosszat. Sírt-rítt az asszony, fohászkodott az Istenhez, hogy adna néki egy indurka-pindurka gyereket.

Egyszer az ura kinn szántogatott a mezőn a két kis sovány tehenecskéjével, az asszony meg ebédet főzögetett. Megint felsóhajt: "Mijen jó volna, ha volna egy kisgyerekünk, aki kivinné az ételt a szántóföldre. Ó, én Uramistenem! Legalább egy olyan pici gyereket adj, mint egy babszem!"...

Alighogy ez elhagyta a száját, a kemencepadka felől megszólal egy hang: "Aggyonisten, édesanyám, itt vagyok!"

Néz az asszony jobbra, néz az asszony balra, kitől ered a hang? Hát egy babszemnyi fiúcska kiabál feléje a búbos mellől: "Édesanyám, nagyon éhes vagyok! Főzzön nekem gombócot, aztán, ha megettem, kiviszem én az ebédet édesapámnak. De annyi gombócot csináljon, mintha huszonnégy kaszásnak főzne!"

Főzött neki az anyja egy szakajtó lisztből gombócot - hogyne főzött vóna! "Jóllaktál-e kisfiam?" "Dehogy laktam, édesanyám, még a fél fogamra is keves vót!"

Esmég főzött az asszony egy szakajtó lisztből gombócot. No, fiam, jóllaktá-e má?"

"Dehogy laktam, édesanyám, még éhesebb vagyok, mint azelőtt!"

Megint egy szakajtó lisztből csinált az anyja néki gombócot.

"Most má ugye jóllaktá, édes fiam?"

Hát ettem, ettem. Hanem most má aggya azt az ebédet, hogy vigyem ki édesapámnak!

Az anyja ugyan nem bízott hozzá, hogy elbírja a gyerek, de azé beletette a szilkébe az ételt, azt meg bele a kaskába, oszt mondta: No, viheted!

Felkapta Jankó a fejire a kosarat, szaladt vele, csak úgy porzott utána! Ahogy ment, utolért egy hatökrös szekeret, és mivel éppen elfáradott, feltette az ételt a szekérre, ő meg bebújt az egyik ökör fülébe.

Mennek, mendegélnek... Amint így mentek, a béres unalmában elkezdett fütyülni. Jankó nem állhatta meg szó nélkül, kiszól az ökör füliből:

"No, né, de nagyon hegyes! De maj' nem lesz olyan hegyes. mert vótam a kovácsná, oszt maj' lereszel belüle." Nézi a béres, ki beszél őhozzá, de nem látott senkit. Így hát azt gondolta, biztosan rosszul hallott.

Egy idő után megint kezd fütyörészni.

Megint kiszól Jankó: "De hegyes, haj! De nem sokáig lesz hegyes, mert vótam a kovácsná, oszt maj' lereszel belüle!"

Néz körül a béres megint: "De má itt csakugyan beszél valaki!" Néz mindenfele, de senkit se lát. Gondolta magában, tán csak a szél incselkedik vele. Fütyörészett tovább...

Megint csak kikiáltott Jankó: "Haj, minő hegyes! De nem sokáig lesz az ilyen hegyes, mert vótam a kovácsnál, hogy reszeljen le belüle."

Erre úgy megijedt a béres, hogy meg se mert nyikkanni többet, nem hogy még fütyülni!

Egy idő után rászól az ökörre: - Csálé, Bimbó hé, csálé! Jankó kikiált az ökör füliből: - Csak azé is hajsz, Bimbó!

Most a másik ökörre szól a béres: - Hajsz, Csákó, hajsz!

Megint kikiabál Jankó:

- Csak azé is csálé Csákó!

"De az annya mindenit, mi történik itt?" - gondolja a béres. Még egyszer próbálkozik:

- Csálé, Bimbó, hajsz, Csákó! Esmég kikajabál Jankó:

- Csak azé is hajsz, Bimbó, csálé, Csákó!

De má erre a béresnek igazán inába szállt a bátorsága: "Itt valami nincsen rendjén!" Azzal uccu neki, kereket oldott, hogy tán még azóta is szalad.

Jankó meg fogta az ostort, nagyot csördített vele, oszt hajtotta a szekeret az apja fele.

Az apja, ahogy szántogatott a két fáradt ökröcskével, látta, hogy gazdátlanul megy a hatökrös szekér, az ostor meg magátú hajtja az ökrököt. Megijedt nagyon, el akart szalanni éppen, mikor hallja ám, hogy:

"Ne szaladjon, édesapám, csak én vagyok, a kend fia. Ebédet kűdött édesanyám, azt hoztam."

Erre má megállt a szegényember. Elvette a kosarat, elkezdett enni. Amíg ebédelt, Jankó a girhes- göthös tehenek helyébe befogta a hat jó karba lévő ökröt, oszt szántott tovább.

Azokat biztatni se kellett, mégis úgy meg lett szántva a főd, hogy no!

Amikor Jankó az ökrökkel éppen fordulóba vót, arra megy egy nagy úr négylovas hintón. Nézi nagy szemekkel, hogy az ökrök magoktól mennek, az eke magátul szánt, az ostor magátul pattogtat.

Hát ez meg hogy lehet?

"Eriggy, János - szól a kocsisának -, kérdezd meg, ki hajtja az ökröt, ki tartja az ekét, ki rittyentget az ostorral? Amott eszeget egy ember, hídd ide szaporán!"

A kocsis odahítta a hintóho a szegényembert.

- No, te szegényember, ki csinálja ezt a csudát?

- Nem más biz a, mint az én fiam: Babszem Jankó. Ott ül az ökör fülibe, onnan irányítja az ökrököt.

- Tudod mit, szegényember, add nekem a fiad, busásan megfizetem.

Nem akart a szegényember hajtani a szóra, de Jankó odasúgva biztatta, hogy csak adja el, majd hazaszökik ő, ne féljen. Így hát megalkudtak. Kapott Jankóért egy véka aranyat meg egy véka ezüstöt. Felrakta a hatökrös szekérre, úgy ment haza, hogy ő lett a környék leggazdagabb embere.

A hintós úr meg óvatosan fogta Jankót, beletette a mellénye zsebibe, úgy vitte haza. Otthon aztán belezárta egy pici aranyládikába, azt egy nagyobb ezüstbe, utána még egy nagyobb rézládába három zárral.

Másnapra összehívatta magához vendégségbe az egész vidékrű az uraságokat. Nagy dínom-dánomot csaptak. Mikor tetőfokára hágott a jókedv, behozatta a ládát, hogy mutat ő most a vendégeinek olyat, amitől tátva marad a szájuk. Kiveszi egymás után egyik ládát a másikbul. Utána azt a papirost, amit fekhelynek tett bele. Kigöngyölgeti. keresi Jankót, de sehun semmi. Jankó még akkor kiszökött észrevétlenül, mikor a papírral betakarta. No, nevettek kárörvendően a vendégek a hoppon maradt házigazdán.

Jankó eközben felkapaszkodott egy szekérre, ami nehéz

vassal vót megrakva. Tizenkét szekér szállított vasat valahova. Az egyik szekér megfeneklett egy mély kátyúba. Huszonnégy ökröt fogtak elejibe, mégsem tudták kihúzni. Odamegy Jankó, azt mondja: ha annyi vasat adnak néki, amennyit elbír, akkor segít kihúzni a szekeret. Az emberek megígérték, úgy gondolták, no, ez egy nagyobbacska vasszöget se bír el!

Amint megegyeztek, Jankó csak megfogta a szekér rúdját, úgy kirántotta, mintha soha ott se lett vóna. Aztán elkezdte mind a tizenkét szekérről átrakni a vasat a vállára, majd mintha semmi nem lenne a vállán, úgy elindult. Az embereknek a csudálkozástul földbe gyökeredzett a lábuk. Mire felocsúdtak, Jankó már messze járt.

Jankó a rengeteg sok vasat vitte egyenest a kovácsho. Arra ráparancsolt, hogy száz mázsa vasból készítsen egyetlen nagy buzogányt. Megcsinálta a kovács a buzogányt, ahogy csak tudta. Mikor készen lett, felkapta Jankó, felhajította az ég fele, aztán hozatott magának egy akó bort. Mikor azt mind megitta, a buzogány akkor esett vissza a földre. Belesüppedt háromölnyire a fődbe. Kihúzza Jankó, hát ketté van törve.

:Megparancsolta a kovácsnak, hogy csinálja meg jobban. Megizzadt alaposan a mester, mire megin elkészítette. Felhajította Jankó. Amíg a buzogány fenn járt a levegőégben, addig Jankó megevett egy véka lisztbű készült gombócot, felhajtott rá egy veder bort. Ahogy az utolsó kortyot lenyelte, éppen akkor esett vissza a buzogány. Belefúródott a fődbe hatölnyire. Kihúzta Jankó, nézi, hát megin el volt repedve.

Esmégelten megparancsolja a kovácsnak, hogy most má úgy csinálja meg, hogy nem lehet hibája. No, összeforrasztja a kovács. Jankó harmadszor is felhajította, ahogy csak bírta, aztán elment egy jót alunni. Mikor kialudta magát, felkelt, kilépett az ajtón: a buzogány éppen akkor esett vissza, tizenkét ölnyire belefúródott a fődbe. Kihúzza Jankó, nézi, no, most nem esett semmi baja.

Ennek igen megörült Jankó. Vállára kapta a buzogányt, ment vele hetedhét ország ellen. Ahogy ment, mendegélt, egyszer csak elejbe állít tizenkét zsivány. Nagyfennen hangoztatják, hogy így, meg úgy... Ám Jankó sem ijedt meg a maga árnyékátú, odalegyintett a rablóvezérnek a buzogányával, hogy az elnyúlt, akár a béka, annyit se mondott, nyekk... Megijedt erre a többi zsivány, könyörögtek Jankónak, kegyelmezzen az életüknek, hálából megválasztják vezérüknek. No, ebben megegyeztek, még áldomást is ittak rá.

Még azon az éccakán betörtek a gazdag ember házába. Bebútt Jankó a komraablakon, kinyitta az ajtót, és azon keresztül adogatta ki a többinek a rengeteg mindent: oldal szalonnát, kolbászt, zsákokban búzát, lisztet. Közben egyre csak kiabált: "Nesztek búza, nesztek kóbász, nesztek hús!" Hiába csitították a többiek. Nosza, fel is ébredtek a házban az éktelen lármára. A gazda, a kocsis, a béres üldözőbe vették a betyárokat. Jankót nem vették észre. Mit tegyen? Hirtelen belebútt a nagy korpászsákba, ott húzta meg magát a korpa közt.

A háziak, mikor visszaértek, keresték ugyanazt a zsiványt, aki kiadogálta a holmikot a többinek, de nem tanáták. Senki se kereste a korpa közt.

Az egyik béresnek eszibe jutott, hogy ha má fenn van, egyúttal ad a teheneknek. Telemerített egy szakajtót korpával, vitte ki az ólba. Jankó pont belekerült a szakajtóba, a korpával együtt lenyelte a tehen.

Másnap az asszony fejte a tehenet, és rászólt: - Farta te, Riska!

Jankó meg kikiált a jó meleg kvártélyból: - Csak azért se farta Riska!

Az asszony megint csak szól: - Farta te!

Ismét kiált Jankó is:

- Csak azért se farta, te!

Az asszony körülnéz ijedten, de nem látott senkit. Még egyszer odaszól a Riskának:

- Farta, bocikám!

- Csak azért se farta, bocikám!

Szalad az asszony az uráho. Jaj, jaj, győjjék má hamar, valamennyi ördög meg boszorkány, az mind az ólba van! Kimegyen a gazda, de híjába néz, nem lát semmit. Rászól a Riskára:

- Farta te!

Azon nyomban megszólal Jankó: - Azért se farta, te!

No, gondolja a gazda, itt má tényleg nincs valami rendben, itt boszorkány búvik valahun. Fogja a seprőt, keresztbe fekteti az ajtó előtt. Egy fürt fokhagymát feltűz az ajtó sarkára, a fődet meg szenteltvízzel hinti be. A tehenet meg verte-verte vasvilla nyelivel. De csak nem használt semmit, mert a hang mégis kiabált.

Mit lehetett tenni. Az ördöngös tehenet levágták, a húsát széjjelmérték, a belit meg odaadták a szolgálónak, hogy mossa ki a patak partján. Eccer csak a pacal közül megszólal egy hang: "Meg ne szúrjál má, te!"

A szolgáló maj' hanyatt esett ijedtiben. Hazarohant, hogy ő annak a tehennek semmijéhez nem nyúl többet, ha keresztre feszítik, akkor se. Nem bíz ő! A beleket meg otthagyta a patakparton. Arra járt egy kóbor farkas, az bekapta Jankóval együtt. Jankó egy-két napig türelmesen várt, de aztán megunta a dógot. Valahogy csak ki kéne innét kerülni. De elül félt a farkas fogaitól, hátul meg nem vót kedvi kimasírozni. Mit kellene tenni? Utoljára elkezdett kiabálni:

- Fogják meg a farkast! Elejbe a farkasnak!

Futott a farkas, de mentül jobban szaladott, Jankó annál hangosabban kiabált. Utoljára is a farkas felbukott, oszt kilehelte a toportyánlelkét.

Jankó akkor fogta magát, kényelmesen kimászott a napvilágra. Körbetekintett, hát uramfia, mit nem látott, mint egy gyönyörűséges palotát.

Gondolt egyet, fellépdelt a cifra lépcsőn, benyitott a díszes szobába, hát ott látja apját, anyját üldögélni a fényes nagy jómódban. Nagyon megörültek egymásnak. Elmondták, hogy a véka aranyból meg véka ezüstből tellett erre a nagyúri életmódra.

"De ha má hazavezérelt a sors, nem engedünk el soha többet." Így hát még ma is élnek, ha azóta meg nem haltak.

Hittük is, nem is az efféle meséket, de bizonyos, hogy ezerszer véges-végighallgattam volna. A babszemeket még csak jobban megszerettük, mert azért sosem lehet tudni...

A babételek közül édes-emlékezetes nekem a tejes bableves. Talán mert csak egyszer főztünk ilyet évente. Pedig olyannyira finom volt, hogy igazán gyakrabban megettem volna. De hát a szokás, az szokás! Ha az úgy diktálja, hogy kizárólagosan karácsony böjtjén lehet főzni, akkor annak úgy kell lenni. Lehetséges, hogy pont ebben rejlett a varázsa?

Karácsony böjtjén ebédig még a gyerekek sem ehettek semmit. Szigorúan be kellett ezt tartani. Ami annál kegyetlenebb próba volt nekünk gyerekeknek, mert ekkor folyt nagyban a karácsonyi sütés-főzés. Az étvágy a tilalmas dologra úgyis mindig nagyobb, hát ha még csiklandozza a sok illatos konyhai látvány... Annyit azért mindig könyörültek rajtunk a felnőttek - talán önmagukon is -, hogy már délelőtt tizenegy, fél tizenkettőkor megebédelhettünk.

Előző este megtisztítottunk vagy egy liter Erzsi-babot. Megmostuk, beáztattuk. Áztatás nélkül órákig főzheti az ember a babféléket, mégsem lesz puha. No, másnap már reggel odakészítette nagyanya nagy fazékba a babot, de nem úgy, mint máskor. Most csak sárgarépát tett bele, meg jócskán sót. Annyi vizet rá, hogy úgy kétujjnyival ellepje a babot. Mikor felforrt. lassú tűznél addig főzte, míg a babszemek kipukkadtak a nagy fövésre. De szívesen, gyakran ellenőriztem, megfőtt-e már?. .. Jó ürügy volt egy kis torkoskodásra. Sok gazdasszony egy késhegynyi szódabikarbónát tesz a babba, hogy hamarébb puhára főjön, de a jóféle babot nem szükséges ilyennel serkenteni, parázsra fő az anélkül is.

Ha a bab már szétomlott a szájban, olyan puha volt, levette a lángról, és előzőleg megmelegített tejjel felöntötte bő lére. Hideg tejet semmiképp nem szabad forró főtt babhoz adni, mert azon nyomban megkeményednek a szemek, akár a kavics. Ezzel a tejlével még egyet rottyantott rajta, és már készen is volt a karácsonyváró bőjti leves.

Öblös vastányérból ettünk még akkoriban, kerek vaskanállal. Belefért tányéronként majd egy liter leves. Ott nyüzsögtünk az asztalhoz ülve, türelmetlenül várva, hogy a tűzforró étel lehűljön egy kicsit. Miközben kanállal kevergettük, fújtuk, nagy igyekezetünkben bőszen kalimpált a lábunk. Ez viszont nagyon nagy illetlenségnek, főbenjáró bűnnek számított a megterített asztalnál. Rögtön ránk ripakodtak: "Ne harangozz az ördögnek!"

Hogy hova fért a kis gyerekpucorba az a rengeteg nagy tányér leves, nem tudhatom, de elfogyott mindegyikünknek az utolsó kanálig.

A néphiedelem szerint ezután, karácsony és újév között, semmiféle szemeset - babot, borsót, lencsét, kukoricát - nem szabad fogyasztani, mert akkor nyáron aratásnál annyi kelés jön az arcára.

Legjobban füstölt hússal szerették a bablevest az emberek, mármint a férfiemberek. De hát a húst arra tartogattuk, mikor a határban kemény munkák voltak. Ilyenkor, ha beáztattuk a megmosott babot, a füstölt húst meg ki kellett áztatni - mosni, mert igen-igen sós volt az. Ha úgy főztük volna meg, elsózta volna a levest. Először a húst tettük oda főni. Amikor felforrt, bezöldségeltük, hozzátettük a babot. Köménymagot, borsot adtunk fűszernek. Hagymás-lisztes rántással adtuk meg a végső formáját, úgy, hogy amikor rózsaszínűre pirult a rántás, színes paprikát tettünk hozzá, majd babléből tettünk rá, és lyukas kanálon átszűrtük, hogy a hagymadarabok ne kerüljenek a levesbe. Ízlés szerint egy kis erős paprikát, csöves paprikát is lehet belefőzni.

Ezt a fölöttébb laktató levest vittük ki a mezőn dolgozóknak, kiegészítve valamiféle sülttészta-félével: bélessel, herőcével.

Mikor a nap állása delet mutatott, megszólalt nagyapa: "Hármat fittyentett a lilik, megennénk má, ha vóna mit!" De már akkor édesanyám serényen bogozta a batyu csombékját, amiben kihozta az ebédet. Így hát nem esett csorba a gazdasszony becsületén.

Az a híres savanyú bableves!

Úgy mondják, bablevest mindenki tud főzni, mert azt nem lehet elrontani. Ha csupán sós vízben fő a bab, úgy is ehető... Van benne valami igazság, ám az is igaz, hogy vannak ételek, melyek nagyban főzve jobb ízűek, mint kis adagban. Ezek közé sorolható a bab, borsó, lencse.

A savanyú bableves nem más, mint hogy a sós vízben puhára főtt babra lisztes rántást teszünk, és kevés ecettel kellemesen savanyítjuk.

A bab nem könnyű étel, savanykásan könnyebben emészthető. A sárgaborsó- és lencseleves ugyanígy készül, de abba nem teszünk ecetet.

A lencsének olyan hatalmasan eluralkodó szaga van, ezért no meg azért is, mert körülményes volt termeszteni - nem főztük túl gyakran. Amikor mégis asztalra került, nagy biztatást kaptunk mi, lányok: "Aki lencsét eszik, megszépül!" Jó lett volna hinni ebben, de erősen kétségbe vontuk az igazát.

Ismertük a Bibliából azt a történetet is, mely szerint Ézsau eladta elsőszülöttjogát Jákobnak egy tál lencséért. Azt magamban máig sem tisztáztam, hogy olyan finom-e a lencse, avagy annyira sokat érő. De az is lehet, hogy Ézsau csak nagyon éhes volt.. . A mondás mindenesetre úgy maradt fenn, hogy: "Eladta magát egy tál lencséért" - meggondolatlanul és olcsón elkötelezte magát.

A lencsét jól át kellett válogatni, mert csépléskor mindenféle giz-gaz magja benne maradt, sőt apró kavics és földdarabkák. szakasztott, mint a lencseszemek, és csak az ember szájában derült ki, hogy mégsem lencse. Ebből ered bizonyosan, mikor azt mondják: "Lencse se lencse mindenkor!" (A látszat csal.)

Sok baja lehetett a lencsével a parasztembernek, mert gyakran emlegette hasonlataiban: "Lencseszem a csizmában hegynél is nagyobb!" (Az érzi a baj nagyságát, akit sújt, nem, aki messziről nézi.

Ha valaki kételkedett a dolgok valódiságában: "Hiszem, Uram, hogy lencse, mert lapos!"

A nóta szerint a lencse gyakran zsizsikes:

Nincsen olyan lencse, kiben zsizsik nincsen,

Olyan legény sincsen, kiben hiba nincsen.

A csillagos ég, jaj de magos ég,

Mondd meg rózsám, szeretsz e még?

De ha már a hüvelyeseknél vagyunk, a borsó is közkedvelt volt a mondásokban. Az értelmetlen, haszontalan munkára mondták, hogy: "Borsót gömbölyít." Ha meg eredmény nélkül járt az igyekezet: "Akár a falra hányt borsó!"

Megint máskor, ha megunták már a sok szegényes eledelt: "Lencse, borsó, kása, mind Isten áldása." (Nem szabad lebecsülni azt sem.)

BAB-, BORSÓ- ÉS LENCSEÉTELEK

Bableves malac körmével

Fél kiló babot sós, zöldséges vízben félig megfőzünk. Ekkor hozzáteszünk fél kiló malackörmöt (esetleg fülét, farkát), és tovább főzzük, míg teljesen megpuhul. Reszelt vereshagymával paprikás rántást készítünk - saját ízlés szerint pici liszttel -, ezzel sűrítve a levest. Csipetkével főzve, de a nélkül is fogyasztható. Tálalásnál lehet tejfellel gazdagítani. Ha nem kapunk malackörmöt, karikára vágott kolbásszal is lehet készíteni.

Egyszerű szárazbab-főzelék

A megtisztított, megmosott babot még előző este hideg vízbe beáztatjuk. Másnap megpótoljuk a vizet, hogy jól ellepje a babot. Sóval ízlés szerint ízesítjük. Egy-másfél óra alatt fő puhára. Közben egy nagy fej vereshagymát apróra vágunk, kissé több olajon vagy zsíron egy-két evőkanálnyi liszttel rántást készítünk. Színes paprikát adunk hozzá. Apránként felengedjük a rántást, hogy ne legyen csomós, és hozzákeverjük a babhoz. A rántással együtt még pár percig tovább főzzük. Tálalás előtt még hagymás zsírral megdíszíthetjük a tetejét.

Babfasírt

A babot sós vízben puhára főzzük. Krumplinyomón áttörjük. Tejbe áztatott zsemlyével, tojással és apróra vágott, zsírban pirított hagymával összedolgozzuk; sóval, borssal ízlés szerint fűszerezzük. Lapos pogácsákat formázunk, majd ezeket lisztbe, tojásba, morzsába mártogatva, bő, forró olajban vagy zsírban kisütjük. Melegen fogyasztjuk. .

Zöldbabfőzelék

Zsenge zöldbabot szedünk vagy veszünk, ami még nem szálkás. Két végén a hüvelyeket lecsípjük, majd ujjpercnyi darabkákra vagdaljuk. Két vízben is megmossuk. Vizet forralunk, és abban tesszük fel főni a babot, így hamarabb puhára fő. Sóval és kevés cukorral ízesítjük. Először egy evőkanál lisztből tejjel habarást készítünk, és felengedve hozzá elegyítjük a babhoz: majd egy tojásnyi vajon még egy kanál lisztet rózsaszínűre pirítunk. Késhegynyi színes paprikával színt adunk bele, és apránként felengedve a bab levével, ezt is hozzákeverjük. Kicsit még forraljuk. Tálalásnál öreg (sűrű) tejfellel díszítjük.

Zöldborsófőzelék

A kifejtett cukorborsót vagy velőborsót még megmossuk. A lábas alján megolvasztunk egy diónyi vajat, erre tesszük a megmosott borsót. Sót és kevés cukrot szórunk rá, és fél deci vizet. Lassú tűznél abáljuk, míg a borsó haragos zöld színt kap. Ekkor engedjük fel levére. Habarva-rántva a legízletesebb, akár a zöldbab.

Zöldbab eltéve

1. A zöldbabot megtisztítjuk a végeitől és a szálkáitól, de egészben hagyjuk. Tészta módjára sós vízben kifőzzük. Szitára téve jól lecsurgatjuk a levét, aztán zsákvarrótű (nagyobb varrótű) segítségével vékony spárgára fűzzük. Erős napon, jó szellős helyen teljesen kiszárítjuk. Mikor kiszáradt, zacskóba vagy dobozba rakjuk, és hűvös, szellős helyre tesszük. Használat előtt alaposan megmossuk, és vízben áztatjuk.

2. A babot megtisztítjuk szálkáitól, tetszés szerinti darabokra vagdaljuk, és gyengén sós vízben megfőzzük, de szét ne főjön, épp csak megpuhuljon! Üvegekbe rakjuk, és leöntjük a sós lével, hogy ellepje, amiben főtt. Légmentesen lekötjük celofánnal, és egy óra hosszat kigőzöljük. Elég, ha nyomban melegen párnák közé rakjuk. Ezt a kigőzölést harmadnap megismételjük: az üvegeket tepsibe sorakoztatjuk, alá öntünk egyujjnyi hideg vizet, úgy tesszük a tűzre, és forrósítjuk át. Ismét egy órán keresztül gőzöljük.

3. A fiatal, gyenge, mindenképpen frissen szedett zöldbabot megtisztítjuk szálkáitól, végeit lecsípjük és összedaraboljuk. Megmosva üvegekbe rakjuk, rétegesen, sóval: egy kiló babhoz tizenöt-húsz deka sót számítunk. Ha az üveg majdnem tele lett - egyujjnyit hagyjunk ki -, felöntjük felforralt, de lehűtött vízzel. Légmentesen lekötjük, és hűvös, szellős helyre rakjuk.

4. A frissen szedett gyenge zöldbabot egészben hagyva - végeit sem vágjuk le! - kissé besózzuk, és pár órát állni hagyjuk. Üvegekbe rakjuk, egy üvegbe annyit, amennyit egyszerre elhasználunk, mert felbontva nem áll el. Háromujjnyi babréteg után mindig egyujjnyi sóréteg, amíg az üveg meg nem telik.

Tök

Nem árt hébe-hóba egy kis változatosság az ételbe. Állatnak, embernek egy kis érdekességet jelentett az a kis - különféle tökök felidézte - más íz a megszokottak között. Volt a guggonülő tök, ebből főztünk tökfőzeléket. Nyár derekán abban a nagy melegben bizony jobban esett, mint a sok nehéz, zsíros étel. Széthajtottuk a jó nagy bokor töklevelet. Ha jó idő járta, már május végén nap mint nap jöttek a virágok után a kis tökök. No, olyat kellett választani, hogy se nagyon gyenge ne legyen, mert akkor nincs elég szalonnája (húsa), de meg kemény, vén se! A hosszúkás tököt alaposan megmostuk a kútnál, megtöröltük, csak így kerülhetett az asztal lapjára. Keresztbe kettévágtuk, aztán hosszában is kettőbe-kettőbe. Hegyes kanállal szépen kivájtuk a belét, vékonyan meghámoztuk a késsel, és tökgyaluval szép, szálas, egyenletes csíkokra vágtuk, és kicsit megsóztuk. Abban a lábasban, amiben majd főztük, kanálnyi vajon lisztet pirítottunk rózsaszínűre, és színeztük még pirospaprikával. Kevés vízzel felengedtük, és ebbe készítettük bele a tököt. Ha kívánta, még hígítottuk vízzel. Pici ecetet azonnal tettünk bele, hogy ne dőljön szét, szép szálas maradjon. Negyed óra alatt megfő a fiatal tök. Fél marékra való kaporlevelet megmostunk, cérnával összekötöttük, és belefőztük az ízét. Amikor kész, még egy rántással díszítettük. Volt, hogy tejfelt is adtunk hozzá.

Aki nagyon ügyes gazdasszony volt, az a semmiből is jól tudott főzni. Amikor felvágta a tököt és kikaparta a belét, sós vízben megfőzte. :Majd leszűrte, bezöldségelte és újrafőzte. Egy

kis tésztát rávetve különb, mint a legjobb húsleves. Gyenge, akár a galambleves.

Ha tökmagot akartunk eltenni ültetésre, akkor azt az egy tököt hagytuk jól beérni. Amikor aztán levettük a száráról. kibeleztük. A pudvás beléből apránként kitisztogattuk a szemeket, megmostuk, és kiterítettük száradni. Aztán a padláson várta a tavaszt.

Az úritök a kövér talajt kedvelte. A trágyadomb oldalában gyakran magától kikelt. Meg is hagytuk, mert a lopva keltek mindig erősebbek, szebbek lettek. Egyébként szőlő végibe, kukoricás mellé, vagy éppen a kukorica közé ültettük. Óriási lapos leveleit, üreges szárát nem volt szabad megtörni a kapálásnál. Óvatosan felfordítva odébb húzkodtuk, aztán meg vissza, ha bekapáltuk a földjét. Sárga tölcsérvirágjából fejlődtek később a kocsikerék nagyságú, cikkelyes, gömbölyű tökök. Már a kukoricát rég megtörtük, a szárat is kivágtuk, a tököt még mindig nem szedtük le. Úgy mondták, akkor lesz igazi, ha megcsípi a dér. Édesapám úgy ment ki értük külön a szekérrel. A dűlőre érve messziről lehetett látni a rózsaszín, pufók tököket. Egy darab megvolt egyölnyi, alig-alig bírta egy ember a kocsiderékig felemelni. Otthon aztán a pelyvásban vagy a szárkúp megüresedett belsejében száraz helyen elállt bármeddig. Ha egy ilyen tököt behengergettünk, alig lehetett neki ártani valamivel. Sokszor még a nagykés sem fogta, úgy kellett szétfűrészelni. Ha a húsosa megvolt egytenyérnyi széles és tüzessárga, már majdnem piros, akkor biztosan jó lett. Férfitenyér nagyságú metszésekre daraboltuk, és csak ezután tisztítottuk meg finoman a belétől-magjától. Egy ilyen nagy tökből annyi metszés lett, hogy beterítette a búbos alját. Két óra hossza sülés is kellett neki, de amikor ki lehetett szedni - Uramisten! Annál fenségesebbet látni nem lehet. A tisztára söpört konyhaföldre sorjáztuk. Gőzölgött, illatozott, kínálta magát az aranyló, barnapiros tetejével. Az oldalára odasült a megfolyó cukros leve... Legszívesebben nekiestünk volna, de így forrón nem egészséges. Meg kellett hát várni, amíg kihűl. No végre kézbe lehetett fogni!

Megtörve parázslón, ikrásan mutatta belsejét. Nincs ahhoz hasonlatos íz, mint a jól sikerült sült töké. Frissen is igen-igen jó, de ha megérte és maradt belőle, kiszikkadva, pár naposan, ha lehet, akkor még annál is finomabb.

Mindenből, de mindenből tudtunk magunknak játékot fabrikálni. A guggonülő tök, ha nem használták el és ott vénült meg véletlenül a szárán, jó volt töklámpásnak. Bár a marhatököt alkalmasabbnak véltük a színe miatt. Voltak köztük olyan tarkabarkák, cirmosak, csíkosak, foltosak, hogy szinte zavarba jöttünk, melyiket válasszuk. A kicsit hosszúkás forma volt a legmegfelelőbb töklámpásnak. Ahol a szára-tönkje volt, ott lemetszettünk a tetejéből háromujjnyit. Ezen a lukon kitisztítottuk, kikapartuk a tök belsejét. Ijesztő formájú szemeket, orrot, szájat vágtunk rá. Zöld, piros vagy bármily színű selyempapírt ragasztottunk belülre; volt, amikor egyik szeme zöld, másik piros. Végezetül az aljára középre égő gyergyát helyeztünk, visszaraktuk a sipkáját, és kész a töklámpás! Persze csak ha besötétedett, akkor volt igazi játék a vele ijesztgetés. Kerítésre tűztük, vagy egy rúdra erősítve felnyújtogattuk az ablakoknál, arccal befelé a házba. Lett erre nagy sivalkodás! Bár az ijedtség nem volt mindig valódi, a felnőttek színlelték a kétségbeesést, hadd teljék kedvünk a játékban.

Kukorica

Kukoricacső, szemes, kukorica, kukoricakuszorú, csutkababa, szárkúp... gyermekkorom kedves romantikája... Nem tudom, melyik volt elébb, a kukoricaszem vagy a termő kukorica - mint ahogy örök talány a tojás vagy a tyúk?... -, de én onnan emlékezem, hogy április közepe táján vetették a kukoricát. Persze volt korai, hátha nem fagy le, és akkor minő szerencse, és kései, hátha arra több meleg, több eső jön... Mert meleg és eső kellett, hogy jól fejlődjék a kikelt kukorica. Ahogy kibújt a földből peckes-hegyesen, aztán ha jó idő járt rá, mintha húzták volna, úgy nőtt! Úgy gondoltam, ha leülnék melléje, látni lehetne, ahogy magasodik...

A kertekbe elsősorban főzni való csemegekukoricát ültettek, a többit a határba. Ott is külön a jóféle magyar kukoricát, és külön a lófogú takarmánykukoricát. Kétszer-háromszor kapáltuk, töltögettük; közben figyelemmel kísértük, mikor hányja a bokrétáját, mikor tolja ki a bajuszát. Mert alig hogy akkorka szeme lett a tejes kukoricának, mint a kaláris, már megdézsmáltuk, csak úgy nyersen. Az anyatej sem ízletesebb annál! Amikor már ehetőbb lett, akkor parázsban vagy nyárson sütöttük. Az igazi dúskálás olyankor kezdődött, ha nagyanya vagy ángyi leszedett negyven-ötven csövet, és a nagyüstöt telefőzte főtt kukoricával. Egyenként megtisztította a csöveket, a gyenge kukoricahéjból félretett; hasonló módon félrerakott egy csomó bajuszát is. A kukoricalevelekkel kibélelte az üstöt egy réteggel. Arra fektette a csöveket keresztbe-hosszába, keresztbe-hosszába, amíg csak fért bele. A tetejére szétterítette a bajuszt, befedte a nagy fafedővel, aztán fél órát, egy órát forralta, attól függően, zsengébb volt-e a kukorica, vagy öregebb. Aztán ha megfőtt, egész nap ott állt, és az járt rá, aki és ahányszor akart, amíg csak tartott belőle. Ettük is számolatlanul! És bár azt mondják, a kukorica hizlal, nem lett gömbölyűbb egyikünk sem, mert a kemény munka kiszikkasztja az embert. A gyerekek meg úgyis lerohangálják.

A kukorica különben őszi termés. Májusban erősödik meg. Áhítozták is az esőt ilyenkor az emberek: "Májusi eső aranyat ér!'' Nyár derekán, úgy aratáskor hányta a csövét. Akkor szemesedett jól, ha ilyenkor is kapott egy-egy kiadós esőt a föld. De sokszor hallottam: "Az arató pihen, a kukorica csővel!"

Jött ám nyár végén a kukoricatörés! Erős kezet kívánt az. Egy csavarintással letörni a csövet a szárról. Volt annak technikája. Vállunkra akasztva a csücskire madzagolt zsákot, aztán csak lereppentem a csöveket, és bele a zsákba, onnan a kocsiderékba. Addig pihentünk egy keveset, amíg hazaért velünk a ló. Otthon ámbitus alá, fészer alá lehánytuk, elláttuk a ház körüli munkát, megvacsoráztunk, majd úgy este tizenegyig még fosztottuk a kukoricát. Körbeültük a halmot, és fürge ujjakkal széjjelhasítottuk a héjat, s szinte egyetlen folyamatos mozdulattal letörtük a csőről, a fosztást magunk mellé gyűrve, a kukoricacsövet meg a megfelelő helyre hajítva. A szép teljes csöveket a darálni valóhoz, a hiányos, csámpás, beteges csöveket a marháknak. A legeslegszebbeket a koszorúnak valóhoz, szép sorjában. Ezeken rajtahagytuk a szép fehér héját, ennél fogva fonták koszurúba a férfiak. A fejőszéken ülve, lábuk közé szorítva a fonatot, nagy szakértelemmel másfél-két méter hosszú koszorút csináltak, gondolva arra, hogy ezeket még nyakban vagy vállon fel kell vinni a létrán a padlásra, és ott feldobni a kakasülőre. Úgy néztek ki a sötétkék nyári éjszakában a lábukra sorakoztatott koszorúk, mint aranysárga, százlábú, kényes paripák...

A felnőttek nagyon értették fűzni a szót. Folyt a terefere-pletyka halálról, házasságról; igaz történetek és mesék váltották

egymást. A mi fejünk ezek ellenére is kókadozott már tíz óra után. Ilyenkor frissítőnek elhangzott rendszerint: "Aki az első piros csövet megtalálja, mehet aludni!" De az igen-igen ritka véletlen volt. Úgy tizenegy körül enélkül is aludni engedtek. Szinte aléltan dobáltuk le a nappali ruhát. Egyre messzebbről hallottuk a beszélgetés hangját, a kukoricafosztás békességes suhogását... Isten tudja, a felnőttek mikor hajtották le a fejüket egy-két órára.

A kukorica aztán a padlásra került. Onnan fogyasztottuk apránként. Téli napokon, ha más dolog nem volt, le-lehoztunk egy fél zsákra valót, és morzsoltunk. Ki csak úgy kézben, de édesapám maga alá kapta a fejőszéket, a nagykést beleütötte élivel az elejébe, és annak fokán majdnem hogy egyetlen csavart rándítással lemorzsolt egy csövet. Egykettőre tele lett egy szakajtó. Onnan meg a vékába öntötte. Mert a zsákok különböző méretűek voltak, illett tudni, ha darálni vittük, hogy hány vékányi van benne.

A kukoricásban egy-két sornyi pattogtatnivalót mindig ültettek. Különbözött ránézvést is a többitől, mert alacsonyabb, véznább növény, a csövei is apróbbak, és színesek: volt köztük fehér, piros és fekete. Mégis mind egyformán pihekönnyű hófehérre pattogott a láng fölé tartva. Nagyon rossz morzsolni, mert a szemek vége tűhegyes, mintha éles fogak lennének. Tenyerünk bőre olyan lett morzsolás után, mintha szétreszelték volna. Mégis alig vártuk, hogy kukoricapattogtatásra kerüljön a sor. Jó előre odakészítettük az ól közepére a tüzelőt, szakajtóban a lemorzsolt cirkongyi kukoricát. Ebből elég volt egyszeri pattog-tatásra egy marékkal. Belevetette édesapám az óriási nagyrostába - alig érte körül egy ember -, és úgy egyméternyire a láng felett elkezdte módszeresen rázogatni. Mikor már hangosan durrogott, szaladtunk a vesszőseprőt fölébe tartani, mert felszálldostak azok a tetőig. Mint megannyi fürge fehér csillag világítottak a pajta félhomályában. A patyolatos tisztára söpört földről is egy szemig összeszedtük a szétugrált szemeket, és gyűrtük marokszám magunkba a langyos, könnyű pelyheket.

Megnyugvást és békességet hozott magával mindig ez a majdnem-szertartás; mert mindenki elfelejtkezett erre a kis időre a gondokról: Éhünket elvertük, egy pillanatra megfogott az összetartozás biztonsága valahol az öntudat alatt.

A pattogatott kukoricát karácsonyra mi lánygyerekek felfűztük hosszú cérnaszálra, ezzel díszítettük a karácsonyfát. Mintha hópihék borították volna, úgy megültek a szétnyílt fehérségek a zöld ágakon.

Még a matyó dalokban is előjön hasonlatképpen:

Pat-to-ga-tott ku-ko-ri-ca, jaj de fe-ke-te!

Nem bán-nám,ha ez a le-gény en-gem el-ven-ne.

Nem bán - nám, ha százszor egy nap el - ven - ne,

Csak a ne-vem kis-me-nyecs-ke le - het - ne.

A kukoricának minden részecskéjéből tudtunk játékot készíteni. Legkedveltebb búvóhelyünk volt a szérűskertben a szárkúpokban berendezett lakosztály. Már egy kisgazda (úgy hat-nyolc holdas) portáján is állt négy-öt szárkúp. Hogy ne ázzon be, mindig a belsejéből huzigáltak ki a tehenek etetésére egy-egy kicsit. Így a szárkúpokban nagy üreg keletkezett, csodálatos tanyája a gyerekseregnek. Minden egyes szárkúpba beköltözött egy gyerek vagy egy családnak kinevezett társaság. Kezdődött nagy takarítás, sepregetés, berendezkedés. A bejárati nyílás előtt udvar, kerítés - még ha az udvar porából három-négy ujjnyi magas, akkor is kerítés - kapuval, bejárattal. Jártunk aztán egymáshoz vendégségbe. Vittük a gyerekeket is, ezek csutkababák, kukoricababák, egész családra való belőlük. A szépen fejlett kukoricacsőről nem törtük le a héját, sőt keskenv- szálakra hasogattuk, ez lett a baba haja. Milyen gyönyörű foncsíkot fontunk belőle! A megfelelő helyről kicsíptünk pár szemet a kukoricából, ezek üres helye lett a szem, száj, orr. Pólyába tettük, ringattuk, babusgattuk, nóbisgáltunk neki. Mennyi, de mennyi szeretettel halmoztuk el azokat az élettelen csutkababákat!

Amikor a kukorica száráról a tehenek lerágták a leveleket, fényesre lenyalogatva került vissza a jászolból az ízík. Ezeknek kiválasztott ép részéből hegedűt készítettünk. Két görcs között késsel húrt hasítottunk, amit feltámasztottunk egy kis pöcökkel. Egy másik hasonló meg lett a vonó. Micsoda nyikorgálást, nyüszítést bocsátott ki magából, Istenkém! A mi fülünknek mennyei muzsika, és legszebb talpalávaló...

Úgy vélekedtünk, hogy ahol laknak, és már család is van a játékházban, ott udvar, istálló, sőt abba állatok is kellenek. A lemorzsolt csutkákból malacólat, istállót, hidast építettünk. Bele állatokat. Ízíkből nagy szarvú ökröket, szelíd teheneket, krumpliból gömbölyű disznókat, babszemekből, miegymásból aprójószágokat telepítettünk az ólba. Ezekben a játékházakban tökéletes jómód és boldogság uralkodott. Ekkor tanultam meg valósággá álmodni az elképzeléseket és vágyakat; mert addig boldog az ember, amíg szép álmokat tud szőni.

A lemorzsolt kukoricából szórtunk a malacok elé; amilyen csámcsogást, ropogtatást azok csaptak! A felnőtt baromfinépség is örömmel vetette rá magát a kiszórt szemekre. De leginkább hizlaláshoz, libatöméshez használták. A gazdasszony két szárnyánál fogva, a szárnya tövénél megmarkolva felemelte a totyakos jószágot. Leült a küszöbre, egyik combja alá szorította a liba testét - hogy ne verdessen -, bal kezével a lúd nyakát igazgatva, jobbjával tömte csőrébe a kukoricát. Nekünk akkoriban nem tudtak annyit enni adni, hogy megelégeltük volna, így hát el sem tudtuk képzelni a liba helyzetét, tudniillik hogy milyen lehet erőszakkal többet enni, mint ami jólesik.

A sima, fényes-édes magyar kukoricát szemesen főzve gyakran fogyasztottuk. Előző este lemorzsolva, megmosva beáztattuk. Másnap bő vízzel leöntve, hogy jól ellepje - mert háromszorosára dagad -, egy-másfél órát főztük. Illetve, míg a megduzzadt szemek szét nem durrantak. Akkor aztán lyukas kanállal tányérra szedve a legjobb csemege. Ki-ki ízlésének megfelelően sózhatja, cukrozhatja.

Télen gyakrabban főztünk, de újév napján okvetlenül főzni kellett, mert úgy tartotta á néphiedelem, hogy akkor az új évben bőven terem minden szemes termény, és minden olyan szapora lesz, mint ahogy megdagadnak, felduzzadnak a fövő kukoricaszemek.

Az emberi fogyasztásra szánt kukoricából egyszerre nem sokat daráltak meg, mert hamar megkeseredett, bepállott. Még így is gyakran beletúrtak, átszellőztették, nehogy valami mellékíze keletkezzék. Még a darálóban is külön szóvá tettük: "Úgy darálja, hogy görhének, málénak kell ez az őrlemény!" Ahogy hazaértünk, a friss kukoricalisztből rögtön, frissiben kukoricakását főztünk. A nagyfazékba beletettük a pici sóval, kevés cukorral, vízzel sűrűre elkevert masszát. Ezt lassú tűznél hagytuk pöfögni, míg jól át nem főtt. Közben bő zsíron nagy fej vereshagymát pirosra sütöttünk. Ha kész lett a kása, nyakon öntöttük ezzel a hagymás zsiradékkal. Gyors, laktató, finom étel. Vigyázni kell ám fövés közben, mert igen hamar odakapja a fazék fenekéhez a láng! Mikor olyan eladólány-féle lettem, és látták, hogy én főzöm a kását, bekiabáltak a kerítés felett: "Hej, kislány vigyázz, mert kozma közeledik!" Nézek szét, senki semerről, nem hogy még Kozma nevezetű jött volna. "Hát milyen kozmát kiabáltok?" "Aki majd beleugrik a fazékba!" Gondolkozom, hogy ej, hát engem ezek csak meg akartak viccelni - vigyázzak, nehogy a kását lekozmáltassam. Hát ilyen aztán nem fordult elő, hogy kozmát bele engedtem volna ugrani a fazekamba!

Bizony gyakran ettünk ilyen, és ehhez hasonló hústalan, de az éhet elverő jó tömör-tömős ételeket. Mikor fényesre kinyaltuk a tányért, jó érzéssel mondogattuk:

Hál' Istennek, jóllaktam, Csonttól meg nem nyuvadtam. Kötelességemnek eleget tettem: Amit kiraktak, mind megettem.

A várva várt csemege azonban a kukoricamálé és kukoricagörhe volt. Amikor átszitálták, a lisztjéből, aprajából málét sütöttek, a szemesebb darából meg aranybogácsát - görhét.

Kukoricamálé. Hacsak nevét kiejtem, érzem nyelvemen semmi máshoz nem hasonlítható ízét, fenséges zamatát. Ahogy azt nálunk sütötték, még a császár is szívesen jönne vendégségbe! A kukoricalisztet édesanyám már előző nap beletette egy jó nagy tálba. Tejjel leforrázta, pici sóval, kevéske cukorral alaposan összedolgozta. Hogyan illatozott, amikor a nagy fakanállal püfölte-verte, hogy csak úgy pufogott! Mikor kiverte, letakarta tiszta ruhával, és másnapig félretette hűvös helyre, hogy .csipásodjék. Így mondták, mert másnapra megédesedett, és ragacsos massza vált belőle. Másnap kiolajozta a tepsiket, négyet-ötöt; legalább ennyit kellett sütni. A kikent tepsibe öntötte a sűrű, nyers kását. Berakta a jól befűlt kemencébe. Alapos sülés kellett neki, különösen az aljára kellett figyelni, mert azt nehezen fogta. Pedig akkor igazán jó, ha az alja is piros. Mikor az ujjnyi vastag tészta jól átsült, kiszedte, és tenyérnyi négyszögletes darabokra vagdalta. Minden falatját élvezettel ettük, olyan édes-zamatos volt.

A kukoricagörhe sem alábbvaló ám! Sőt, alighanem választani sem tudnék. Ennek tésztáját csak úgy sütés előtt kevertük. A kukoricadarába icipici sót és kis cukrot tettünk. Ehhez zsiradék is járult, olaj vagy vaj - úgy fél deci -, ettől omlóssá vált. Olyan keménységűnek kellett lenni, hogy bogácsákat lehessen formázni belőle. Ezeket olajjal kikent tepsibe raktuk. Kevesebb sütés kellett neki, mint a málénak. Frissiben nagyon finom, de rájártunk sokszor még harmadnap is. Ugyanaz az alapja málénak, görhének, mégis egészen más-más az ízük.

Erről is csak tudtunk egy nótát: Kukorica, édes málé, (Van ahol úgy éneklik az első sort, hogy:)

Réz - tep-si - be sül a má - lé

Majd menyasz-szony le - szek má én;

Ma meny - asz - szony, hó - na asz - szony,

Hó-nap u - tán ko-mám - asz - szony.

Ha a nótázást elkezdtük, folytattuk is:

Zöld a kukorica, Kati,

Sej, harmatos annak a levele, Kati.

Szép a barna kislány, Kati,

Sej, mikor kacsintgat a szemembe, Kati.

Ne kacsintgass a szemembe, Kati,

Inkább üljél az ölembe, Kati.

Nékem el kell menni, Kati,

Téged itt kell hagyni, Kati,

Sej, három évre be kell rukkolni, Kati.

Nem vél etlen az sem, hogy János vitéz, vagyis Kukorica Jancsi, belopta magát a parasztság szívébe. Végre valaki, aki nem szégyenli, hogy alacsony sorból született. Parasztvirtussal megmutatja, hogy akinek a helyén az esze és a szíve, az nagy tettekre képes. Petőfi Kukorica Jancsija valódi népi mesehőssé vált.

Paradicsom, paprika, saláta, torma

A palánták nevelésével kevés parasztember bíbelődött a sok egyéb sürgős tavaszi munka mellett. Azért jól beérett paradicsom magja mindig száradt az ámbitus deszkáján. Tavasszal aztán hasznát vették a lyukas lavórnak, eldobott tálnak: jó trágyás, laza földet tettek beléjük, abba szórták a magvakat. Szélvédett, napfényes helyeken aztán egykettőre kiütköztek a földből a palántánakvalók. Mikor megerősödtek, úgy arasznyira, már szét lehetett ültetni; az a jó, ha a saját, végleges helyén fejlődik tovább.

Az előkészített föld végére odaállítottunk a kövér palántákkal meg olyan kétujjnyi vastag palántázófával. Ugy huszonöt-harminc centi távolságra mély lyukakat fúrtunk, abba vizet öntöttünk, és a növendék paradicsomokat nyakig beleállítottuk. Szorosabbra nyomtuk köréje a sáros-iszapolt földet, és kész - a többi már a természet dolga. Ha májusban jó elosztásban meg-megáztatta egy kis égi permet, akkor gyorsan szárba szökkentek, terebélyesedtek. Gyenge világoszöld és sötét melegzöld cakkos, pihés levelei - attól függően, hogy korai, folyton termő vagy lócsecsű volt-e - különlegesen kellemes paradicsomillatúak. Gazdagon ültek csoportos virágjai, és már ott is volt rögtön utána a kis zöld gumócska. Nap mint nap nagyobb, világosabb lett a paradicsom termése, mígnem átment a színe egészen pirosba. Öklömnyi, húsos-leves, kínálkozón pirosló paradicsomok virítottak, szemnek, szájnak kedvesen. Nemhiába mondják, hogy: "GYümölcsöt fájáról, paradicsomot bokráról!" Frissen leszakajtva az igazi! Ettük számolatlanul, csak úgy magában; majszoltuk olajos vagy zsíros kenuér mellé. Szürcsölve szívtuk ki kocsonyás-magvas belsejét, tüntettük el héjastól, mindenestől.

Levesnek ritkán főztük, inkább főtt hús mellé mártásnak szerettük. Minél érettebb paradicsomot szedtünk, két-három kilót. Már mosni is élvezet. Édesanyám szétvagdalta, három-, négyfelé egyet-egyet. Utána a nagyfazékban az ujjaival alaposan összecsömöszölte, hozzáöntött egy bögre vizet, úgy· tette fel főni. Hagyta rotyogni egy óra hossznyit. Közben a nagytálra már ráhelyezte a passzírozót, és a forró, szétfőtt paradicsomot átpasszírozta, hogy minden húsosa átmenjen. A passzírozóban csak összepöndörödött héjdarabok maradtak a magokkal. Ezeket a baromfiudvar közepére borítottuk ki, legnagyobb örömére a torkos szárnyasoknak, akik egymást lökdösve, taszigálva mohón vetették rá magukat a csemegére.

Az átpasszírozott levet pici sóval, ízlés szerint cukorral ízesítette, két evőkanál lisztből két-három deci tejjel habarást készített rá. Jó sűrű rózsaszín mártás lett a végére.

Nyáron is sort töltött egyszer-egyszer az étkezésben, de télen jobban szükség volt, hogy frissítse a téli, száraz étrendet. Ötven-hatvan üveggel is raktunk el.

"No, most van özönibe a paradicsom!" Így szólt nagyanya úgy nyár vége felé. Szeptembert semmiképp nem szabad a befőzéssel várni, mert az már nem az igazi, olyankor már savanykás. Úgy augusztus elején van az ideje.

Nosza kisorakoztattuk a kút mellé a rengeteg sok üveget, amiket ugyan tisztára mosva raktunk el, azért újra ki kellett forrázni-öblögetni.

Ilyenkor nem szedtük le apránként, hanem hagytuk időben összeérni egy kicsit. Mikor leszedtük, még jó napos helyre raktuk pár napra, hogy egyforma édes-húsos legyen. Csak ezután következett az ötvenkilónyi paradicsom mosása, trincsérozása. Bele a nagy üstbe. Bizony rakni kellett a tüzet az üstház alján, amíg felforrott, hát még a fövés végeztéig Pedig ez mindenképpen gyerekfeladat, a felnőtteknek egyéb dolguk is akadt. Mikor jól megfőtt, azt a rengeteget átpasszírozni, tölcsérrel üvegekbe rakni. Közben hurkabelet (ezt szárazan árult; a kofa) vagdaltunk háromujjnyi négyszögekre, ezeket vízbe mártva, megmosva ráfeszítettük az átforrósodott üveg szájára. Gyorsan a nagyteknőbe a dunna közé! Ott dunsztolódott másnapig. Utolsónak került a jó hűvös kamrába, onnan fogyasztottuk a következő újig. A felnőttek néha elcsodálkoztak, hogy milyen gyorsan fogy az eltett paradicsom. Nem gondolták. hogy néhanap mi gyerekek besegítettünk a fogyatkozásba Amikor ugyanis hetipiacra mentek a nagyok, mi minden ehetőt-ihatót megdézsmáltunk. Csudára finom ám a paradicsomlé.

Paprikát csak zöldpaprikának ültettünk, de volt, aki felfűzte, mozsárban összetörte, és szívesebben használta, mint a boltit. Igen-igen kényes jószág ám a paprika! Rögtön kettesével palántázzák, biztos, ami biztos. Állandóan locsolni, babusgatni kell. Az emberek (férfiak; miatt főleg a csöves-hegyes, erős paprikát neveltük. Nyáron früstökre szalonna mellé úgy harapták a legerősebb mérges paprikát is, akár az almát. Nem voltak tekintettel a gyerekekre a főzésnél sem. Olyan csípősen főztek nálunk, hogy szinte lángot vetett az ember szája, ha megkóstolta. Észile mégis mindig rám förmedt: "Ne kényeskedj, egészséges az!"

Hogy nemcsak én éreztem erősnek a paprikát. bizonyság rá sok közmondás:

":Mérges, mint a paprika."

"Paprikás kedve van.''

"Könnyen felpaprikázódik.''

"Kicsi kell belőle, mint a jóféle paprikából."

Ami igaz, igaz. Egy- kis zöldpaprika mindjárt megadta ízt az ételeknek.

ZÖLDPAPRIKA ELTEVÉSE

Karikára vágott zöldpaprika

Gulyásba, pörköltbe télen is igen finom. A megmosott. meg tisztított-kicsumázott zöldpaprikát karikára vágjuk, besózzuk és egy órát állni hagyjuk. Akkor jól kinyomkodjuk belőle levét, és kis üvegekbe rakjuk. Minden üveg tetejére olajat vagy olvasztott vajat öntünk, légmentesen lekötjük, és hűvös helyen tároljuk.

Zöldpaprika ecetben

Szép, válogatott, egyforma húsos paprikákat tisztára mosunk, megszárítunk, és nagy uborkásüvegekbe rakjuk. Kinek kinek gusztusa szerint hígított ecetet megsózunk, kevés cukorral és húsz-huszonöt szem feketeborssal felforralunk. Mikor kihűlt. ráöntjük a paprikára úgy, hogy teljesen ellepje. A paprikák fölé az üveg nyakához két keresztbe tett hurkapálcikát teszünk. hogy a paprikák ki ne emelkedhessenek a léből, mert akkor megpuhulnak. A paprikák közé dugunk egy-két vékony szelet megtisztított tormát, és légmentesen bekötjük.

Káposztával töltött paprika

Nagy, húsos rácpaprikákat megmosunk, levágjuk a csutkáját, kiszedjük az ereit, és sós vízzel leforrázzuk őket. Szitán lecsurgatjuk. Megfelelő mennyiségű káposztát vékony metéltre gyalulunk, és jól megsózva egy-másfél óráig állni hagyjuk. Azután kinyomkodjuk, és nagyon erősen megtömjük vele a paprikákat, mert ha kevés a káposzta benne, akkor megbarnul a paprika. Bő szájú üvegekbe rakjuk, és gyümölcs- vagy finom borecetet- vízzel hígítva, megsózva, felforralva, langyosra hűtve - öntünk rá, és lekötjük. Ha az ecet egy idő múlva leapad. pótoljuk.

FEJES SALÁTA

A korai salátát már ősszel elvetették és szétültették. Jól tűri a hideget, és gyorsan fejlődik. A parasztkonyhákon nem bíbelődtek a nyers salátával. A kétkezi dolgozónak mennyiség kellett mindenféle ételből, így salátából is. A salátát mifelénk csak salátafőzeléknek ismertük. Azt csak jóval később tudtam meg, hogy a más tájakon készített salátafőzelék nem is hasonlít ahhoz a magamagát kínáló, felülmúlhatatlan finom ételhez, ahogy nálunk főzték.

A következőképpen készítették: nagy fejes, de nem keserű salátafejeket szétbontottak. Több vízben nagyon alaposan megmosták a portól, beletelepedett bogaraktól. Nagyjából összevagdalták, nem túl apróra. Jól besózták, és állni hagyták egy negyed órát. Ez idő alatt jóféle füstölt szalonnát apró kockákra vagdaltak, kisütötték világos barnára. A megtöppedt salátát sós levéből kinyomkodták, és rávetették a szalonnás zsírra. Két-három deci savóval felengedték - ha nem volt, kevés tejfellel és hozzá egy-két deci vízzel -, fedő alatt puhára párolták. Tálalás előtt, szükség esetén, még egy pici ecettel savanyították, és még további tejfellel dúsították. Főtt és sült hús mellé egyaránt kitűnő.

A legünnepibb eledel volt a nyári vasárnapokon, búcsú napján, ha töltött csirke mellé salátafőzeléket adtak. Akkora kondérral főztünk, hogy úgy vélte az ember, egy hétig kitart. Tíz-tizenkét nagy fej salátából. Annyira szerettem, hogy lemondtam még a húsról is a kedvéért, nehogy a helyét elfoglalja a hasamban. Ebből az egy ételből mértéktelenül sokat tudtam megenni; szinte a rosszullétig ettem, ettem, nem tudtam betelni az ízével. Estélig el is fogyott mindig. Ahogy lelohadt a pocakom, már megint ott sündörögtem a salátásfazék körül.

TORMA

A tormamártás volt a másik főtt-sült húsok mellé adható finomság. Ám ennek készítését mindig megkönnyeztük.

Nem láttam soha, hogy a tormát valaki ültette volna. Emberemlékezet óta ott nőtt az istálló mögötti semmire se jó területen; elkönyveltük róla, hogy csak úgy van, és ha éppen kell a konyhára, elő az ásót, és hozunk, amennyi szükséges. Hatalmasra felnőtt bokros levelei között az eltévedt kiscsirkéket szoktuk keresgélni. Fehéres-sárgás gyökeréből készült a tormamártás. Hogy mindig megríkatott? Persze, mert ahogy vékonyan lehámoztuk a külső részét, már lehetett érezni csípős illatát. Igen ám, de még el is kellett apróra reszelni! Mire a két-három gyökeret elreszeltük, már az egész háznép szipogott, hiába nyitottunk ajtót vagy vittük akár az udvarra. Amikor ezen a tortúrán túlestünk, már kutyfitty volt a többi. Egy evőkanálnyi vajon rózsaszínűre pirítottuk a megreszelt tormát. Vagy kétdecinyi tejjel felfőztük, hogy az aromája jól kifőjön. Szűrőn átszűrtük. A szűrőben maradt reszeléken átnyomkodva hozzászűrtünk még egy liter sűrűs tejet. Liszttel ráhabartunk, mártás sűrűségűre, és cukorral kellemesen édeskésre készítettük.

Tormakáposzta

Különlegesen jó étel, bár ma már alig ismeretes. Mikor a torma levele tavasszal kihajt, körülbelül olyan húszcentis lehet a hajtása, a levelét leszedjük. Megmossuk, csíkokra összevagdaljuk, úgy, akár a káposztát. Leforrázzuk, megsózzuk, ráteszünk egy szelet kenyeret, és két-három napig így savanyítjuk. Majd feltesszük főni. Kevés árpakását teszünk bele, jóféle borsot. Fokhagymás rántást készítünk színes paprikával, azt rátesszük. Kimondottan finom régi étel.

A tormát csak úgy nyersen reszelve régen nem nagyon fogyasztottuk. Csípőssége azonban okot szolgáltatott arra, hogy mondásokban megmaradjon.

Ha azt akarták kifejezni, hogy ismerik jól, nem kell bemutatni, közismert, hírhedett: "Tudom, a torma milyen jó édesgyökér!"

Aki pityergett: "Erős tormát szagolt."

Valakinek szándékosan bosszúságot okoz: "Tormát reszel az orra alá." Aki meghalt, eltemették, az: "Elment tormát ásni." Így mindjárt nem tűnt olyan tragikusnak az eset.

Uborka

Húsok mellé, savanyúság gyanánt télen-nyáron nagy keletje volt a különféleképpen elkészített uborkának.

Az uborkaültetés egészen más volt, mint a többi. Nagyon megadták a módját.

Emlékszem, amikor először megfigyeltem minden csínját-bínját. Az édesanyám testvére jött el hozzánk, de hiába várta be anyámat a kertből, csak nem jött. "No, gyere - fogta meg a kezem a nagynéném -, nézzük má meg, mit szeszmotol ilyen sokáig!"

Édesanyám ott guggolt egy nagy üres ágyás mellett. Úgy negyven-ötven centi távolságra két arasz átmérőjű, lapos, kör alakú fészkeket készített akkurátusan. Kicsi mélyedést kapart, abba kevéske trágyát, arra vagy háromujjnyi finom földet. Az így megágyazott fészekbe szép egyenletes elosztásban belerakott öt-hat szem előre beáztatott uborkamagot. Ezekre a tenyerével morzsolgatva még finomabb földet szórt takaróul. Nem vastagon, csak egy-két ujjnyit. Négy-öt nap alatt már kibújt a két-két kerekdeden fényes sziklevél, és ha elegendő májusi csapadékot kapott, úgy nőtt, mintha húzták volna. Ahogy elhullt a sok arany-napsárga virágja, akár naponta folyamatosan lehetett róla böngészgetni egy-egy evésrevalót.

Amíg egészen zsenge volt, addig azt a kisujjnyi uborkácskát csak úgy szőröstül-bőröstül beharapdáltuk. Az uborkasalátának valót mindig fogyaszthattuk, ez a nagyobb fajta. Ám a fürtös apróból nem szedhettünk, ez kellett eltevéshez.

A termés elején főleg uborkasalátának ettük, mert még nem termett másra elegendő. Ahogy kilószám lehetett leszedni, rögtön elő az ötliteres, háromliteres üvegeket kovászos uborka készítéséhez! Ehhez fogható csuda jó dolgot! A nyári kánikulában nincs jobb üdítő, mint a pincehideg kovászos uborka.

Közepesen fejlett uborkákat kellett hozzá válogatni, vigyázva, ne legyen közte elvétve sem keserű. Alapos mosás után a két végét lemetszettük, és úgy háromnegyed mélységben behasítottuk az uborkaszemeket, ahogy megkívánta. Ha vékonyabb, akkor csak kettőbe, ha kövérebb, akkor négy cikkelybe. Az üveg legaljára kaporszárat és levelét tettünk egy szelet tormával, majd az uborkákat álló helyzetben szorosan egymás mellé. Közé dugdostunk kevés szőlőindát, meggyfa levelét, még kaprot és tormát, valamint ízlés szerint egy-két gerezd fokhagymát. Amikor tele lett az üveg, közepesen sós, forró vízzel felöntöttük, hogy az uborkát jól ellepje. A legtetejét lefedtük egy oda illő kenyérvége-darabkával, belenyomva a vízbe. Csak lazán, por ellen fedtük fedővel vagy kistányérral. Így elkészítve forró napra helyeztük négy-öt napra. Ezalatt először zavarossá vált, pezsegni kezdett, színét sárgásabbra változtatta. Az uborkák kicsit megpuhultak. Ha megérett, kiszedtük belőle a fűszernövényeket, ha szükséges, pótoltuk a sós vizet, és ezentúl hideg helyen tartottuk. El nem mondható, milyen egészséges a gyomornak, emésztésnek!

Amíg az uborka tartott, ezt többször megismételtük, így folyamatos volt belőle az ellátás.

A nyár második felében aztán beköszönt az uborkaszezon. Valószínűleg innen kapta az elnevezését a más területen is előforduló pangás, holt szezon, mert ekkorára annyi volt mindenkinek az uborkája, hogy a kutyának sem kellett. A piacon már majdnem ingyen dobálták utána a feltételezhető vevőnek.

Tömzsi formátlansága alkalmat adott csúfolódó összehasonlításra. Mi gyerkőcök, ki tudja miért, nem szalasztottunk el egyetlen alkalmat, hogy kicsúfoljuk társainkat. Kárörvendező hangon kajabálgattuk: "Uborkaorrú! Uborkaorrú!" Érdekes, hogy alig-alig sértődött meg ezen bármelyikünk is, annyira hozzátartozott az életünk folyásához az a kis fűszeres csipkelődés.

Egy hosszabb mondóka is motoz a fejemben:

Kőkútba uborka,

Rákapott a vadróka.

Hadd el, róka, megbánod,

Nem leszek a barátod!

Csipkelődő mondásokért a felnőttek sem mentek a szomszédba. Aki ok nélkül magasan hordta az orrát, lenézte a többit, vagy érdeme nélkül jutott magasabbra, arra igen rosszalló hangnemben mondták: "De felkapaszkodott az uborkafára!"

Az uborkasalátát otthon csak egyféleképpen ismertem. Sohasem gyalultuk, mert kézzel-késsel hajszálvékonyságúra lehetett elvagdalni, és annál finomabb.

Körülbelül egy óra hosszával tálalás előtt a meghámozott uborkákat gyönyörű karikára felvagdaltuk. Közepesen besóztuk, de pár szem kristálycukrot is pergettünk rá. Összekeverve saját levet ereszt. Úgy fél óra elteltével egy-két deci kellemesen ecetes vízzel felengedtük. Kevés őrölt borsot, színes paprikát szórtunk a tetejére. No, ez a soványabb formája.

Igen ám, egy ízben búcsúba vendégségbe voltunk hivatalosak a szomszéd faluba. Igen ki akartak tenni magukért. A levesre már nem is emlékezem; a töltött csirke képe is elhalványult, de az ottani uborkasaláta ízét még ma is érzem a nyelvemen. Hát, olyat én még nem pipáltam!

Miután az uborkasalátát a szokásos módon fűszerezték, nem ecetes vízzel, hanem jó sűrű házi tejfellel bővítették. Azt hiszem, életemben végigkísér az emléke, és bár azóta sokszor készítettem hasonló módon az uborkát, az emlékezés azt az egyet úgy felmagasztosítja bennem, hogy annak közelébe se érhet a többi.

RECEPTEK

Vizes uborka télire

1. A teljesen ép, egészen frissen szedett uborkákat megmossuk, és szárazra töröljük. A nagy uborkásüveget hideg vízzel telt lábasban a tűzre tesszük, és a vizet jól felmelegítjük. Ekkor belerakjuk az üvegbe az uborkákat úgy, hogy középen rés maradjon, amelyet hosszú szárú kaporral töltünk ki. Három-négy vékony szelet tormát is teszünk az uborka közé, és aztán lobogva forró és állandóan forrásban lévő sós vízzel merőkanalanként megtöltjük az üveget. Egy-két kanál ecetet is teszünk bele. Marhahólyaggal kötjük le, és hűvös, száraz, levegős helyen tartjuk.

Vizes uborka télire

2. A megmosott és teljesen megszáradt uborkát, melynek szárából egy darabot rajta hagyunk, üvegekbe rakjuk, és leöntjük felforralt és kihűtött sós vízzel. Elég erősen sós lehet. Az üvegeket hólyaggal lekötjük, és vastag vizes ruhát téve a tetejére, erős napra állítjuk. Addig hagyjuk ott, míg a lé jól megerjed. A ruha a tetején mindig vizes legyen, mert szárazon a hólyag megrepedhet. Mikor már tovább nem forr, akkor tegyük száraz, hűvös helyre!

Vizes uborka

3. A megmosott és megszáradt uborkákat üvegbe rakjuk. Előzőleg az üveg aljára egy-egy adag vasfű-kapor-meggylevél keveréket teszünk. Egy-két vékony szelet tormát, s pár szem mustármagot adhatunk még közé. Mikor az üveg tele van uborkával, megismételjük a tetejére is az alsó fűkeveréket. Aztán teletöltjük felforralt és kihűtött, elég erősen sós vízzel. Egy kicsi darabka timsót is tegyünk bele. Hólyaggal kötjük le, és vizes ruhával a tetején szintén napon erjesztjük. Utána hűvös helyen tartjuk.

Ecetes uborka

1. Szép, egészséges apró uborkákat válogatunk. Megmossuk, és tiszta ruhával szárazra töröljük. Egy liter tiszta gyümölcs-vagy borecetet elkeverünk egy liter sós vízzel. Beledobunk tíz-tizenkét szem borsot, egy borsószem nagyságú timsódarabot, és felforraljuk. Az üveg alját kibéleljük szőlőlevéllel és szőlőhajtással, meggylevéllel, vasfűvel, kaporral. Belerakjuk az uborkákat, és a tetejére az előbb felsorolt füveket tesszük, és még két-három szelet vékony tormát. Leöntjük langyos ecetes vízzel, jól lekötjük, és hűvös helyre tesszük.

Ecetes uborka

2. Az árnyékos, száraz időben leszedett uborkát azon frissiben megmossuk, és mázas agyagedénybe rakjuk. Ízlés szerinti savanyúságú ecetes vizet készítünk, sót adunk hozzá, felforraljuk, és leforrázzuk vele az uborkát. Megfelelő nagyságú üveg aljára meggyfalevelet, vasfüvet, borsfüvet teszünk. A teljesen kihűlt vízből kiszedjük az uborkákat, és átrakjuk az üvegbe, néhány borsszemet is dugva közéjük. A legtetejére egy csomó szőlőlevél inda jön. Leöntjük az ecetes vízzel, és légmentesen lekötjük.

Mustármagos uborka télire

Az érett uborkát meghámozzuk, kettévágjuk, belső, magvas részét kiszedjük, és még egyszer hosszában kettévágjuk. Ezután besózzuk, és huszonnégy órán át állni hagyjuk. Kivéve a sóból szárazra töröljük. Vízzel hígított ecetes oldatot készítünk ízlés szerinti savanyúságúra. Felforraljuk, s mikor kihűlt, ráöntjük az uborkára. Másnap az ecetes oldatot újból felforraljuk, s amíg kihűl, az uborkát üvegbe rakjuk. Tíz-tizenkét szem borsot, egy-két szem szegfűszeget, pár vékony szelet tormát és még tíz-tíz szem fehér és fekete mustármagot, kevés vasfüvet adunk hozzá. A kihűlt levet ráöntjük, és légmentesen lekötjük.

Uborkasaláta télire

1. Az uborkákat meghámozzuk, legyaluljuk, és megsózza Tíz perc múltán kicsavarjuk, és üvegekbe rakjuk úgy, hogy üveg aljára kétujjnyi sót teszünk, erre három-négy ujjnyi uborkát, és így tovább, amíg az üveg megtelik. A tetején só legyen Ne kössük le rögtön, hanem várjuk meg, míg az uborka lesüllyed, s aztán rakjunk a tetejére még sót. Hólyaggal lekötjük, és hűvös, szellős helyre tesszük. Használat előtt ajánlatos már fél nappal előbb kiáztatni. Inkább úgy mossuk ki, hogy újra kelljen sózni, mint hogy sós maradjon.

Uborkasaláta télire

2. A meghámozott, legyalult, kicsit megsózott uborkát üvegbe rakjuk és felforralt, hígított, kihűtött borecettel leöntjük úgy, hogy a lé teljesen ellepje. Ne tömjük túlságosan szorosra az uborkát az üvegbe, hogy az ecet jól átjárhassa. Légmentesen lekötözzük, és tizenöt percig kigőzöljük. A hűvös időben szedett uborka jobban eláll!

Ecetes uborka hordóban eltéve

Az uborkákat nem mossuk, hanem szétteregetve megsózzuk, és kendővel fényesre törölgetjük, majd szitára téve egészen megszárítjuk.

A hordó fenekére kaprot, szőlő- és meggyfalevelet, vasfüvet, tormaszeleteket rakunk. Utána belerakjuk az uborkákat, tetejére kapor következik kevés mustármaggal. Most megtöltjük a, hordót ízlés szerint hígított ecettel úgy, hogy teljesen ellepje az uborkát, amit kis farács segítségével lenyomunk. A hordót jól lezárjuk, és hűvös, levegős helyre tesszük. Három-négy hét. múlva jó az uborka, ekkor üvegekbe is átrakhatjuk. Ha az eredeti leve tiszta, akkor azzal, ha megzavarosodott, akkor új, felforralt és kihűtött ecetes oldattal leöntve, és az üvegeket jó lekötve.

Vizes uborka hordóban

A kemény, teljesen ép, szép zöld, középnagyságú uborkákat - szárukból egy keveset rajtuk hagyunk - megmossuk, és egy egész napig vízben áztatjuk. Aztán hordóba rakjuk őket, de közben egy-egy réteg vegyes uborkafüvet: kaprot, meggyet és babérlevelet, vasfüvet, szőlőindát, szeletekre vágott tormát és kevés mustármagot teszünk. Egy liter vízre öt deka sót számítva sós vizet forralunk, lehűtjük, és ráöntjük az uborkára úgy, hogy egészen ellepje. Az uborkát fával leszorítjuk, és pár napig melegen tartjuk. Amint kellően megérett az uborka, hűvös helyre tesszük. Hat-nyolc hét múlva vagy másik hordóba, vagy üvegekbe átrakjuk. A leszűrt levet felforraljuk, szalicilt teszünk bele - egy literre egy késheggyel -, és langyosan ráöntjük az uborkára. Az üvegeket lekötjük, és hűvös helyen tartjuk.

Hagymás uborka

A középnagyságú, ép, kemény uborkákat leforrázzuk, és mikor kihűltek, hámozatlanul legyaluljuk őket. Üvegbe rakjuk úgy, hogy minden sor uborkát megsózunk, s erre jön egy sor karikára vágott hagyma, s így tovább, míg az üveg megtelik. Felöntjük felforralt és kihűlt borecettel, beleteszünk tíz-tizenkét szem mustármagot, de még nem kötjük le, mert az ecet leapad. Másnap, harmadnap utánatöltjük az ecetet, s csak ezután kötjük le. Hűvös, száraz helyen tartjuk.

SÓSKA

Sóska

A kertekbe nem ültettünk sóskát, volt bőven a legelőn, szőlő aljában; oda jártunk ki sóskát szedni. Csak később találták ki, hogy kényelmesebb, ha a kertben is hozzá lehet férni. De a kertinek sohasem lett olyan igazi tavaszi zöld íze, mint a szabadon termőnek. Való igaz, hogy a mezei sóska apróbb levelű, sokkal háládatlanabb megszedni egy-egy nagy adagot; mégis abból lehet a valódi, hamisítatlan sóskamártást főzni. Ez volt az egyik legkorábbi zöld, tavaszi étel a hosszú tél után.

A sóskaszedést általában a gyerekekre bízták, mondván, elég idejük van rá. E1 is játszódtunk vele gyakran. Nagyobb sóskaleveleket válogatva, egymásra terítgetve összesodortuk szivarnak. Le-leharaptunk belőle, és nagy élvezettel rágtuk, akár az öregemberek a bagót. Szerencsére ez egészségesebb volt. Ha túl vad ízű, savanyú volt, fintorokat csalt ki az arcunkra. "No, csókra húzta a szád?" - kiabáltuk.

Ó, de sokszor belefeledkeztünk a kedvelt fogócskajátékba! Egyik gyerek lett a kerülő, a többiek a lopó zsiványok. Leguggolva tépdestük a sóskát (vagy éppen csak a füvet úgy látszatból), és kántáló hangon énekelve incselkedtünk a kerülővel:

Szedem, szedem a sóskát,

Míg a kerülő nem lát...

A kerülő úgy tett, mintha észre se venné a lopókat, aztán hirtelen-váratlan lecsapott a sivalkodva szétrebbenő tolvajokra. Akit sikerült elkapni, az lett a kerülő.

Azért a végére mégis megszedtük a ránk bízott sóskát is, legfeljebb szidást kaptunk a késedelemért, ha miattunk késett az ebéd.

Csodálatosan jó sóskamártást pillanatok alatt lehetett főzni. A bő vízben többször megmosott sóskát forró zsírra vetették. Tojásnyi zsírt olvasztottak egy főzet alá. Ha a sóska lédús, elegendő levet eresztett ahhoz, hogy abban abálódjék. Vagy pedig megpótoltuk egy deci vízzel; pici sóval, fél marék cukorral ízesítve fedő alatt addig abáltuk, amíg teljesen szétfőtt. Alapos kevergetéssel sűrű massza vált belőle. Ezt felengedtük vízzel megfelelő sűrűségűre. Egy-két kanál lisztből, sűrűs tejjel bőséges habarást készítettünk, hozzáadtuk a sóskához. Ha felrottyant, már le is emeltük a tűzről. Vigyáztunk, mert tudtuk: vénebb sóskából savanyúbb a mártás; a nagyon gyenge sóskának még íze sincs, ezért legjobb volt közepesen fejlett sóskát szedni.

Büszke (egres) , cseresznye, megy

Nyáron a legszegényebb családnak sem okozott gondot, hogy mit tegyen az asztalra déli harangszóra. Kertben, kertek alatt, utak mentén, patakparton mindenféle gyümölcsfa nőtt, ültetve vagy csak úgy vadon. Ezekről mindig került annyi gyümölcs, ami jó egy kis mártásnak. Ebben az időszakban hetente kétszer-háromszor is szósz, mártás főtt második fogásnak. A rekkenő nyári hőségben jólesett bizony, nem is kívánt emberfia olyankor zsírosabb eledelt.

Alig hányta el virágját a büszkebokor, pár napra rá már megdézsmáltuk a zöld kis bogyókat. Újdonság volt egy csepp savanyú íz a zsíros kenyér mellé. Valódi szerepe mégis az volt, hogy büszkemártás legyen belőle. Kezünkbe nyomták a félliterest: "No, szedjétek teli!" Nem nagyon örvendeztünk a feladatnak, mert a büszkebokor istentelenül tövises. Ezernyi tüskével védelmezi a termését. Kegyetlen, égő fájdalmat okoznak beletörve a bőr alá, ne adj' Isten a köröm alá! Mivel tudtuk, hogy aminek meg kell lenni, annak úgyis meg kell lenni, úgy véltük, jobb gyorsan túlesni a kellemetlenjén.

A megszedett büszkeszemekről egyenként lecsipegettük a virág- és szármaradványokat. Diónyi zsírt készítettünk a kaszroj aljára, erre dobtuk rá az alaposan megmosott büszkét. Sóval, cukorral szórva addig főztük, míg a szemek teljesen szétfőttek. Ekkor felengedtük egyliternyi vízzel; két evőkanálnyi liszttel, tejjel habarást kavarintottunk, ezt adtuk rá. Hús mellé, de úgy egymagában is jóízű mártás.

A büszkebokron hagytunk mindig beérésig, mert amikor aranysárga puhára érett, az egyik legkedveltebb csemegénk volt. A szomszédék kertjében piros szemű fajta volt található. Ez volt csak mézédes, amikor sötétbordóra érett!

Egyedül a büszke télire való eltevése volt nekünk nagyon unalmas. Nem lehetett aznap játék, futkározás, mert a rengeteg szemet előbb a fájáról leszedni, aztán egyenként kézbe venni! Jézus Máriám, azt hittük, soha nem érjük a végét! Minden bajunk előjött ott egy ültő helyben: itt elzsibbadt valamink, amott megmacskásodtak a végtagjaink a sok egy helyben kuporgástól. Csak akkor lélegeztünk fel, amikor a megmosott büszkeszemek már kopogva peregtek bele a félliteres üvegekbe. Tiszta vizet öntöttünk rá, hogy ellepje; tetejére késhegynyi szalicilt, és légmentesen bekötöztük celofánpapírral. Nagyanya nagy tepsikbe állintgatta katonás rendben, kétujjnyi vizet töltött az üvegek alá, és óvatosan betolta a langyos kemencébe másnapig. Szévonóval igazgatta el a tepsiket, s amikor összekoccantak az egymáshoz érő üvegek, átható csilingelésük jelentette számunkra a szabadulás percét. Most aztán jöhetett a játék, nyargalászás.

Követkéző gyümölcs a májusi cseresznye. Május első napjaiban pirosodott, de soha nem érte meg, hogy sötétebbre érjen, olyan gyorsan elfogyott. A szőlőben érett legkorábban. Nem is tudtuk, hogy édesapámék ott permeteztek, így nem számítottunk meglepetésre, csak amikor estére kelve hazaértek, és apám a tarisznyát kinyitva annyi kis gallyacskát tartott a magasba, ahányan voltunk. Arasznyi gallyvégek, zöld levelek körül fürtökben virított szemet-szájat mosolyra derítőn a korai csemege. Cseresznyéből nem jutott mártásnak soha. Kár is lett volna, mert az igazán nyersen, lehetőleg a fájáról fogyasztva jó. Aki nem ült még cseresznyefán, a madarakkal versenyre kelve, cseresznyét lakmározva, annak nehéz elképzelni ezt a gyönyörűséget. A későbbi fekete cseresznyék még édesebbek. Ekkor már érésben volt a ropogós piros, az egri fekete, és a mindenféle neve nincs véletlen kelt fajta. A ruhánkon, arcunkon, kezünkön árulkodó foltok jelezték, hogy- előzőleg éppen melyikkel volt hosszasabb, bensőséges találkozásunk. A szülőknek ezeken a napokon kevesebb gondja volt, hogy mit adjanak enni a csemetéknek. Alig kerültünk elő a kertekből, faluszélekről, mégis degeszre volt tömve minden gyerek pocakja. A nagy lakmározások mindig együtt jártak a játékkal. A cseresznye- meg meggymagokkal egész háborúsdi jött létre. Megettünk egy szem cseresznyét? A magját két ujjunk közül úgy pattintotok ki, akár a puskagolyót. Persze nagy nevetés kísérte a látszatháborút; nyoma sem volt valódi ellenségeskedésnek.

A kötőnket, zsebjeinket is teleszedtük, legyen tartalék .az útra. Aztán mezítláb poroszkálva igen-igen: vidárn hangulatban masíroztunk a nóta ritmusára:

Érik a ropogós cseresznye

Viszek a babámnak belőle-'.

Viszek a babámnak, csuhaj, belőle,

Ha beteg, gyógyuljon meg tőle!

Amikor hazaérve nem kaptunk valami feladatot, más játékokba kezdtünk. Természetes. hogy a kiszámolósban is szerepelt a gyümölcs:

Egy, megérett a meggy,.

Kettő, feneketlen teknő.

Három, te vagy az én párom.

Négy, zsemlét süt a pék.

Öt, érik a tök.

Hat, hasad a pad.

Hét, dörög az ég.

Nyóc, tele a póc.

Kilenc, Kis Ferenc.

Tíz, tiszta víz.

Ha nem tiszta, vidd vissza.

Majd a cica megissza!

Szóbeli ügyességünket meg azzal fitogtattuk, hogy- egyre gyor-sabban mondtuk a nyelvtörőt:

Cseresznyemag, meggymag, meggymag, Cseresznyemag, meggymag, meggymag...

A kisebbek persze rögtön elvétették, hiába igyekeztek. Botladozott a nyelvük, de csak meggymagy, meggymagy lett abból. Volt is kacagás végeszakadatlan!

A felnőttektől, ha valami kellemetlenségük volt, de gyakran hallhattuk: "No, ez kell nekem, meg a meggy!"

A pirospozsgás, egészséges kisgyerekekre az volt a találó: "Majd kicsattan, akár a cseresznye!"

Sokáig nem értettem világosan, hogy amikor közdolgokról folyt a szó a felnőttek között, miért mondja édesapám olyan elkeseredett hangon, hogy: "Cseresznyét az úrnak, magvát a tányérnak!" Később aztán megtanultam a magam bőrén, hogy aki fennebb van, azé mindennek a java.

A cseresznyét, bármilyen sok termett, úgy magában nem főztük mártásnak, rétesbe-bélesbe is vegyítettük. Fele cseresznye, fele meggy; így jó a mártás is, mert a cseresznye túl édes, a meggy túl fanyar egymagában. Vegyesen viszont csuda jó, cukor is kevés kellett bele. Főzés előtt leszedtük száráról, nem magoztuk - majd kiköpik. Megmosva bő vízzel feltettük főni. Tíz perc alatt megfőtt. Lisztes, tejes habarást kevertünk hozzá, és kész. Ha többféle volt a cseresznye és a meggy, még jobb volt a zamata. Esetleg pár szem büszkét is dobtunk hozzá, így még érdekesebb. Ilyenkor én a színében gyönyörködtem: a rózsaszínű mártásban világosabb meggyek, sötétpiros és fekete cseresznyék úszkáltak, arra várva, ki kanalazza ki őket. Ha nem figyeltek rám, én mindig a feketéjét válogattam. No, nem feltűnően, csak úgy, mintha a véletlen hozná éppen úgy...

Rétesbe-bélesbe, pitébe viszont kivétel nélkül mindig kimagoztuk a gyerekek legnagyobb szórakozására; mert ahogy a magot kinyomtuk a szemekből. a meggy- és cseresznyelé sugárban fröcskölt szerteszéjjel. Tetszett a kicsiknek, hogy fájdalom nélkül volt a kezük-arcuk olyan, mintha véres volna. Levétől kinyomkodva a meggyet több, a cseresznyét kevesebb cukorral használtuk töltelék gyanánt.

A meggyes-cseresznyés pite készült leggyorsabban. Nem is sütöttünk többet, mint amennyi egyszerre elfogyott, mert melegen jó igazán. Így készült:

Élesztőt futtattunk kevés cukros-langyos tejben. Közben tálba készítettünk egy összemarék lisztet. Ezt elmarizsgáltuk, eldörzsöltük öklömnyi zsiradékkal. Pici sót, két evőkanálnyi cukrot tettünk hozzá, hogy éppen önthető tésztát kapjunk. Kivajazott tepsibe öntöttük, egyenletes vastagságúra igazítottuk, és a tetejére szórtuk a kimagozott gyümölcsöt. Fél órát kelni hagytuk, ez alatt a gyümölcsdarabok belesüppedtek a tésztába. Forró sütőben körülbelül húsz perc alatt megsült. Azon melegen felszeleteltük kis kockákra. Porcukorral szórva fogyasztottuk.

Cseresznyét, meggyet többféleképpen tettünk el télire. A legegyszerűbb módja volt az aszalás. Ehhez a silányabb minőségű gyümölcs is megfelelt. Száráról leszedve és megmosva tepsibe raktuk úgy, hogy egy sorjával legyen. A tepsiket langyos búbosba helyeztük. Ám lehetett forró napra kiteríteni; így lassabban, de finomabban aszalódott. Szellős tüllzsákban levegős helyre felakasztva tároltuk. Télen aztán egy pillanatra forró vízbe dobtuk puhulni, leszűrve fogyasztottuk. Egészséges tartalékeledel a vitaminszegény téli napokra.

A befőzések között a cseresznye és a meggy elrakását nagyon kedveltük. Félig éretten, óvatosan szedtük az eltenni való szemeket, nehogy törődés érje őket. Miközben a szárától megszabadítottuk, még egyszer átválogattuk őket, hogy csak egészséges, szép, hibátlan szemek kerüljenek bele. Olyan nagy-nagy szemek kandikáltak a többi között - igazán nem lehet csodálkozni, hogy ezeket hamm, bekaptuk! Tessék-lássék a kezünkre csaptak érte, de igazándiból nem haragudtak ránk ezért...

Amikor a vödrök, tálak már tele voltak ragyogóra mosott szemekkel, sorba teleraktuk a tisztára kimosott üvegeket a nyakukig, hogy amikor tiszta vízzel felöntjük, csak azzal legyenek egészen tele. Régen hólyagpapírral, spárgával kötöztük le szorosan. Ó, de sokszor tartottam kéz alá az üvegeket, míg nagyanyám a spárgával körülcsavarta. Aztán a mutatóujjam hegyét a csomóra szorítottam, hogy kellő időben gyorsan elkapjam, mikor ráveti a másik csomót.

Gyerekfejjel teljesen hiábavaló, felesleges foglalatosságnak ítéltem, amikor a lekötözött üvegeket egyenként még egyszer kézbe fogta, és módszeresen körbenyírta a hólyagpapír szélét, ne legyen slampos. Szó, ami szó, igazán takarosan sorakoztak, kigőzölésre várva. Kemencében vagy tűzhelyen lefedve gőzölték őket, de utána még a nagyteknőt kibélelték dunyhával, és abba takarták a meleg üvegeket, hogy minél lassabban hűljenek. Így biztosan nem kapott penészt a teteje, nem rohadt meg az eltett gyümölcs. Nagy jutalomnak számított az télen, amikor a kedvünkért befőttet bontottak.

RECEPTEK

Cseresznye saját levében eltéve

A frissen szedett, szárától megtisztított cseresznyét mázas cserépfazékba tesszük, meg-megrázogatva, hogy jól eligazodjanak a szemek. Tiszta vászonnal és még a tetejére tett hólyaggal jól bekötözzük. Friss vízzel telt nagy lábasba állítjuk (körülbelül a fazék nyakáig érjen a víz). Forró búbosba (vagy sütőbe) helyezzük. A víznek fel kell forrnia. Ha kivesszük úgy fél óra múltán, még benne hagyjuk a vízben másnapig. Akkor a fazekat a vízből kiemeljük, szárazra töröljük, és száraz, hűvös helyre állítjuk. Ha hónapok múltán kinyitjuk, a gyümölcsöt teljesen frissen találjuk benne.

hónapok múltán kinyitjuk, a gyümölcsöt teljesen frissen találjuk benne.

Cseresznye ecetben

Nagyon szép, nagy szemű gyümölcsöt kell erre a célra válogatni, szárasan. A szárait csak félig vágjuk le, és megmosva az üvegekbe rakjuk. Fele rész víz, fele borecet keveréket felforralunk egy literhez számított fél kiló cukorral. Beledobunk két szem szegfűszeget és két-három darab fahéjat. Felforrás után kihűtjük, és úgy öntjük a gyümölcsre. Az üvegeket jól lekötjük. Nyolc nap múlva leöntjük a gyümölcsről a szirupot egy edénybe, ha kell, akkor a vizet pótoljuk, újból felforraljuk, és így öntjük vissza a gyümölcsre. Most már hólyaggal kötjük le az üvegeket.

Ugyanúgy tesszük el a meggyet is, de szegfűszeg és fahéj helyett abba pár szem borsot adunk.

Cseresznye nyersen

Érett, de hibátlan cseresznyét szedünk. Szárától megtisztítjuk, bő szájú üvegekbe rakjuk cukorral, rétegesen, úgy, hogy fél kiló cseresznyére huszonöt deka cukrot számítunk. Hólyaggal légmentesen lezárjuk, és négy-hat hétig napon tartjuk. Az első héten naponta felrázogatjuk az üveget. Hat hét múltán hűvös, szellős helyre rakjuk.

Meggy. főzés nélkül

Éppen csak megérett, teljesen ép, szép, nagy szemű meggyet kimagozunk, és leöntjük gyenge borecettel. Négy-öt óra múlva szitára rakva leöntjük róla a borecetet. A meggyet ezután rétegesen - egy sor meggy, egy sor porcukor - üvegekbe rakjuk. A tetejére rumba beáztatott fehér papírt teszünk, az üvegeket szorosan lekötözzük, és száraz, hűvös helyre rakjuk.

Cseresznye ecetben

Ugyanúgy tesszük el a meggyet is, de szegfűszeg és fahéj helyett abba pár szem borsot adunk.

Cseresznye nyersen

Meggy. főzés nélkül

Alma

Eresz alatt fészkel a fecske,

Mi van a kötődbe, menyecske?

Nyári piros alma,

Bo-bo-bo-bo-borízű,

Kostólja meg kend, de jóízű!

Nyári csörgős alma, nyári fehér savanyú, fahéjalma, cigányalma, rétesalma - csak úgy a paraszti nevükön. Hát még a számtalan őszi-téli fajtája a legmagyarabb gyümölcsnek. Jelképe az egészségnek, telt gömbölyűségnek még a nótában is:

Széna, széna, széna terem a réten.

Megcsókollak, édes rózsám, a héten.

Piros alma gömbölyű, de gömbölyű,

Az én rózsám, hej, de nagyon gyönyörű!

"Gömbölyű, mint az alma," "piros pozsgás, akár a nyári alma" - mondták. De rossz értelemben is alkalmazták: "Piros alma is gyakran férges!" Ó, de hányszor csapódtunk be. Kinéztük a fáján a legeslegszebbet, hát csak kitűnt, hogy bévül meg rothadt. Ezért hasonlították az ilyen almához a kívül cicomás, belül értéktelen embert. A nagyon szerencsés emberre felénk úgy járta, hogy: "Almát szed az még a száraz ágról is!" Az utcánkban élt egy bővérű, kötekedő ember, hát a fia is pont az apját másolta. Akkor hallottam először: "Nem esik messze az alma a fájától!"

A matyó nép igen-igen kedvelte az almát, számtalan szokása őrzi még ma is. Az asszonyok például vízkeresztkor almát is szenteltek a templomban. Vitték a kendőbe kötött kis bugyraikat hat-nyolc szép almával megáldatni, hitték erősen, hogy mindenféle torokfájás-torokgyík ellen legjobb patika a szentelt alma.

Karácsony estéjén a legények almázni mentek a lányos házakhoz. Ott almával-dióval várták őket. Éjfélig ugyanis még érvényben volt a böjt, karácsony böjtje. A legények zsebre is raktak a szép piros almákból, aztán mikor jöttek kifelé az éjféli miséről, hazafelé menőben meghajigálták vele a lányokat.

A legények mindig csapatostul járták a kövesdi éjszakát. A kutyaugatásos falusi estét de gyakran felverte nyugodalmából egy-egy csapat hangos nótázása:

Al - ma a fa a-latt, nyá - ri pi - ros al - ma

Ha-rag - szik rám a sze - re-tőm é - des any - ja.

En - gem gya-Iáz, en - gem tesz-a vesz-a szó - ra,

Sze - re -tem a lá- nyát, nem te - he - tek ró - la.

Az almát fogyaszthattuk újtól újig. Kezdődött a kora nyári fajtákkal. A nyári almák könnyen romolnak, azt csak úgy a fájáról fogyasztottuk. Leginkább almamártásnak főztük. Behoztunk a kötőnkbe egy ölrevalót, megmostuk. Az almahámozáshoz édesanyám értett a világon legjobban. Kimetszette szára tövénél, és körbe-karikába, pergament vékonyan, ujjnyi szélességben, amíg csak tartott. Aranyló spirálként tekeredet le az asztal lapjára. "No, egyétek, ettől lesztek pirosak!" Tömtük befelé, két marokkal.

A meghámozott almát cikkelyekre vágva vízben puhára főzte, pici sóval és többecske cukorral megadta az ízét, majd liszttel-tejjel készített habarással sűrítette. Mi nem tettünk bele fahéjat, szegfűszeget, citromot; a nyári almáknak megvolt a sajátságos zamata ezek nélkül is.

Rétes- meg bélessütésnél használtunk el még sok almát. Több kilót megreszeltünk, mert mire a levétől kinyomtuk, egészen összeesett. Ebbe már tettünk jócskán fahéjat, cukrot. Sőt, mielőtt a rétesbe raktuk, meghintettük a rétes lapját egy csepp morzsával, mert az alma levet eresztett - azt felfogni.

Rétes-béles egy parasztháznál nem úgy volt, hogy "süssünk egy kis almásrétest", nem bizony! Ha hozzáfogtak, rászentelték akár a délelőttöt, akkor viszont készült egy tepsi mákos, egy tepsi lekváros, egy tepsi túrós és egy tepsi almás rétes.

Az elállós, őszi-téli fajtákat padláson, kamrában, szekrény tetején tartottuk. Deszkalapra bármilyen papírt terítettünk, erre raktuk a válogatott, egészséges almákat, vigyázva, hogy ne érjenek egymáshoz, mert ott rögtön romlásnak indulnának. A kamrákban, szobákban ettől kezdve mennyei almaillat terjengett. Éjszaka, ha felébredtem, régi bútorok neszeztek, és félálmomban ez az almaillat lengedezett körülöttem.

Örök, eldönthetetlen vita tárgya volt az asszonyok között, ki cselekszik helyesebben. Az egyik arra esküdött, hogy ő mindig kiveszi a hibásat, romlásnak indultat a többi közül, így soha nincs romlott almája. Jó, jó, de akkor te egész életedben mindig hibás almát eszel. Én bizony mindig a legszebbjét fogyasztom, ez mindig jó érzés.

Aki helyes beosztással élt, annak a háztartásában egy kévés megérte még a húsvétot is.

A kicsit férges vagy nem annyira szép gyümölcsök eltevését a legtöbb helyen úgy oldották meg, hogy szuszinkát csináltak belőle. Ez úgy történt, hogy a megmosott gyümölcsöt szeletekre vagdosták, úgy héjastól, ahogy volt. Közben kivágták belőle a magházat és az esetleges romlott, rossz részeit. Tepsiben egy rétegben szétterítve búbosban, búbos tetején, de leginkább a jó

forró nyári napsütésen megaszalták egészen szárazra. Tüllzsákban vagy fonott-szellős vesszőkosárban tárolták.

Nálunk összekeverték a mindenféle aszalt gyümölcsöt: cseresznyét, meggyet, almát, körtét, szilvát; így lett vegyes szuszinka. De jó is volt a zord téli napokon elővenni, egy-egy nagy adagot leforrázva, leszűrve az asztal közepére tenni! Az asszonyok varrózás, a gyerekek tanulás vagy csendes játék közben majszolgatták a mézédes, ragacsossá puhult szuszinkát.

Egyedül a szilvából tettek külön is, mert nagyböjti napokon az aszalt szilva majdhogy kötelező böjti eledelnek számított. Mi gyerekek jobban szerettük vegyesen, mert minő boldogság a választás gyönyörűsége! Már csak ilyen gyarló az ember: amíg kettő van valamiből, addig válogat.

A felnőttek igazgatták volna, egyenesítgették volna jellembeli tulajdonságainkat, mert ilyenkor bizony rendre utasítottak:

Válogatósnak vadalma,

Annak is a legrosszabbja!

Mi sem természetesebb, hogy játékainkba mi is belevettük. A csúfolkodó mondókáknak se szeri, se száma, az almatolvajt kicsúfoló ekképpen szól:

EI - ment a pap al - ma - lop - ni, -

EI - fe - lej - tett zsá-kot vin - ni.

Le - húz - ta a pap a ga - tyát.

Ab - ban vit - te el az al - mát.

BIRSALMA

A birsalma, szegény, amolyan lenézett gyümölcs. Csak úgy volt; jó, ha az is van alapon. Nyersen ritkán fanyalodtunk rá, mert bár jóízű, de fanyar. Birsalmamártásnak annál jobban kedveltük, csak a gazdasszony nem, mert sok cukrot felemésztett.

Nagy néha egy-egy birsalmát odatettünk a tűzhely sarkára, mert az illatát igen-igen szerettük. Aztán csak azt vettük észre, hogy így megsülve puha, édes, illatozó, nagyon jó... Ettől kezdve már szándékosan többet is sütöttünk.

Csersavassága miatt más ételféleségek eltevéséhez használták. Pár szelet belőle, és ropogós maradt tőle a tapodott káposzta.

Szándékosan a szekrény tetején tartották, mert még a ruhák is magukba itták kellemes, átható illatát.

Körte

A körte termése, még a legkorább is, csak nyáron kezdett érni, de onnan végigkísért a téli havazásig.

Az árpával érő volt a legkorábbi. Vén, rücskös törzsű fákon termett, a kertek alján. Jelentéktelen, egyszerű. apró körte, ám; mégis nagyon szerettük, mert minden gondozás nélkül is telisden teli volt minden évben. Meg is háláltuk szaporaságát, mert egész aratásidőben ez volt ebéd után a harmadik fogás. Ha hosszú gyalogutat tettünk, a zsebünk mindig tele volt vele. Jó útitársnak bizonyult, éhünket csillapította, a nagy melegben: felüdített. A földre hullott férgesének és túlérett szemeknek meg a disznók örültek módfelett. Olyan élvezettel csámcsogtak rajta, hogy elhallatszott a harmadik szomszédig.

Úton, útfélen kinőtt a fája, lombjával árnyékot kínálva az arra haladóknak; gyümölcsét ingyen kínálva a gyalog utazónak. Mert régen még igen nagy utakat tettek gyalogosan Különböző szakmájú vándorlegények rótták az utakat. Ilyen volt a faluról falura járó drótostót is. Igaz volt-e, nem-e? Fennmaradt a mondás: "Rászorult, mint tót a hugyos körtére!"

Mindig mindennek okát szerettem volna tudni. Bizony rákérdeztem erre is: "'Miért? A tót hogy fanyalodott rá?" Öregapa a következőképpen mesélte:

Megy, mendegél vidáman fütyörészve a drótoslegény a falu felé vezető úton. Meglátja a gyümölcstől roskadozó körtefát. Megszedi jócskán, és leül falatozni a fa alá, de csak

a javát eszi meg, a többit odahajigálja a fa tövibe. Mielőtt elindul, elvégzi a dolgát, odapisil a körtére: "Úgyse kell ez má’ senkinek! kapok a faluban egy kis fódoznivalót, én is veszek valami jobb falatot.'' Igen ám! Előtte pár nappal arra járt egy másik drótostót, minden fótozni való edényt megreparált. nem volt érdemes tovább mennie, így hát visszafordult. Porosan, fáradtan, farkaséhesen ért a körtefához. De biz azon már nem volt egyetlenegy sem. A tövénél viszont ott vot a nagy halom odadobált körte. Nagyon kínozta az éhség, így bíztatta magát: "Nem is olyan pisis ez, majd megtörlöm." És mindet megette. Hát ezért mondják mai napig, ha valaki előzőleg lebecsült dolgot elfogad, hogy: "No, ráfanyalodott, mint a tót a hugyos körtére!"

Nyáron aztán fokozatosan beértek: a császárkörte, piros bélű körte, Kálmán-körte... A körtét minden esetben nyersen fogyasztottuk, főzéshez nem használtuk. No meg szuszirkának! A többi között kiváló volt.

Akadt egy nagyon furcsa körtefánk. Számomra legalábbis természetellenesnek tűnt, hogy már minden normális gyümölcs régen megérett, ez még olyan kemény körtéket tartogat, akár a kőszikla. Valakit agyonütni vele, azt lehet, de megenni?... Ennek a termését édesapám leszedte, bevitte a hambárba, és szépen bedugdosta az árpába, úgy tizenöt-húsz centi mélyen. Régen-régen megfeledkeztünk róla, amikor a legvadabb télben megjelent apám a küszöbön, hatalmas, frissen érett, finom, puha körtét tartva a kezében. Hát ez csoda! A csodának ezzel nem volt vége, mert rejtett ő az árpában téli dinnyét is. Az volt ám az igazi téli csemege! Megesett, hogy ő sem emlékezett arra, hova, melyik árpás zsákba dugott valamit. Majd tavasz felé, mikor darálni akartunk az árpából, csak beleakadt a kezünk a leveses, mézédes gyümölcsbe. Ennél nagyobb felfedezést már nem is tehettünk.

Barack

A barack hallatán nekem megsajdul rögtön a kobakom, mert gyerekkorunkban annyi barackot nyomtak a fejünkre, hogy máig él az emléke. A felnőttek körében, az iskolában közkedvelt és gyors, hathatós büntetés volt. Bütykös, csontos ujjukkal kemény koppantást nyomni a nebuló feje búbjára...

Még szerencse, hogy kellemetesebb emlékeim bőven akadnak még ezen kívül is. Arra nagyon jól emlékszem, hogy amikor a gyümölcsfák elhullajtották virágjaikat, engem attól kezdve a kertben lehetett megtalálni. Nem véletlenül. A sárgabarackot én már virágzás után egy héttel vizsla szemmel figyeltem. Még csak akkorkák voltak a barackkezdemények, mint kisujjamon a köröm, már megdézsmáltam. Amikor ujjpercnyire nőttek, zsíros vagy olajos kenyér mellé ez volt a legjobb savanyúság. Magostul, szőröstül-bőröstül be lehetett kapni. Hogy a szüleim tudták-e, nem-e? Sejtem, hogy igen, de annyi volt a fán, hogy legalább ritkítottuk. Édesanyám néha szelíden megjegyezte: "Én nem bánom, de ha elrontjátok a hasatokat!" De nem lett soha semmi baj. Megemésztett a mi gyomrunk az ég adta világon mindent.

Legzamatosabb fél érésben volt a sárgabarack. Illetve nehéz ezt megállapítani, mert a túl érettnek is megvolt a maga sajátosan finom íze. A barackok magját nem dobtuk el, a napon megszárítottuk, megtörtük és megettük. Már tudtuk, melyik fáról nem gyűjtjük a magot, mert annak keserű a bele. Ha egyszer megkóstoltuk, a tapasztalatot többé nem felejtettük el.

A gazdasszonyok nagyon jól ismerték, melyik fáról érdemes eltenni befőttnek, és melyikről lekvárt főzni.

Engem csakis a lekvárfőzés érdekelt. Ez egész napot igénylő művelet. Kora reggel kikészítették a nagy üstöt. Millió kosár, edény - jó, hogy elférünk az udvaron! Ötven kiló barackot is becipeltünk a kertből. Jól megérett volt a megfelelő a lekvárfőzéshez. Bő vízben megmostuk, kimagoztuk, úgy raktuk az üstbe. A lekvárba elég egy kiló barackhoz negyven deka cukor. A cukorból először leveses lett az üstben rotyogó, aranyos színű massza. Buborékos hab alól pöfögött ki a keletkező gőz. A tüzet az üst alatt folyamatosan táplálni, a lekvárnakvalót az üstben állandóan kavargatni kellett. Óriási méretű fakanállal keverte kavarta egy felnőtt az üstöt. A bugyogva fövő lekvár lassan sűrűsödött, nagyokat pöffent, égetően forró fröccsentéssel fenyegetve a közelben tartózkodókat. Ezért ajánlatos volt messziről szemlélni a boszorkánykonyhát. Nekem eszembe jutott, hogy pontosan ilyen rotyogó nagyüstben ülnek az ábrázolások szerint a pokolra jutott lelkek... brrr... az ördögök meg rakják alattuk a tüzet. Ilyenkor nagy lelki elszánással megpróbáltam egy kicsit jobb lenni - rövid időre, és kevés sikerrel. Hogy nem az én fantáziám szülte, milyen forró lehet az üst, mutatta, hogy aki kavargatta a lekvárt, mindkét karjára vastagon törülközőt csavart, a fakanalat pedig egy meghosszabbított nyelű csuda alkalmatossággal cserélte fel. Így távol tudta tartani magától a veszedelmet.

Úgy mondták, a lekvár akkor jó, ha megáll benne a kanál. Ekkor az üstöt leemelték a tűzről, kitámasztották, és a lekvárt kisebb-nagyobb cserépfazekakba rakták. Általában főzött vajjal öntötték le, ez légmentesen elzárta a levegőtől. A kamrában polcokon sorakoztak a fogyasztásig. Hasonló módon főzték a szilvalekvárt is, csak még nagyobb mennyiségben. Hogy milyen gyümölcsből készült éppen lekvár, azt a gyerekek ruhájáról és orcájáról le lehetett olvasni. Ugye senki nem kívánhatja, hogy egész álló nap csak békés szemlélői legyenek ez izgalmas, orrot-nyelvet csiklandozó foglalatosságnak. És hát a legvégén az üstöt ki lehetett nyalni. Megnvugodva gondoltunk arra. hogy akár minden napra jut majd lekvár a körül-karéj kenyérre.

Az őszibarackot csak nyersen fogyasztottuk, akkor abból még nem főztek lekvárt. Ezen a vidéken nem is termett sok, nem ·kedvelte a talajt. Csak a szőlőben volt egy-két őszibarackfa. kései fajta, a szőlővel érett egy időben. A héját mindig lenyúzom, mert olyan szőrös volt. Csúfolódott is nagyapám: "Látod, te is olyan vagy, akár az őszibarack, szőrös és ütődött"... Erre én végignéztem a karomon. Most kezdtem felfedezni a testemet; tényleg van a bőrömön olyan apró pihe, mint az őszibarackon. Szégyenlős, bűntudatos érzés lett úrrá rajtam: "Tényleg szőrös az ember... lehetséges hogy ütődött is?" Hát ezért nem kedveltem én különösképpen az őszibarackot.

Szilva

A legegyszerűbb parasztgyümölcs volt a bógyi szilva, egyben a legkorábban érő a szilvák között. Semmi másra nem használták, mint hogy fájáról leszedve azonmód elfogyasztották, mert gyorsan romló nyári gyümölcs. Mivel gyökérhajtásról bőségesen szaporodik, szinte minden kertben, mezőn, kerítésközben megtaláltuk igénytelen, bőven termő bokrait, fáit. Ezt a legszegényebbek is bőségesen fogyaszthatták, termett belőle elegendő. Alig kezdett kékes színben játszani a sok kis gömbölyű szem, már naponta megkerültük termőterületeit. Ettől kezdve bennünket csak telitömött zsebekkel lehetett látni. Isteni csoda, hogy a rengeteg szilvától semmi bajunk nem lett.

Lebecsült, lenézett gyümölcs a többi között. Ahol komoly erőt kívánó munka után ezzel kínálták a szolgát vagy rokon segítséget, mint például aratásnál, cséplésnél, bizony megszólták a háziakat. "Mitől legyen az erő, ha csak bógyi szilva az uzsonna?"

Amikor mi gyerekek kéretlen belebeszéltünk a felnőttek dolgába, hasonló leszóló hangnemben utasítottak rendre: "Kotty belé, szilvalé!"

Kora nyári, félig vadon élő, apró sárgapíros szilvafajta a fosóka. Jóformán csak a gyerekek meg a fa alá sereglett libák közkedvelt csemegéje; no meg apróbb vitás ügyeinknek háborús kelléke, mivel igen jól lehetett egymást dobálni vele. Kissé ragadtunk ugyan utána valahányan, és ruháink gyanús, eltávolíthatatlan foltokkal lettek tele - voltak dolgok, amik nemzedékről nemzedékre elfogadott vagy inkább hallgatólagosan eltűrt velejárói voltak a serdületlen korosztály életének.

A nyári ringló, a vörös leveses lószemű szilva már igazi alkalmi változatosságnak számított. Az ősszel érő beszterceit barátilag Berci néven becéztük. Megkülönböztetett áhítattal fogyasztottuk a szagos szilvát. Kéklő héja alól, amikor begyakorlott mozdulattal a két hegyes végénél megnyomtuk, szinte kifordult az aranylón kínálkozó, illatos húsa.

Az őszi szilvából hihetetlen mennyiségben főztünk szilvalekvárt. Hasonlóan fő, mint a baracklekvár, csak nagyobb odafigyeléssel. Mázsányi mennyiségből főztünk, mert olyan jól eltartható, hogy akár több évig eláll. A kicsiny szilkéktől a nagyobb és egészen nagy, hasas cserépfazekakig mind-mind megtelt ilyenkor igazi házi szilvalekvárral. Minden lekötözés nélkül, csak olvasztott vajjal, kisütött vajjal leöntöttük. Ez annyira konzerválta, hogy évekig elállt, mégsem lett semmi baja.

A lekváros kenyér jelentette a változatosságot az olajos, zsíros kenyér mellett. De voltak ételek, melyekhez kizárólag és csakis szilvalekvár volt a jó: például a lekváros derelye.

Nagy öröm volt, ha nagyanya jókedvében kijelentette, fogva a legkisebb szilke lekvárt: "No, ez meg a tietek!" Érdekes, ez a pici edény kifogyhatatlannak látszott, mert volt annyi magunkhoz való sütnivalónk, hogy ha találtunk megkezdett nagyfazekat, abból torkoskodtunk, míg a szilkénk változatlanul maradt.

RECEPTEK

Szilvalekvár héjastul

A teljesen érett, nagyon édes, magvaváló szilvát megmossuk, kimagozzuk. Lehetőleg cseréplábasban a tűzre tesszük, és folytonos keverés közben addig főzzük, míg a levét elfövi, és a kanál megáll benne. Ebbe a szilvalekvárba nem szoktak cukrot tenni, de ez nem jelenti azt, hogy nem is szabad tenni egy keveset. Ha nincs cseréplábasunk, akkor - csakis hibátlan zománcú - vaslábasban is főzhető. Szokták rézüstben, esetleg horganyzott lemezüstben is, de mind a kettőnél nagyon kell vigyázni, hogy veszedelmes savak ne keletkezzenek, amelyek mérgezést okozhatnak. A lekvárnak semmi esetre sem szabad az üstben állni főzés után. Kiforrázott cserépfazékban vagy üvegekben sokáig eltartható.

Finom szilvalekvár

A nagyon érett, édes, magvaváló szilvát megmossuk és kimagozzuk. Cseréplábasban puhára főzzük, aztán átpasszírozzuk. Most beletesszük a megfelelő mennyiségű cukrot - egy kiló szilvára félkilónyit -, és folytonos keverés mellett addig főzzük, míg a kellő sűrűséget elérjük. Mikor levesszük a tűzről, tovább keverjük, amíg egy kicsit hűl. Aztán üvegekbe rakjuk, lekötözzük és kigőzöljük. Ha meghámozott szilvából főzzük, kevesebb cukor kell bele.

Szilvalekvár mézzel

Az érett szilvát tiszta kendővel egyenként megtörölgetjük, magját eltávolítjuk, s minden víz hozzáadása nélkül puhára főzzük. Miután átpasszíroztuk, megmérjük, és minden fél kiló gyümölcshöz harminchét deka mézet véve addig főzzük - folytonos keverés közt - míg a kanálról és az edénytől kezd a pép leválni. Üvegekbe rakjuk, s ha a tetején hártya képződött, lekötjük, végül pedig tizenöt-húsz percig kigőzöljük.

Szilvakompót

A frissen szedett szép, nagy szemű szilvát kettévesszük, magját eltávolítjuk, tetszés szerint meghámozzuk vagy hámozatlanul üvegbe rakjuk, és jó sűrűre főzött, ízlés szerinti édességű, lehűtött sziruppal leöntve, légmentesen elkötve, tizenöt-húsz percig gőzöljük. Az üvegeket csak a víz teljes kihűlése után szedjük ki.

Szilva ecetben

A magvaváló, ép, érett besztercei szilvát tűvel megszurkáljuk, és bő szájú üvegekbe rakjuk. Szörpöt csinálunk hat deci tiszta gyümölcs- vagy borecetből, két deka fahéjjal és három-négy szegfűszeggel. Csak éppen felforraljuk, és amikor kihűlt, ráöntjük a szilvára. Az üvegeket lekötjük, és tíz napig hűvös helyen tartjuk. A tizenegyedik napon leöntjük a szirupot a szilváról, beletesszük az előzőleg kiszedett és megszárított fűszereket, és sűrűbbre főzzük. Mikor már elég sűrű, beletesszük a szilvát, és egy-két percig együtt főzzük. Most kiszedjük a gyümölcsöt, visszarakjuk az üvegbe, és a szirupot langyosan rászűrjük. Másnap kötjük le az üveget.

Tésztafélék

A BÚZA

Hosszú út vezet odáig, amíg a pici búzaszemből fehér liszt lesz. Hosszú út, és sok-sok ember kemény, fáradságos munkája. Hát még régen, amikor mindent kétkezi munkával oldottunk meg! Sokáig a szántó-vető ember és a jövő kenyerének jelképe volt az a gyönyörű mozdulat, ahogy a felszántott földön végiglépdelő parasztember a vállára akasztott zsákból széles, nagy ívű lendülettel szétszórja, egyenletesen elveti az áldott búzamagot... Később aztán felváltotta a sorokat ültető vetőgép. Minden esetben elboronálták a földdel a belekerült magot. A mai napig fenn is maradt az a szólásmondás, hogy aki bármilyen dolgot, nézeteltérést elintéz, arra azt mondjuk: "No, ezt is elboronálta!" Csak már nem gondolunk közben az ősi, valódi jelentésére.

Az imigyen földbe került magra mindig ráhengereztek a fahengerrel, hadd nyomtassa a földet a szemekre.

Általában őszi búzát vetettek, de ha tavasszal úgy látszott, hogy a fagy kárt tett a vetésben, vagy más egyéb károsította, esetleg nagyon hiányosan kelt ki, akkor tavaszbúzát is ültettek egy-két holdon a gazdák.

Bizony a parasztember munkájához sok szerencse kellett. Sok minden közrejátszott abban, lesz-e eredménye a töméntelen fáradságnak. Aszály, belvíz sújthatta, jég elverhette a kikelt növényt, de akkortájt megesett még, hogy sáskarajok tettek. tönkre egy-egy vidéket.

Az ember azért mindig a jóban bizakodott, és kisebb-nagyobb zökkenőkkel, de megtermett a kenyérnek való.

Az őszi búza szépen megbokrosodott, mire beköszöntött a tél, és a hó jótékony takarója alatt áttelelt. Húsvét tájékán már bokáig ért, május végén meg már hányta a fejét. De szerettem a májusi búzatáblákat elnézegetni! Széles, kövér levelei hajladoztak a szélben. Bele-belegázoltam - persze sor iránt, hogy ne tapossam le nagyon -, búzavirágot, pipacsot, szarkalábot meg margarétát szedni. Hogy még idillibb legyen a kép, a magas levegőégen fejem felett trillázva énekelt a pacsirta, lipék tévelyegtek jobbra-balra, millió-egyféle bogár élte az életét.

Valahogy olyan szép kerek egész ez a világ - az volt az ember érzése.

Csöppet sem csodálom, hogy épp a búza szerepelt a legtöbb népdalban, nótában:_

Bú - za, bú - za, de szép táb - la bú - za,

Ki - haj - lik a kö-ves - di nagy út - ra.

Egy szép bar - na le - gény a - rat gas - sa, B

a-bá - já - val ke-reszt - be is· rak - ja.

Lyányok, lyányok, ti matyó kislyányok,

Nem is vagytok tik oly haloványok,

Napfény pirosítja az orcátok.

Még a nap is mosolyog reátok.

Lyányok, lyányok, ti matyó kislyányok,

Matyó asszony az édesanyátok,

Matyó asszony lyánya rózsabimbó.

Karcsú derekán ráncos szoknya. ringó.

Megérett a búzakalász, le is lehet vágni,

Szégyen a lánynak, a piros-barna lánynak

A legény után járni.

Én nem jártam, világéletemben

Nem is járok soha,

Van már nékem szép szeretőm

A magam falujába.

Ritka árpa, ritka búza, ritka rozs,

Ritka kislány, aki takaros.

Lám az enyém, lám az enyém takaros,

Icike, picike, de csinos.

Hej, te kislány, kislány, kislány,

Csókolom a csepp szádat,

Ha egy kicsit nagyobb vónál,

Tizenhat esztendős vónál

Mi-mindjárt meg is csókolnálak.

Sej - haj, le-megyek az AI - föld - re a· - rat - ni,

EI - vi - szem a ba - bám mar - kot szed - ni.

Nagy a bu - za gyöngy-har - mat az al - ja.

Sej - haj, el-fá-rad a ba-bám gyen-ge kar - ja.

Sej-haj, lemegyek az Alföldre csikósnak,

Szilaj csikót választok magamnak.

Szilaj csikó, réz a zabolája,

Sej-haj, tied leszek babám, nemsokára.

A búzában mindenféle gizgaz szívesen megnőtt. A konkoly volt a legnagyobb átka. Voltak olyan szántóföldek, ahol több lett a konkoly, mint a búza, mire elcsépelték. Majdnem kárba veszett a rengeteg munka. Mondják ma is, ha valaki a jóságáért gonoszságot kap: "No, ez is, szegény, búzát vetett, oszt konkolyt aratott." Ha valaki nem egészen megbízható, így jellemezték: "Nem mind tiszta búza, ami az ő földjén terem!" Ami pedig már romlásnak indult, arra azt mondták: "Kevés jó válik az üszkös búzából!"

Az érésben lévő búzának legnagyobb veszedelme a nyári jégverés. Ez ellen nem volt menekvés. Ha megdördült az ég a rothadt-sarok felől, úgy Szemere irányában, és baljós, világító szélű, szennyes szürke felhők tornyosultak, ugyancsak elkezdték rángatni a harangkötelet- mondván, hogy a fémes hang széjjelkergeti a felhőket. Általában kevés eredménnyel. Mondogattam is édesapámnak: "Hát ha minden faluban harangoznak eső elejbe, akkor hova menjen az a felhő?"

Amikor aztán a maga ijesztő valóságában lezúdult a jégeső, néha galambtojás nagyságú, hogy utána lapátolni lehetett volna a jeget, nem volt jó ránézni a gazdák arcára. Az elkeseredés, a tehetetlen düh, sajnálkozás a sok elveszett munkán, tanácstalanság, hogy: "Istenem, mi lesz most a kenyerünkkel?" Ez mind egyszerre ült ki az arcukra. Igen találón jegyzik meg a nagyon szomorú emberre ma is, hogy "Búsul, mint akinek a búzáját elverte a jég."

Ha tilosban járt valaki, arra azt mondták: "Búzába ment a disznó!"

A kanásznóta meg is mondja:

A búzában a disznó, csak a füle látszik,

Árokparton a kanász babájával játszik.

Hej! Elet-élet, kanászélet

Ez aztán az élet,

Ha megunom magamat,

Magam is úgy élek!

A felesleges cifrálkodást szintén elítélték: "Ritka búzában sok a pipacs!" - mondogatták jelentőségteljesen.

A búza learatása kegyetlenül nehéz dolog ma is, hát még, amikor kézi erővel folyt minden. Rekkenő nyári hőségben erőt kiszikkasztó munka. Amikor a gazda megállapította a kalász után, hogy: "No, kezdhetjük az aratást", a nagy család minden épkézláb felnőtt tagja oda sorakozott a szőkén terülő búzatábla végébe. De markot szedni, ha a szükség úgy kívánta, befogták már a tizenkét éves lyányokat is.

Beállt az első kaszás a marokszedő párjával, utána a többiek egy-egy kaszavágásra tőlük.

Az arató nótában nagyon vígan hangzik, hogy:

Szól a kakas hajnaltájba,

Szépen ring a búzatábla.

Szedd a markot, édes párom,

Én meg a sok rendet vágom.

Hajlong a búza, jó mag lehúzza,

Lássunk hozzá mindnyájan!...

A valóságban nem volt ez ennyire hangulatos. Hajnali háromkor beállni a fődbe, és früstökig egyhuzamban vágni, szedni, kötni. Olyan erős iramot diktált a kenyér féltése, hogy szó is ritkábban esett. Suhogtak a kaszák minden lendületre, hajladoztak a marokszedők. Kévébe került a száras búza.

A hajnali harmatos hűvösben még csak-csak, de ahogy a nap feljebb haladt az égen, úgy vált nehezebbé minden mozdulat. Epekedve figyelték, feltűnik-e az ebédhordó a szemhatáron. Ó, de jólesett valamilyen ürüggyel kiegyenesedni, megropogtatni az eltörődött tagokat! Ebéd után egy fél órácskára elnyújtózni az anyaföldön... Szükség volt új erőre, mert távolabbi helyekről négy-öt napig haza se ment az arató ember. Este tizenegytől hajnali háromig azt a pár órát átaludták a csomó tövében. Hét végén, mikor hazajutottak, alig volt emberi ábrázatuk a portól, piszoktól. A csordakútnál ugyan arcot-kezetmostak, ám a por így még jobban tapadt. Szokták is mondogatni, ha valami igen-igen piszkos volt: "Szennyes, mint az aratógatya!"

A gereblyézés és pakba rakás a munka végét jelentette, ez jókedvre derítette a legfáradtabb aratót is. Formás keresztek sorjáztak a tarlók közepén, várva a petrencés szekereket amelyek behordják őket a szérűsudvarra.

Aratás közben pihentek a lovak. Most aztán rájuk várt a messzi határból napi négy-öt forduló, megrakott teherrel. Ez az esemény felcsigázta a mindig játékra kész gyereksereg kedvét is. Minden hazafelé tartó, megrakott szekér faránál ott csingálódzott két-három csemete.

Ki kelepbe, ki gólyafészekbe, míg mások a karjukkal kapaszkodva, lógva. A legmerészebbje csak úgy lábbal függve a rudak kiálló végén, fővel lefele nézve a tótágasra állt világot.

A behordott gabonafélét, búzát, árpát, rozsot, zabot és bükkönyt asztagokba rakták. Nagy, formás kazlakba a búzakévéket, kisebb kazalba, boglyába a kevesebbre rúgó, többi szemes csépelnivalót. Előre megtervezett irányban és távolságra, hogy a cséplőgép éppen beférjen, de felesleges hely se maradjon, mert nem mindegy, mennyire kell majd adogatni a kévéket vagy az elevátorról lebukó szalmát.

Ó, milyen kiváló búvóhelyek adódtak itt ilyenkor! Estefelé - dolga végeztével - órákig folytak az ipiapacs, rabló-pandúr és egyéb társas jellegű játékok. Előbb mindig a kiszámolás, ami kijelölte a hunyót:

An-tan-ténusz.

Szó-raka-ténusz,

Tiki, taka, bim, bam, bum!

Vagy éppen a másik. amelyik a nyelvünkre akadt:

Éni, péni, jupi, téni,

Efer, gefer, gumi néni

Szir, szár, szalmaszál,

Te vagy a hunyó!

Akkor a hunyó elkezdett számolni: "Egy, ke, há, négy, öt, hat, hét, nyóc, kilenc, tíz! Aki bútt, bútt, aki nem, nem, megyek!!!" Kihalt lett a környék, egy pisszenés sehol. Bújtunk szalmalyukba, törek alá, disznóólba, minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyre. Aki bújt, annak az volt a dicsőség, ha nem találták meg, és csak az egyezményes jelszóra jött elő: "Szabad a gazda!" A hunyó meg arra volt büszke, ha minél gyorsabban előkerített mindenkit.

Megcsappan a búvóhelyek száma a csépléssel. Az volt ám az embert próbáló munka! Ott a járni tudó kisgyerektől a hetvenévesig mindenkinek jutott teendő. A legkisebbek pelyvát hordtak, no meg titokban a hambárban hancúroztak a frissen leöntögetett búzában. A nagyobbacskák a töreklyukban. Tizenhárom évesen már megállja helyét a gyerek a dobon kívivágónak, kívioldozónak. A felnőttek megmutatták, hogy ha búzaszárral kötöztek, akkor csak el kell vágni a kötést, de a gyékény kötelet ki kell oldozni, és félrerakni. Sort töltenek azok a kötelek még az őszi betakarításnál. A kukorica és napraforgó szárát, mákkórót össze lehet majd kötözni vele. Ésszel él az ember!

A férfifélék már suhanckortól jók voltak kívihányónak, a szalmát kézre adogálni a kazalrakó tapasztaltabbnak, gyakorlottabbnak. A meglett férfiak hordták a zsákot, mert erő kell ahhoz: teli zsák búzát, árpát felkapni félvállra, és rezzenéstelen derékkal hurcolni naphosszat. Az idősebb, de tapasztalásokban jártasabb férfiak rakták a kazlat, mert szakértelem kellett ahhoz: meggyűrni-megtaposni a négy sarkát, formásra igazítani és akkor befejezni, amikor kell, nehogy tető nélkül maradjon.

Az idősebb asszonynép a konyhán sündörgött. Gond volt az, ennyi népnek reggelit, vacsorát, pláne ebédet adni! Meg ne szólják a háziakat, hogy éhen dolgoztatja az embereket. Ó, a becsvágy nagy hajtóerő! Mi mindent el nem követ az ember. hogy mások szépnek, jónak, okosnak lássák!

Jól mondja a szólás: "Ki milyen kovászt tesz, olyan kenyeret eszik!" Értelmezték ezt az élet minden területére: ahogy alakítjuk a sorsunkat, olyan lesz.

Kovásztalan kenyeret csak nagyon rossz gazdasszony süt. akinek fogalma nincs a kenyérsütésről. Rossz is az, ehetetlen. Az ilyen jellegtelen, semmilyen emberre szokták momdani: "Olyan, mint a kovásztalan kenyér!"

Ennek épp az ellentéte, amikor egy- aktív-, kezdeményező ember az egész környezetét képes megváltoztatni: "Kicsiny kovász nagy tésztát megkeleszt!"

Nos hát ezt a kicsiny kovászt mindig az előző kenyérsütés nyers tésztájából tettük el kis cipócska formájában. De volt, aki párt tett félre. Ez is az előző kenyér tésztájából van, csak nem cipó, hanem apró gombóta formára szétmorzsolva és megszárítva.

Kovászt tenni. Minden valamirevaló asszony értett hozzá. Előző nap délután a gazdasszony a kecskelábon álló nagy dagasztóteknőbe beleszitálta az öt-hat kenyérre elegendő kenyérlisztet. A teknő egyik végében kis fészket csinált lisztből. ebben felverte a kb. ötdekányi élesztőt langyos vízzel. Eközben már egy tálkában ázott a pár vagy kovászcipó. Este, lefekvés előtt a felfújt élesztőhöz hozzákeverte a megázott kovászt. Az igazi foszlós házikenyérhez ilyenkor nagy fazék héjában főtt. áttört krumplit is kevertek. Az ilyen kenyér nem morzsálódik. nem nyúlósodik meg. Tehát a nagy, kovászló fakanállal összekeverte, és verte-verte, mert minél jobban megdolgozódott. annál jobb lett a kenyér. Amikor már hólyagos lett a veréstől. letakarta a sütőruhával - ez kelt hajnalig.

Még alig pitymallott, talán hajnali három-négy körül, a gazdasszony már a kenyértésztát dagasztotta. Minden erőt felhasználó, kemény dolog a kenyérdagasztás. Legkedvesebb dalom is a kenyeret dagasztó édesanyáról szól:

Domb ol - da -Ion van egy ma-gas nyár - fa.

Nyár - fa, a - Jatt é - des - a- nyám há - za.

É - des - a - nyám fe-hér fej - ken - dő - ben,

Cí-pót da-gaszt nyár - fa te-ke - nő - ben.

Édesanyám, de messzire mentem.

Gyürkés cipót jaj, de régen ettem.

A búzámban de rég vágtam rendet,

Isten tudja, látom-e még kendet.

Előre a teknő köré kellett készíteni a kenyérkendővel letakart szakajtókat. A kendőre vastagon lisztet szórt, nehogy hozzáragadjon a tészta. Kiszakította a kenyereket a nagy, az egy cipót a kis szakajtóba, és betakargatta a kendők négy csücskével.

Amíg a kenyér megkelt, befűtötte a búbost. A fűteléket piszkafával és szénvonóval igazította hol ide, hol oda, hogy egyenletesen átfűljön. Mikor átfűlt, a pernyét kikotorta a pernyetartóba, és vízzel lelocsolta. A búbos alját tisztára seperte, mert nagy szégyen, ha a kenyérbe pernyedarabok sülnek bele. Elébb a nagy kenyereket rakta be: Meglisztezte a sütőlapátot, hogy könnyedén lecsusszanjon róla a tészta, majd ölre kapva a kiterítgetett nyers kenyérrel teli szakajtót, keresztet dobva föléje, villámgyorsan ráöntötte a lapátra. Nagy hirtelen egy késsel kicsit bevágott az oldalán, majd a lapátról ügyes mozdulattal pontosan a kellő helyre csúsztatta a tésztát. Legvégül a búbos szájához a kis cipót, mert annak elegendő egy óra hossza sülés. A nagy, kerek kenyér két óra alatt sül meg.

Rendszerint már minden kenyér elfogyott, amikor az új adag sült. Alig vártuk, hogy a cipó jó legyen. Mikor végre kivettük, azon melegében széttördöstük - meleg kenyeret késsel vágni lehetetlen. A héjából kicsíptük a párolgó belet, abba az üregbe odacsaptunk egy csepp főzött vajat, vissza a kimarkolt belet, a vaj megolvadt, és átitatta az egész darab cipót. Nem törődtünk mi akkor azzal, egészséges-e forró kenyeret enni!

Ám ha megkésett a gazdasszony, és már éhesen ott tétlábaltak a gyerekek, nem volt idő kivárni a cipót sem. Ilyenkor lángost sütött reggelire, früstökre. Mielőtt berakta volna a kenyeret, mindegyik tetejéből lelopott egy-egy maréknyi tésztát. A sütőlapáton szétnyújtotta ujjnyi vastagságúra, és belökte a búbos aljára. Ha megsült az egyik oldala, megfordította, majd mikor ez is megpirosodott, kikabázta. Jó sós-fagyos hájjal végighúztunk mindkét oldalán, nyómába se érhet semmi étel ennek, olyan finom.

Csöppet se lehet csodálkozni azon, hogy számtalan gyerekjáték utánozza a kenyérsütés ceremóniáját:

Szita, szita, sűrű szita,

Ma szitálok, .halnap sütök,

Neked egy kis cipót sütök;

Megvajazom, megzsírozom,

Mégis neked adom.

Ilyenkor mozdulatokkal végig eljátszottuk a szitálást, dagasztást, megvajazást.

Kiszámolóst szintén tudok a kenyérrel:

Egyedem, begyedem, tenger tánc;

Hajdú sógor, mit kívánsz?

Nem kívánok egyebet,

Csak egy falat kenyeret.

Fűszál, szalmaszál,

Eridj pajtás, te huny jál!

A kenyérsütést igazi átéléssel is végigjátszottuk. Sárból kemencét építettünk. Sárból volt a kenyér is. A szakajtók a makk kupakja vagy sörösüveg teteje. Dagasztottuk, szakajtóba raktuk, búbosba sütöttük, és nagy csámcsogással mímeltük azt is, hogy megesszük. Szörnyű versikéket tudtunk, és ezek úgy maradtak a következő korosztályra, akárha velünk születtek volna, mindegyikünk tudta:

Baba ül a székben,

Kenyér a kezében,

Kértem tőle, nem adott,

Pofon vágtam, szaladott.

Vettem fejszét,

Levágtam a fejét,

Becsavartam lepedőbe,

Kivittem a temetőbe,

Kérdezték, hogy mi van benne?

Zsuzsika - muzsika,

Törökbúza - csutika.

A kemence és a kenyér igen sok mesében előfordul. Íme, az egyik, amelyet szívesen hallgattunk.

A KÉT LÁNY

Vót eccer, hun nem vót, a kerek világ egyik sarkában lakott egy özvegyember a lyányával. Élt ott egy özvegyasszony, annak is vót egy lyánya. Az asszony addig-addig kellette magát, mígnem az özvegyember elvette feleségül. Vége szakadt az eddigi nyugodalmas életnek, az ember lyányának igen rossz sora lett. A mostohája ütötte-verte, ahun csak érte.

A lyány, mikor má nem tűrhette, világgá ment. Amint ment, mendegélt, útjában talált egy kemencét. A kemence megszólította:

- Ó, te szép leányka, egyél az én sütet kenyerembű!

A lány úgy gondolta magában:

- Eszek biz én, mert nagyon megépültem! És befalatozott a kenyérből.

Ahogy tovább megy, útjába esik egy patak. A patak is megszólítja:

- Ó, te kedves lyányka, igyál az én vizembül!

- Iszom bizony, mert igen megszomjaztam! - ekképp gondolta a lyány, és jót ivott a patakbú.

Ment, mendegélt tovább. Beért egy sötét, nagy erdőbe. Eccer csak egy házhó ért. Hát ott a vasorrú bába lakott. Beállott hozzá szógálónak. A vasorrú bába ráparancsolt, hogy a hét szobábú hatba be szabad menni, de a hetedikbe nem, az eszibe ne jusson! A lyány megfogadta, hogy úgy lesz. Igen ám! De eccer elment a vasorrú bába otthonrul. A lyány úgy gondolta, ő má csak bekukucskál abba a hetedik szobába! Hát uramfia mit látott? Annyi kincset, amennyit el sem tudott képzelni. Megrakodott belőle gyorsan, oszt elindult hazafele. Nem sokáig mehetett, mert hazaért a vasorrú bába, és rögtön észrevette, hogy mi történt. Elékapta a sütőlapátot és a vasgerebent, felpattant a lapátra, oszt azt mondogatta:

- Lipit-lapát, vasgereben, mingyá utolérlek, meggerebenezlek! A lyány ekkorra már a patakhó ért. Kéri a patakot: - Ó, te patak, bújtass el engem! Nyomomban a vasorrú bába, mingyá meggerebenez!

A patak szétnyílt, elrejtette. Ott ment el a vasorrú bába a patak mellett, de a lyánykát nem látta meg. A lyány elébújt, ment tovább, de a banya megint észrevette.

Éppen a kemencéhez ért a lyány, megszólítja a kemencét:

- Ó, te kemence! Rejts el engem magadban! Mingyá utolér a vasorrú bába, meggerebenez!

A kemence is elbújtatta. A vasorrú bába ott repült el a lapátján, de nem vette észre. Szerencsésen hazaért a lyány. Nagyon megörült az apja, hogy most má nem mondhatja a mostoha, hogy ingyenélő a háznál.

A mostoha igen szerette vóna, hogy az ő lyánya is meggazdagoggyék. Sütött neki édes, finom süteményt, adott mellé egy korsó bort, és elküldte szógálni

Az ő lyányának is útjába esett a kemence. Megszólította a kemence őt is:

- Ó, szép lyányocska! Egyél az én frissen sült kenyérkémből!

- Nem eszek én! - Kevélykedett a lyány. - Van nékem cukros süteményem!

Azután a patakhó ért a lyány. Megszólította: - Ó, te szép lyány! Igyál az én vizembű!

- Nem iszok én, miért innék! Van nekem jó borom! Azzal ment tovább. Elért a vasorrú bábához. Felfogadta szógállójának. Néki is megtiltotta, hogy belépjen a hetedik szobába. A lyány alig várta, hogy elmenjék otthonrú a vasorrú bába, első dóga vót, hogy bement a hetedik szobába. Még jobban felpakolt a kincsbű, mint a mostohatestvére, alyig bírta el.

Nemsokára hazaérkezett a vasorrú bába. Észrevette, hogy meglopták. Felült megint a sütőlapátra, fogta a vasgerebent:

- Lipit-lapát, vasgereben, mingyá utólérlek, meggerebenezlek!

Eppen ekkor ért a lyány a patakhó.

- Ó, te patak! Bújtass el engem, mingyá utolér a vasorrú bába!

De a patak azt mondta neki:

- Nem rejtelek, mert nem ittál a vizemből!

Szaladt tovább, odaért a kemencéhez, annak is könyörgött:

- Ó, te kemence! Rejts el engem a te rejtekedben! Mingyá utolér a vasorrú bába, meggerebenez!

A kemence se rejtette el.

- Nem ettél a kenyerembü!

A vasorrú bába utolérte a lyányt, alaposan meggerebenezte, elvette tüle az aranyat. A lyány alig-alig tudott hazavánszorognyi. Amikor hazaért, elkukorékolta magát a kakas:

- Imhol! Gazdasszonyom, gyön haza a lyányod tiszta véresen!

Odaugrik mérgesen az asszony:

- Hess le onnét te kakas! Gyön ám, de tiszta gyémántba! Hát bizonv belépett a lyány, csupa véresen, és üres kézzel. Szégyenkezhettek ezentúl mindenki előtt.

RECEPTEK

Rozskenyér

Három kiló rozslisztből fél tenyér nagyságú kovásszal és három-négy deka élesztővel lágy tésztát készítünk, és ezt három-négy óra hosszat kelesztjük. Ekkor még két kiló rozsliszttel, tizenkét deka sóval és kellő mennyiségű vízzel bedagasztjuk, é erősen kidolgozzuk. Tizenöt-húsz percig újra kelni hagyjuk. aztán kiszaggatjuk, és vízzel megkenve forró kemencében kisütjük.

Krumplis-köménymagos kenyér

A kenyérsütést megelőző este kezdjük el. Öt kiló megszitált búzalisztet beleteszünk a dagasztóteknőbe. Egyik sarkában megtesszük a kovászt hat-hét deka élesztővel. Belekeverünk egy kiló főtt, áttört krumplit, és körülbelül tíz deka sót. A kovászt egy-két deci langyos vízzel összedolgozzuk, aztán a dagasztóruhával letakarva reggelig kelni hagyjuk. Reggel jó adag köménymagot keverve hozzá, langyos víz hozzáadásával az egészet összegyúrjuk és kidagasztjuk, majd cipókat szaggatva belőle ismét megkelesztjük, körülbelül két-három órát. Forró kemencében másfél óra alatt sül meg.

Sósperec

Lisztből sóval és másfél deka élesztővel kemény- tésztát gyurrunk. Annyi cipócskára szaggatjuk, ahány perecet akarunk belőle.

GYÚRT TÉSZTÁK, KIFŐTT TÉSZTÁK, SÜLT TÉSZTÁK

Ki milyen jó gazdasszony, azt főleg a tésztagyúrás, főtt és sült tészták árulják el. Erre utalnak a tréfás mondókák, csúfolkodók is:

Nincsen nálunk olyan asszony,

Mint Csimáné, mint Csimáné

Komámasszony.

Megsüti a túrós lepényt,

Arra várja, arra várja

A sok legényt.

Ha a lepényt, ha a lepényt megettétek

Panni lányom - Bori lányom,

Elvegyétek!

A szóbeszéd úgy tartja, a férfiembert a hasán keresztül lehet megfogni, ezért kerül a mondókák szövegébe ez a szándék, ez az ártalmatlan célzatosság.

Tésztáról, pontosabban gombócról szól az ismert népdal, amelyet nálunk így énekelnek:

Ösz-sze-gyűl-cek,ösz-sze-gyűl-tek a kö-ves-di lá - nyok,

Ü - hüm, ej - haj, a kö-ves - di lá - nyok.

Összeszedtek, összeszedtek

Egy marék lisztecskét;

Ühüm; ej-haj,

Egy marék lisztecskét.

Meggyúrták azt, meggyúrták azt

Túrós gombócának;

Ühüm, ej-haj,

Túrós gombócának.

Mind megette, mind megette

A bíró kutyája:

Ühüm, ej-haj.

A bíró kutyája.

Így lőn vége, így lőn vége

A világi bálnak:

Ühüm, ej-haj,

A világi bálnak.

Kiszámolós gyerekmondókákban is szerepel a gombóc , például ebben:

Kiszökött a gombóc a fazékból.

Utánament Marcsa fazekastól,

Tól, tól, tól, fazekastól.

Minden tréfálkozás ellenére is, hiába az ügyesség, a sütés-főzésben való jártasság, ahhoz, hogy jó tésztát süssön-főzzön valaki, még egyéb is szükségeltetik, ahogy az egyszeri asszony szólt: "Haluskát főznék, ha túró volna, de liszt sincs!" Később mind ama törekvésekre is ekképpen mondták, ahol a terv megvalósításához minden feltétel hiányzott.

A szegény nagyanyámról szóló történet is ezt példázza, aki szintén így főzött tésztát gyerekkoromban, az ínséges időkben. Soha nem felejtem el, míg élek.

Egyik este, mikor vacsoráznánk, azt mondja nekem:

- Ó, kislyányom, ne gyújtsunk most lámpát! - akkor még petróleumlámpa volt.

- Mié, nagyanyám?

- Maj' ha vacsoráztunk, azután!

Kiteszi az asztalra a haluskát. Azt mondom neki: - Nagyanyám, mi ropog ebbe a haluskába?

- Ó, kislyányom, mi ropogna? Lehet, hogy amikor apád a malomba őrölte a búzát, valami kavicsdarab kerülhetett bele.

- De nagyanyám, maga megszitálta ezt a lisztet, hát a szita a kavicsot nem ejtyi keresztű!.

Megint veszek egy kanállal. eszek.... megint recseg...

Csak ott morgok, nagyanyám meg jókat nevet, de nem szól semmit, csak nevet folyton. Azt mondja oszt egyszer:

- No, kislyányom, meggyújtom a lámpát, mellátod legalább, milyen ez az ínséges helyzet.

- Hát ínséges helyzet... Mijé van most ínséges helyzet? Hát van kenyér!

- Van kenyér, fijam, de árpaliszttel pótoljuk a lisztet, a gyúrólisztet is. Most a maradékot főztem, megtudjátok tik is, milyen az az árpahaluska!

Akkor nézem, hogy fehérnek, fehér volt, de minthogyha sóderral lett volna megkeverve.

Mindég eszemben van, mikor haluskát főzök...

Ezután a történet után legalább értékeljük az igazi, ínycsiklandozó tésztaféleségeket. Az egyiknek már a neve is kedves nekem: csikófülű haluska... Nagyon munkaigényes. Csak olyankor főztünk, ha édesanyámnak jókedve, no meg ideje volt - mondjuk egy kiadós eső után, amikor udvaron-kertben úgysem lehetett semmit csinálni. Jó tojásos, sárga tésztát gyúrt, alaposan kidolgozta. Pihentetés után először csak egy kicsit nyújtotta meg, meglisztezve összehajtotta, és félretette újból pihenni, addig, amíg a többi négy-öt levelet is hasonlóan elnyújtotta. Majd újból a legelsőt kezdte nyújtani, de most már nagyon de nagyon vékonyra. A nagy, kerek leveleket derelye szaggatóval elmetszegettük, olyan ujjnyi szélességűre, a hossza meg úgy kétujjnyi volt. Középen összenyomtuk; úgy nézett ki, mint a muzsikások nyakában a csokornyakkendő. Kicsit sós vízben kifüztük, finom túróval, tejfellel, olvasztott vajjal leöntöttük. Bizony, megennék most is belőle egy tányérral!

Volt ahol, nem herőcecifrázóval, csak sima késsel vagdalták el, és juhtúrót tettek rá. Ez így megint csak más volt.

Ennek a tésztaformának az az előnye, hogy kifőve soha nem ragad-tapad össze. Ahogy nagyanyám mondaná: "Úgy áll, mindegyik maga-magának!" Gusztusos látványt nyújtott, no...

A vakarcsík nevű tésztáról Borcsa ángyom úgy mesélt, hogy tátott szájjal hallgattuk:

"Édesszülém főzött egyszer vakarcsíkot.

- Kislyányom, mit főzzek?

- Azt, amit akar!

- No, akkor főzök vakarcsíkot.

Minő lehet az, hogy vakarják meg? Hát figyelem, hogy gyúrja. Elég lágy tésztát gyúrt, tojás nélkül, sóval. Ahogy kigyúrta, leborította egy tállal - az alatt nem lett száraz a teteje -, hagyta egy kicsit pihenni. Majd egy kis idő után a síkállóval elnyújtotta olyan kisujjnyi vastagságúra. Levágja a síkállórú végig, aztán elhúzza középen megint. Elővesz egy régi vaskanalat, aminek a széli meg volt reszelve. Meglisztezi jó vastagon a tésztát, hozzáfog a gyúrótáblán elvagdosni olyan háromszög alakúra.

Ez vót a vakarcsík.

- Édes szülém, mit tesz maga erre?

- Mit fijam? Majd savanyított káposztát!

- Ilyet édesanyám sohse szokott főznyi, se nagyanyám... Kivette a hordóbú a káposztát, zsíron megsütötte, összekeverte ezzel a vakarcsíkkal. Azóta se ettem ilvet."

RECEPTEK

Csombékos haluska

A csombékos haluskát személyes és valóságos kóstolgatások alapján ítélem a legérdekesebb, és egyik legfinomabb főtt tésztának.

Ugyanolyan gyúrt tésztát készítünk, mint máskor. Kemény. de jól nyújtható legyen. Vékonyra elnyújtjuk. Közben nagy adag apróra összevagdalt kenyeret pirítunk zsíron hagymásan. A kinyújtott tésztát kettőbe vágjuk, meglocsoljuk olvasztott zsírral, tölteléknek jó vastagon a kenyérmorzsából teszünk bele. Besodorjuk, mint a rétest, és egyszer átvetjük csombékra. Bő, forró vízben kifőzzük. Lapos tányérra rakva másfél ujjnyi széles szeletékre felvagdaljuk. Második fogásnak is igen jó, de szokták sonkaléből készített levesre is rávetni.

Metélt

A vékonyabb metélt tésztát többféle ízesítéssel készíthetjük. Az elnyújtott tésztát olyan vastagságúra hagyjuk, hogy amikor elvagdaljuk, gömbölyű csíkot kapjunk. Ezt kifőzzük, vajjal elkeverjük. Tehetünk rá túrót, tejfelt, darált édes mákot, diót, de szoktunk pirított búzadarát is rátenni, melyet ki-ki ízlése szerint vagy megsózott, vagy megcukrozott.

Gőzmetélt

Fél kiló lisztből egy evőkanál vajjal, két tojással, kevés sóval és pici tejjel tésztát gyúrunk. Kinyújtjuk, és vékony metéltnek vágjuk fel. Másfél liter cukros tejben főzzük ki, a tejbe egy kicsi darab vajat is teszünk előzőleg, hogy a tészta össze ne ragadjon. Mikor kész van, kivajazott tűzálló edénybe tesszük, és mazsolát, őrölt mandulát keverünk közé. Tetejét leöntjük három tojás sárgájából, ennek felvert habjából, három kanál porcukorból, pici vaníliából kevert krémmel. Tizenöt percre sütőbe tesszük, és pirosra pirítjuk.

Fahéjas metélt

A vékony metéltre vágott tésztát kifőzzük sós, cukros, tejjel kevert vízben, melybe dió nagyságú vajat is dobunk. Leszűrve fahéjas cukorral meghintjük.

Nokedli

Lisztből egy tojással, pici sóval és vízzel könnyen szaggatható tésztát keverünk kanállal. Azonnal szaggassuk ki, mert ha áll, nehezebb szaggatni. Kifőzzük, majd kicsi vajjal elkeverjük. Adhatjuk tojásosan, gombapörkölttel, vagy bármilyen hús mellé, sőt krumplisan is.

Lekváros derelye

A gyúrt tésztát vékonyra elnyújtjuk, majd hirtelen kettéhajtjuk az élét, a hajtásnál kissé megnyomjuk, hogy meglátszódjék. Ezután szétterítjük a gyúródeszkán. Az egyik felére- körülbelül egymástól háromujjnyi távolságra - szilvalekvárból kis halmocskákat rakunk. Utána ráhajtjuk a tészta másik felét, és a halmocskák között jól összenyomkodjuk, hogy ott a tészta egymáshoz ragadjon. Ezen a vonalon vágjuk föl derelyecifrázóval. Kifőzzük, vajjal lelocsoljuk, hogy ne álljon össze.

Lehet egy lábasban búzadarát pirítani, forrón egy gyűszűnyi vízzel puhítani, és erre rászedni a derelyét.

Puliszka

Lobogva forró sós vízbe lassan beleeregetünk negyed kiló kukoricalisztet. Folytonos keverés közben addig főzzük, míg egészen összeáll. Ekkor levesszük a tűzről (ha sok a vize, leöntjük róla). Pár percre még folytonosan keverve visszatesszük a tűzre, aztán kiborítjuk a gyúródeszkára, cérnaszállal háromfelé vágjuk. Az első részt beletesszük egy mély tálba, meghintjük reszelt sajttal vagy juhtúróval. Rátesszük a második részt, me gint sajt jön, és megöntözzük forró tejfellel vagy tejjel. A har madik részt is rátesszük a tetejére, erre is sajt vagy juhtúró és forró tejfel kerül.

Bálmos

A juhsajt (gomolya) készítésénél lecsurgó sós levet fazékban addig forraljuk, míg a tetején apró vajas szemecskék keletkeznek. Ekkor folytonos keverés közben finoman megszitált kukoricalisztet eregetünk bele, hogy elég sűrű legyen. Kis ideig még tovább kevergetjük, aztán meleg vízbe mártott kanállal tálba szaggatjuk, kis gombócokra. Meghintjük reszelt sajttal.

Szilvás gombóc

A jól kidolgozott krumplistésztát két-három milliméter vastagságúra nyújtjuk, kockára vágjuk. Mindegyik kockára egy-egy jó érett édes szilvát teszünk. Meglisztezett kézzel gombócokká formáljuk. Sós vízben kifőzzük, és zsíron pirított zsemlemorzsában megforgatjuk.

A tészta aránya: egy kiló hajában főtt áttört krumplihoz egy tojást, egy diónyi zsírt, és húsz-huszonöt deka lisztet számítunk.

SÜLT TÉSZTÁK

Az egyszerű parasztételek közül talán a legfinomabbak az olajon sütött tészták, ezek között első helyre tenném a herőcét. Nemhiába mondja a nóta is:

Cin-tá-nyérból jó a cuk-ros he-rő,- ce.

Fáj a szi-vem egy szép bar-na le-gény - re.

Ar- ra bi-zony sen - ki szi - ve ne fáj - jon,

Úgy-sem há- za - so - dom én még a nyá - ron.

Künn a pusztán, a pusztán, a pusztán.

Rózsa terem a meggyfán, a meggyfán.

Minden ágon kettő lesz, sej, haj, kettő lesz,

Igaz szívű szeretőm sose lesz.

RECEPTEK

Herőce

A keletlen herőcéhez veszünk két összemarék lisztet, eldörgölünk benne egy nagyobb diónyi zsiradékot, pici sót, pici cukrot teszünk bele. Ezt összegyúrjuk tejjel olyan keménységűre, hogy el lehessen nyújtani olyan késfok vastagságúra. Derelyecifrázóval tenyér nagyságú négyszögekre vagy háromszögekre vagdaljuk. Az elvagdalt tészták közepébe a cifrázóval - egymástól ujjnyi távolságra - még ejtünk két-három kétujjnyi hosszúságú vágást. Forró olajban először egyik, majd másik oldalát is szép pirosra sütjük. Villával kiemeljük, lecsurgatjuk az olajat, és cintányérba rakva, porcukorral hintve, melegen fogvasztjuk.

Pampucka (farsangi fánk)

Szintén közkedvelt étel.

Fél kiló langyos helyen tartott liszthez öt-hat tojás sárgáját adjuk. Két deka élesztőt édes-langyos tejben felfuttatunk, csipet sót, kevés porcukrot adunk a lisztbe. Az egészet fakanállal dolgozzuk ki, úgy, hogy közben mindig olvasztott vajat csurgatunk rá, összesen két-három evőkanálnyival. Nagyon jól ki kell dolgozni a tésztáját. Letakarva fél órát pihentetjük, majd vastagon meglisztezett gyúródeszkára borítjuk. Kisujjnyi vastagságúra nyújtva fánkszaggatóval kiszaggatjuk, ismét pihentetjük. amíg dupla magasságúra kel. Bő, forró olajon sütjük. Kézbe fogjuk a fánkot nyersen; a közepénél ujjunkkal kis mélyedést teszünk. Előbb az egyik, majd megfordítva a másik oldalát i sötétpirosra sütjük. Ha jó a tészta, könnyűre kelt, akkor körben középen fehér csík, szalag marad. Ezért szalagos fánknak is nevezik.

A kisült fánkot porcukorral meghintjük, a közepén a, mélyedésbe baracklekvárt teszünk.

Kitolófánk

Öt decis pohár lisztet elkeverünk öt deci tejjel, csipet sót és kevés cukrot teszünk bele. Tűzön addig keverjük, míg szép sima, tészta lesz belőle, és az edényről, kanálról szépen leválik. Mikor kihűlt, belevegyítjük sorban hat tojás sárgáját és négynek keményre vert habját. Kanállal jól kidolgozzuk. A hozzá való hurkatöltőszerű eszköz segítségével forró olajba toljuk (amilyen hosszú darabokra gondoljuk), és világos barnára sütjük. Meghintjük vaníliás cukorral, és valamilyen lekvárral fogyasztjuk.

Kürtőskalács (botos kalács)

Egy kiló lisztből, tizenöt deka vajból, öt deka felfuttatott élesztővel, hat tojássárgával, kevés sóval és fél liter tejjel tésztát gyúrunk. Jól kidolgozzuk, és annyi részre osztjuk, ahány kalácsot csinálunk, majd letakarva kelni hagyjuk. Utána hosszú, szalagformákra nyújtjuk, rátekerjük a vajazott kürtőskalács formákra. Tojásfehérjével vagy olvasztott vajjal megkenjük, és cukros, apróra vágott mandulával meghintjük. Parázs fölött forgatva szép pirosra sütjük.

Fonott foszlós kalács

Fél kiló, előzőleg meleg helyen tartott liszthez teszünk két deka langyos tejben felfuttatott élesztőt, késhegynyi sót, egy egész tojást, és még egynek a sárgáját, és annyi négy-öt kockacukorral elkevert langyos tejet, hogy jó gyönge tésztát kapjunk. Kézzel jó erősen kidolgozzuk, míg szép sima lesz és hólyagokat vet. Ekkor részletekben beledolgozunk öt deka olvasztott vajat, ezzel újra simára dolgozzuk. Ne legyen puhább, mint a kenyér tészta! Letakarva, meleg helyen megkelesztjük, majd belisztezett deszkán annyi részre osztjuk, ahány ágból fonni akarjuk - három vagy öt ágból. Az ágakat fonás közben csavarosra for gatva megfonjuk, és tepsibe helyezzük. Itt újra megkelesztjük, felvert tojással megkenve megsütjük. Vigyázzunk arra, hogy a készítés közben végig meleg legyen a konyhában!

Díszes kalács, lagzikalács

Az alaptészta tulajdonképpen a fenti, de a kész, nagy kalácsot gyönyörűen fel kell díszíteni.

Kisujjnyi széles csíkot sodrunk, melyet lapos szalagra nyomunk. Ezt, mint a fogaskereket, úgy egy centi sűrűségben bevagdaljuk, majd körbekörbe csavarjuk rózsának. Körülbelül kétujjnyi átmérőjű legyen a rózsa, így csinos. Ebből ötöthatot szétszórtan ráhelyezünk a kalácsra. A fonás hajlataihoz egy szál ilyen fogazott szalagot átlósan elhelyezünk. Régen még madárkát is formáztak rá, így volt igazi ünnepi kalács.

E tészta változatai

Lagziperec:

Befonjuk, és karikába fogjuk, mint a koszouút. Szintén rózsával díszítjük.

Húsvéti pipics:

Ilyet minden locsolkodó kapott a hímes tojás mellé. A három ujjnyi vastagra sodort tészta két végét madárformára átdobták egymáson, és egy másikkal körbefogták.

Karácsonyi guba:

Szintén ebből az alaptésztából készül. Kétujjnyi rudacskákat sodorjunk, ezt elvagdossuk egyujjnyi darabkára. Sűrűn belerakjuk tepsibe, úgy sütjük. A szép pirosra sült tésztát szétszedjük darabkáira, és azonmód melegen mézet vagy cukros mákot teszünk rá. (Nálunk a bőjti habart bableves után mindig mézesguba következett.;

Laskakészítés

Egy tojással szokásos gyúrt tésztát készítünk, elnyújtjuk jó vékonyra. Kemence alján vagy masina tetején szárazra megsütjük mindkét oldalán. Lebbencs nagyságúakra .összetörjük, forró vízbe dobjuk egy pillanatra, leszűrjük. Utána olajat csurgatunk rá, de lehet túrót vagy tepertőt - ki ahogy szokta -, így fogyasztjuk.

Vízenkullogó

Két összemaréknyi lisztet elmorzsolunk öklömnyi vajjal vagy zsírral. Három deka élesztőt langyos tejben megfuttatunk. Ezzel, pici sóval, egy egész tojással, másfél deci tejjel összegyúrjuk. Tiszta ruhába kötjük, és rúdra akasztva beletesszük egy vödör állott vízbe. Ha megkel, a víz felveti a színére. Lisztezett gyúrótáblán nagyobb tojásnyi részekre vagdaljuk. Ezeket elnyújtjuk. lekvárt teszünk a közepére, és kifliket formázunk belőlük. Durva kristálycukorba mártogatjuk. Rögtön sütjük. Ha kisült, fahéjas cukorral megszórjuk.

Tepertős pogácsa

Harminc deka lisztet összemorzsolunk tíz deka disznózsírral és tíz deka apró tepertővel, két tojással, másfél deka felfuttatott élesztővel és jó késhegynyi sóval. Tejfellel a rétestésztánál kicsit puhábbra dolgozzuk. Háromszor egymás után kinyújtjuk, legutoljára kétujjnyi vastagra hagyjuk, pogácsaszaggatóval kiszaggatjuk, tepsibe rakjuk. Egy-másfél óráig pihentetjük, majd tojással megkenjük és kisütjük.

Túrós pogácsa

Negyed kiló lisztből, negyed kiló tehéntúróból, negyed kiló vajból, kevés sóval és egy deka felfújt élesztővel tésztát gyúrunk. Jól kidolgozzuk, háromszor kinyújtjuk, közben mindig fél órát pihentetjük. Végül másfél ujjnyi vastagra nyújtjuk, és pogácsaszaggatóval kiszaggatjuk. Fél óra pihentetés után megsütjük.

Ahogy a sok receptet olvasom, szinte mindegyikre van találó közmondás-szólás:

Amikor valaki úgy beszélt, hogy nem nyitotta ki értelmesen a száját: "Úgy beszél, mintha haluska volna a szájába!"

Ha nem a legjobb megoldás vagy nem a legjobb, legszebb dolog jutott valakinek, olyan beletörődve mondták: "Ha kalács nincs, kenyér is jó!"

Egyenesen, nyíltan, nem kertelve, kerülgetve megmondott valamit: "Kerek perec megmondta!"

A kalács mindig szép és finom volt, de ha különlegesen foszlósra sikerült, arról azt állították, hogy kakastejjel sült. Lagziban, vendégségben így kínálgatták: "Egyél csak, milyen finom, ilyet máshol nem kapsz, kakastejjel sütöttem!" Elgondolkoztam rajta - én még soha nem láttam kakastejet. Az valami nagyon különleges lehet, ha attól lesz jó a kalács.

Mézeskalácsok

1. Egy kiló mézet addig főzünk, míg bugyogva forr. Megvár juk, míg kicsit kihűl, és belekeverünk fél kiló lisztet, két és fél deka hamuzsírt. Jól összekeverjük, és két-három óráig állni hagyjuk. Akkor aztán lisztezett gyúrótáblára tesszük, és újabb fél kiló lisztet dolgozunk hozzá, három tojássárgájával és négy evőkanál cukorral együtt. Jól összegyúrjuk, elnyújtjuk fél centi vastagságúra, és tetszés szerinti formákra szaggatjuk. Lisztezett tepsiben gyors tűznél megsütjük, és amint megsült, a tetejét cukros tejjel megkenjük, hogy szép fényes legyen.

2. Három tojássárgáját összekeverünk egy késhegynyi fahéjjal, egy késhegynyi szódabikarbónával, fél citrom reszelt héjával, két-három szem apróra tört szegfűszeggel, és beleöntjük egy fél kiló olvasztott mézbe. Jól elkeverjük, majd hozzáadunk annyi lisztet, hogy azért folyós maradjon a tészta. Végezetül hozzákeverjük három tojás keményre vert habját, jól kikent tepsibe öntjük úgy, hogy a tészta körülbelül másfél centi vastag legyen. Tetejét meghintjük durvára vagdalt mandulával, és fél órát pihentetjük. Jó meleg kemencében vagy sütőben sütjük. Szép magasra felsüljön! Kihűlve szeleteljük.

3. Huszonöt deka felforralt mézbe belekeverünk huszonöt deka lisztet, és fél napig pihenni hagyjuk. Akkor belekeverünk tizenkét deka darált mandulát, két egész tojást, egy kanál rumot, kevés fahéjat, két szem összetört szegfűszeget és késhegynyi szódabikarbónát. Jól kidolgozzuk, kikent, meglisztezett tepsibe tesszük, elegyengetjük és szép sárgára sütjük. Kihűlve szeleteljük.

4. Fél liter lisztből húsz darab összetört kockacukorral, négy egész tojással, negyed kiló mézzel és késhegynyi szódabikarbónával tésztát keverünk. Este készítjük el, meghintjük durvára vagdalt mandulával. Reggelre megkel. Vigyázva szép aranysárgára sütjük. Mikor kihűlt, szeletekre vágjuk.

A mézeskalács igazándiból úgy volt érdekes, ha a búcsúban kaptuk. Az alaptésztája az első recept szerinti, de a mézeskalácsosok ételszínezékekkel mindenféle élénk színt adtak neki, és csudálatos figurákat. Kislányoknak olvasót, melyen a szemek pirosak, sárgák, zöldek - madzagra fűzve -, a végén még kereszt is. Nagyobbacskáknak mézeskalács baba pólyában, kisebb-nagyobb, olcsóbb-drágább.

Fiúgyerekek számára ló és huszár, meg lovashuszár - zsinóros mente, zsinóros nadrág, nyalka, bajusz - a fiúk minden álma.

A szerelmes fiatalságnak mézeskalács szív, az egészen kicsitől az óriásiig, tükörrel a közepén. A legények vásárolták búcsúfiának, odaadták a választott lánynak. No, azok igen büszkén mutogatva vitték haza, aki nagyon híres lány volt, teli a két keze kisebb-nagyobb mézeskalács szívvel. Otthon - ez úgy illett - felaggatták a falra, hogy lássa majd a legény, mennyire megbecsülik.

No, a gyerekek nem tették el a búcsúfiát, egykettőre kifújták a porát! Pedig a színezett mézeskalács nem volt olyan jóízű, mint az egyszerű otthoni barna - de hát nagy csaló az a sok piros, sárga, tarkabarka szín, nehéz neki ellenállni.

Amelyik gyerek rossz volt, attól eldugta a szülő az ajándékot. Nem volt nagyobb büntetés ennél.

Hát én semmit nem kapok, mit hozott nekem a búcsúból?

Mit? Hát mézeskalács bábu árnyékát!

A végén persze megenyhült a szülői szív, de a gyerek is .jobban megbecsülte magát.