2021. január 2., szombat

A teázás története

 

 

 

 

 

 

A Drótpostagalamb recepttára

209. könyv

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Leközölte:

 

Almási Edina

almasi.edina@posta.net

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tartalomjegyzék

 

 

A teázás története................................................................................... 1

1. Több mint ital...................................................................................... 3

2. A kínai tea kultúra............................................................................... 3

3. A japán teakultúra............................................................................... 4

4. A korabeli teaházak............................................................................. 5

5. Út Európába........................................................................................ 6

6. A tea útja Szibérián át Európába.......................................................... 7

7. Az európai fogadtatás.......................................................................... 8

8. A tea megérkezése hazánkba............................................................... 9

9. Teaporcelánok................................................................................... 10

10. A magyar teakultúra........................................................................ 11

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


 

Több éve már, hogy örömmel vettem észre a nagyobb élelmiszer áruházak polcain a teakínálat bővülését. Már nem csak a megszokott (és valljuk be: kissé megunt), 3-4 különböző teafajta közül választhattunk, hanem megjelentek a többféle ízesítésű fekete teák, néhol zöld teához is hozzá lehetett jutni, és észrevehetően szélesedett a választék a gyümölcsteákat illetően. A kíváncsiabbak az eddigi filteres teák után akár féltucatnyi (!) fajtából vásárolhattak dobozos kiszerelésben, ömlesztve, hogy otthon visszaidézhessék a régmúlt teafőzési ceremóniáját. Nem sokkal ezután fővárosunkban megjelent az első - külföldi mintára kialakított - teaszaküzlet, melyet szerencsére továbbiak követtek itt is, és vidéken is. Ezekben az üzletekben az eddigihez képest elképesztő a választék, és ismerjük el: a hozzáértés és a szaktudás is.

 

Többen kérdezhetik: minek ez a körítés a sok időhatárral, szűrővel, hőfokkal, TGFOP betűkkel, stb.? Nos, ha valaki szívesen fogyasztja az eddig megszokott filteres teáját, akkor tulajdonképpen nincs szüksége újabb, mélyebb ismeretekre. Sokan vagyunk azonban, akik szívesen kaphatóak vagyunk új dolgokra, minőségi előrelépésre, eddig kevésbé ismert szokások, rituálék elsajátítására. Akik készek erre a kalandra, azoknak javaslom: kezdjük az elején, ismerkedjünk meg a teával, annak biológiájával, történetével!

 

A tea (Thea sinensis) természetes körülmények között örökzöld cserje, vagy kis termetű fa, piramis alakú koronával, melynek magassága akár a 10 métert is elérheti. A termesztett cserjét állandó metszéssel 0,5-1,5 m magasra engedik megnőni. A növény levelei szórt állásúak, a kifejlett levél 7-8 cm hosszú, 3-4 cm széles, a levéllemez sötétzöld, fonáka világoszöld. A tea termése tok, rekeszeiben egy-egy halványbarna maggal. A cserje élettartama legalább ötven év.

 

Hogyan termesztik a teát? A teát mindig csapadékos körülmények között, a tengerszinttől 2200 m magasságig termesztik, a legjobb eredményeket az 1200 méteres magasságban adja a növény. Az ültetvény magról, vagy hajtásdugványokról szaporítható, gondos trágyázást, gyomtalanítást igényel. Az így kezelt ültetvényről az első termés a növény 4 éves korában takarítható be. A levelek szedését mind a mai napig kézzel végzik: kettő - tíznaponként minden hajtásról leszedik a két utolsó levelet és a hajtáscsúcsot - egy gyakorlott szüretelő napi 27-32 kg (!) tealevelet is leszedhet! Melegebb vidéken egész évben tart a szüret, míg hűvösebb éghajlaton évszakhoz kötött. A szüretet a feldolgozás követi:

 

- fonnyasztás: a frissen szedett leveleket állványokon szétterítik, felmelegített levegőt fúvatnak rájuk, a levelek így elvesztik súlyuk 40%-át.

- sodrás: a levelek sejtjeinek szétroncsolása felszabadítja az alapvető olajokat, enzimeket.

- rostálás: rázósziták választják szét a finomabb leveleket a durvább részektől.

- erjesztés: nedves környezetben tart az oxidáció, melynek eredménye a rozsdabarna tealevél.

-          hőkezelés: forró levegő segítségével megállítják az erjedést, a tea raktározható, szállítható lesz.

 

Előző írásomban a teával, mint növénnyel foglalkoztam, ismertetve annak elterjedését, biológiáját. Remélve, hogy sokak érdeklődését felkeltette a téma, most ismerkedjünk meg a tea történetével, múltjával!

 

A monda szerint 2700 évvel időszámításunk előtt Sen-nung kínai császár kertjében a császár ivóvizét forralták, amikor a hirtelen feltámadó szél egy közeli bokorról levelet sodort az edénybe. A „víz" kellemes illatú volt, a császár megkóstolta, és ízletesnek találta.

 

A hagyomány a tea felfedezőjének mégsem a kínai császárt, hanem Bodhidharma buddhista papot tartja. Bodhidharma, kínai nevén Ta-mo, időszámításunk szerint 500 körül Indiából Kínába érkezett, hogy vallását terjessze. A pap jámborságra való törekvésből éjjel-nappal imádkozott. Amikor már négy éve egyfolytában ébren volt, a kimerültségtől álomba zuhant. Felébredve elszörnyedt fogadalma megszegésén, s hogy többet ne alhasson el, levágta szemhéjait, s a földre dobta őket. Az „ég megjutalmazta" őt, a szemhéjakból pompás teacserje sarjadt, amelyből néhány levél elfogyasztása után Bodhidharmát tűz és erő öntötte el, s így folytathatta meditációját.

 

A teát Kínában több mint ezerötszáz éve termesztik, főzete természetesen eleinte csak az uralkodók asztalára került. Idővel a teázás meghonosodott a magánházaknál is: vendégfogadás nem múlhatott el nélküle. Teaházak váltak a társas érintkezés színhelyeivé, ahol a szertartás mellet a filozofálás, beszélgetés volt a fő időtöltés. (A tea gyors és széles körű elterjedésének van egy prózaibb oka is: a nagyon rossz minőségű ivóvíz, amelyet forrázva, teával tettek élvezhetővé.)

 

A teagazdaságok szaporodásával mérséklődött a tea ára is, így a legszegényebbek számára is elérhetővé vált.

 

A tealevélről, hatásáról költők, esztéták írásai láttak napvilágot, az első átfogó mu Lu-Yün kínai költő tollából származik a VIII. századból. A XVII. század közepén Csien-lung kínai császár írt ódát a teáról.

 

A kínaiak az italt keserűen fogyasztották, néha gyömbérrel, vagy csipet sóval ízesítve. Az első időkben nem használtak teáskannát, az italt csészékben készítették el. A tea elterjedésével a boros-kannákat kezdték teáskannaként használni (mai napig is ezt a formát használjuk). A drága és kényes leveleket porcelánedényekben tartották, így óvták a környezeti behatásoktól. A teát félgömb alakú, keskeny talpgyűrűs, fületlen csészékből itták, amelyek már beváltak a leves és borfogyasztásnál is. Előnyben részesítették a kék színt, mert az a tea színét felerősítette. A külországi uralkodók ezekkel a teázási szokásokkal ismerkedhettek meg, s terjeszthették tovább hazájukban.

 

 

Mivel előző alkalommal, a kínai teakultúrával ismerkedtünk meg, javaslom, most tekintsük át a japán teázás történetét!

 

A japán császár udvarában ünnepi alkalmakkor már a nyolcadik században szolgáltak fel teát, termeszteni azonban csak a tizenkettedik században kezdték. A hagyomány szerint az első cserjét Eisai pap, a zen-buddhizmus első japán szektájának megalapozója hozta Kínából.

 

A császári udvarban felszolgált teát az Uji város közelében levő hegyen szüretelték. Az ültetvényt széles, mély árokkal védték, felügyelők serege ügyelt a szüretelőkre, akiknek naponta kellett fürödniük. A leveleket kora hajnalban, még a harmat beállta előtt kellett szüretelni, majd megpirítani egy papírlapon anélkül, hogy a papír meggyulladt volna.

 

Végül bambuszlevelekkel lezárt edénybe helyezték a tealeveleket, egy-egy ilyen nagyméretű cserépfazék kétszáz fős kísérettel érkezett a császári udvarba. Nemcsak a tea volt értékes, hanem a csésze is, amelyből az italt fogyasztották, a császár szívesen tüntette ki vele alattvalóit, sőt előfordult az is, hogy zsoldként is teáscsészével fizettek.

 

Japánban a tea népszerűsítéséért sokat tett Eisai, aki több röpiratot készített a teáról, kiemelve bennük az egészség megőrzésének fontosságát, állítva: „Kína nagy országában sok teát isznak, minek következtében nincsenek szívbetegségek, és a nép hosszú életű."

 

A japán életben jelentős szerepet játszó, máig is élő teaszertartás a kínai zen-buddhista hagyományból fejlődött ki. A szertartások kezdetben a nagy kolostorok templomaiban zajlottak, az első teamesterek maguk is szerzetesek voltak. A legnagyobb elismerést a kyotói Daitoku-ji és a Kyotó melletti Myoki-an templomok vívták ki. A teaszertartás során a szerzetesek szerint a reménytelenség, az elveszettség érzése és az egyedüllét a belső nyugalom megtalálásában oldódik fel. A tea élvezete a mindennapi életből való kikapcsolódás, békés elmélyülés és a könnyed társalgás esztétikai élményével párosult. Mivel a teaszertartás kialakulása idején Japánban feudális harcok dúltak, a szenvedésekbe belefáradt emberek békesség utáni vágya teljesült a szertartás során.

 

" A tea számunkra többet jelent, mint az ivásnak - mint olyannak - puszta idealizálása: a tea számunkra valósággal vallás, az életművész vallása." (Okakura: A tea könyve)

 

 

Miután betekintést nyertünk a japán teázás történetébe, valamint a japán teaszertartás szellemi-lelki hátterébe, lássuk, milyenek voltak a helyszínül szolgáló teaházak!

 

A vendégek kis kerten át, jutottak a teaszobába, vagy az önálló teaházba. A kertművészet így összefüggött a teaszertartással. Sok teamester foglalkozott kertek tervezésével is. A japán kert nem európai értelemben vett virágoskert volt, hanem eszményi természetet ábrázolt a hegy és a víz jelképével, virágok nélkül, kövekkel, mohákkal, hidakkal.

 

A teaház magányos, igénytelen kunyhó látszatát keltette, alacsony bejárata (általában 80x60 cm) mindenkit meghajlásra kényszerített, rangjától függetlenül. A kicsiny helyiségnek sajátos megvilágítást biztosítottak, így belülről a valóságosnál nagyobbnak tüntetve fel azt. A padlót tatami borította, ezen ültek a vendégek. A szertartáson sohasem vett részt sok ember, a teamester általában 3-5 vendéget hívott meg.

 

A padlóba mélyített parázstartó felett öntöttvas üstben forrt a víz. A teamester kis hengeres teapor-tartóból porrá őrölt zöld teát tett a csészébe, erre öntötte a forró vizet, s kis bambuszseprővel felkeverte az italt. Az így elkészített teát egyenként nyújtotta át a vendégeknek. A teát nem illett egyszerre felhajtani, három lassú kortyot írt elő a szertartás.

 

Az eszközkészlet a teázás szellemét tökéletesen szolgálta, alkotóelemei egyenként is iparművészeti értéket képviselnek. Legbecsesebb a csésze volt, kezdetben régi, 10-13. századi csészéket használtak, de mivel ezek száma korlátozott volt, új edényformát kellett találniuk, gyártaniuk. A teakerámiát a mesterek maguk rendelték meg, így közvetlen hatást gyakoroltak a kerámia fejlődésére. A japán iparművészet legszebb fémmunkái közé tartoznak a domború díszítésű öntöttvas vízforraló üstök is. A teaszertartás eszközkészletét édességtartó dobozok, ételtartók egészítették ki, mivel a teázás előtt gyakran szolgáltak fel édességeket, ételeket. A teakerámia minden darabja egyedi volt, nem alakultak ki európai értelemben vett egyedi készletek, melyek japán szemmel haszontalan ismétlődésnek tűntek. Ha például a szertartás során kerek üstöt használtak, a vizesedény feltétlenül szögletes volt. Fekete mázú csészéhez nem használhattak ugyanolyan színű teatartó dobozt.

 

De ne feledkezzünk meg a köznép teájáról sem! Nekik a finom portea helyett megtették az öregebb levelek, melyeket egy üstben forraltak. Az üstöt egy szűrővel fedték be, hogy a levelek ne jöjjenek fel a felszínre. Az üst reggeltől estig a tűzön állt, ebből meríthetett mindenki, aki megszomjazott. Sok esetben rizst főztek a teában, vagy selymet festettek vele.

 

 

Most arról az izgalmas útról lesz szó, amely a teát a kínai és japán háztartásokból az európai asztalokra varázsolta.

 

A Kínában megforduló kereskedők megismerkedtek a teával is, és hírét vitték Európába. Véleményük eleinte nem volt kedvező, láttak „valamiféle szárított füvet”, amely „valamivel illatosabb, mint a lóhere, de keserű ízű”. Szulejmán arab kereskedő a 9. században vitte először hírét a teának, de elismeréssel ő is inkább az ital szervírozásául szolgáló készletről szólt. A porcelán szót először Marco Polo használta 1284-ben, mivel az anyag csillogó fehér felülete emlékeztette őt a porcella nevű tengeri kagylóra.

Az első részletesebb teaismertető 1565-ben jelent meg Giovanni Battista tollából, a növényt, magát azonban először 1610 körül szállították Európába a Holland Kelet-Indiai Társaság hajói. A drága, fejedelmi udvaroknak szánt tea szállítására – és kereskedelmére – is a holland társaság szerzett monopóliumot. Európa nagy városaiban a hollandok jóvoltából ismerték meg a teát, később azonban hamar vetélytársra leltek az angol és francia hajósokban. A tea kereskedelmi árucikké válását elősegítette, hogy a kínai kormány – a selyemmel ellentétben – kivitelét nem korlátozta. A tea kényes árucikk volt, gyakran megsínylette az utazást. A tengeri útra szánt teát tűz fölött erősebben szárították ki, hogy a nedves, sós levegő kevésbé károsítsa. Ezután papirosba göngyölték, majd gyékénnyel burkolt faládákba helyezték. Az értékesebb fajtákat a hajó belsejében, az olcsóbbakat pedig a hajó falához közel szállították. A legértékesebbek ólomládikában utaztak.

 

Az első időben a teának nem ismerték az elkészítési módját, előfordult, hogy a kiázott leveleket kenyérrel ették, a forrázatot pedig kiöntötték. Máshol hordóból mérték a teát, akár a sört. 1658-ban, Londonban látott napvilágot egy újságcikk a tea kávéházi árusításáról, és az ital helyes elkészítési módjáról. (Az angolok ebben az időben még nem ismerték a teáskannát, a tea-pot szó nyelvükben – a Nagy Oxfordi Szótár szerint – 1705-ben jelent meg.)

 

Ezekben az időkben, Londonban több mint kétezer (!) kávéház működött, a konzervatív angolok azonban meglepő gyorsasággal tértek át a teafogyasztásra. A legpatinásabb céget Thomas Twining alapította 1706-ban, az Arany Oroszlánhoz címzett teaházában fogyasztani és vásárolni is lehetett. Üzletük ma is látogatható a Strand utcában, Londonban. Teakeverékük, az Earl Grey ma is világhírű, receptjét Grey gróf, az akkori miniszterelnök kapta egy kínai mandarintól, kinek életét egy angol diplomata mentette meg. A teázás szokása gyorsan beépült az angol hétköznapokba, a "five o´clock tea" idejét soha nem mulasztották volna el, de az igazi angol utazásaira is magával vitte kedvenc teáját és főzőjét. Idővel London vált a világ teakereskedelmi központjává. Amerikát is az angolok ismertették meg a teával, (a magas teavámok elleni tiltakozásul 1773. december 16-án az amerikai lakosok a tengerbe szórták a frissen érkezett teát, a megmozdulást Bostoni teadélután néven ismeri a történelem.)

 

A tea csak rövid ideig volt a kiváltságosok itala, népszerűvé vált a munkások köreiben is, olyannyira, hogy az 1800-as évek elején már húszmillió font teát importáltak Angliába.

 

Európába azonban nemcsak hajóval érkezett a tea, hanem karavánúton, Szibérián keresztül.

 

 

Európában a holland és angol hajósoknak köszönhetően jelent meg és terjedt el a tea, a tizenötödik századtól kezdődően. A tengeri útvonal azonban nem az egyedüli lehetőség volt a teakereskedelem szempontjából, ugyanis szintén a tizenötödik század elejétől megkezdődött a tea hosszú és viszontagságos szárazföldi útja Szibérián keresztül.

 

Kína mesés gazdagságát hallva, Oroszország kereste a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatot a keleti régióval, és egy ilyen követjárás alkalmával, 1638-ban, a mongol kán ajándékképpen kínai teát küldött az orosz cárnak, Mihail Fedorovicsnak. Moszkvában a teának nagy sikere volt, hamarosan megjelent az üzletekben is, ekkor azonban még elsősorban holland importból elégítették ki az igényeket.

 

Az első orosz karavánt 1693-ban indították útnak Pekingbe, a Szibériában összevásárolt prémeket cserélték selyemre, porcelánra és teára. A karaván útja Mandzsúrián át vezetett, egészen 1741-ig, amikor is új utat nyitottak Mongólián át, a Góbi-sivatag keleti részét érintve.

 

Az állami kereskedelem nem volt hosszú életű, helyét hamarosan a magánkereskedelem vette át. A tizennyolcadik század végétől a kereskedők már nemcsak Pekingben vásárolhattak, hanem közvetlenül a kínai határnál is, ez a könnyebbség nagymértékben fellendítette az áruforgalmat.

 

Mivel Kínának érdeke volt az Oroszországgal való kereskedelem, hamarosan Kjahtához közel, a kínai határon kereskedővárost létesítettek Majmacsen néven. Ezen vásárok híre hamarosan eljutott Európába is, az érdeklődés különösen a napóleoni háborúk idején nőtt meg.

 

Mai közlekedési viszonyaink mellett nehezen elképzelhető, hogy a tea útja Oroszországba több mint egy évig tartott. Ennek megfelelően roppant gondos csomagolást igényelt, a kínaiak sárga papírral és bambuszlevelekkel bélelt nádládákba tették a teát, majd ismét papír, bambuszlevél és nádburkolat következett. A finomabb teák először cin-, vagy faládába kerültek. Az így elkészített ládákat birka, vagy teve szőréből készült nemeztakaróba csomagolták, majd jól lekötözték. A tea a kínai oldalon, dzsunkán, lovon és tevén utazott, a kjahtai határon szigorú minőségellenőrzésen, majd vámoláson esett át, ezután folytathatta útját az időjárástól függően szekereken, vagy szánokon. A szibériai és urali utazást nemcsak az emberpróbáló természeti körülmények, hanem az útonállók, szervezett bandák tették viszontagságossá. Az Uralt elhagyva azonban az út könnyű volt már Nyizsnij Novgorodig (különösen 1847-től, a Káma folyón beindított hajózástól kezdve). A Nyizsnij Novgorod-i teavásár minden évben július 5-én kezdődött, és augusztus 25-ig tartott. A teákat szakértő szemmel vizsgálták, megkóstolták, minőség szerint szortírozták. Az áru nagy része Moszkvába került, itt alakult ki a fő elosztó központ, ahonnan akár Berlinig is eljuthatott a tea. A karavánúton érkezett teát jelentősen megdrágította a hosszú szállítás, többszöri átrakodás, egy pud - 16,38 kg - ára elérhette a hat rubelt is. (A Londonból érkezett tea ára 30-40 kopejka között mozgott ekkor!) Ennek ellenére a kereslet nőttön nőtt, tekintve, hogy minőségét nem befolyásolta kedvezőtlenül a sós, párás tengeri levegő, valamint a hajókon uralkodó kátrányszag. A hosszú utazás sok esetben hasznos is volt: dobozaikban erjedhettek a teák, és úti céljukat már különleges minőséget, ízt kapva érték el.

 

Oroszországban is gombamód szaporodtak a teakereskedések, a legnagyobb céget 1840-ben Alekszej Gubkin alapította, fényűző üzletei hátterében felvásárló-központok, csomagológyárak álltak. Az orosz kormány oly nagyra értékelte munkáját, hogy a Szent Vlagyimir-rend harmadik fokozatával tüntette ki Gubkint, akinek vállalkozását unokái vitték tovább.

 

 

A közelmúltban megismerhettük a tea tengeri és szárazföldi útját Európába, arról azonban még nem esett szó, hogy a teaivás elterjedése cseppet sem volt egyszerűbb, mint szállítása. A tea barátai mellett ellenzői is képviseltették magukat, nem kis számban és elszántsággal. Nézzük tehát a tea pályafutását Európában!

 

A tea kontinensünkön is gyógyszerként kezdte karrierjét, első leírói orvosok voltak, esszékben, szaklapokban, vagy önálló könyvekben ismertették a növényt és hatását. A kereskedelemmel összefüggésben elsőként holland orvosok méltatták a teát, a 17. század közepén, jelezve egészségmegőrző hatását. Emlegették isteni fűként is, napi adagját 8-10 csészében állapítva meg. Martino Martini jezsuita misszionárius csodálattal emlékezett meg a főzet jótékony hatásáról, melyet a torokra, nyálkahártyára, gyomorra, vesére javasolt. Az angol orvostársadalom jelentős része is csatlakozott e pozitív szemlélethez, kiegészítve azt megfigyeléseivel a tea nyugtató voltáról az érrendszer esetében. Az éjszakai munkát végzők számára egyöntetűen javasolták a teafogyasztást, annak idegekre gyakorolt serkentő hatása miatt, de felismerték, hogy a tea fontos tápanyagokat is tartalmaz. A fenti nézeteket vallók egyöntetűen a teát helyezték előtérbe a kávéval szemben.

 

Nem így a tea ellenzői: „Ezen meleg vízzel teli kannák Pandora pixisét juttatják eszembe, melyből minden rosszak kikelnek" - írta Gerard van Swieten, Mária Terézia háziorvosa 1773-ban. Lettsom mindenki számára elrettentő kísérletében kimúlt a béka, amelynek hasába zöld teát fecskendeztek. A tea ellenzői között magyar orvosok is voltak, így Széchenyi István háziorvosa is, aki a tea pártolóit a holland hajósok által finanszírozott társaságnak tartotta. A tudományos megfigyelések mellett több érdekes nézet született a kínaiak és japánok sápadt és beteg színéről, a tea vérhígító hatásáról, s folytathatnánk a sort, további kevésbé helytálló tényekkel.

 

Ehhez hasonló szélsőséges nézetek és heves viták közepette indult el a tea hódító útjára Európában. A 18. századi gazdasági-társadalmi fejlődés, a polgári átalakulás megváltoztatta a társadalmi érintkezés formáit is. Az eddigi merev viselkedési normák helyére a könnyed csevegés, oldott hangulatú beszélgetés lépett. A monumentális, hideg termek helyett a barátságos kisebb szalonok váltak divatossá, amelyek berendezése is a kényelmet szolgálta. A kecses székek apró asztalokat vettek körül, ahol a háziasszony által vezetett, művelt társalgás folyt. Ezen délutáni összejövetelek népszerű itala lett a tea, mivel „fogyasztása nem vonta el a figyelmet a társalgástól." A tea főzését az európai szalonokban nem övezte olyan ceremónia, mint Japánban, itt az összejövetelek fő célja a szórakozás volt, a tea mellékszereplőként volt jelen együtt a kávéval, csokoládéval és aprósüteményekkel. A teakultúra fejlődése magával hozta a porcelánok iránti igény növekedését, ez kedvezett a kézműiparnak, egy-egy mester kezéből valóságos remekművek kerültek ki. A 18. század második felére a tea meghonosodott az európai háztartásokban, jelenléte nemcsak a főúri összejöveteleken, hanem a polgári szalonokban is természetes volt. A legnagyobb teafogyasztó országok továbbra is Anglia és Hollandia maradt, mivel a kávéfogyasztó országokban (Poroszország, Franciaország, Osztrák Birodalom) a tea nem tudta átvenni a hatalmat a fekete ital fölött, úgy, ahogy a bor uralmát sem tudta megtörni a borivó népeknél.

 

 

A korábbiakban megismerhettük a tea - néha ugyan rögös - de töretlen diadalútját Európában, arról azonban még nem esett szó, hogy hazánkban hogyan fogadták az italt, s hogyan lett egyre népszerűbb a - közismerten borivó - magyarok körében.

Az első feljegyzések között található Palocsay György írása: ő 1704 körül érkezett haza a spanyol örökösödési háborúból, s meglepetten vette észre a „régi jó magyar világ" megváltozását, tapasztalatairól verset is írt, ennek egy szakában utal a teafogyasztás sajnálatos megjelenésére.

A 17. században a magyar nemesi és polgári családoknál még az ún. középkori kettős étkezési rend volt szokásban, amely szerint délelőtt tíz, délután pedig hat óra körül meleg ételeket fogyasztottak. A hármas étkezés kialakulásában a tea is szerepet játszott, az étkezési kultúra megváltozásáról 18. századi források szólnak – köztük aggodalmas feljegyzések is - a délutáni teázással együtt járó, nem kielégítő mennyiségű étkezésről...

 

A teát az első időkben „holland" jelzővel illették, a szóhasználat tükrözi a tea útját Németországon át Hollandiából. A magyar nyelv a holland eredetű tea szót a németből vette át, használva annak németes és latinos formáját is: te, thé, thee, théé, théa, thea. A 19. század közepére vált általánossá a latinos théa forma, amely a 20. század elejére nyerte el végleges, mai tea formáját. A teára rövid ideig ugyan, de volt magyar szó is: szűrlé, amely a 19. század végére teljesen kiesett a használatból.

 

A 18. században még igen kevés tea jutott el hazánkba, luxuscikknek számított, első kedvelői az arisztokrácia köréből kerültek ki. Mivel a 19. század elején a napóleoni kontinentális zárlat szüneteltette a tea tengeri útját, hazánkban is ismertebbé és kedveltté vált az Oroszországból szárazföldi úton érkező tea. A kávéval és a csokoládéval együtt az új meleg italok fogyasztását eleinte urizálásnak, a nyugati szokások majmolásának tartották. A reformkor kezdetén a hazai polgárság anyagi viszonyai még szűkösek voltak, elítélték a fényűzést, az előkelősködést. A tea legfőbb ellensége azonban a bor volt, a bortermelők, borkedvelők élesen támadták: "meg kell vallanunk mi ezen italtól, rendkívül irtózunk, mert puszta látása is mindenkor betegségre és gyógyszertárra emlékeztet".

 

A folyamatos támadás ellenére a teakedvelők tábora lassan, de szélesedett: a leírások alapján Petőfi és Jókai is közéjük tartozott. Megjelentek a teaszaküzletek, bécsi kereskedők nyitottak hazánkban lerakatokat. A belvárosi kereskedőknek (Naiss, Emmerling, Wanko, Koszgleba) nagy szerepük volt a polgári ízlés alakításában, igényeinek formálásában, vonzó kirakataikkal népszerűsítették a teát.

Az új ital a 19. század közepére, otthonra talált a cukrászdákban is, amelyek szalont idéző miliője jól illett a teázás hangulatához. A Ruszwurm, a Demel, a Kugler a legjobb minőségű teát kínálták, hamar megkedveltetve azt előkelő hölgyvendégeikkel, akik azután saját háztartásukat is felszerelték a teakultusz kellékeivel.

 

Hazánkban végül a tea csatát nyert a 19. század közepén-végén, elfogadott és kedvelt itallá vált a magyar háztartásokban.

 

 

A tea európai diadalútja során a 19. század közepére hazánkat is meghódította, fogyasztották a polgári szalonokban, cukrászdákban, árusították kimérve a híres fűszerüzletekben. Mint sorozatunk címe mutatja, a tea azonban "több mint ital", megjelenése maga után vonta a kézműipar rohamos fejlődését, átalakulását. A kilencedik epizódban röviden áttekintjük a kézművesség teához kapcsolódó munkáinak egy-egy fontosabb állomását.

 

Mint az évszázadok során bebizonyosodott, a porcelán ideális a forró italok számára, rossz hővezető képessége miatt. A 18. században még csak a kínai porcelánt ismerték, ami azonban méregdrága volt, s így fejedelmi ajándéknak számított. A szenvedélyes gyűjtő szász választófejedelem, Erős Ágost alkimistája, Johann Böttger állított elő porcelánt 1709-ben, munkája olyan sikert aratott, hogy a fejedelem elrendelte a Királyi Porcelánmanufaktúra felállítását a meisseni várban, 1710-ben. Pár évvel később a porcelánt már festeni is sikerült, először a kínai képek domináltak, majd a 18. század közepén az európai porcelán megkezdte önálló életét, tájképek, vadász- és csatajelenetek kerültek az edényekre, később a rokokó stílus vált uralkodóvá. Ezekben az években alakult ki a porcelán alján a kék festékkel jelzett származási hely (a meisseni esetében a két kard a szász címerből származik). A meisseni gyárat több kisebb-nagyobb üzem követte, például Berlinben, Ludwigsburgban.

 

Franciaországban, 1745-ben alapítottak királyi manufaktúrát, amely tíz évvel később már Sévres-be költözött. A francia porcelánfestőknek köszönhetjük a királykék, a Pompadour-piros színeket.

 

Angliában Bow, Chelsea, Worcester gyárai voltak ismertek, itt azonban a porcelánt visszaszorította egy olcsóbb keménycserép anyag.

 

Az európai porcelángyártás során eleinte nem különültek el a teás, kávés és kakaós készletek, csak később látták el a teáskannákat szűrővel, a csészetípusok pedig a 18. század közepe táján önállósultak. A kínai munkákhoz képest európai találmány a csészefül és a csészealj.

 

Magyarországra sokáig Bécsből érkezett a porcelán, majd a cseh porcelán hódította meg a magyar vásárlókat, szintén kedvező árával. A hazai porcelánipar első gyára a Fischer Mór által 1839-ben alapított herendi gyár volt, ahol az európai stílusú edények gyártása után hamar kialakították saját, sikeres arculatukat. Mintáik közül több (Aponyi, Viktória, "walesi", "petrezselyem") a mai napig népszerű. A herendi gyárat követték a hollóházi és a pécsi Zsolnay üzemek, növelve a hazai választékot, amelyet kiegészített a porcelánhoz hasonló, de annál jóval olcsóbb finomkerámia. Ezzel lehetővé vált, hogy a teázáshoz szükséges felszerelés eljusson a legtöbb háztartásba.

 

A hazai ötvösség szintén remekeket készített, azonban a fém teáskészletek használata elmaradt a porcelánokétól, tekintve a fém jó hővezető képességét. A mestermunkák inkább csak a terített asztalok díszeként szolgáltak, említsük meg azonban legnagyobb mesterek, Laky Károly, Goszmann György, Szentpéteri József nevét.

 

A teázáshoz használható kellékek kínálata folyamatosan növekszik, remek lehetőséget adva a teázóknak készletük folyamatos bővítéséhez.

 

 

A korábbiakban megismerhettük a tea elterjedését Magyarországon, valamint a kapcsolódó kézműves iparágak fejlődését, finomodását, új szokások, igények kialakulását.

 

A 19. század végére a tea a mindennapok itala lett a hazai háztartások legtöbbjében, javaslom, tekintsük át, mik voltak a teázás magyar velejárói.

A század végén a magyar asszonyok életének szerves részévé vált az ötórai teázás, amelyre az akkori divat szerint a heti egy vagy két fogadónap (a háziasszony által megjelölt nap, amelyen otthon tartózkodott, és vendégeit várta) keretében került sor. A teadélutánok célja, csakúgy, mint külföldön, hazánkban is a kötetlen beszélgetés, csevegés, s nem utolsó sorban a „magamutogatás" volt. A szalonok a háziasszonyok kényelme szerint voltak berendezve, elhalmozva díszpárnákkal, szobrocskákkal, apró asztalkákkal, vitrinekkel, bennük hivalkodó üvegtárgyakkal. Rengeteg hímzés egészítette ki a berendezést, nem hiányozhattak a kézzel készített teáskanna-melegentartók, teababák sem. A teát délután négy és hat óra között szolgálták fel, bővítve a kínálatot édes és sós süteményekkel, szendvicsekkel. Egy-egy látogató fél óráig élvezte a nagyszerű vendéglátást. A teafőzés a fiatal lányok feladata volt, nekik segédkezhettek az udvarolni vágyó fiatalemberek. (A teafőzés tudományának tökéletes elsajátítására minden eladósorba kerülő lány figyelmét felhívták.)

A teázás szerepet kapott a házi bálok alkalmával is, a táncterem sarkaiban kis asztalokat helyeztek el, rajta a frissítő italokkal, de a tea része lett a reggelinek és a vacsorának is.

 

A 19. század második felétől kedvelt találkozóhellyé váltak a cukrászdák is, ahol előbb-utóbb teát is felszolgáltak, az egyik legfinomabb teakeveréket Gerbeaud Emil kísérletezte ki tízféle teából.

 

Híresen finom teát főztek az Augusztban, a Hauerben, a Lukácsban és a szegedi Virág cukrászdában. A század végén már a kávéházak választékában is szerepelt a tea, és a századfordulóra a tea mindennapi itallá vált. Erről árulkodik az alábbi adat is: 1880-ban hazánkba 190q, 1907-ben 5134q tea érkezett, a növekedés csaknem harmincszoros! A hazai piacot a kínai tea uralta, indiai teából kisebb volt a választék, az áru legnagyobb része Bécsen át jutott Magyarországra. 1900-tól, a Transz-szibériai vasútvonal beindításával egyre nagyobb mennyiségben érkezett hazánkba orosz karavántea, amelynek ára a szállítás gyorsulásával folyamatosan csökkent. A hazai teakereskedők egymás után védjegyeztették áruikat, amelyre a választék bővülése miatt is szükség volt. A védjegyek általában az áru eredetére utaltak, megkönnyítették a vevők tájékozódását, és hatékony reklámeszközzé váltak. A századfordulón több mint kétszáz teavédjegyet jegyeztek be, a legismertebb cégek: Dietrich és Gottschlieg, Hoffmann József, Popov Testvérek, Indra Teabehozatali Társaság. A budapesti fióküzletek megnyitása után a postán keresztül vidékre is elkezdtek teát értékesíteni, ellátva így az egész országot. A teákat jól záródó fém tartályokban tárolták és értékesítették, a kiskereskedők boltjaiban szintén fémtartályokban tartották, a vevőkhöz pedig papírzacskóban jutott el. A tea a század elején olyan nagy mennyiségben érkezett hazánkba, hogy reklámozásra szorult (eddig kuriózumként azonnal kelendő volt): naptárokon, plakátokon, prospektusokon hirdették áruikat a kereskedők. Az 1900-as évek elejére a tea a kispolgárság italává vált, az 1930-as években már a munkásosztály mindennapos italaként szerepelt, de feljegyzések tanúskodnak a szegényházakban kiosztott teákról is.

 

Ezekben az években a teafogyasztás szertartása is változni kezdett, az embereknek kevesebb idejük maradt, a lassú, kényelmes összejövetelek kezdtek megszűnni, az akkori őrült tempó következtében a teafogyasztás a mai szokásokra kezdett hasonlítani, és megjelentek a modern, fém teáskészletek, az egyszerűsödött formák, amelyek a praktikumot szolgálták elsősorban. A tömegtermelés megjelenésével egy időben született meg az első villany teafőző is, s ez már korunk teázását jelentette. Aki manapság egy ráérős, századfordulós, beszélgetős teázásra vágyik, látogassa meg a BIG BEN Teaházat, ahol - igaz, hogy a modern technika eszközeivel – elővarázsoljuk a manapság oly ritka élményt.

 

Forrás: http://www.relax.hu/szorakoz/tea/10.htm

 

 

 

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése