a szolgálólány meséje

 Margaret Atwod A SZOLGÁLÓLÁNY MESÉJE Margaret Atwood: The Handmaid’s Tale Fordította: Mohácsi Enikő MARY WEBSTERNEK ÉS PERRY MILLERNEK És látá Rákhel, hogy őnem szüle Jákobnak, irigykedni kezde Rákhel az ő nénjére, és monda Jákobnak: Adj nékem gyermekeket, mert ha nem, meghalok. Felgerjede azért Jákob haragja Rákhel ellen, és monda: avagy Isten vagyok-é én, ki megtagadta tőled a méhnek gyümölcsét? És monda ez: ímhol az én szolgálóm, Bilha, menj be hozzá, hogy szüljön az én térdeimen, és én is megépüljek ő általa. Teremtés könyve, 30. fejezet, 1-3. vers Ám ami engem illet, kimerített, hogy éveken át hiábavaló, haszontalan és hóbortos gondolatokkal álltam elő, s végül, mikor már végképp lemondtam a sikerről, szerencsére véletlenül rátaláltam e javaslatra... Jonathan Swift: Szerény javaslat A sivatagban nincs tábla, mely óva intene, hogy „ne egyél köveket!” Szufi közmondás I. ÉJSZAKA ELSŐ FEJEZET Az egykori tornacsarnokban aludtunk. Lakkozott parkettáján festett csíkok és körök jelezték, hogy ott valamikor mérkőzéseket játszottak; a kosárlabdapalánk gyűrűje megvolt még, ám a hálónak nyoma veszett. A teremben erkély futott körbe a nézők számára, s mintha homályosan, emlékképszerűen éreztem volna a csípős verejtékszagot, elvegyülve finom rágógumi- és parfümillattal, amely a – csak képekről ismert – harangszoknyás, később miniszoknyás, majd nadrágos, fülbevalós, zölddel melírozott tüskehajú lányok felől áradt. Az épületben bálokat is tartottak; ott kísértettek a mindenféle stílusú melódiák, egy fájdalmas-bús dallam, a lüktető dobok, selyemvirágfüzérek, papírfigurák emléke, és egy forgó tükörgömbé, mely fény-pelyhekkel szórta be a táncolókat. Megfakult érzékiség és magány lengte be a termet, s valami megfoghatatlan, megnevezhetetlen várakozás. Emlékszem, hogy sóvárogtunk valami után, aminek a bekövetkeztét mindig vártuk, de már sosem lehetett ugyanaz – mint a kapkodó ölelések a hátsó ülésen a parkolóház félreeső zugában, vagy a tévészobában, lehalkított készülék mellett, miközben csak a képernyő vibrált a hullámzó testek fölött. A jövő után sóvárogtunk. Vajon honnan tanultuk ezt a telhetetlenséget? Benne volt a levegőben, még most is, mint egy elkésett gondolat, miközben megpróbáltunk elaludni a sorokba rendezett priccseken – kellő távolságra egymástól, nehogy beszélgetni tudjunk. Flanellepedőnk volt, akár a gyerekeknek, és régi kincstári pokrócunk az amerikai hadsereg pecsétjével. Szépen összehajtogatott ruháinkat az ágy végében álló székekre raktuk. A lámpákat csak lecsavarták, le nem oltották. Sara és Elizabeth néni cirkált közöttünk; az elektromos sokkoló szíjon lógott a bőrövükről. Lőfegyverük nem volt, azt még rájuk sem bíztak. Fegyvert az őrök viselhettek, akiket az angyalok közül válogattak. Ők csak akkor léphettek az épületbe, ha hívták őket, minket pedig kizárólag sétára engedtek ki, naponta kétszer, kettesével a futballpálya körül, amelyet most szögesdrót kerítés vett körbe. Az angyalok azon kívül álltak, nekünk háttal. Rettegtünk tőlük, ám egyebet is jelentettek számunkra. Bárcsak hátranéznének! Bárcsak társaloghatnánk velük! Talán csereüzletet köthetnénk, gondoltuk, valami alkut, egyezséget. A testünket bármikor bevethetjük. Ilyen ötleteket dédelgettünk. Megtanultunk szinte hangtalanul suttogni. Amikor a nénik nem figyeltek oda, kinyújtott karral megérintettük egymás kezét a félhomályban. Ajakról olvastunk, félrefordított fejünket a matracra szorítva lestük egymás szájmozgását, így tudtuk meg egymás nevét, ágyról ágyra: Alma. Janine. Dolores. Moira. June. II. BEVÁSÁRLÁS MÁSODIK FEJEZET Egy fotel, egy asztal, egy lámpa. Fönn, a fehér plafonon koszorú formájú, domborműves mennyezetdísz, a közepében gipsszel betapasztott üres folt – mintha a szem hiányozna egy arcból. Valaha csillár függhetett ott. Mindent eltávolítottak, amire kötelet köthetne az ember. Egy ablak, két fehér függöny. Az ablakmélyedésben kispárna. Amikor az ablak résnyire nyitva van – csak résnyire nyílik –, beáramlik a levegő, és libegteti a függönyöket. Üldögélhetek ölbe tett kézzel a fotelben vagy az ablakfülkében, és nézhetem. Napfény is jön be az ablakon, s a keskeny parkettlécekből készült csillogó padlóra vetül. Érzem a lakk szagát. A padlón ovális rongyszőnyeg. Kedvelik ezt a stílust: a régies, népművészeti jellegű tárgyakat, melyeket női kezek készítettek üres óráikban, már haszontalanná lett holmikból. Visszatérés a hagyományos értékekhez. Ne pazarolj, és nem fogsz szűkölködni! Engem sem hagynak veszendőbe menni. Miért akarnám? A fotel fölött a falon egy bekeretezett, ám üveg nélküli kép: nyomat egy kék nőszirmokat ábrázoló akvarellről. A virágokat még engedélyezik. Vajon mindegyikünknél ugyanolyan reprodukció, ugyanolyan fotel és ugyanolyan fehér függöny van? Kincstári kellékek? Tekintsd úgy, mintha a seregben lennél, mondta Lydia néni. A fekhely egyszemélyes, a matrac közepesen kemény, rajta fehér gyapjútakaró. Az ágyban semmi sem történik, csak alszom; vagy nem alszom. Igyekszem nem túl sokat gondolkodni. Csak adagolva, ahogy mostanság egyebet is. Sok van, aminek a gondolata is elviselhetetlen. A tépelődés árt az esélyeknek, márpedig én ki akarok tartani. Tudom, miért nincs üveg a kék íriszes vízfestmény előtt, s az ablak miért csak résnyire nyílik, és hogy miért van törhetetlen üvegből. Nem attól félnek, hogy elszökünk. Nem jutnánk messzire. Más menekülési módoktól tartanak, melyeket magunk ellen fordíthatunk, csak élük legyen. Hát igen. E részletektől eltekintve a helyiség lehetne akár egyetemi vendégszoba is, kevésbé előkelő látogatók számára; vagy afféle régi időkbeli albérleti szoba, amilyenben hátrányos helyzetű nők laktak. Mint mi most. A helyzetünk valóban hátrányos – már amelyikünknek van még helyzete. A fotel, a napfény és a virágok azonban nem lebecsülendők. Életben vagyok, létezem, lélegzem, a kezem széttárom a napfényben. Ez a hely nem börtön, hanem kiváltság, ahogy Lydia néni mondta, aki buzgón hitt ebben is, abban is. Kong az időjelző harang. Az idő múlását itt haranggal mérik, ahogy egykor a kolostorokban. Tükör elvétve akad – ez is olyan kolostori. Felkelek a fotelból, s a napfényes részre lépek. A cipőm piros, lapos sarkú – kíméli a gerincet, nem táncra való. A piros kesztyű az ágyon hever. Fölhúzom, eligazgatom az ujjaimon. Az arcomat keretező főkötőn kívül minden piros rajtam: minket a vér színe határoz meg. A bő, bokáig érő ruha felül be van ráncolva a mellet takaró széles gallér alatt, az ujja puffos. A fehér ellenzős főkötő is előírásos viselet; célja, hogy ne lássunk, és minket se lássanak. Nekem sosem állt jól a piros, nem az én színem. Felkapom a bevásárlókosarat, és a karomra akasztom. A szoba ajtaja – azért sem mondom úgy: az én szobám – nincs bezárva. Pontosabban nem csukódik rendesen. Kimegyek a fényes padlójú előtérbe, amelynek fakó rózsaszín futó visz a közepéig – mutatja az utat, mint valami erdei ösvény vagy egy király lába elé terített szőnyeg. A futó ráfordul a főlépcsőre, követem hát lefelé, fél kézzel a kifényesített korlátba kapaszkodva, melyet az egykori szálfából még egy másik évszázadban esztergáltak. A késő viktoriánus családi ház módos, nagy família számára épült. A hallban jókora ingaóra számlálja az időt, s onnan nyílik a hússzínű bútorokkal, nőies ízléssel berendezett utcai fogadószoba is, mely tele van burkolt utalásokkal. Ebben a szobában engem sosem kínálnak székkel, csak állnom vagy térdelnem szabad. A hall elején a bejárati ajtó fölött felülvilágító ablak díszeleg színes, kék és piros virágokat mintázó üvegbetétekkel. Ott, a hall falán lóg az egyik megmaradt tükör. Ha a lépcsőn lefelé menet arrafelé fordítom a fejem, a szemellenzőim közül láthatom magamat a nagy kerek halszemnek tetsző domború tükörben – mint valami torz árnykép, egy mesebeli vörös köpönyeges alak csúf utánzata, amint épp óvatlan lépésre szánva el magát, a vesztébe rohan. Akár egy vérben merítkezett apáca. A lépcső aljában tonett stílusú kalap- és esernyőtartó áll, hosszú, hengeres farúdjai zsenge páfránylevelet utánzó, finom ívben hajló kampókban végződnek. Több esernyő is van benne: egy fekete, az a parancsnoké, egy kék, a parancsnoknéé, és amelyet nekem szántak, a piros. Hagyom a piros ernyőt, ahol van, hisz láttam az ablakból, hogy napos az idő. Kíváncsi vagyok, vajon a parancsnokné a fogadószobában ül-e. Nem mindig üldögél. Néha hallom, ahogy föl s alá járkál, hol nehéz, hol könnyed léptekkel, s sétabotja halkan koppan a fakórózsaszín szőnyegen. Átvágok a hallon, el a fogadószoba, majd az étkező ajtaja előtt, s benyitok a konyhába. Itt legalább nem bútorfényezőszag terjeng. Rita odabent van, áll a felpattogzott fehér zománcfestékes lapú konyhaasztalnál. Szokásos Márta-ruháját viseli, mely fakózöld színével a hajdani műtősruhákat idézi. Szabása az enyéméhez hasonló – hosszú, takarja az alakot –, elé azonban melles kötény van kötve, és hiányzik a főkötő. Házon kívül Rita hordja ugyan a főkötőt, bár nemigen érdekel senkit egy Mártanővér arca. Rita könyékig feltűrt ruhaujja láttatni engedi barna karját. Kenyeret dagaszt – dögönyözi a tésztacipókat, mielőtt még utoljára átgyúrná, és veknit formázna belőlük. Rita meglát, biccent, ám nehéz megmondani, hogy üdvözlésképpen-e, vagy csupán nyugtázza, hogy bejöttem. Lisztes kezét beletörli a kötényébe, majd a fiókból előkotorja az utalványfüzetet. Homlokráncolva kitép három jegyet, és átnyújtja nekem. Kedves arca volna, ha mosolyogna. Zord pillantását nem személyeskedésnek szánja: rosszallása a piros ruhának szól, s annak, amit az jelképez. Tán ragályosnak hisz, mint valami kórt vagy szerencsétlenséget. Olykor hallgatózom a zárt ajtók előtt – ilyesmit azelőtt sose tettem volna. Nem sokáig, mert nem akarom, hogy rajtakapjanak. Egyszer ugyan kihallatszott, amikor Rita azt mondta Corának: – Ennyire mélyre sosem alacsonyodnék le. – Nem is kért senki – felelte Cora. – Vagy ha mégis, tehetnél ellene valamit? – Mennék a telepekre – vágta rá Rita. – Nekik van választásuk. – A nem nőkhöz? Éhen vesznél, vagy isten tudja, mi történne veled – pörölt Cora. – Úgyis elkapnának. Borsót fejtettek; a csukott ajtón át is kiszűrődött a fémtálba hulló borsószemek tompa kocódása. Rita mintha berzenkedve vagy egyetértőn mordult vagy sóhajtott volna. – Különben mindnyájunkért teszik – dünnyögött Cora –, így mondják legalábbis. Ha nem köttettem volna el a petevezetékeimet, s teszem azt, egy tízessel fiatalabb lennék, ugyanerre a sorsra juthattam volna. Amúgy nem olyan rémes. Nem mondhatod, hogy megerőltető munka volna. – Tegye, ha van gusztusa hozzá – felelte Rita. Ekkor benyitottam. A két nő arcáról lerítt: sejtik, hogy meghallottam, kibeszéltek a hátam mögött; ábrázatuk szégyenkező, de kissé dacos is volt. Mintha joguk lenne hozzá. Cora aznap nyájasabb volt, mint szokott, Rita azonban még elutasítóbb. Ma szívesen itt maradnék a konyhában annak ellenére is, hogy Rita mogorva képet vág, és egy szava sincs hozzám. Hátha Cora is előkerül valahonnan a házból, citromolajos üvegével és porolójával a kezében, s Rita főzne egy kávét – a parancsnokok otthonában még akad igazi kávé –, és csak üldögélnénk Rita asztalánál, amely éppannyira nem az övé, mint ahogy az én asztalom sem az enyém, s elcsevegnénk arról, hogy sajog és fáj minden porcikánk, hogy nyilallik a lábunk, és szaggat a hátunk, s a legkülönfélébb nyavalyáinkról, melyeket csintalan gyerek módjára rosszalkodó testünk előidézni képes. Bólogatva hallgatnánk egymás mondókáját, jelezve, hogy igen, tudjuk. Orvosságokat csereberélnénk, és igyekeznénk túltenni egymáson testi gyötrelmeink taglalásában; halk, gyászos, búgó hangon sorolnánk sirámainkat, akár az ereszcsatornán ücsörgő galambok. „Tudom, hogy érted” – ismételgetnénk. Vagy az idősebbektől néha még hallható sajátos szóhasználattal: „Értem, mire célzól” – mintha a hang utazó volna, akit egy távoli célba kellene juttatni. Ami tulajdonképpen igaz. Régen hogy gyűlöltem az efféle társalgást! Most majd elepedek érte. Legalább beszélgetés volt, valamiféle eszmecsere. Vagy esetleg pletykálnánk. A Márták sok mindenről tudnak, pusmognak egymás közt, hordják-viszik a nem hivatalos híreket házról házra. Hozzám hasonlóan nyilván ajtók előtt hallgatóznak, és lesütött szemmel is látnak ezt-azt. Néha sikerült elcsípnem néhány foszlányt súgás-búgásukból. „Halva született, bizony.” Vagy: „Hasba szúrta a lányt egy kötőtűvel. A féltékenység valószínűleg elvette az eszét.” Vagy minő szívfájdító: „A nő vécétisztítót használt. Teljesen kiütötte a pasast, pedig gondolhatod, hogy előtte megkóstolta. Iszonyú részeg lehetett; de rajtakapták az alávaló perszónát.” Jó lenne, ha segíthetnék Ritának kenyeret gyúrni! Belemélyeszteném az ujjaimat a lágy, ruganyos, meleg masszába, amely tapintásra szakasztott olyan, mint az emberi test. Rettenetesen vágyom rá, hogy ruhaanyagon vagy fán kívül egyebet is tapinthassak. Maga az érintés az, amire vágyom. De még ha el is követném azt az illetlenséget, hogy megkérném rá, Rita akkor sem engedné. Túlságosan félne a következményektől. A Mártáknak nem szabad bratyizniuk velünk. A bratyizni, idegen szóval fraternizálni, azt jelenti: fivérként viselkedni, testvériesen bizalmaskodni. Ezt Luké mesélte. Azt mondta, nincs női megfelelője abban az értelemben, hogy nővérként viselkedni. Esetleg a latin alakjából kiindulva hangozhatna úgy: szororizálni. Luké szerette tudni az ilyen részleteket. A szavak eredetét, különös szóhasználatokat. Sokat ugrattam a pedantériája miatt. Rita kinyújtott kezéből elveszem a jegyeket. A rajtuk levő képek mutatják, mit lehet értük kapni: tizenkét tojást, egy darab sajtot és egy barna valamit, ami feltehetően hús akar lenni. Elteszem őket a ruhám ujjába varrt cipzáras zsebbe, ahol az igazolványomat tartom. – Szólj nekik, hogy friss tojást adjanak! – figyelmeztet Rita. – Ne úgy, mint a múltkor. És csirkét hozz, ne tyúkot! Mondd, kinek lesz, akkor nem fognak pocskondiázni. – Rendben – válaszolom mosolytalanul. Minek tegyem ki a kísértésnek, hogy esetleg barátságos legyen velem? HARMADIK FEJEZET A hátsó ajtón távozom, melyen át a tágas, gondozott kertbe jutok: középen pázsit és egy barkás szomorúfűz; körben, a kerítés menti virágszegélyekben épp halványulnak a sárga nárciszok, s tulipánok nyitogatják piros színtől túlcsorduló kelyhüket. A szirmok a tövük felé sötétebb bíborban játszanak, mintha vágott sebből volnának gyógyulófélben. A kert a parancsnokné birodalma. A törhetetlen ablakon át gyakran látom odalent, ahogy párnán térdelve szöszmötöl, széles karimájú kerti kalapján halványkék fátyol van átvetve, mellette egy kosárban olló és kötözőspárga. A fárasztó ásást egy, a parancsnokhoz beosztott őrző végzi, a parancsnokné pedig dirigál, és a botjával mutogat. Sok parancsnokfeleségnek van ilyen kertje – valami, ami fölött rendelkezhet, amivel foglalatoskodhat, és aminek gondját viselheti. Valaha én is kertészkedtem. Még emlékszem a megforgatott föld szagára, a tenyeremben tartott gömbölyű virághagymákra, az ujjaim közt pergő magok tompa zizegésére. Gyorsabban telt úgy az idő. Hébe-hóba a parancsnokné kihozat egy széket, és csak üldögél a kertjében. Távolról olyan békés látvány. Most nincs idelent. Eltűnődöm, hol lehet... nem szeretek váratlanul összeakadni a parancsnoknéval. Talán varrogat a fogadószobában, bal lábát zsámolyra téve az ízületi gyulladása miatt. Esetleg sálat köt a fronton szolgáló angyalok számára. Nehezen hiszem, hogy az angyaloknak szükségük volna ilyesmire. A parancsnokné különben is túl díszes sálakat készít – nem lustakötéssel, mint a többiek, az neki nem kihívás. Az ő sálain fenyőfák sorjáznak, vagy sasok, vagy merev emberfigurák – egy fiú, egy lány, egy fiú, egy lány. Nem felnőttnek, hanem gyereknek valók. Olykor eszembe jut, tán el se küldik ezeket a sálakat az angyaloknak, hanem szétfejtik, és a fonalat ismét gombolyagba tekerik, hogy újra kötni lehessen belőle. Meglehet, így nyújtanak némi elfoglaltságot, cél tudatot a parancsnokfeleségek számára. Én bizony irigylem a kötögetést a parancsnoknétól! Jó érzés, ha könnyen elérhető kis céljai vannak az embernek. Ő vajon mit irigyel tőlem? Nemigen szól hozzám, csak ha elkerülhetetlen. Én szégyent jelentek számára – és kényszerűséget. Öt hete álltunk először szemtől szemben a parancsnoknéval, amikor megérkeztem a mostani szolgálati helyemre. Az őrző, aki az előző posztról idehozott, a főbejárathoz kísért. Eleinte megengedték, hogy az utcai ajtót használjuk, de később elvárták, hogy a hátsón közlekedjünk. Még nem tisztázódtak a viszonyok, korai még, a pontos státusunkat illetően mindenki bizonytalan. Kisvártatva eldől: vagy minden ajtó megnyílik előttünk, vagy kulloghatunk hátul. Lydia néni azt mondta, igyekszik kiharcolni nekünk a főbejáratot. – Tiszteletbeli pozíció a tiétek – hangoztatta. Az őrző megrántotta a harangot, s az ajtó szinte nyomban feltárult. A parancsnokné nyilván mögötte várakozott. Egy Márta-nővérre számítottam, helyette ő állt ott hosszú fakókék pongyolájában, félreismerhetetlenül. – Úgy, te volnál az új – szólt. Nem húzódott félre, hogy beeresszen, csak állt az ajtónyílásban, eltorlaszolva a bejáratot. Éreztetni akarta velem, hogy csak akkor léphetek be a házba, ha ő megengedi. Manapság ilyen talpalatnyi helyekért is megy a lökdösődés. – Igen – feleltem. – Hagyja a verandán – a parancsnokné ezt az őrzőnek mondta, aki a táskámat fogta. A piros műbőr szatyor nem volt nagy. A télikabátot és a melegebb ruhákat tartalmazó másik táska majd később jön. Az őrző letette a táskát, majd tisztelgett a parancsnoknénak. Aztán már csak a lépteit hallottam lefelé a járdán, és ahogy kattant az utcai kapu. Azt éreztem, mintha lehullott volna rólam egy védelmező kar. Olyan elárvult az ember egy új ház küszöbén. A parancsnokné megvárta, amíg a kocsi beindul, és elhúz a kapu elől. Nem néztem az arcára, de lehorgasztott fejjel is láttam belőle egyet s mást: megvastagodott, kék derekát, a sétapálcája elefántcsont gombján nyugvó bal kezét – egykor finom keze lehetett, s még mindig ápolt volt – meg a jókora gyémántokat bütykös gyűrűsujján, melyen enyhén íveltre reszelte a körmét. Mintha gúnyos mosolyt viselt volna az ujján, őrajta csúfolódót. – Bejöhetsz – vetette oda a parancsnokné, azzal hátat fordított, és bebicegett a hallba. – Csukd be az ajtót magad mögött. Becipeltem a piros táskát – kétségkívül ez volt a célja –, aztán bezártam az ajtót. Egy szót sem szóltam. Lydia néni szerint legjobb, ha meg se mukkanunk, hacsak egyenes kérdést nem intéznek hozzánk. – Próbáljátok az ő szemszögükből nézni – javasolta összekulcsolt kezét dörzsölgetve, s arcán ideges, mentegetőző mosoly ült. – Nem könnyű nekik. – Erre – szólalt meg a parancsnokné. Amikor beléptem a fogadószobába, ő már a foteljában ült, bal lába a zsámolyon, amelynek párnázott gobelinhuzatára rózsákkal teli kosár volt hímezve. A kötése a fotel mellett hevert a padlón, átszúrva a tűkkel. Összefont kézzel megálltam előtte. – Úgy – mondta a parancsnokné. Cigarettát vett elő, s ajkai közé csippentette, amíg meggyújtotta. Keskeny ajka volt, így összeszorítva; az apró hosszanti ráncok körülötte a régi rúzsreklámokat idézték. Az öngyújtó csontszínű volt. A cigarettára, gondoltam, a feketepiacról tehetett szert, ami reményt öntött belém. Még most is, hogy voltaképpen nincs többé pénz, létezik feketepiac. Mindig van feketepiac, mindig van valami, amit el lehet cserélni. Ő olyan nő volt, aki kerülgethette a szabályokat. De mim volt nekem, amit áruba bocsáthatnék? Sóvárogva néztem a cigarettát. Számomra a szeszes ital, a kávé és a cigaretta egyformán tilos. – Szóval az öreg hogyishívjáknak nem jött össze – jelentette ki a parancsnokné. – Nem, asszonyom – feleltem. Amolyan nevetésféle hagyta el az ajkát, aztán köhintett. – Pech – fűzte hozzá. – Ez a második helyed, nem igaz? – A harmadik, asszonyom. – Ez neked sem válik nagy dicsőségedre – jegyezte meg a parancsnokné. Megint az a köhintő nevetés. – Leülhetsz. Ezúttal, de nem csinálok rendszert belőle. Leültem az egyik merev hátú szék szélére. Nem akartam bámészkodni a szobában, nehogy udvariatlannak tűnjek, úgyhogy a márvány kandallópárkányt, fölötte a tükröt meg a virágcsokrokat tőlem jobbra pusztán elmosódó árnyakként érzékeltem, a szemem sarkából. Lesz még időm, több is, mint elég, hogy végigmustráljam őket. A parancsnokné arca egy magasságba került az enyémmel. Felismertem, azt hiszem; legalábbis valahonnan ismerős volt. Néhány hajfürtje kilátszott a fátyla alól. Még szőke volt. Akkor arra tippeltem, talán szőkíti – a feketepiacon hajfestékhez is hozzájuthatott –, de már tudom, hogy valóban az. A szemöldökét vékony ívre szedte, amitől folyton meglepettnek látszott, vagy sértettnek, vagy kíváncsinak, akár egy riadt gyerek. A szemöldök alatt azonban fáradtnak tűnő megereszkedett szemhéj takarta csöppet sem fáradt tekintetét: nyíltan ellenséges, vakítóan égkék szeméből sütött az elutasítás. Orra valaha csinoska lehetett, mára azonban túlságosan aprónak tűnt az arcához képest. Nem is igazán kövér, csak nagy lett az arca. A szája sarkából lefelé tartó két redő között pedig az álla összeszorított ökölhöz hasonlított. – A lehető legritkábban akarlak látni – tette hozzá. – Felteszem, te hasonlóan érzel velem kapcsolatban. Nem válaszoltam, hisz az igen sértő lett volna, a nem pedig hamis. – Tudom, hogy nem vagy ostoba – folytatta a parancsnokné. Megszívta a cigarettát, majd kifújta a füstöt. – Olvastam az aktádat. Ami engem illet, üzleti tranzakciónak tekintem a dolgot. De ha bármi baj lesz, mehetsz vissza. Megértetted? – Igen, asszonyom – feleltem. – Ne hívj asszonyomnak! – csattant fel a parancsnokné ingerülten. – Nem vagy Márta-nővér. Meg se kérdeztem, hogyan szólítsam, hisz szemlátomást azt kívánta, bár sose kellene sehogyan se szólítanom. Csalódott voltam. Akkor abban reménykedtem, hátha amolyan idősebb nővérként, anyafiguraként lép majd föl, aki megért és védelmez engem. Az előző helyen a parancsnok felesége javarészt a hálószobájában kuksolt – a Márták szerint vedelt. Szerettem volna, ha ez a nő különb lenne. Hinni akartam, hogy más időben, más helyen vagy egy másik életben akár még kedvelném is. De már az elején érezhető volt, hogy nem fogom megkedvelni, és ő sem engem. A parancsnokné elnyomta félig elszívott cigarettáját a kis díszes hamutartóban, amely a mellette álló lámpaasztalon hevert. Határozott mozdulattal, egyetlen csavarással tette, nem finomkodón odaodaütögetve, ahogy a parancsnokfeleségek többsége. – Ami a férjemet illeti – mondta –, pontosítsunk: ő az én férjem. Azt akarom, hogy ez tökéletesen világos legyen. Holtomiglan-holtodiglan. Jogerősen. – Igen, asszonyom – ismételtem lemondóan. Voltak régen ilyen játék babák, melyeken hátul meg kellett húzni egy zsinórt, és akkor beszéltek; hasonlóan monotonnak, egy bábu hangjának éreztem a saját hangomat is. Meglehet, a nő legszívesebben pofon vágott volna. Meg is üthetnek minket, van rá precedens a Bibliában. De csak kézzel, eszközzel nem. – Ez az egyik, amit kiharcoltunk – szögezte le a parancsnokné, s hirtelen elkapta rólam a tekintetét: lepillantott bütykös, gyémántokkal borított kezére. Akkor eszembe jutott, hol láttam azelőtt. Először a tévében, amikor nyolc-kilenc éves lehettem. Vasárnap reggeleken, amikor anyám sokáig aludt, korán felkeltem, és bementem a mama dolgozószobájába, hogy rajzfilmeket keresgéljek a különféle csatornákon. Időnként, ha egy sem akadt, a gyerekeknek szóló gospelműsort néztem, amelyben bibliai történeteket meséltek, és hálaadó énekeket adtak elő. Az egyik énekesnőt, a vezetőszopránt, úgy hívták, Serena Joy. Hamvasszőke hajú filigrán nő volt, pisze orrát s nagy kék szemét az ég felé fordította himnuszéneklés közben. Tudott sírva mosolyogni, néhány könnycsepp – mintegy végszóra – kecsesen legördült az orcáján, miközben hangja éteri magasságokban szárnyalt tremolózva, erőlködés nélkül. Aztán más vizekre evezett. Ő volt az, Serena Joy, az előttem ülő nő. Vagyis egykor az volt. A helyzet így még reménytelenebbnek tűnt. NEGYEDIK FEJEZET Ballagok a kavicsos úton, amely a hátsó kert határát jelöli takarosan, akár a választék a hajban. Éjjel esett; a fű mindenütt nedves, a levegő párás. Itt-ott giliszták hevernek, félholtan a napfénytől, ám bizonyságul arra, hogy a talaj termékeny; ruganyos, rózsaszín testük ajkakra emlékeztet. Kinyitom a fehér rácsos kaput, s megyek tovább az előkert pázsitja mentén az utcai kapu felé. A felhajtón az egyik őrző épp kocsit mos. Ezek szerint a parancsnok odabent van, az ebédlőn túli saját lakrészében, ahol ideje nagy részét tölteni szokta. Az autó igen drága márkájú, egy Whirlwind; jobb, mint a Chariot, még a lomha, de praktikus Behemothnál is sokkal jobb. Természetesen fekete, amely a tekintély színe, vagy a halottaskocsiké, és hosszú, csillogó. A sofőr szarvasbőrrel törölgeti végig, gyöngéden. Ez legalább nem változott: az, ahogy a férfiak a jó kocsikat becézgetik. A sofőr az őrzők egyenruháját viseli, de a sapkáját hetykén félrevágva, az inge ujját pedig könyékig feltűrve, így jól látszik sötét szőr árnyalta napbarnított karja. A szája sarkából cigaretta lóg, ami azt sejteti, neki is van valamije, amit áruba bocsáthat a feketepiacon. Tudom a nevét: Nick. Tudom, mert hallottam, amikor Rita és Cora róla csevegtek, egyszer pedig hallottam, amint a parancsnok így szólt hozzá: – Nick, nem lesz szükségem az autóra. A személyzet tagjaként itt lakik a garázs fölött. Alacsony rangú: nőt sem utaltak ki neki, egyet sem. Olyan, aki nem számít: valami fogyatékossága lehet, vagy nincsenek kapcsolatai. De úgy tesz, mintha nem tudná ezt, vagy nem bánná. Túlságosan fesztelen, nem elég alázatos. Lehet, hogy ostoba, bár nem hinném. Messziről érződik – szokták mondani –, hogy valami nincs rendben vele, vagy: valami bűzlik körülötte. Alkalmatlan... mint szag. Akaratlanul is eszembe jut, milyen illata lehet. A melegtől nyirkos napbarnított bőr csipetnyi füsttel fűszerezve nem szag, s nem is bűz... Felsóhajtok, mintha beszívnám. A férfi rám néz, látja, hogy figyelem. Franciás, keskeny arca van, csupa szeszélyes sík és szöglet, a szája körül nevetőráncok. Egy utolsót szippant a cigarettából, majd ledobja a kocsifelhajtóra, és eltapossa. Fütyörészni kezd, aztán rám kacsint. Lehajtom a fejem, s félrefordítom, hogy a fehér ellenzős főkötő takarja az arcomat, majd továbbindulok. Kockázatot vállalt, de miért? Mi van, ha feljelentem? Talán csak barátságos próbált lenni. Talán az arckifejezésemet értette félre. Igazából a cigaretta érdekelt. Lehet, hogy próba volt, hogy lássák, mit teszek. Az is lehet, hogy a fickó egy szem. Kinyitom a kaput, majd becsukom magam mögött, közben lefelé nézek, véletlenül sem hátra. A járda piros téglából van. Erre a látványra összpontosítok, e hosszúkás lapokból álló ösvényre, mely szelíden hullámzik, ahogy az eltelt évtizedek alatt a téli fagyok miatt felpúposodott. Habár a színe megkopott, tiszta és frissen mosott. A járdákat sokkal jobban takarítják, mint régen. Kisétálok a sarokra, és várok. Sosem szerettem várni. – Pedig az annak is használ, aki csak áll és vár – mondta Lydia néni. Ezt bemagoltatta velünk. Azt is mondta: – Nem mindnyájatoknak sikerül. Némelyikőtök szikkadt talajra vagy tövisek közé hull. Lesz, amelyikőtök rövid gyökeret ereszt. – Volt egy szemölcs az állán, amely föl-le ugrált, miközben beszélt. Hozzáfűzte még: – Tekintsétek magatokat magoknak – s ezt olyan mézesmázosan és lelkesítőén mondta, mint egy balett-tanárnő a tanítványainak, amikor arra buzdítja a kislányokat, hogy karjukkal felfelé nyújtózkodva képzeljék magukat fának. Állok hát a sarkon, és fának tettetem magam. Fehér főkötős piros alak, hozzám hasonlóan jellegtelen női figura kosárral a karján közeleg felém a járdán. Odaér, s egymás arcába bámulunk a világunkat körülzáró fehér alagúton át. Ő az. – Áldott legyen az Ő gyümölcse! – mondja a bevett köszönési formát. – Az Úr érlelje meg! – felelem a szokott módon. Megfordulunk, s együtt ballagunk tovább a nagy házak mellett a város közepe felé. Kizárólag kettesben mehetünk oda. Állítólag a védelmünk érdekében van így, ami képtelenség, hisz így is túlzottan védelmeznek minket. Az igazság az, hogy ő az én kémem, én pedig az övé. Ha valamelyikünkkel történne valami a napi séta során, és kicsusszanna a hálóból, a másikat vonnák felelősségre. Ez a nő két hete a társam. Nem tudom, mi lett a korábbival. Egy napon egyszerűen elmaradt, s ez a másik jött helyette. Az ember nem kérdezősködik ilyesmiről, mert a válaszokat nem biztos, hogy tudni szeretné. Különben sem kapna válaszokat. A nő kissé teltebb nálam. Barna szemű. Glenének hívják, s nagyjából ez minden, amit tudok róla. Illedelmesen, lehorgasztott fejjel jár, piros kesztyűs kezét elöl összekulcsolva, s oly apró léptekkel, mint egy hátsó lábain tipegő idomított malac. A sétáink alkalmával sosem mondott semmit, ami ne lett volna szigorúan konzervatív, bár, ami azt illeti, én sem. Hátha igazi hívő, szolgálólány a szó legteljesebb értelmében. Nem kockáztathatok. – A háború sikeres, amint hallom – mondja Glené. – Dicsőség Urunknak! – felelem. – Jó időt kaptunk hozzá. – Nagy örömömre szolgál. – Tegnap óta még több lázadót vertek le. – Dicsőség Urunknak! – mondom. Nem kérdezem, honnan tudja. – Kik voltak? – Baptisták. A Kék-hegyekben volt a fészkük. Kifüstölték őket. – Dicsőség Urunknak! Néha azt kívánom, bárcsak fogná be a száját, és hagyna békén, de ki vagyok éhezve a hírekre, bármilyen hírre; még ha álhír is, csak tudasson valamit. Elértük az első torlaszt, a keresztbe rakott, fekete sávos sárga deszkákat az álljt jelentő piros hatszöggel, amilyeneket útépítési munkálatoknál vagy feltúrt csatornáknál is ki szoktak helyezni. A bejárat mellett van néhány lámpás, de nincsenek meggyújtva, hisz nappal van. Fölöttünk, tudom, fényszórók vannak a telefonpóznákon, vészhelyzet esetére, és géppuskások is a bunkerekben, az út mindkét oldalán. A főkötőmtől sem a fényszórókat, sem a bunkereket nem látom, mégis tudom, hogy ott vannak. A torlasz mögött a keskeny bejáratnál két férfi vár ránk a Hit Őrzőinek zöld uniformisában, jelvényük – két, keresztbe tett kard fehér háromszög fölött – ott díszlik válllapjukon és barettjükön. Az őrzők voltaképpen nem katonák. Hétköznapi rendészeti és más alantas munkákra használják őket – amilyen a parancsnokné kertjének felásása például –, és általában vagy bárgyú alakok, vagy öregek, vagy munkaképtelenek, vagy nagyon fiatalok, eltekintve azoktól, akik álcázott szemek. Ez a kettő szinte kölyök még: az egyiknek épphogy serked a bajusza, a másiknak meg pattanásos az ábrázata. Megindítóan fiatalok, de tudom, nem szabad, hogy ez megtévesszen. Sokszor az ifjoncok a legveszélyesebbek, a legfanatikusabbak, ők kapnak leghamarabb a fegyverük után. Még nem tanulták meg, hogy az időben létezünk. Óvatosnak kell lenni velük. A múlt héten lepuffantottak egy nőt, épp itt valahol. Egy Márta-nővér volt. Az igazolványa után kotorászott a ruhája alatt, a fiúk meg azt hitték, bomba van nála. Álruhás férfinak hitték. Előfordulnak ilyen incidensek. Rita és Cora ismerték a nőt. Hallottam, amikor róla beszéltek a konyhában. – Csak a munkájukat végezték – vélte Cora. – Őrzik a biztonságunkat. – Halálos biztonság – dohogott Rita. – Észre sem vette a szerencsétlen. Lőttek felszólítás nélkül. – Baleset volt – mondta Cora. – Olyan nincs! – ellenkezett Rita. – Mindennek célja van. Hallottam, ahogy zörög az edényekkel a mosogatóban. – Hát, legalább kétszer is meggondolja, aki fel akarja robbantani ezt a házat – szögezte le Cora. – Egykutya – felelte Rita. Dühödten mosogatott. – Ilyen értelmetlen halált! – Van rosszabb is – jegyezte meg Cora. – Legalább gyors volt. – Mondhatsz, amit akarsz – vetette oda Rita. – Én jobb szeretném, ha előtte volna időm elrendezni a dolgokat. A két fiatal őrző tiszteleg, három ujját sapkája széléhez érintve. Efféle gesztusok kijárnak nekünk. Elvárják tőlük, hogy tiszteletet tanúsítsanak irántunk – a szolgálatunk természete miatt. A cipzáras ujjzsebünkből elővesszük az igazolványunkat, a fiúk megszemlélik, majd lepecsételik. Egyikük bemegy a jobb oldali bunkerbe, hogy beüsse a számainkat a komputerbe. A zsenge bajuszú, amikor visszaadja az igazolványomat, megpróbál a főkötőm alá kukkantani, hogy lássa az arcomat. Kissé megemelem a fejem, hogy segítsek neki, s ahogy egymás szemébe nézünk, a kölyök elpirul. Az arca hosszúkás, bánatos, akár egy birkáé, nagy szeme azonban egy kutyáé – spánielé, nem terrieré. A bőre sápadt, s szinte betegesen érzékenynek tűnik, mint amilyen egy heg alatt nő. Kedvem volna megsimogatni ezt a sérülékeny arcot. A fiú fordul el végül. Ami történt, apróság volt, alig észrevehető szabályszegés, de az ilyen pillanatokat úgy dédelgettem magamban, mint ahogy gyerekként a cukorkát dugdostam egy fiók mélyén. Az ilyen pillanatok lehetőségek, kémlelőnyílások a világra. Mi lenne, ha eljönnék hozzá éjszaka, amikor magában posztol – bár sosem hagynák, hogy egyedül őrködjön –, és beengedném a fehér fátyol mögé? Mi lenne, ha lehámoznám magamról a piros klepetust, és felfedném magam neki, nekik, a lámpások sejtelmes fényében? Biztosan morfondíroznak néha ezen, miközben naphosszat ácsorognak e torlasznál, amely mellett senki más nem hajt el, csak a hívők parancsnokai hosszú fekete batárjaikban, meg kötelességtudó kék ruhás feleségeik és fehér fátylas leányaik feloldozásokra és ájtatosságokra, vagy zöld ruhás, kövérkés Mártáik, esetleg piros ruhás szolgálólányaik, gyalog. Időnként arra jár a szülészautó, néha pedig egy fekete furgon is, amelynek az oldalára fehér szárnyas szem van festve. Az ablakai sötétre színezettek, az elöl ülő fickókon napszemüveg: kettős homály. A furgonok jóval csöndesebbek a többi autónál. Amikor elhúznak mellettünk, félrenézünk. Ha bentről kihallatszik valami, igyekszünk nem meghallani. Bátorság dolgában senki sem tökéletes. A fekete teherautók meg sem állnak az ellenőrző pontoknál, továbbintik őket. Az őrzők se kockáztatják meg, hogy feltartóztassák őket, kutakodjanak, kétségbe vonják a hatalmukat. Akármit gondolnak is felőlük. Ha egyáltalán gondolnak valamit; ránézésre nem lehet tudni. De nagy valószínűséggel eszükbe sem jut, hogy a ruhájukat a fűre terítsék. Ha fel is merül bennük egy csók gondolata, menten el is vetik, hiszen fényszórók és puskaropogás lenne ilyesmire a válasz. Inkább teszik a dolgukat, és azon méláznak, vajon előléptetik-e őket az agyalok közé, meg hogy kapnak-e valaha engedélyt arra, hogy megnősüljenek, s azután, ha kellő befolyásra tettek szert, és meg is érik azt a kort, talán kiutalnak nekik egy saját szolgálólányt. A bajuszos fiú kitárja előttünk a gyalogosoknak szánt kiskaput, és hátralép, félreáll az útból. Mi áthaladunk, s ahogy távolodunk tőlük, tudom, a két siheder figyel minket. Nekik még nem engedélyezett, hogy nőt érintsenek. Csak a tekintetükkel tapinthatnak meg. Kissé megriszálom a csípőm, érzem, ahogy libben a bő szoknya. Olyan ez, mintha az ember kerítés mögül kukucskálna, vagy kikötött kutyával ingerkedne, az orra előtt csontot lengetve... Elszégyellem magam, hisz ezek a fiúk semmiről sem tehetnek, még túl fiatalok. Aztán rájövök, mégsem szégyellem magam. Élvezem a hatalmat, amit a kutya elé tartott csont jelent. Passzív ellenállás, de ellenállás. Remélem, a srácoknak merevedésük van tőlünk, és kénytelenek lopva a deszkákhoz dörgölőzni. Hadd szenvedjenek éjszaka a priccsükön. Manapság nincs mód levezetődésre, maguknak kell megoldaniuk, az viszont szentségtörésnek számít. Nincsenek képeslapok, filmek, pótszerek; csak én és az árnyékom, távolodóban az úttorlasz mellett vigyázzban álló két fickós kölyöktől, akik hosszan bámulnak utánunk. ÖTÖDIK FEJEZET Megyek az utcán, két példányban. Jóllehet már nem a parancsnok körzetében járunk, azért errefelé is nagy házak vannak. Az egyik előtt egy őrző kaszál. A pázsit mindenütt gondozott, a homlokzatok tetszetősek, tatarozónak; hasonló házakról, kertekről és lakásbelsőkről mutattak szebbnél szebb képeket régen az építészeti magazinokban. Még a néptelenség, az álmos hangulat is ugyanaz. Szinte múzeumnak vélné az ember, vagy makettvárosnak, ahol bemutatják, hogy éltek hajdan az emberek. S ahogy azokon a képeken, azokban a múzeumokban és azokon a városmaketteken, itt sincsenek gyerekek. Ez itt Gileád szíve, ahová nem tud behatolni a háború, csak a televízió képernyőjén. A peremek felől nem vagyunk teljesen bizonyosak, a támadások és ellentámadások szerint változnak; itt, a központban azonban nem mozdul semmi. – A Gileád Köztársaság – mondja Lydia néni –, nem ismer határokat. Gileád benned van. Orvosok laktak itt egykor, jogászok, egyetemi professzorok. Nincsenek többé jogászok, az egyetem is bezárt. Luke-kal sétálgattunk néha ezeken az utcákon. Arról tereferéltünk, hogy majd veszünk egy ilyen ódon, nagy házat, és felújítjuk. Hogy lesz egy kertünk, s benne hinták a gyerekeknek. Mert lesznek gyerekeink. Habár tudtuk, nincs sok esélye, hogy valaha is megengedhetünk magunknak egy ekkora házat, mégis jólesett beszélni róla, ez volt a vasárnapi játékunk. Ekkora szabadságot ma már úgyszólván elképzelni sem tudunk. Befordulunk a sarkon a főutcára, ahol nagyobb a jövésmenés. Autók suhannak el mellettünk, többségük fekete, némelyik szürke vagy barna. Más nőket is látok kosárral a karjukon, egyesek vörösben, mások a Márták fakózöldjében, és vannak, akik olcsó piros-kék-zöld csíkos ruhában, amely a szegényebb férfiak feleségének az ismertetőjele. Gazdaasszonyoknak hívják őket. Ezeknek a nőknek nincs külön rendeltetésük. Mindenfélét csinálniuk kell – már ha képesek rá. Néha feltűnik egy-egy fekete ruhás nő. Özvegyek. Régen többen voltak, de mostanában mintha megfogyatkoztak volna. Parancsnokfeleségeket nem látni a járdán. Csak kocsikban. A cementezett járdán gyermek módjára kerülgetem a repedéseket. Felidézem magamban, milyen cipőket hordtam azelőtt: olykor párnázott sarkú és szellőzőnyílásokkal ellátott futócipőt, melyet sötétben világító, fluoreszkáló csillagok díszítettek. Habár éjjel sosem futottam, csak nappal, és akkor is kizárólag forgalmas útvonalak mellett. Akkoriban a nők nem voltak védettek. Emlékszem az íratlan szabályokra, melyeket minden nő ismert: Ne nyisd ki az ajtót idegennek, akkor se, ha azt állítja, rendőr. Mondd, hogy csúsztassa be az igazolványát az ajtó alatt. Ne állj meg segíteni az út szélén veszteglő motorosnak, mert lehet, hogy csak úgy tesz, mintha lerobbant volna. Hagyd a zárat lenyomva, és hajts tovább. Ha valaki füttyent, ne fordulj utána. Ne menj egyedül mosodába éjszaka. Elmerengek a mosodákról. Hogy mit viseltem, amikor odamentem: rövidnadrágot, farmert, szabadidőalsót. Hogy mit vittem magammal: a saját ruháimat, a saját mosószeremet, a saját pénzemet, melyet én magam kerestem. Eltűnődöm azon, milyen volt, amikor még a magam ura voltam. Most ugyanazokat az utcákat rójuk, piros párokban, és egy férfi sem kiabál trágárságokat utánunk, nem szól hozzánk, nem érint minket. Senki sem fütyül. – Nemcsak egyféle szabadság létezik – mondta Lydia néni. – Van szabadság valamire és szabadság valamitől. Az anarchia napjaiban a valamire való szabadság érvényesült. Most viszont valamitől való szabadságot kaptatok. Ne becsüljétek alá! Jobbra előttünk van az a bolt, ahol az öltözetet rendeljük. Egyesek régi szóval habitusnak nevezik – jó szó rá. A habitust nehéz levetkőzni. Az üzletet, amelynek a homlokzatán jókora, liliom formájú fatábla függ, úgy hívják, a Mezők Lilioma. Látszik még a hely, ahol lefestették a feliratot a liliom alatt, amikor úgy határoztak, hogy még a boltnevek is túl nagy kísértést jelentenek számunkra. Manapság már csak a cégéreik szerint emlegetjük az üzleteket. A Liliom azelőtt mozi volt. Diákok jártak oda; minden tavasszal Humphrey Bogart-fesztivált rendeztek nekik, a női főszereplők Lauren Bacall vagy Katherine Hepburn voltak – öntörvényű, határozott nők. Mélyen kigombolt blúzt viseltek, ami olyasmiket sugallt, amit a feslett szóhoz szoktunk társítani. Ők dönthettek, hogy feslettek legyenek, vagy sem. Ők választhattak. Akkor még mi is választhattunk. – Haldokló társadalom voltunk – mondta Lydia néni –, épp a túl sok választási lehetőség miatt. Nem is tudom, mikor hagyták abba a filmfesztiválokat. Már felnőtt lehettem. Azért nem vettem észre. Nem térünk be a Liliomba, hanem átvágunk az úton, és befordulunk egy mellékutcába. Az első boltnak, ahol megállunk, a cégérén három tojás, egy méh és egy tehén díszeleg. Tej és Méz, így hívják. Hosszú a sor, várakozunk hát, kettesével. Látom, ma narancs is van. Amióta Közép-Amerika a liberteoszok kezére jutott, nehéz narancsot szerezni: hol van, hol nincs. A háború miatt akadoznak a kaliforniai szállítások, s még Florida sem megbízható, arrafelé útakadályokkal vagy a vasútvonalak felrobbantásával kell számolni. Nézem a gyümölcsöt, majd elepedek érte. De nincs nálam narancsjegy. Ha visszamegyek, azt hiszem, megemlítem Ritának. Örül majd neki. Csakugyan, a narancs manapság kisebb szenzációnak számít. A pultnál következők átnyújtják az utalványaikat a túloldalon álló, őrzőegyenruhát viselő férfiaknak. Nem sok beszéd esik, bár van némi mozgolódás: a főkötős fejek ilyenkor, vásárlás közben titkon ide-oda forgolódnak, hátha észrevesznek egy ismerőst vagy valakit még régebbről, akár a Vörös Központból. Egy ismerős arctól, már a látásától is új erőre kap az ember. Bárcsak láthatnám Moirát, hogy tudjam, még létezik! Elképzelni is alig tudom, hogy van egy barátnőm. Glené azonban nem nézelődik. Talán nincs senkije, minden nőnek nyoma veszett, akit csak ismert. Vagy esetleg nem akar feltűnni. Csendben álldogál, lehorgasztott fejjel. Ahogy ott kettes sorban várakozunk, kinyílik az ajtó, és belép két nő, két szolgálólány piros öltözékben, fehér főkötőben. Egyikük igencsak állapotos; nagy hasa diadalmasan domborodik bő ruhája alatt. Mocorgás, sutyorgás támad a helyiségben, mindenkinek elakad a szava; akaratlanul is nyíltan megbámuljuk a várandós nőt, az ujjunk bizsereg, szeretnénk megérinteni. Varázslatos jelenség számunkra, irigységünk, vágyakozásunk és sóvárgásunk tárgya. Ő a zászló egy hegytetőn, az áhított cél, jelképe annak, hogy mi is üdvözülhetünk. Oly nagy izgalom keríti hatalmába a boltban tartózkodó nőket, hogy suttogásuk szinte már hangos beszédre vált. – Ki ez? – hallom mögülünk. – Wayne-é. Nem. Warrené. – Beképzelt – sziszegi valaki. Igaza van. Egy ilyen előrehaladott állapotban levő nőnek nem kellene kijárnia, nem kellene vásárolnia. A hasizmok edzésére való napi séta neki már nem lenne kötelező. Csupán a talaj- és a légző-gyakorlatokat kellene végeznie. Maradhatna a házukban. Veszélyes is lehet, ha kimozdul – az ajtó előtt nyilván egy őrző várja. Most, hogy az élet hordozója, a halál is közelebbről leselkedik rá, ezért különleges biztonsági felügyeletre van szüksége. Féltékenységből, irigységből árthatnak neki – volt rá példa. Manapság minden gyermek várt és kívánt – de nem mindenki által. A nő nyilván szeszélyből korzózik még, félvállról veszi az állapotát – ha már eddig eljutott, és nem történt vetélés. Vagy talán afféle „elhordom a hegyet is a hátamon”-fajta mártír. Amikor felemeli a fejét, és körbetekint, megpillantom az arcát. Igaza volt a mögöttem szólónak. Ez a nő azért jött, hogy magát mutogassa. Sütkérezik a figyelemben, ragyog, minden percét élvezi. – Csönd legyen! – szólal meg az egyik őrző a pult mögött, s mi elnémulunk, akár az iskolás lányok. Glené meg én a pulthoz érkezünk. Átnyújtjuk a jegyeinket, s az egyik őrző beviszi a rajtuk levő számokat a komputerbe, miközben a másik kiadja, amit vásároltunk: a tejet és a tojásokat. Az árut betesszük a kosárba, és megindulunk kifelé a terhes nő és a társa mellett, aki csenevésznek és sorvadtnak hat – velünk együtt – a viselős mellett. Annak pocakja hatalmas, érett gyümölcsre emlékeztet. „Bődületesen nagy” – mondtuk gyerekkoromban. A nő ráfekteti tenyerét a hasára, mintha védelmezné, vagy mintha onnan merítene valamit, erőt, melegséget. Mikor elhaladok előtte, erősen a szemem közé néz – már tudom, kicsoda. Ő is ott volt a Vörös Központban, Lydia néni egyik kedvence. Sosem kedveltem. Régen úgy hívták, Janine. Janine rám néz, s a szája sarka halvány vigyorra húzódik. Lepillant piros ruhám alatt megbúvó lapos hasamra – a főkötő így eltakarja az arcát. Nem látok mást belőle, csak egy keveset a homlokából és rózsaszín orra hegyét. A következő üzlet, ahová betérünk, a Húsból Vagyunk néven ismert, cégére két láncon lógó, disznókarajt ábrázoló fatábla. Itt nem áll különösebben hosszú sor: a hús drága, még a parancsnokok sem fogyasztják mindennap. Glené marhahússzeleteket vesz, már másodszor a héten. Erről majd beszámolok a Mártáknak: élvezettel hallgatják az ilyesmit. Nagyon érdekli őket, miként zajlik az élet más házaknál; az efféle apró-cseprő pletykákból tudják leszűrni, büszkélkedhetnek-e, avagy elégedetlenkedjenek a maguk körülményeivel. Én is átveszem a zsírpapírba csomagolt, zsineggel átkötött csirkét. Ma már nem sok minden készül műanyagból. Emlékszem, milyen töméntelen fehér nejlonzacskót hordtunk haza a bevásárlóközpontokból; utáltam kidobálni őket, és addig tömködtem a mosogató alá, míg eljött a nap, hogy kinyitottam a szekrényajtót, és az egész kupac kiborult a konyhakőre. Luké sokat zsörtölődött emiatt. Időnként fogta, és kihajította az összes tasakot. – Még a fejére húz egyet a kicsi – mondogatta. Hát igen, a kölyköktől kitelik. – Ugyan, sose tenne ilyet – feleltem rá. – Túl nagy már ahhoz. (Vagy túl okos, vagy túl szerencsés.) – Ettől függetlenül belém nyilallt a félelem, és bűntudatom lett a felelőtlenségem miatt. Igaz, akkoriban sok mindent természetesnek vettem, bíztam a sorsban. – Majd a felső szekrényben tartom a zacskókat – ígértem. – Egyáltalán ne tartsd meg őket – mérgelődött Luke. – Semmire se használjuk azokat a vacakokat. – Szemeteszsáknak jók – ellenkeztem. Mire Luke... Elég, sem a hely, sem az idő nem alkalmas erre. Itt mindenki figyel. Félrefordítom a fejem – a tükörüvegben meglátom magam. Ezek szerint már az utcán vagyunk. Embercsoport közeleg felénk. Turisták, ha jól nézem, Japánból; városnéző úton levő kereskedelmi delegáció lehet, történelmi nevezetességekre vagy helyi jellegzetességekre kíváncsiak. Apró termetűek, és ízlésesen öltözöttek; mindegyikük kezében fényképezőgép, mindegyikük arcán mosoly. Csillogó szemmel nézelődnek, ide-oda billegetve a fejüket, akár a vörösbegyek; még a vidámságuk is tolakodó, mégsem tudom levenni róluk a tekintetem. Jó ideje nem láttam nőket ilyen rövid szoknyában. Épp csak takarja a térdüket, alatta a lábszáruk kirívóan meztelennek látszik a vékony harisnyában. Magas sarkú cipőiken a pántok mintha rafinált kínzóeszközök volnának. A nők úgy egyensúlyoznak tűsarkaikon, mintha gólyalábakon járnának, s derékban kissé meghajolva kinyomják a feneküket. A fejük fedetlen, szemérmetlenül közszemlére téve szexualitásra felhívó fekete hajukat. Vörös rúzsos ajkuk szájuk nedves üregére tereli a hangsúlyt, akár a nyilvános illemhelyek falait hajdan borító firkálmányok. Megtorpanok. Glené hasonlóképpen, s tudom, ő sem képes levenni a szemét a nőkről. A látvány egyszerre elbűvöl és taszít minket: valósággal meztelennek tűnnek. S mily kevés idő kellett hozzá, hogy ezekről a dolgokról így megváltozzon a felfogásunk. Eszembe jut: én is így öltöztem egykor. Az szabadság volt. Elnyugatiasodás, szokták rá mondani. A japán turisták csicseregve jönnek felénk, s már késve fordítjuk el a fejünket: meglátták az arcunkat. A tolmácsuk szokványos kék öltönyt és piros mintás nyakkendőt visel – nem hiányozhat a szárnyas szemet mintázó nyakkendőtű sem. Kiválik a csoportból, s odalép elénk, elállva az utat. A turisták felzárkóznak mögéje; egyikük felemeli a kameráját. – Bocsássanak meg – szólít meg mindkettőnket egész udvariasan. – Azt kérdezik, lefényképezhetike önöket? A földre szegezett tekintettel nemet intek a fejemmel. Csak a fehér főkötőt szabad látniuk, az arcunkból pedig az állunkat és legfeljebb a szánkat. A szemet tilos. Gondosan kerülöm a tolmács tekintetét. Majd mindegyikük szem, legalábbis úgy hírlik. Jobban tudom, semhogy igent mondjak. – Az erény a láthatatlanságban rejlik – mondogatta Lydia néni. – Sose feledjétek! Akit látnak, akit meglátnak – itt megremegett a hangja –, az felér a behatolással. Nem engedhetitek, hogy belétek hatoljanak, lányok! – Lányoknak hívott minket. Glené mellettem szintén hallgat. Vörös kesztyűs kezét elrejtette a ruhaujjában. A tolmács visszafordul a japánokhoz, csacsog nekik valamit staccatóban. Tudom, mit kell mondania, ismerem a szöveget. Elmagyarázza nekik, hogy az itteni nők másféle szokások szerint élnek, s ha valaki a fényképezőgép lencséjén át megbámulja őket, az számukra a megbecstelenítéssel egyenértékű. Meredten nézem a járdát, a nők lába egészen megbabonáz. Egyikük nyitott orrú szandált hord, kilátszanak rózsaszínűre festett lábkörmei. Felrémlik a körömlakk illata, meg ahogy felgyűrődött, ha túl korán kentem föl a második réteget. Emlékszem, hogyan siklott a vékony harisnyanadrág fel a bőrömön, meg hogy milyen érzés volt a lábujjaimnak a kivágott orrú cipőben, ahogy az egész testsúlyom rájuk nehezedett. A festett ujjú nő is ugyanúgy toporog, egyik lábáról a másikra. Szinte a lábamon érzem a cipőjét. A körömlakkillattól pedig éhség fog el. – Bocsássanak meg – szólal meg ismét a tolmács, hogy magára vonja a figyelmünket. Biccentek, jelezve, hogy hallottam. – Egy úr azt szeretné tudni, boldogok-e – közvetíti a kérdést. El tudom képzelni, hogy kíváncsiak rá: Vajon boldogok? Lehetnek egyáltalán boldogok? Magamon érzem csillogó fekete szemüket, meg ahogy kissé közelebb hajolnak, hogy hallják a válaszunkat, különösen a nők, de a férfiak is: hogy mit felelnek ezek a titokzatos, tiltott, izgalmas csodabogarak. Glené nem szól, hallgat. Pedig a némaság néha ugyanolyan veszélyes. – Igen, nagyon boldogok vagyunk – motyogom végül. Valamit mondanom kell. És mi mást mondhatnék? HATODIK FEJEZET A Húsból Vagyunktól egy háztömbnyire Glené megtorpan, mintha tétovázna, merre forduljon. Választhatunk. Mehetünk ugyanarra visszafelé, vagy tehetünk egy hosszabb kerülőt. Persze tudjuk, melyiket választjuk, mert mindig úgy teszünk. – Szeretnék a templom felé menni – mondja Glené szinte ájtatosan. – Rendben – válaszolom, pedig éppolyan jól tudom, mint ő, hogy valójában mit akar. Ballagunk kényelmesen. Tűz a nap, az égen bolyhos fehér felhők – azok a fajták, melyek fejetlen birkákra hasonlítanak. A szemellenzőnk, vagyis a főkötőnk miatt nem igazán látunk felfelé, sem az eget, sem semmit teljes egészében. Apránként, gyors föl-le, jobbra-balra fejmozdulatokkal azonban be tudjuk fogni a külvilágot – megtanultuk „kiporciózva” látni. Jobbra van egy utca, amely levisz a folyóhoz – ha szabad volna arra járnunk. Egy csónakház áll arra, ahol valamikor a szkiffeket tartották, és néhány híd; fák, zöldellő part, ahol üldögélni lehetett, és bámulni a vizet meg a csupasz karú srácokat, ahogy a versenyek végén győzelemittasan a nap felé emelték evezőjüket. A folyó felé sorakoznak a tündérmesébe illő tornyokkal tarkított, fehérre, aranyra és kékre festett régi kollégiumok – ma ki tudja, mire használják őket. A múlton merengve mindig a szép dolgok jutnak az eszünkbe. Hinni akarjuk, hogy akkor minden olyan volt. A labdarúgó-stadion is arrafelé van, ott tartják a férfiak feloldozásait. No meg a futballmérkőzéseket. Meccseket még mindig rendeznek. Többé nem járok le a folyóhoz, sem a hidakon nem megyek át. És földalattira sem szállhatok fel, pedig van itt a közelben egy állomás. Nekünk nem szabad, őrzők állnak a bejáratánál; nincs semmilyen hivatalos okunk rá, hogy lemenjünk az aluljáróba, és metróval utazgassunk a folyó alatt a belvárosba. Ugyan mi keresnivalónk lenne ott? Biztosra vennék, hogy valami rosszban sántikálunk. A templom elég kicsi, s több száz éves, az egyik legkorábban épült. Már nem használják, csupán múzeumként működik. Odabent a festmények hosszú sötét ruhás, fehér főkötős nőket és feketébe öltözött, zord arcú, tisztes férfiakat ábrázolnak. Az elődeinket. Az épületbe szabad a bejárás. Nem térünk be mégsem, csak állunk az ösvényen, és nézzük a temetőt. Réges-régi, patinás sírkövek málladoznak odabent, rajtuk – memento mori! – koponyák és lábszárcsontok, pufók angyalok és szárnyas homokórák, a későbbi századokból pedig urnák és szomorúfüzek emlékeztetnek a gyászra és az elmúlásra. A sírokkal nem bíbelődtek, sem a templommal. Csak a közelmúlt történelme kelt megütközést bennük. Glené lehorgasztja a fejét, mintha imádkozna. Minden alkalommal így tesz. Meglehet, neki is van valakije, akit elvesztett: férj, gyerek. Bár nem igazán hiszem. Olyan nőnek tartom, akinek minden cselekedete színlelés, tettetés. Gondolom, azért csinál ilyeneket, hogy jó benyomást keltsen. Nagyon igyekszik jó képet vágni a dolgokhoz. Persze én is ilyennek tűnhetek az ő szemében. Hogy is lehetne másképp? Végül hátat fordítunk a templomnak, aztán jöhet az, amit igazából látni jöttünk: a Fal. A Fal ugyancsak sok évszázados építmény; száz évnél biztosan idősebb. A járdákhoz hasonlóan szintén piros téglából készült, s valaha egyszerű, de mutatós lehetett. Most őrszemek állnak a kapuiban, fölé otromba, új fényszórókat szereltek fémoszlopokra, szögesdrótot az aljára, a tetejét pedig betonba nyomkodott üvegszilánkokkal rakták ki. Senki sem önként megy át azokon a kapukon. Az óvintézkedések a kitörni akarók ellen irányulnak, ám az elektronikus riasztórendszer miatt a lehetetlenséggel határos bentről akár csak a Falig is eljutni. A főbejárat mellett hat holttest lóg, a nyakuknál felakasztva, a kezük elöl összekötözve, félrefittyedt fejükön fehér zsák. Ezek szerint kora reggel a férfiak feloldozást tartottak. Nem is hallottam a harangokat. Úgy látszik, hozzászoktam. Mintegy varázsütésre mindketten megtorpanunk, s földbe gyökerezett lábbal nézzük a holttesteket. Nem baj, ha nézzük. El is várják tőlünk: azért lógnak a Falon. Olykor napokig ott hagyják őket, amíg egy új transzport nem érkezik, addig is hadd lássák lehetőleg minél többen. A tetemek kampókon lógnak. A kampókat pontosan e célból süllyesztették a Falba. Némelyik üres. Egészen olyanok, mint amilyeneket a karprotézisek végére illesztenek. Vagy mintha fordítva és ferdén elhelyezett acél kérdőjelek volnának. A legrosszabbul a holttestek fejére húzott zsákok hatnak rám; kellemetlenebb, mintha látnám az arcukat. Ettől rongybabáknak tűnnek, amelyeknek még nem rajzolták meg az arcát; vagy madárijesztőknek, s bizonyos értelemben azok is: elrettentésül szolgálnak. Vagy mintha eleve zsákfejük volna, melyet valami meghatározhatatlan anyaggal – liszttel vagy gyurmával – töltöttek meg. És a látszatra hiányzó fejeknek kétségkívül súlyuk van, húzza őket lefelé a gravitáció, pedig a hozzájuk tartozó testekben már nincs élet, amely felemelné őket. „Lenullázott” fejek. Ám ha alaposan megnézzük őket, a fehér vászon alatt szürkén, elmosódottan kirajzolódnak az arcvonások: szénszemű hóemberfejek sejlenek át, melyekből kihullott a répaorr. Olvadó fejek. Az egyik zsákon azonban, a száj tájékán, vér szivárgott át. Kis piros ajkat fest a fehér anyagra, amilyet óvodások pingálnak vastag ecsettel. Mosolyt gyerekszemmel. Végül már csak erre a véres mosolyra tudok figyelni. A zsákok ezek szerint mégse hóembereket takarnak. Mindegyikükön fehér köpeny van, amilyet orvosok vagy tudósok hordanak. Nem csak őket, másokat is üldöznek, de ma reggel nyilván ők voltak soron. A nyakukban tábla lóg, az azon lévő, emberi magzatot ábrázoló rajzról tudni, mi miatt végezték ki őket. Orvosok voltak hát, régen, amikor az ilyesmi még legális volt. Angyalcsinálók, vagy minek hívták őket. Most a kórházi nyilvántartások alapján kutatnak utánuk, vagy még valószínűbben – mivel a kórházak megsemmisítették az efféle feljegyzéseket, amikor világossá vált, mi fog történni – informátorok közreműködésével, akik vagy egykori nővérek lehettek – legalább ketten, minthogy egyetlen nőtől származó bizonyíték nem elegendő –, vagy egy másik orvos, aki így remélte menteni a maga irháját; de lehetett akárkicsoda, egy megvádolt személy, aki most beárulta valamelyik ellenségét vagy találomra valaki mást elkeseredett vagdalkozásában. Csakhogy az informátoroknak se mindig kegyelmeznek. Ezeket a férfiakat, mondták, háborús bűnösökként kezelik. És nem mentség, hogy amit műveltek, hajdan legális volt: a bűnük el nem évülő. Gaztettet követtek el, és példát akarnak statuálni velük. Pedig aligha van szükség erre. Manapság épelméjű nő nem szakíttatná meg a terhességét, ha van olyan szerencséje, hogy megfogan. Azt várják tőlünk, hogy gyűlöletet és megvetést erezzünk e holttestek iránt. Számomra mást jelentenek. Szerintem ezek a Falon függő tetemek időutazók, nem e korból valók. A múltból keveredtek ide. Velük kapcsolatban ürességet érzek. Olyasmit, amit nem lenne szabad. Félig-meddig megkönnyebbülést, mert egyikük sem Luke. Luke nem volt... nem orvos. Rápillantok a vörös mosolyra. Ugyanolyan vörös, mint Serena Joy kertjében a tulipánok, melyek mintha a szirmuk tövénél gyulladásban volnának. A szín ugyanaz, bár nincs összefüggés. A tulipánok nem véreznek, a piros mosoly pedig nem virág, és egyik sem magyarázza a másikat. A tulipán nem ok arra, hogy kételkedjünk az akasztott emberben, és vice versa. Mindkettő valóságos, létező. Ilyen valóságok közt kell eligazodnom napról napra, minden lehetséges módon. Rengeteg erőfeszítésembe kerül, hogy különbséget tudjak tenni a dolgok között. Márpedig szükség van rá. Világos elmével kell látnom a történéseket. A mellettem álló nő remeg, érzem. Csak nem sír? Ettől még derekabbnak látszik tán? Nem áll módomban kideríteni. Ami engem illet, erősen szorítom a kosár fülét. Semmiképp sem adom ki magam. – Szokványos az – mondta Lydia néni amihez hozzászoktatok. Meglehet, ez ma még nem tűnik szokványosnak számotokra, de idővel az lesz. Szokványossá válik. III. ÉJSZAKA HETEDIK FEJEZET Az éjszaka az enyém, az én időm, amikor azt tehetek, amit akarok mindaddig, amíg csöndben vagyok. Amíg meg se mozdulok. Amíg nyugodtan fekszem. Eszembe jut a fekszik és a fektet szavak közötti különbség. Az utóbbi a férfiak szavajárása volt a nővel hálásra. Úgy mondták: lefektetném azt a nőt. Persze csak találgatok. Nem igazán tudom, hogy mondták hajdan a férfiak. Csak emlékszem a szavakra. Fekszem hát a szobában a mennyezet gipsszel betömött szeme alatt, a fehér függönyök mögött, a szépen eligazgatott lepedőn rendes lány módjára, és kilépek a saját időmből oda, ahol nincs idő, helyesebben van, csak nem akaródzik kikerülnöm onnan. Az éjszaka az én szabad időm, akkor szórakozom. Hova menjek hát? Valami jó helyre. Moira az ágyam szélén ült piros kezeslábasban, bokáját a térdére támasztva, egyik fülében fülbevaló fityegett, sárga foltos tömzsi ujjai közt cigaretta füstölgött, s körmeit aranyszínűre lakkozta, hogy különcnek látsszon. – Gyerünk sörözni! – nógatott. – Telehamuzod az ágyamat – szóltam rá. – Ha jönnél, ez a baj is megoldódna – vágta rá Moira. – Még fél óra – feleltem. A másnapi dolgozatra készültem. Mi is volt az? Pszichológia, angol, közgazdaságtan? Efféle tárgyakat tanultunk akkoriban. A padlón szertelen összevisszaságban nyitott könyvek hevertek, lapjaikkal lefelé. – Menjünk már! – unszolt Moira. – Ki sem kell festened magad, csak én leszek ott. Amúgy miről szól a dolgozatod? Én most írtam egyet a randierőszakról. – Randierőszak – ismételtem. – De nagyon trendin hangzik! – Ha-ha! – legyintett Moira. – Na, vedd a kabátod? – kapta fel végül maga, és odadobta nekem. – Ugye adsz kölcsön öt dolcsit? Volt, hogy a parkot idéztem föl, ahol anyámmal jártam. Hány éves lehettem? Hideg volt, meglátszott a leheletünk. Felrémlett a vigasztalan táj – a kopasz fák, a szürke égbolt, a két kacsa a tóban. A zsebemben kenyérmorzsa, éreztem az ujjaimmal. Ez az: anya azt mondta, megyünk kacsákat etetni. De néhány nő könyveket égetett a parkban, anya igazából miattuk jött. A barátnőivel akart találkozni. Hazudott nekem. A szombatokat pedig nekem ígérte. Duzzogva hátat fordítottam neki, odamentem a kacsákhoz, de a tűz visszacsalogatott. Volt néhány férfi is a nők között, és láttam, hogy a könyvek valójában magazinok. Alighanem benzint locsoltak rájuk, mert a lángok igen magasra csaptak; aztán hozzáfogtak kiborogatni a dobozokból az újságokat, egyszerre mindig csak keveset. Egy páran énekelni kezdtek; bámészkodók gyűltek köréjük. Az arcukról sugárzott a boldogság, szinte eksztázisba estek. A tűz alkalmasint kivált ilyet. Még anyám arca is – amely pedig rendszerint nyúzott volt, és sápadt – piros-pozsgásnak és vidámnak tűnt, akár egy karácsonyi képeslap. Emlékszem egy nagydarab, kormos ábrázatú nőre, akinek narancssárga kötött sapka volt a fején, és megkérdezte: – Akarsz te is dobni egyet, aranyom? – Hány éves is voltam? – Így szabadulunk meg a silány szeméttől – kuncogott. – Megengeded neki? – kérdezte anyámtól. – Ha akarja – felelte anyám; szokása volt, hogy a jelenlétemben úgy beszélt rólam, mintha ott sem volnék. A nő a kezembe nyomott egy képes újságot. Meztelen, csinos nő volt rajta, összekötözött kézzel egy láncon lógott mennyezetről. Érdeklődve szemléltem. Nem ijesztett meg. Azt gondoltam, hintázik, mint Tarzan a liánon, a tévében. – Ne hagyd, hogy nézegesse – szólt oda anyám. – Rajta – unszolt a nő –, dobd be a tűzbe hamar! Behajítottam az újságot a lángok közé. A tűz szele végigpörgette a lapokat; jókora izzó papírfoszlányok – rajtuk női testrészek – táncoltak a levegőben, s égtek fekete hamuvá a szemem láttára. Mi van? Mi történik? Tudom, elveszítettem ezt az időfonalat. Tűk, tabletták vagy valami ilyesmi lehetett. Különben nem esett volna ki ennyi idő. – Sokkot kapott – mondták. Őrjöngő hullámverésnek ható ordítozás és zűrzavar közepette tértem magamhoz. Bénult nyugalomra emlékszem. Meg arra, hogy sikoltoztam, legalábbis úgy éreztem, bár lehet, hogy csak susogtam: – Hol a lányom? Mit tettek vele? Nem tudtam éjjel van-e vagy nappal; csupán villódzást észleltem. Kisvártatva megint székeket láttam, aztán egy ágyat, majd egy ablakot. – A lánya jó kezekben van – mondták. – Olyan emberekkel, akik méltók rá. Maga méltatlan, de a gyereknek a legjobbat akarja, ugye? Mutattak egy fényképet a kislányomról: a szabadban állt valahol a fűben, komor, közönyös arccal. Szőke haját szorosan hátrakötötték. Egy ismeretlen nő fogta a kezét. A kicsi alig ért a nő könyökéig. – Megölték – nyögtem. Úgy nézett ki, akár egy angyal: fennkölt volt, megközelíthetetlen, légies. Sosem láttam olyan ruhát, amilyet viselt – fehér volt, és földig ért. Szeretném hinni, hogy ez csak egy kitalált történet. Hinnem kell. Muszáj. Azoknak, akik el tudják hitetni magukkal, hogy mindez csak mese, jobbak az esélyeik. Ugyanis ha ez csupán kitaláció, akkor befolyással lehetek a végkifejletre. Akkor a mesének egyszer vége lesz, ami után a való élet következik. Folytathatom ott, ahol abbahagytam. Pedig ez nem mese, csak mesének tűnik, ahogy elmondom. Mondom, nem írom, mert nincs mivel írnom, hisz az írás úgyis tilos. Ám ha ez mese, még ha csak az én fejemben létezik is, nyilván mesélem valakinek. Az ember nem mesél csak úgy magának. Mindig van valaki, aki hallgatja. Még akkor is, ha nincs senki. Egy történet olyan, mint egy levél. Kedves Te, ez a megszólítás. Csak így egyszerűen te, név nélkül. Ha nevet fűznék hozzá, az hozzákötne téged a való világhoz, ami kockázatos, veszélyes: ki tudja, mik a kilátásaid odakint, milyenek az életben maradási esélyeid? Te, te, ismételgetem, mint valami régi szerelmes dalban. A te szó jelentheti azt, hogy egynél több. A te szó jelenthet ezreket. Nem vagyok közvetlen veszélyben, mondanám neked. Majd úgy tennék, mintha hallanál. De hiába, mert tudom, hogy nem hallhatsz. IV. VÁRÓSZOBA NYOLCADIK FEJEZET A jó idő kitart. Csaknem júniusi meleg van, régen ilyenkor előszedtük a nyári ruháinkat, szandáljainkat, és elnyaltunk egy tölcsér fagylaltot. A Falon három újabb tetem lóg. Egyikük egy pap, még mindig rajta van a fekete reverenda. A tárgyalás miatt adták rá, pedig a lelkészek már évek óta – a felekezetközi háborúk kezdete óta – nem hordanak ilyet, mert túlságosan feltűnőek benne. A két másik holttestnek bíborvörös tábla lóg a nyakában, melyen az áll: NEMI ELTÉVELYEDÉS. Az őrzőegyenruhát rajtuk hagyták. Valószínűleg együtt érték tetten őket. Vajon hol? Egy kaszárnyában, egy zuhanyozóban? Nehéz megmondani. A piros szájú hóember eltűnt. – Indulnunk kell vissza – szólok oda Glenének. Mindig én mondom ki e szavakat. Olykor az az érzésem, hogy ha nem tenném, a nő örökre idegyökerezne. Vajon gyászol, vagy kárörömmel szemléli a kivégzetteket? Még mindig képtelen vagyok megállapítani. Glené szó nélkül megfordul – mintha hangvezérelt volna, vagy mintha kis olajozott kerekeken pördülne meg egy zenélődoboz tetején. Utálom a szolgálatkészségét, utálom az alázatos főhajtását, amitől olyannak hat, mintha erős széllel szemben szegné le a fejét. Pedig szél se fúj. Otthagyjuk a Falat, s ballagunk visszafelé, amerről jöttünk a meleg napsütésben. – Gyönyörű májusi nap van – jegyzi meg Glené. Inkább érzem, mint látom, hogy kissé felém fordított fejjel várja a választ. – Igen – felelem. – Dicsőség Urunknak! – teszem hozzá utólag. A májusi nap – mayday – évekkel ezelőtt vészjelzés volt valamelyik háborúban, melyről a középiskolában tanultunk. Folyton összekevertem őket, de ha kicsit figyelt az ember, a repülőgépekről megkülönböztethetők voltak. A „mayday” jelentését mégis Luke magyarázta el. „Mayday, mayday!” – kiabálták a pilóták, akiknek eltalálták a gépét, vagy amikor a tengeren hajót ért találat – ők is ezt üzenték volna? Talán a hajókról SOS-t. Bárcsak utána tudnék nézni valahol! A győzelemre is volt valami, talán Beethoventől, valamelyik háborúban. – Tudod, honnan ered? – kérdezte Luke. – Mármint a mayday. – Nem – feleltem. – Miért pont ezt a fura szót használják erre, nem igaz? Mindez újságböngészés és kávézás közben, vasárnap reggelente, mielőtt a kicsi megszületett volna. Akkor még voltak újságok. Az ágyban olvasgattunk. – A francia m’aidez-ből. Azt jelenti: Segíts! Kisebb gyászmenet közeledik: három nő, mindegyikük fejfedőjére fekete fátyol borul. Egy gazdaasszony, meg két másik – talán a barátnői –, ők a siratóasszonyok. Csíkos ruhájuk elnyűtt, az arcuk elgyötört. – Majd ha jobb idők jönnek – mondta Lydia néni –, senki sem lesz többé gazdaasszony. Az elöl haladó nő az elhunyt hozzátartozója, az anya; kis fekete urnát tart a kezében. Az urna mérete elárulja, mennyi idős lehetett a magzat, amikor elhalt, és levált az anyaméh faláról. Két-három hónapos, túl fiatal ahhoz, hogy meg lehetett volna állapítani, torzszülött-e vagy sem. Az idősebbek és a szülés közben meghalt csecsemők koporsót kapnak. Megállunk, tiszteletből, amíg elmennek előttünk. Vajon Glené ugyanazt érzi, amit én? Hogy éles fájdalom hasít belé? A szívünkre tesszük a kezünket, úgy tudatjuk az idegen nőkkel, hogy együtt érzünk velük fájdalmukban. Az anya mogorván néz ránk a fátyla alól. Az egyik sirató félrefordítja a fejét, és a járdára köp. A gazdaasszonyok nem kedvelnek minket. Elballagunk az üzletek mellett, s újra a torlaszhoz érkezünk. A fiúk átengednek. Haladunk tovább a nagy, lakatlannak tűnő házak és makulátlan gyep között. A sarkon, nem messze a háztól, ahová beosztottak, Glené megáll, s felém fordul. – Az Ő tekintete előtt – köszön el, ahogy illik. – Az Ő tekintete előtt – válaszolom, amire Glené biccent egyet. Tétovázik, mintha mondani akarna még valamit, aztán elfordul, és megindul az utcán. Figyelem. Mintha csak tükörbe néznék, amelytől épp távolodom. A felhajtón Nick még mindig a Whirlwindet fényezi. A hátsó krómozott lökhárítónál tart. Kesztyűs kézzel megfogom a kilincset, lenyomom, belököm. A kapu kattanva zárul be mögöttem. A tulipánok immár lángoló vörösek, boroskupából serleg formájúra tárultak... feltárulkoztak, de mi végre? Hisz üresek. Végül úgyis elnyílnak, magukból kifordulva, mint egy késleltetett robbanás, s a szirmok repeszszilánkok módjára lökődnek szerteszét. Nick felpillant, s fütyörészni kezd. Aztán megkérdi: – Jót sétált? Bólintok, de hangtalanul. Nem szabadna megszólítania. – Természetesen lesznek, akik próbálkoznak – mondta Lydia néni. – Minden test gyarló. – Minden test fű – javítottam ki magamban a tévedését. – Nem tehetnek róla – folytatta –, Isten ilyennek alkotta meg őket, de titeket nem. Ti mások vagytok. A ti dolgotok megszabni a határokat. Később még hálásak is lesznek. A parancsnokné kint üldögél a hátsó kertben, a székben, melyet kihozatott. Serena Joy, micsoda idétlen név. Régen hajfixálót hívtak így. Serena Joy – jól mutatna feliratként egy flakonon, amelynek az elején arany csipkés szegélyű rózsaszín ovális háttérben egy női fej látszik profilból. Annyi név közül választhatott volna, miért épp ez tetszett neki? Régen nem ez volt az igazi neve, hanem Pam. Olvastam az életrajzát valami hírmagazinban, jóval azután, hogy először énekelni láttam az egyik vasárnap reggeli műsorban, miközben anyám még szunyókált. Akkorra olyan híresség lett, hogy a Times vagy a Newsweek érdemesnek találta arra, hogy közölje az életrajzát. Akkortájt már nem énekelt, hanem beszédeket mondott. Ahhoz nagyon értett. Az otthon szentségéről szónokolt, arról, hogy a nőknek a családi tűzhelyet kellene őrizniük. Serena Joy maga nem így tett, s mulasztását úgy tüntette föl, mintha a köz javáért tenné. Ez idő tájt valaki megpróbálta lelőni, de elvétette; a mögötte álló titkárnőjét találta el. Valaki más bombát helyezett el az autójában, de az idő előtt felrobbant. Egyesek úgy vélték, Serena maga tette oda, hogy rokonszenvet ébresszen maga iránt. Ennyire felforrósodott a helyzet. Luke-kal együtt – már fürdőköpenyben, a lefekvés előtt itókánkat szopogatva – láttuk őt néha a késő esti hírekben. Figyeltük lakkozott haját és túlfűtöttségét, meg ahogy képes volt könnyeket hullatni, amikor csak akart, és olyankor elkenődött az arcán a szemfesték. Akkor már erősebben sminkelte magát. Mulatságosnak találtuk. Illetve Luke találta annak. Én csak úgy tettem, mintha ugyanazt gondolnám. Nekem valójában kissé ijesztő volt. Annyira komolyan beszélt. Serena már nem szónokol többé. Elnémult. Otthon tartózkodik, ami úgy tűnik, nincs igazán ínyére. Mennyire dühítheti, hogy a szaván fogták! A tulipánok felé néz. A botja mögötte hever a füvön. Az arcélét látom, ahogy elhaladtomban röpke pillantásokat vetek rá. Megbámulni nem tanácsos. A profilja már nem olyan tökéletesen szabályos, az arca valahogy besüppedt. Eszembe jutnak azok a föld alatti folyók fölé épült városok, ahol egyetlen éjszaka házakat és egész utcákat nyelt el váratlanul a sártenger, vagy azok a bányászvárosok, amelyek beroskadtak az alattuk húzódó bányajáratokba. Valami hasonló történhetett Serenával is, miután felismerte, mivé fajultak a dolgok. Rám se hederít. Semmi jelét nem adja annak, hogy észlelné a jelenlétemet, noha tudja, hogy ott vagyok. Lerí róla, hogy tudja; messziről szaglik, mint a megsavanyodott tej. – Nem a férjektől kell óvakodnotok – figyelmeztetett minket Lydia néni –, hanem a feleségektől. Mindig próbáljátok meg elképzelni, mit érezhetnek. Persze hogy neheztelnek majd rátok. Ez természetes. Igyekezzetek együtt érezni velük. – Lydia néni roppant könyörületesnek hitte magát. – Igyekezzetek részvéttel lenni irántuk. Bocsássatok meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek – mondta jól ismert tétova koldusmosolyával, égnek emelt tekintettel, vaksin hunyorogva kerek, acélkeretes szemüvegén át a terem hátulja felé, mintha a zöldre festett vakolt mennyezet mindjárt meghasadna, s gyöngyházrózsaszín púderfelhőn maga Isten ereszkedne alá elektromos kábelek és tűzoltó szórófejek között. – Lássátok be, ők a vesztes nők. Hisz képtelenek... Lydia néni hangja itt megbicsaklott, majd a beállt szünetben körülöttem mindenki egyöntetűen felsóhajtott. Az ilyen szünetekben suttogni vagy mocorogni nem volt ajánlatos: jóllehet Lydia néni gondolataiba mélyedtnek tűnt, észlelte minden rezdülésünket. Úgyhogy csak sóhajra telt tőlünk. – A jövő a ti kezetekben van – folytatta Lydia néni, s azzal az ősi, egyrészt adakozó, másrészt hívogató mozdulattal tárta ki felénk a karját, amely ölelést, elfogadást jelent. – A ti kezetekben – pillantott le a saját kezére, mintha az adta volna neki az ötletet. Ám az övében nem volt semmi. Üres volt. A jövőnek állítólag a mi kezünkben kellett volna lennie, s bár lehet, hogy ott volt, de mi nem láttuk. A házat megkerülve a hátsó ajtóhoz lépek, kinyitom, bemegyek a konyhába, és leteszem a kosarat az asztalra. Már nem lisztes, le van súrolva. A mai frissen sült kenyér a stelázsin hűl. A konyhában élesztőszag terjeng – nosztalgikus illat. Régi konyhákra emlékeztet, otthoni illatokra. Anyák illatára. Bár az én anyám nem sütött kenyeret. Nekem volt ilyen illatom, hajdan, amikor még anya voltam. Csakhogy mindez tévútra visz, tudom, el kell hessegetnem magamtól a gondolatot is. Rita az asztalnál ül, répát hámoz és darabol. Vén, vaskos, átteleltetett répaszálakat, melyeknek a tárolástól fás a közepük. Új, zsenge, halványsárga répát csak hetek múlva lehet kapni. A konyhakés éles, fényes és kísértő. Szeretném, ha nekem is volna olyanom. Rita abbahagyja a répapucolást, feláll, s szinte mohón ráveti magát a kosárra. Alig várja, hogy lássa, mit hoztam, bár a csomagok bontogatása közben mindig a homlokát ráncolja; sohasem igazán elégedett. Azt hiszi, ő jobban elboldogulna a bevásárlással. Legszívesebben maga menne, maga választaná ki, ami kell; irigyli tőlem, hogy én kijárhatok. Ebben a házban mindnyájan irigylünk valamit egymástól. – Láttam narancsot – mondom. – A Tej és Méznél. Maradt még valamennyi. – Mintegy adományképpen nyújtom át neki a hírt. Szeretnék a kegyeibe férkőzni. Már tegnap is láttam a narancsot, de nem szóltam neki, mert túl mogorva volt. – Holnap hozhatok, ha adsz rá jegyet. – Felé nyújtom a csirkét. Rita mára marhahúst akart, de az nem volt. Rita odadörmög valamit, se öröm, se beleegyezés nem derül ki belőle. Majd meggondolja – ezt jelenti a dörmögése. Kibontja a zsineget, majd széthajtja a zsírpapírt. Megtapogatja a csirkét, meghúzogatja az egyik szárnyát, bedugja az ujját a hasába, és kikotorja az aprólékot. A fejetlen, lábatlan csirke úgy hever ott csupaszon, mintha dideregne. – Fürdőnap – jegyzi meg Rita anélkül, hogy rám pillantana. Cora jön be a konyhába a hátsó kamrából, ahol a felmosórongyokat és a seprűket tartják. – Egy csirke! – derül fel az arca. – Girhes – horkant Rita –, de megteszi. – Nem sok minden volt – szabadkozom. Rita rám se hederít. – Nekem elég nagynak tűnik – mondja Cora. Vajon a pártomra áll? Rákapom a tekintetem, már-már elmosolyodom... de nem, csak az ennivalón jár az esze. Cora fiatalabb Ritánál; a nyugat felől ferdén beeső napfény megcsillan elválasztott, hátrafésült haján. Nemrég még csinos lehetett. Apró horpadás látszik mindkét fülcimpáján – benőtt a lyuk, amelyben hajdan fülbevaló volt. – Elmegy – hagyja rá Rita –, de sovány. Beolvashattál volna a boltosoknak – néz rám egyenesen. Most először. – Mégsem vagy akárki. – A parancsnok rangjára érti. Más szemszögből viszont, az ő szemszögéből, egy senki vagyok. Rita hatvan fölött jár, a véleményalkotásában megcsontosodott. Odamegy a mosogatóhoz, leöblíti a kezét a csap alatt, majd megtörli a konyharuhával. A kék csíkos fehér konyharuhával. A törlőruhák mit sem változtak az eltelt évek során. Az ilyen mellbevágó felismerések néha lesből, orvul támadnak; az az egy törlőruha felvillantja a régi szép idők, a rendes, normális élet emlékét. A lélegzetem is eláll. Egyben-másban mégsem változott olyan sokat a világ. – Ki intézi a fürdetést? – Rita Corát kérdezi, nem engem. – Nekem ki kell klopfolnom ezt a madarat. – Később megcsinálom – feleli Cora –, miután végeztem a porolással. – Jól van, rendezd el – mondja Rita. Úgy beszélnek rólam, mintha ott sem lennék. Számukra én csak házimunka vagyok, egy a sok közül. Elküldtek. Veszem a kosarat, kimegyek a konyhaajtón, s az előszobán át az ingaóra felé indulok. A fogadószoba ajtaja zárva. Besüt a nap a fölötte lévő ablakon át: kék, piros s bíborvörös színek vetődnek a padlóra. Egy pillanatra odalépek, s kinyújtom a kezem: a tenyerem megtelik fényvirágokkal. Fölballagok a lépcsőn, arcom hűvösen, fehéren, torzán tekint vissza rám a bekeretezett, dülledt szemhez hasonlító tükörből. Az emeleti fakó rózsaszín futószőnyegen visszafelé tartok a szobába. Valaki áll az előtérben, a szoba előtt, ahol lakom. A homályban egy férfit veszek ki: a sötétlő alak háttal áll nekem, s a szoba felé néz. Látom már, a parancsnok az. Vajon mit keres itt? Meghallja, hogy közeledek, megfordul, tétovázik, tesz néhány lépést. Felém. Megsérti a szokásokat. Most mit tegyek? Megtorpanok, ő is. Nem látom az arcát, pedig rám néz. Mit akarhat? Aztán ismét megindul, félrehúzódik, hogy ne érjen hozzám, biccent, s távozik. Ez valamiféle jel volt, de micsoda? Mint valamely ismeretlen ország zászlaja, amely egy pillanatra föltűnik egy dombhajlat mögött, s vagy támadást, vagy kapitulálást, vagy csupán a felségterület határát jelenti. Az állatok is hasonlóképpen jeleznek egymásnak: leeresztett szemhéjjal, lesunyt füllel, felborzolt sörénnyel, fogvicsorítással. Mi a fenét akarhat a parancsnok? Remélem, senki más nem látta. Netán bent járt a szobámban? A szobámnak neveztem. KILENCEDIK FEJEZET Szóval az én szobám. Végül is lennie kell egy helynek, melyet a magaménak nevezek, még ezekben az időkben is. Várok hát a szobámban, amely most éppen várószoba. Ha aludni megyek, akkor hálószoba. A függönyöket most is szellő libegteti, a nap is süt még odakint, de a szobába nem süt be. Nyugatabbra jár. Ha már mesélek, igyekszem az igazsághoz hű maradni. Valaki lakott előttem ebben a szobában. Olyan, mint én, vagy szeretném hinni, hogy olyan. Ezt három nappal azután fedeztem föl, hogy idehelyeztek. Volt elütni való időm bőven. Elhatároztam, felderítem a helyiséget. Nem kapkodva, ahogy azelőtt egy-egy hotelszobát – tudván, hogy semmi különös meglepetés nem érhet –, kihúzogatva az íróasztalfiókokat, bekukucskálva a szekrényekbe, kibontogatva az egyenként becsomagolt szappanokat, megpaskolva a párnákat. Kerülök-e még valaha hotelszobába? Elpazaroltam azokat az időket, a rejtőzködés szabadságát. A bérelt engedélyünket. Délutánonként, amikor Luke még a felesége elől bujkált, s amikor még képzelgett rólam. Mielőtt összeházasodtunk, és a helyzetem megszilárdult. Mindig én értem oda elsőnek, én jelentkeztem be. Nem túl gyakran fordult elő, de visszatekintve legalább egy évtizednek tetszik, egy egész korszaknak; arra is emlékszem, mit viseltem, minden egyes blúzra, minden egyes sálra. Várakozás közben föl-alá járkáltam, bekapcsoltam a tévét, majd kikapcsoltam, parfümöt pöttyintettem a fülem mögé – Ópium nevűt. Vörös-arany kínai üvegcsében árulták. Izgatott voltam. Honnan tudjam, szeret-e? Lehet, hogy a kapcsolatunk csak viszony marad. Mert szóba került az is, hogy csak. Habár akkoriban a nők és a férfiak úgy próbálták fel egymást, könnyedén, akár boltban a ruhákat, félrelökve, ha valami nem passzolt. De Luke mindig kopogott az ajtón; megkönnyebbülve, vággyal telve eresztettem be. Luke olyan megfoghatatlan, olyan tünékeny volt. S mégis alig tudtunk betelni egymással. Azután pedig feküdtünk kéz a kézben az ágyban azokon a délutánokon, s latolgattuk, mit tehetnénk, mit nem. Azt hittük, megoldhatatlan nehézségek tornyosulnak előttünk. Honnan tudhattuk volna, hogy ez volt a boldogság? Visszagondolva nemcsak a hotelszobák, de még a rémséges képek is hiányoznak, melyek a falakon lógtak: volt táj őszi lombkoronával vagy téli erdő csupasz fákkal, voltak porcelánarcú, turnűrös szoknyás, napernyős nők korabeli kosztümben és szomorú szemű bohócok, meg persze szálkás krétarajznak tűnő gyümölcstálas csendéletek. A törülközők bár tiszták voltak, megérettek a leselejtezésre, a szemétkosarak tele reklámcédulákkal, könnyelműen ontott szórólapokkal. Könnyelmű. Az voltam azokban a szobákban. Csak fel kellett emelnem a telefonkagylót, és tálcán hozták az ételt, amit csak megkívántam. Olyan enni- és innivalókat, melyek kétségkívül ártalmasak voltak. Az éjjeliszekrények fiókjaiba tett ugyan Bibliákat valami jótékonysági szervezet, de kevesen és ritkán forgatták őket. Voltak még a szállodát ábrázoló képeslapok is, melyeken üdvözletet lehetett küldeni akárkinek. Mára mindez képtelenségnek tűnik; mintha csak a képzeletemben létezett volna. Nos, felderítettem hát a szobát, ám nem kapkodva és pazarlóan, mint egy hotelszobát. Nem egyszerre akartam. Úgy csináltam, hogy hosszan eltartson. Gondolatban felosztottam a szobabelsőt, egy napra csak egy részletet engedélyeztem magamnak. Tüzetesen megvizsgáltam a vakolat egyenetlenségeit a tapéta alatt, az ablakdeszka és a szegélyléc felső festékrétege alatt látszódó karcolásokat, a foltokat a matracon – úgy csináltam, hogy apránként fel-felhajtottam a pokrócot és a lepedőt, épp csak annyira, hogy ha bárki megzavarna, gyorsan el tudjam igazgatni az ágyneműt. Szóval a foltok a matracon. Száraz virágszirmokra emlékeztetnek. Nem új keletűek. Rég volt szerelemről árulkodnak; másféle szerelem nincs is mostanság ebben a szobában. Amikor megpillantottam e két ember szerelméről vagy legalább vágyáról, érintéséről tanúskodó jeleket – pedig mára talán mindkettő megöregedett, vagy meg is halt –, visszahajtottam a lepedőt, s ledőltem az ágyra. Felnéztem a mennyezet gipsszel betömött vakfoltjára. Luke-ot szerettem volna érezni magam mellett. A múlt ájulásszerű rohamokban tör rám, végigsöpör az elmémen. Néha szinte elviselhetetlen. – Mit tegyek, mit tegyek? – hajtogatom ilyenkor. Nincs mit tenni. Ki kell várni, ki kell bírni, míg elmúlik. Vagy lefeküdni, míg tart. Már tudom, miért van törhetetlen üvegből az ablak, s hogy miért szedték le a csillárt. Annyira akartam, hogy Luke mellettem feküdjön, pedig el se fért volna. A szekrényt a harmadik napra hagytam. Előbb kívül-belül gondosan szemügyre vettem az ajtaját, aztán a falait és a rézkampókat – azok meg hogy kerülhették el a figyelmüket? Miért nem távolították el őket? Túl közel vannak a padlóhoz? Mindössze egy harisnyára lenne szükség. Aztán megvizsgáltam a rudat és a műanyag vállfákat, melyeken a ruháim – a hideg időre való piros gyapjúköpeny meg a vállkendő – lógtak. Letérdeltem, hogy a padlót is megszemléljem, és akkor észrevettem: ott volt, nagyon finom, talán egy tűvel vagy körömmel a fába karcolt betűkkel egy egészen frissnek tűnő felirat a legsötétebb, árnyékos sarokban: Nolite te bastardes carborundorum. Nem tudtam, mit jelent, sem azt, hogy milyen nyelven íródott. Latinnak gondoltam, de nem tudtam latinul. Mégis: írott üzenet volt, ebből kifolyólag tiltott, és még nem fedezték fel. Rajtam kívül, akinek szánták. Mert a szoba soron következő lakójának szánták. Jó érzés töprengeni e fölött az üzenet fölött. Jólesik hinni, hogy bizalmasan társalgók ezzel az ismeretlen nővel. Hisz ismeretlen; vagy ha nem az, akkor sem említették soha. Tetszik a tudat, hogy az üzenete a tilalom ellenére sikeresen célba ért, legalább egy másik személy megkapta és elolvasta a szekrény falára írt titkos értesülést. Olykor magamban ismételgetem a szavakat. Örömmel tölt el, amiből kevés jut nekem. Amikor magam elé képzelem a nőt, nagyjából korombelinek gondolom, talán kissé fiatalabbnak. Moira külsejét kölcsönzőm neki, ahogy a diákéveink alatt nézett ki, amikor a szomszéd szobában lakott a kollégiumban: szertelen, derűs, sportos, egyszer biciklit is vett, és hátizsákkal járt túrázni. Szeplős volt, ha jól emlékszem; és fesztelen, talpraesett. Bár tudnám, ki volt vagy ki ez a nő, és hogy mi lett vele. Ritánál próbáltam puhatolózni utána aznap, amikor rátaláltam az írásra. – Ki volt az a nő, aki előttem lakott abban a szobában? – kérdeztem. Ha másképpen tettem volna föl a kérdést: – Ugye egy nő lakott előttem abban a szobában? –, azzal nem valószínű, hogy jutottam volna valamire. – Melyik? – kérdezett vissza Rita kelletlenül, gyanakvóan, bár úgyszólván mindig így viszonyul hozzám. Úgy, tehát többen voltak. Nem mindegyikük töltötte le a szolgálati idejét, a teljes két évet. Volt, akit elküldtek ezért vagy azért. De hátha nem küldték, hanem ment? – Az a jó kedélyű – feleltem, gondolván, talán ráhibázok. – A szeplős. – Ismerted? – kapott rajta Rita még gyanakvóbban. – Hallottam felőle – lódítottam. – Mondták, hogy idekerült. Rita bevette. Tudja, hogy működik valami félig-meddig illegális suttogó hírközlés. – Nem vált be – bökte ki Rita. – Milyen értelemben? – faggattam tovább a lehető legközönyösebb hangon. Rita azonban összeszorította a száját. Gyerekként kezelnek ebben a házban, vannak dolgok, melyekről nem beszélnek előttem. „Amit nem tudsz, az nem fáj” – ez volt Rita szavajárása. TIZEDIK FEJEZET Néha énekelgetek magamban, afféle panaszos-búsongó presbiteriánus dallamokat: Mily csodás kegyelem! Mily édes hang, Melytől elmúlt felőlem az átok. Elvesztem egykor, s megtaláltattam; Rab voltam, immár szabad vagyok. Nem tudom, pontosan emlékszem-e a szavakra. Ilyen dalokat már nem énekelnek többé nyilvánosan, különösen azokat nem, melyekben a szabad szó szerepel. Túlságosan veszélyesnek tartják. Betiltott felekezeteknél volt szokásban. Magányos vagyok, bébi, Magányos vagyok, bébi, A magányba belehalok. Ez a szám is be lett tiltva. Anyám egy régi hangkazettájáról ismerem; volt egy recsegős, megbízhatatlan magnója, melyen még le lehetett játszani az ilyen szalagokat. Amikor a barátnői átjöttek, és poharazgattak, mindig betette ezt a kazettát. Nem sűrűn énekelek ilyet. Kapar tőle a torkom. Ritkán csendül fel muzsika ebben a házban, kivéve, amit a tévéből hallunk. Rita dúdolgat néha dagasztás vagy krumplihámozás közben – szöveg nélkül, dallamtalanul, felismerhetetlen nótákat. Időnként pedig Serena vékonyka hangja szűrődik ki a fogadószobából, egy réges-régi lemezről, gondosan lehalkítva, nehogy észrevegyék, hogy a parancsnokné kötögetés közben azon mereng, milyen volt egykori, mára megkopott dicsősége: Alleluja. Az év e szakához képest túlságosan meleg van. A nap hevétől átforrósodnak az ilyen házak, nincs megfelelő szigetelésük. Körülöttem áll a levegő, pedig a függönyök alatt bekúszik egy kis fuvallat. Bárcsak sarkig tárhatnám az ablakokat! Hamarosan engedélyt kapunk, hogy hordjuk a nyári öltözékünket. A nyári ruhák még ki sincsenek csomagolva, ott lógnak a gardróbban. Mindkettő tiszta pamutból van, ami kellemesebb, mint az olcsóbb műszálas anyagok, ennek ellenére júliusban és augusztusban, amikor nagy a fülledtség, megizzadunk bennük. – Legalább nem kell aggódnotok amiatt, hogy leégtek –, mondta Lydia néni. – Régen a nők feltűnően viselkedtek: beolajozva pecsenyére süttették magukat a nappal, csupasz háttal és vállal mutatkoztak az utcán, nyilvánosan, a lábukon harisnyát sem viseltek, nem csoda, hogy azok a dolgok gyakran előfordultak. – A dolgok szót használta minden olyasmi helyett, ami túlságosan undorító, mocskos vagy iszonyú volt ahhoz, hogy kiejtse a száján. Szemében a sikeres élet kiküszöbölte a dolgokat, mentes volt a dolgoktól. Olyan dolgok egy rendes nővel nem történnek meg. – Főképpen pedig nem tesz jót az arcbőrnek sem, megráncosodik tőle, mint egy fonnyadt alma. – Arról persze megfeledkezett, hogy nekünk többé nem volt szabad törődnünk az arcbőrünkkel. – A parkokban – folytatta Lydia néni – előfordult, hogy pokrócokon együtt heverésztek nők és férfiak. – Ennek említésére felpattant, és mindenki szeme láttára sírva fakadt. – Minden tőlem telhetőt megteszek – hangoztatta. – A legjobb esélyeket igyekszem nyújtani számotokra. – Hunyorgott, túl erős volt neki a fény, az ajka remegett, s kilátszottak hosszú, sárgás, kissé előreálló metszőfogai. Erről eszembe jutottak azok a döglött egerek, melyeket néha a bejárat előtt találtunk, amikor még családi házban laktunk mind a hárman – a macskánkkal négyesben; ő hordott efféle ajándékokat a küszöbünkre. Lydia néni a kimúlt rágcsálóéhoz hasonlító ajkára tapasztotta a tenyerét. Egy perc múlva vette csak el. Majdnem elbőgtem magam, annyira emlékeztetett rám. „Legalább ne falná fel őket félig ez a macska” – méltatlankodtam mindig Luke-nak. – Ne higgyétek, hogy nekem könnyű – mondogatta Lydia néni. Moira beviharzik a szobámba, s lepottyantja a farmerdzsekijét a padlóra. – Van cigid? – kérdezi. – A tarisznyámban – felelem. – De gyufám nincs. Moira turkál, keresgél. – Ennek a kacatnak a felét kihajíthatnád – javasolja. – Ringyórongyosbulit szervezek. – Mit? – képedek el. Nincs értelme tovább dolgozni, Moira úgysem hagyja. Olyan, mint egy macska: rátelepszik arra az oldalra, amelyet épp olvasol. – Tudod, mint a Tupperware-összeröffenések, csak fehérneműben. Kurvás cuccok. Combközépig érő csipkés harisnyák, kapcsos harisnyatartók. Cickófelpolcoló melltartók. – Moira megtalálja az öngyújtómat, s rágyújt. – Akarsz egyet? – löki oda a csomagot, az én cigarettámat, nagylelkű gesztussal. – Igazán köszönöm – felelem fancsali képpel. – Meghibbantál? Honnan szedted az ötletet? – A küzdelmes egyetemi éveim alatt kristályosodott ki bennem – vágja rá Moira. – Vannak kapcsolataim. Az anyám elegáns barátnői viszik, mint a cukrot. Amint megjelennek rajtuk az öregségi foltok, azt képzelik, föl kell venniük a versenyt a pornófilm-forgalmazók meg hasonlók kínálatával. Jót kacagok. Moira mindig megnevettet. – De itt? – képedek el. – Ki jönne el? Kinek kell az ilyesmi? – Tanulni sohasem késő – figyelmeztet Moira. – Na, gyerünk, frankó lesz! Be fogunk pisilni a röhögéstől. Így éltünk akkoriban? Hisz csak éltünk, ahogy szoktunk. Többnyire valamennyien így teszünk. Mindig az adott körülményeket nevezzük szokásosnak. Még ezeket a mostaniakat is. Szokás szerint nem vettünk tudomást arról, ami körülöttünk zajlik. Ami nem egyenlő a tudatlansággal. De dolgozni kell rajta. A változások nem egy pillanat alatt következnek be: egy fokozatos felfűtésű fürdőkádban akár halálra is főhet az ember anélkül, hogy észrevenné. Az újságok persze cikkeztek erről-arról, árkokban vagy erdőkben talált megerőszakolt, agyonvert vagy megcsonkított nők holttesteiről, de azok mind idegen nők voltak, az elkövetők pedig idegen férfiak. Nem közeli ismerősök. Az újsághírek álomszerűnek, mások rémálmainak tűntek. „Ó, de borzasztó” – hajtogattuk, s bár tagadhatatlanul az volt, mégis hihetetlen. Az esetek túlságosan melodrámaszerűen hatottak, és olyan dimenzióra nyíltak, amelynek semmi köze sem volt a mi életünkhöz. Mi voltunk azok, akik nem szerepeltünk a lapokban. A nyomtatott szöveg peremén, a fehér margókon éltünk. Ami több szabadságot is juttatott nekünk. A cikkek közötti hézagokban léteztünk. Lentről, a kocsifelhajtóról felhallatszik, ahogy beindul a kocsi. Csönd honol ezen a környéken, alig van forgalom, az ilyesféle zajok, mint autózúgás, fűnyírók, sövénynyírók berregése, ajtócsapódás, tisztán kivehetők. A kiáltás vagy a lövés szintén jól hallatszana, ha egyáltalán előfordulna valaha. Olykor távoli szirénavijjogás üti meg a fülemet. Az ablakhoz lépek, s elhelyezkedem a kényelmesnek nem mondható, túlságosan keskeny könyöklőn. Egy kis kemény párna van rajta, melynek gobelinhímzéses huzatán az áll, hogy HIT, liliomkoszorúval körbevéve. A HIT felirat fakókék, a liliomok levelei piszkoszöldek. A másutt, használatban már megkopott párnán valamiért megkönyörültek, nem hajították ki. Képes vagyok percekig, hosszú percekig nézegetni a HIT feliratot. Mindössze ennyi olvasnivalót adtak nekem. Ha rajtakapnának, vajon mi történne? Nem én tettem ide a párnát. Az autó a ház elé kanyarodik. Előredőlök, s a fehér függönyt mint valami fátylat az arcom elé húzom. Félig áttetsző, átlátok rajta. Homlokomat az üvegnek döntve pislogok lefelé, s rálátok a Whirlwind hátsó felére. Nincs ott senki, de miközben tovább kukucskálok, látom, ahogy Nick odaballag a kocsi hátsó ajtajához, kinyitja, és haptákba vágja magát mellette. A sapkája most rendesen áll a fején, a zakója ujját is lehajtotta, begombolta. Fentről nem látom az arcát. Ekkor kijön a parancsnok. Csak egy pillanatra látom, ahogy az autóhoz vonul. Nincs rajta kalap, ezek szerint nem hivatalos eseményre tart. A haja ősz. Mondhatnám úgy is, ezüstfehér, ha kedvesebb akarnék lenni. De nincs kedvem hozzá. Az előző parancsnok kopasz volt, úgyhogy – azt hiszem – ez már haladás. Ha ki tudnék köpni vagy dobni valamit az ablakon, a párnát például, talán eltalálnám. Moira meg én vízzel töltött zacskókat, úgynevezett vízbombákat hajigáltunk ki a kollégium ablakából az odalent álló fiúk fejére. Moira ötlete volt. Mit is akartak a srácok? Létrán fölmászni valamiért. Valami fehérneműért. Az a kollégium valamikor koedukált volt, az egyik mosdóban a mi emeletünkön még a vizeldekagylókat is meghagyták. De mire én odakerültem, megint visszaállították a külön női és férfirészlegeket. A parancsnok előrehajol, beszáll a kocsiba, Nick pedig becsukja mögötte az ajtót. Egy pillanattal később az autó legördül a felhajtón, ki az utcára, aztán eltűnik a sövénykerítés mögött. Gyűlölnöm kellene ezt az embert, tudom, mégsem így érzek iránta. Amit érzek, sokkal összetettebb ennél. Nem is tudom, minek nevezzem. Egy biztos: nem szerelem. TIZENEGYEDIK FEJEZET Tegnap reggel az orvosnál jártam. Egy őrző vitt el, olyan vörös karszalagos, akikre az ilyen feladatok tartoznak. Piros kocsival mentünk, ő elöl ült, én hátul. Az ikerpárom nem jött; ilyen alkalmakkor egyedül vagyok. Havonta egyszer visznek nőgyógyászati szűrésre, ahol sor kerül vizelet-, hormon- és vérvizsgálatra, valamint kenetvételre. Ugyanaz, mint régen, csak most kötelező. A rendelő egy korszerű irodaházban található. Lifttel megyünk föl, szótlanul, az őrző velem szemközt áll. A fülke fekete tükörfalán látom a tarkóját. A rendelőnél csak én megyek be, a fickó kint vár az előtérben a többi őrzővel együtt. Tettek oda nekik székeket. A várószobában rajtam kívül még három piros ruhás nő ücsörög. Lopva szemügyre vesszük egymást, egymás pocakját: kedvezett valakinek a szerencse? Az ápoló egyezteti a nevünket és az igazolványszámunkat a medikomputeren, hogy tényleg azok vagyunk-e, akiknek lennünk kell. A 180 centi körüli negyvenes pasasnak hosszú forradás éktelenkedik az arcán, a vállán pedig ott lóg pisztolytáskában a fegyvere, miközben ormótlan kezével pötyög a billentyűzeten. Amikor szólítanak, belépek a belső szobába. Ez fehér és jellegtelen, akár a külső helyiség, a keretre feszített vörös textilparaván kivételével, amelyen az aranyszem alá – mintha csak a nyele volna – egy kardra tekeredő kígyó van felfestve. A kard és a kígyó egy letűnt korból hátramaradt jelkép ma már. Miután a kis mosdóban megtöltöm az odakészített üvegcsét, a spanyolfal mögött kibújok a ruhámból, és összehajtogatva egy székre fektetem. Meztelenül fölfekszem a vizsgálóasztalra, a hűvösen ropogós eldobható papírlepedőre. Egy másikkal, egy vászonlepedővel, betakarózom. A nyakamnál is lóg egy lepel a mennyezetről, amely egyszerűen leválasztja a fejemet – az orvos még csak nem is látja az arcomat. Csupán a torzómmal foglalkozik. Miután elhelyezkedem, kitapogatom a kart az ágy jobb oldalán, és meghúzom. Valahol másutt, hallótávolságon kívül, megszólal egy csengő. Kis idő múlva nyílik az ajtó, léptek közelednek, hallom a doktor lélegzését. Nem köteles szólni hozzám, csak ha feltétlenül szükséges. Ő azonban beszédes fajta. – Hogy vagyunk? – kérdi egy múltat idéző szófordulattal. Felhajtja rólam a lepedőt – a légáramlattól libabőrös leszek. Hideg, bezselézett gumikesztyűs ujj csusszan belém, döfköd, bökdös odabent. Majd visszahúzódik, máshogy is tapint valamit, végül távozik. – Semmi baja – dörmögi a doktor mintegy magának. – Van valami panasza, kedves? – Kedvesnek hív. – Nincs – mondom. A doktor megtapogatja az egyik, majd a másik mellemet is – fellágyulást, belső rothadást keres. A lélegzése közelebb jön, orromat füst, arcszesz, dohánypor szaga csapja meg. Aztán megszólal, egészen halkan, a fejem mellett – az ő arca nyomódik a lepelbe. – Segíthetek – mondja. Susogja. – Tessék? – hökkenek meg. – Csitt! – int csendre. – Segíthetek magának. Másoknak is segítettem. – Segít nekem? – kérdezem én is ugyanolyan halkan. – Hogyan? – Tud valamit, netán látta, megtalálta Luke-ot, vissza tudja hozni? – töprengek. – Na, mit gondol? – mondja, még mindig alig hallhatóan. A keze volna, amely felfelé csúszik a combomon? Levette a kesztyűt. – Az ajtó kulcsra van zárva. Senki sem jön be. Sosem tudják meg, hogy nem a parancsnoké. A doktor felemeli a leplet. Az arcát orrtól lefelé fehér gézmaszk fedi, előírás szerint. Fölötte orr, barna szem, barna haj. A keze a két lábam között. – A vén szivarok többsége már képtelen rá – folytatja. – Vagy terméketlenek. Kis híján tátva marad a szám: kimondott egy tiltott szót. Terméketlen. Olyan, hogy terméketlen férfi, nem létezik, hivatalosan nem. Csak nők lehetnek termékenyek, avagy meddők. Ez a törvény. – Rengeteg nő tesz így – unszol tovább a doktor. – Gyermeket akar, nem igaz? – De igen – felelem. Igaz, és nem kérdem, miért, mert tudom. Adj nekem gyermeket, különben meghalok! Több értelemben is igaz. – A méhszáj felpuhult – mondja. – Épp időben van. Ma vagy holnap lenne alkalmas, miért szalasztaná el? Égy perc az egész, kedves. – Ahogy egykor a feleségének mondta, vagy talán mondja ma is, de meglehet, ez gyűjtőfogalom nála. Mindnyájan kedvesek vagyunk neki. Tétovázom. Felajánlotta magát, a szolgálatait nekem, pedig önmagára nézve is van kockázata. – Látni sem bírom, mit művelnek magukkal – mormolja a doktor. Őszinte, a sajnálkozása őszinte; s amellett élvezi is az együttérzést meg mindent. A szemében könny csillan, a keze idegesen, türelmetlenül megrezzen. – Túlságosan veszélyes – mondom. – Nem. Nem tehetem – teszem hozzá. A büntetés halál. De csak ha aktus közben és két szemtanú előtt érik tetten az elkövetőket. Mik az esélyek, vannak-e lehallgatókészülékek a szobában, ácsorog-e valaki az ajtó előtt? A doktor keze megáll. – Gondolja meg – feleli. – Láttam a fejlapját. Már nem maradt túl sok ideje. De hát a maga élete. – Köszönöm – súgom neki. Azt a benyomást kell keltenem, hogy nem ütköztem meg az ajánlatán, s hogy hajlok a javaslatára. A doktor lassan, tűnődve, szinte lustán vonja el a kezét, éreztetve, hogy a maga részéről még nem mondatott ki az utolsó szó. Meghamisíthatja a vizsgálati eredményeket, rákosnak, terméketlennek nyilváníthat, kitoloncoltathat a telepekre, a nem nőkhöz. Semmi ilyesmiről nem tett ugyan említést, de hatalmának kétségtelen tudatában veregeti meg a combomat, majd visszahúzódik a lelógó lepel mögé. – Akkor egy hónap múlva – mondja. A spanyolfal mögött újra felöltözöm. Reszket a kezem. Miért vagyok úgy megrémülve? Nem hágtam át semmilyen határt, nem köteleztem el magam, nem vállaltam kockázatot, nincs veszély. A választás lehetősége az, ami megrémít. Hogy van kiút, van megváltás. TIZENKETTEDIK FEJEZET A fürdőszoba a hálószoba mellett van. Apró kék virágos – nefelejcses – tapétával van bevonva, hozzáillő függönyök az ablakán. Kék kádelő, kék műszőrme takaró a vécéülőkén – ebből a nosztalgiafürdőből már csak a baba hiányzik, amelynek a szoknyája alatt rejtőznek a tartalék vécépapírtekercsek. Csodás, eltekintve attól, hogy a kézmosó fölött a tükröt egy ovális bádoglemez helyettesíti, az ajtón pedig nincs zár, s persze borotvát sem lehet föllelni a helyiségben. Eleinte főleg fürdőszobai balesetek fordultak elő – érfelvágások, fulladások. Mielőtt megtették az óvintézkedéseket. Cora az előtérben ücsörög egy széken, ő vigyáz, nehogy valaki betévedjen. „A fürdőszobában, a fürdőkádban sebezhetők vagytok” – mondta Lydia néni. Azt nem mondta, kitől, mitől kellene félnünk. A fürdő követelmény, ám egyben luxus is. Valóságos fényűzés, ha levehetem a súlyos fehér főkötőt és a fátylat, s megérinthetem újra a hajamat! A hajam most hosszú, nyíratlan. Hosszúnak kell lennie, ám be kell takarni. Lydia néni szerint Szent Pál megmondta, vagy födje be a nő a haját, vagy borotválják kopaszra, és nevetett azzal a visszafojtott vihogásával, mintha vicceset mondott volna. Cora engedte a fürdővizet. Gőzölög, akár egy fazék leves. Levetem a többi hacukámat is: a felsőruhát, a fehér inget és az alsószoknyát, a piros harisnyát és a bő pamut alsónadrágot. „A harisnyanadrágtól bepállik az ember valaga” – mondta régen Moira. Lydia néni sosem ejtett volna ki ilyet a száján, hogy bepállik a valaga. Úgy mondta volna: nem higiénikus. Mindent olyan nagyon higiénikusnak akart. Máris idegenkedem a meztelenségemtől. A testem olyan idejétmúltnak tűnik. Tényleg fürdőruhában flangáltam egykor a tengerparton? Pedig megtettem, gondolkodás nélkül, férfiak előtt, eszembe se jutott ódzkodni attól, hogy közszemlére tegyem a lábam, a karom, a combom és a popom. Szégyenletes, illetlen! Kerülöm, hogy a testemre pillantsak, s nem is amiatt, hogy szégyenletes vagy illetlen volna, mint inkább amiatt, hogy nem akarom látni. Ránézni sem bírok arra, ami olyan végérvényesen meghatároz. Belépek a vízbe, belemerülök, hagyom, hogy körbefolyjon. Lágyan, mint két ölelő kar. Behunyom a szemem, s akkor hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül, a pici lányom ott terem mellettem – talán a szappan illata váltja ezt ki. Arcomat a nyaka táján belefúrom selymes hajába, s beszívom az illatát: púder-, sampon- és frissenfürdöttbaba-illat keveredik enyhe pisiszaggal. Fürdés közben mindig ilyen pelenkáskorúként idéződik fel. Más-más idősen szokott felbukkanni az emlékeimben. Ebből tudom, hogy nem kísértet. Ha kísértet volna, mindig azonos korúnak látnám. Egyszer, amikor tizenegy hónapos volt, épp mielőtt járni kezdett volna, egy nő a bevásárlókocsiból rabolta el a szupermarketben. Egy szombati napon történt, amikor Luke és én a heti bevásárlást intéztük, mivel hét közben mindketten dolgoztunk. A pici a kocsi gyermekülésében csücsült, lábát kidugva a megfelelő nyílásokon. Igencsak eleven volt, én pedig éppen hátat fordítottam neki – a macskaeledeles osztályon jártunk, azt hiszem. Luke az üzlet túlsó felén nézelődött, a húsos pultnál – szerette ő kiválasztani, milyen húsokat együnk a héten. Mindenesetre nem láttuk. Azt mondta, a férfiaknak több húsra van szükségük, mint a nőknek, s hogy ez nem babona vagy üres fecsegés, kutatások támasztják alá. Igenis vannak különbségek, hangoztatta. Szerette ezt bizonygatni – mintha egy szóval is állítottam volna, hogy nincsenek. Többnyire persze akkor beszélt így, amikor anyám is jelen volt. Luke szívesen ugratta anyámat. A kicsi sírására figyeltem föl. Megfordultam, s azt láttam, hogy egy vadidegen nő karjában távolodik az állványok közti folyosón. Felsikoltottam, mire a nő megtorpant. Úgy harmincöt éves lehetett. Zokogott, és egyre azt hajtogatta, hogy a gyerek az övé, az Úristentől kapta, s hogy az Úr jelet küldött neki. Megsajnáltam. Az áruház igazgatója mentegetőzött, a nőt pedig feltartóztatták, amíg a rendőrség ki nem ért. Megtébolyodott, vélte Luke. Akkoriban az ilyesmit még elszigetelt jelenségnek hittem. A lányom képe elhalványul, nem tudom visszatartani. Szertefoszlik. Meglehet, mégiscsak kísértetnek tartom, égy halott kislány kísértetének, aki ötévesen hunyt el. Emlékszem a rólunk készült fényképekre – anya és gyermeke szokványos pózban –, bekeretezve, a biztonság kedvéért. Csukott szemem mögött látom magam, amint ülök egy nyitott fiók vagy a pincében egy koffer előtt, amelyben a rugdalózókat őrzöm, és borítékban azt a fehérszőke hajtincset, melyet a kicsi kétéves korában vágtam le. Később sötétebb lett a haja. Már nincsenek meg ezek a holmik, a babaruhák meg a hajtincs. Jó lenne tudni, mi lett a személyes tárgyainkkal. Széthordták a fosztogatók, szemétre vetették őket. Elkobozták, lefoglalták. Megtanultam, hogy meglegyek egy csomó dolog nélkül. – Ha sok tárgya van az embernek – mondta Lydia néni –, akkor túlságosan kötődik az anyagi világhoz, és megfeledkezik a szellemi értékekről. Vállaljatok lelki szegénységet. Boldogok a szelídek. – Nem folytatta, nem mondott semmit arról, hogy ők örökségül bírják a földet. Fekszem a kádban, a víz alá merülve, egy nem létező nyitott fiók mellett, s egy kislányon merengek, aki nem halt meg ötévesen; aki még létezik, remélem, bár számomra nem. Én vajon létezem még számára? Él még mélyen az emlékeiben valahol az anyja képe? Nyilván azt mondták neki, hogy meghaltam. Ez a módszerük. Szerintük úgy könnyebb a gyereknek beilleszkednie. Már nyolcesztendős. Az elvesztegetett idő bepótolhatatlan, tudom, mi minden kimaradt. Igazuk volt, könnyebb, ha elhitetem magammal, hogy halott. Akkor nem kell reménykednem, feleslegesen gyötrődnöm. – Minek vernéd hiába falba a fejed? – összegezte Lydia néni. Néha roppant szemléletesen tudott fogalmazni. – Nem érek rá egész nap! – szól be Cora az ajtón túlról. Igaz, valóban nem. Így is sok a teendője. Minek terheljem még én is. Beszappanozom magam, a súrolókefével és egy darab habkővel ledörgölöm az elhalt bőrt. Az ilyen puritán segédeszközök megengedettek. Egészen tiszta akarok lenni, csírátlan, baktériummentes, akár a Hold felszíne. Este, az után, nem lesz módomban megfürdeni egy teljes napon át. Bezavarhat, mondják, minek kockáztatni hát? Elkerülhetetlen, hogy rá ne pillantsak a bokámon lévő kis tetoválásra. Négy számjegy és egy szem – az útlevél ellenkezője. Azt hivatott garantálni, hogy el ne tűnhessek valamerre a nagyvilágban. Ahhoz én túlságosan fontos vagyok, túlságosan ritka. Nemzeti kincs. Kihúzom a dugót, megtörölközöm, s felveszem a piros frottírköntösömet. A ruhámat itt hagyom, Cora majd összeszedi és kimossa. Visszamegyek a szobába, ott újra felöltözöm. A fehér főkötőre ma este nem lesz szükség, nem hagyom el a házat. Itt mindenki tudja, hogy nézek ki. A piros fátyollal azonban be kell fednem még nedves, nyíratlan hajamat, fejemet. Hol is láttam azt a filmet, amelyben a város főterén térdeplő hátracsavart kezű nőket épp kopaszra borotválják? Mit is követtek el? Jó rég lehetett, mert nem emlékszem. Cora tálcán hozza a vacsorámat, letakarva. Kopog, mielőtt belép. Kedvelem ezért. Azt jelenti, hogy úgy véli, jár nekem némi úgynevezett magánszféra. – Köszönöm – mondom, s elveszem tőle a tálcát. Cora rám mosolyog ugyan, de válasz nélkül fordul ki a szobából. Amikor magunk között vagyunk, kettesben, mindig tartózkodóan viselkedik. Leteszem a tálcát a kis fehérre festett asztalra, s odahúzom a széket. Leemelem a burát az ételről. Túlfőtt csirkecomb. Jobb, mintha véres lenne – Rita ezt a kétféle elkészítési módot ismeri. Megvannak a módszerei rá, hogyan éreztesse, ha neheztel valamiért. Küldött még sült krumplit, zöldbabot és salátát, desszertnek körtekonzervet. Megfelelő táplálék, bár eléggé kímélő. Egészséges. – Meg kell kapnod a szükséges vitaminokat és ásványi anyagokat – mondta Lydia néni –, méltóképpen Isten kiválasztott edényéhez. Tilos a kávé, a tea és az alkohol. Ezt tanulmányok bizonyítják. – Mellesleg papírszalvétát is kaptam, mint az éttermekben. Eszembe jutnak azok, akiknek mindezt nélkülözniük kell. Ez itt a hátország, itt kényelmes élet jut osztályrészemül, amiért – Lydia néni szavaival – hálával tartozunk, bár lehet, hogy azt mondta, köszönettel. Hozzáfogok hát az evéshez, pedig nem vagyok éhes. Émelyeg a gyomrom. Csak hát nincs hová rejtenem az ennivalót, egyetlen cserepes növény sincs a közelben, azt pedig, hogy a vécébe öntsem, nem merem megkockáztatni. A helyzet az, hogy túlságosan ideges vagyok. Mi lenne, ha mégis meghagynám az ennivalót, és megkérném Corát, hogy ne jelentsen fel? Rágok, nyelek, rágok, nyelek, a verejték is kiver. A gyomromban gombóccá áll össze az étel, mintha egy marék gyűrött, nedves kartonpapírt nyeltem volna le. Lent, az ebédlőben, gyertyák égnek a nagy, fehér abrosszal leterített mahagóniasztalon, fényük az ezüstneműre, a virágra, a teli borospoharakra hull. Meg-megcsörrennek a kések a porcelántányérokon, s Serena villája is odakoccan, amint alig hallható sóhaj kíséretében leteszi, érintetlenül hagyva a fél vacsoráját. Talán arra fogja majd, hogy nincs étvágya. Talán semmit se mond. Ám ha mégis, vajon felel-e rá valamit a parancsnok? Egyáltalán észreveszi-e, ha a felesége meg sem szólal? Kíváncsi volnék, sikerül-e Serenának észrevétetnie magát. Nem lehet könnyű. A tányér szélén egy darabka vajat találok. Letépem a papírszalvéta sarkát, belecsomagolom a vajat, s a szekrényhez lépve belecsúsztatom az egyik tartalék cipőm orrába. Máskor is így teszek. A maradék szalvétát összegyűröm, bizonyára senki sem fog azzal bajlódni, hogy kisimítsa, s ellenőrizze, hiányzik-e belőle. A vajat majd később felhasználom. Ma éjjel nem számít, van-e vajszagom. Várok. Igyekszem koncentrálni. Önmagamat kell most oly módon összeszednem, ahogy az ember nekikészül egy beszédnek. Amit nyújtanom kell, az nem olyasmi, amire születtem, hanem amivé tettek. V. SZUNDÍTÁS TIZENHARMADIK FEJEZET Rengeteg a ráérő időm. Ez olyasvalami, amire nem voltam felkészülve – a sok-sok üres órára, a vége-hossza nincs köztes semmire. A fehérzajként viselkedő időre. Ha legalább kézimunkázhatnék! Szőnék, kötnék, művelnék valamit a kezemmel. Jólesne egy cigaretta. Emlékszem, hajdan a képtárakban végignéztem a tizenkilencedik századi alkotásokat: megszállottan kerengtek a háremek témája körül. Tucatjával sorakoztak az olyan festmények, amelyeken turbános vagy bársonysapkás, dús idomú háremhölgyek heverésztek díványokon, pávatollal legyezgették őket, s a háttérben eunuch állt őrt. Tanulmányok a mozgáshiányos életmódról – olyan férfiaktól, akik sosem jártak háremekben. Akkortájt erotikusnak szánták ezeket a műveket, s úgy véltem, a maguk idejében azok is voltak; de ma már másképp látom, valójában miről szólnak. A tetszhalálról, a várakozásról, nem használt tárgyakról. Azokról a festményekről ordít az unalom. Meglehet, az unatkozó nők erotikusán hatnak a férfiakra. Várok – megfürdetve, megfésülve, megetetve, akár egy díjnyertes sertés. Valamikor a nyolcvanas években feltaláltak egy labdát a hízósertéseknek. A nagy, színes golyót a disznók körbe-körbe görgették az ólban az orrukkal. A kereskedők szerint ez javította az izomtónusukat; a malacok kíváncsi jószágok, szeretik, ha gondolkozhatnak valamin. Olvastam erről a Bevezetés a pszichológiába című könyvben; meg a ketrecbe zárt kísérleti patkányokról, melyek jobb híján az áramütést adó billentyűvel szórakoztatták magukat. És azt a fejezetet is, amelyben galambokat tanítottak meg arra, hogy ha odacsippentenek egy bizonyos gombra, kapnak egy szem kukoricát. Három csoportot vizsgáltak: az első egy csípésre egy magot kapott, a második minden második csípésre egyet, a harmadik pedig találomra. Amikor a laboráns elvonta tőlük az eleséget, az első csoport igen hamar felhagyott a próbálkozással, a második valamivel később, a harmadik azonban nem volt hajlandó letenni az erőfeszítésről. Inkább utolsó leheletükig csipkedték volna a gombot, mint hogy feladják. Ki tudja, mi hajtotta őket? Bárcsak volna egy olyan labdám, mint a sertéseknek! Hanyatt fekszem a rongyszőnyegen. – Tornázni bármikor lehet – mondta Lydia néni. – Többször is egy nap, be lehet illeszteni a napi teendők közé. – Kinyújtom oldalt a karomat, behajlítom a térdemet, megemelem a medencémet, leszorítom a gerincemet. Hasprés. Még egyszer. Belégzés, amíg ötig számolok, benn tartom, kifújom. Ezt csináltuk az egykori háztartástanteremben is – amelyből kirámolták a varrógépeket és a szárító-mosó gépeket – együtt, egy ütemben a kis polifoammatracokon fekve, s a magnószalagról a Les Sylphides szólt. Most is hallom a fejemben, miközben végzem az emelő-, döntő- és légzőgyakorlatokat. Lehunyt szemhéjam mögött légies fehér alakok röpdösnek, szökellnek a fák között, lábuk verdes, mint a foglyul ejtett madarak szárnyai. Délutánonként három és négy óra között a tornacsarnokban a priccsünkön hevertünk. A nénik azt mondták, ez a pihenés és elmélkedés órája. Akkor azt hittem, maguknak akartak beiktatni némi szünetet, belefáradva az oktatásunkba. Emlékszem, az épp nem ügyeletes nénik olyankor a tanáriba mentek egy csésze kávéra, vagy tudom is én, mit neveztek annak. Azóta megértettem, hogy a szieszta a felkészítés része volt. Alkalmat adtak rá, hogy hozzászokjunk az üres órákhoz. „Egy kis szunyókálás” – mondta rá Lydia néni a maga szemérmetes módján. Különös, de szükségünk is volt valamennyi nyugalomra. Sokan elaludtak. Az ott töltött idő java részében kimerültek voltunk. Valami orvosság vagy kábítószer hatása alatt állhattunk, gondolom, amit az ételünkbe kevertek, hogy nyugton maradjunk. Bár nem biztos. Talán maga a hely hatott ránk nyomasztóan. A kezdeti megrázkódtatást követően, miután beletörődtünk a sorsunkba, jobb is volt valamiféle tespedtségbe menekülni. Az ember elhitette magával, hogy későbbre tartalékolja az erejét. Legalább három hete ott voltam már, amikor megjött Moira. Két néni hozta be a tornaterembe, szokás szerint a délutáni pihenő alatt. Moira még a saját ruháját viselte, farmert és kék pulóvert, a haja rövid volt – dacolt a divattal, mint mindig –, úgyhogy nyomban fölismertem. Ő is meglátott engem, de elfordult – már tisztában volt vele, mi biztonságos. Bal arcán bíborba játszó horzsolás éktelenkedett. A nénik egy üres ágyhoz kísérték, melyen már ki volt készítve a piros öltözet. Moira levetkőzött, majd csendben szedegetni kezdte magára a piros ruhadarabokat. A nénik az ágy végéből figyelték, mi, többiek pedig résnyire nyitott szemmel a priccsekről. Moira hátán hajolgatás közben kiütköztek a csigolyacsontok. Napokig nem tudtam szóba elegyedni vele; csak kurta pillantásokat váltottunk, mintegy kortyintás gyanánt. A baráti kapcsolatokat gyanakvással szemlélték, tudtuk jól. Kerültük egymást a kantinban is, amikor ebédidőben sorban álltunk, és az órák közti szünetekben is. A negyedik napon azonban a sétálón egymás mellé sodródtunk, ahogy párban róttuk a köröket a labdarúgópálya körül. A fehér ellenzős főkötőt még nem kellett viselnünk, amíg véget nem ért a kiképzésünk, csak a fátylat, úgyhogy beszélgethettünk, csak arra kellett ügyelni, hogy halkan tegyük, és ne tekintsünk egymásra. A nénik a pálya két végében sétálgattak, így az egyedüli veszélyt a többiek jelentették. Voltak köztünk hívők, akik esetleg följelenthettek volna minket. – Ez kész diliház – súgta Moira. – Úgy örülök, hogy látlak – súgtam vissza. – Hol beszélhetünk? – kérdezte Moira. – A mosdóban – feleltem. – Figyeld az órát. Fél háromkor az utolsó fülkénél. Mindössze ennyit beszélgettünk. Nagyobb biztonságban érzem magam most, hogy Moira is itt van. A mosdóba kimehetünk, ha feltesszük a kezünket, de van egy határ, hogy hányszor egy nap – grafikonon jelölik. Nézem a zöld tábla fölé biggyesztett kerek elektromos órát. Fél háromkor épp tanúságtétel lesz. Emiatt van itt Heléna néni és Lydia néni is, mert a tanúságtétel különleges alkalom. Heléna néni kövér nő, valamikor a Súlyfigyelők fogyókúrás szervezet iowai koncessziós vállalkozásának feje volt. Nagyon ért a vallomástételhez. Janine az, aki elmeséli, hogy tizennégy évesen csoportos nemi erőszaknak esett áldozatul, melyet abortusz követett. Ugyanezt a mesét adta elő a múlt héten is, s közben szinte büszkének látszott. Lehet, hogy nem is igaz. Tanúságtételkor biztonságosabb, ha az ember kitalál valamit, semmint hogy azt állítsa, nincs mit bevallania. Persze ha Janine-ről van szó, többé-kevésbé igazat is beszélhetett. – És kinek a hibája volt? – teszi föl a kérdést Heléna néni, feltartva tömzsi ujját. – Az ő hibája, az ő hibája, az ő hibája! – kántáljuk kórusban. – Ki kacérkodott velük? – sugárzik az elégedettségtől Heléna néni. – Ő, ő, ő! – És miért engedte Isten, hogy ilyen szörnyűség történjen Janine-nel? – Hogy megleckéztesse, hogy megleckéztesse, hogy megleckéztesse! A múlt héten Janine elsírta magát. Heléna néni letérdepeltette az osztály elé, hátratett kézzel, hogy jól lássuk vörös arcú, csöpögő orrú, fakószőke hajú társunkat, akinek olyannyira világos a szempillája, mintha nem is volna neki – mintha megégett volna a szeme, és a tűz leperzselte volna. Visszataszító látvány volt: satnya, rángatózó, vörhenyes rózsaszín, akár egy most született egér. Egyikünk sem akart így kinézni, soha. Egy pillanatig – jóllehet tudtuk, mit tettek vele – gyűlöltük. – Bőgőmasina, bőgőmasina, bőgőmasina! S ami a legrosszabb, hogy komolyan is gondoltuk. Általában jó véleménnyel vagyok magamról. Akkor nem voltam. Ez a múlt héten történt. Most Janine meg sem várja, hogy gúnyolni kezdjük. – Az én hibám volt – jelenti ki. – A saját hibám. Én kacérkodtam velük. Megérdemeltem a fájdalmat. – Nagyon jó, Janine – mondja Lydia néni. – Példás viselkedés. Ki kell várnom, amíg ennek vége, hogy feltehessem a kezem. Előfordul, hogy az ember rosszkor jelentkezik, és akkor megtagadják az engedélyt. Ha valóban sürgős, akkor ez kritikus lehet. Tegnap Dolores a padlóra pisilt. Két néni közrefogta és elvonszolta. Dolores nem volt ott a délutáni sétán, csak este hozták vissza a priccsére. Hallottuk, ahogy egész éjjel nyöszörgött. – Vajon mit tettek vele? – suttogtuk ágyról ágyra. – Nem tudom. Amitől még aggasztóbb az egész. Feltartom a kezem, Lydia néni odabiccent. Felállók, és kisétálok az előcsarnokba, amilyen feltűnés nélkül csak lehet. A mosdó előtt Elizabeth néni áll őrt. Bólint, jelezve, hogy bemehetek. A valamikori férfimosdóban a tükröket lecserélték szürke fémlemezekre, de a sárga foltos, fehér, zománcozott vizeldekagylókat meghagyták a falon. Az alakjuk furcsamód csecsemőkoporsóra emlékeztet. Ismét elámulok azon a leplezetlen kitárulkozáson, amit a férfiak művelnek ilyen helyeken: a szabadon álló tusrózsák alatt közszemlére teszik, vizsgálgatják és hasonlítgatják a testüket, a nemi szerveiket. Mi célból? Visszaigazolásra, megnyugtatásra vágynak? Vagy amikor valami jelvényt villogtatva büszkélkednek, hogy lám, minden rendben, én is közétek tartozom. Miért nem kell a nőknek bizonygatniuk egymás előtt, hogy ők nők? „Véletlenül” kigombolódott blúzzal, hasítékos szexi bugyival, kutya módra szimatolással? Az iskola régen épült, a vécéfülkék oldalfalai még fából, vagyis valamiféle farostlemezből készültek. Bemegyek az utolsó előttibe, s becsapom az ajtót. Zár természetesen nincs rajta. A pozdorjalemezen van egy kis lyuk, hátul a fal mellett, nagyjából derékmagasságban – emlék egy hajdani vandál rongálótól, avagy egy perverz kukkoló hagyatéka. A központban mindenki tud erről a lyukról; mindenki, kivéve a néniket. Félek, hogy Janine tanúságtétele miatt elkéstem. Lehet, hogy Moira már járt itt, csak vissza kellett mennie. Nem sok időt hagynak vécézésre. Óvatosan átkukucskálok alul: két piros cipőt látok. De hogy derítsem ki, ki az? Odahajolok a kis lyukhoz. – Moira? – susogom. – Te vagy az? – kérdez vissza. – Igen – felelem megkönnyebbülve. – Te jó ég, megveszek egy cigiért – mondja Moira. – Én is. Nevetséges, de boldog vagyok. Belesüppedek a testembe, mint valami lápba, mocsárba, ahol csak én tudom a járást. Ingatag talaj, az én felségterületem. Én vagyok a föld is, amelyre a fülemet tapasztom, hogy halljam a jövő híreit. Minden nyilallás, a legapróbb fájdalom, a hullámzó anyag rezdülései, a szövetek duzzadása és apadása, a hús fecsegése – ezek mind jelek, olyasmik, amikről feltétlenül tudnom kell. Minden hónapban aggódva várom, megjön-e a vérzésem, mert ha igen, az maga a kudarc. Azt jelenti, ismét nem sikerült valóra váltanom oly sokak reményeit, s a magaméit sem. Régen, ha a testemre gondoltam, a gyönyör hangszerének, szállítóeszköznek vagy az akaratomat kifejező közegnek tartottam. Használhattam futásra, gombnyomogatásra, hol erre, hol arra, hogy elérjem, amit akarok. Voltak ugyan korlátok, ám a testem mozgékony volt, erős, önálló, és egy velem. Most a testem másképpen működik. Nem egyéb, mint egy körte alakú központi tárgy körül megszilárdult felhő. Az ott bent szívósabb és valóságosabb nálam, s vörösen izzik áttetsző burkában. Hatalmas, sötét, az éjszakai égbolthoz hasonló űrt rejt magában, mely vörösesfekete inkább, mint fekete. Villódzó, szétpukkanó és kihunyó szikrák kavarognak benne, megszámlálhatatlanul sok, akár a csillagok. Ám minden hónapban feltűnik egy baljós előjel: egy gigantikus holdkorong. Átvonul az égen, megáll, majd továbbhalad, míg már nem látszik. Engem a kétségbeesésbe taszít. Megint az az üresség. Ismét. Hallgatom a szívverésem, a sós, piros vérfolyam hullámzó lüktetését, amely az idő múlását jelzi. Az első lakásunkban vagyok, a hálószobában. Állok a harmonikaajtós szekrény előtt. Tudom, hogy a lakás üres, sehol egy bútor, a padló csupasz, még szőnyeg sincs rajta; ennek ellenére a szekrény telis-tele van ruhával. Azt hiszem, az enyémek, bár jobban megnézve mégsem, ezeket sosem láttam. Talán Luke első feleségéi, akit szintén nem láttam, csak képeket róla. De a hangját hallottam a telefonban, amikor késő éjjel hívogatott minket sírva, vádaskodva, még a válás előtt. Ám mégis, ezek az én ruháim. Ruhát keresek, valamit magamra kellene vennem. Szedegetem ki a ruhákat egymás után: feketét, kéket, mályvaszínűt, kosztümkabátokat, szoknyákat; egyik sem jó, egyik sem megy rám, vagy túl nagy, vagy túl kicsi. Luke ott áll mögöttem, megfordulok, hogy lássam. Nem rám néz, hanem lefelé, a lábához törleszkedő és panaszosan nyávogó macskára. Enni kér, de honnan adjak neki egy ilyen üres lakásban? – Luke – mondom, de ő nem felel. Talán nem hallja. Lehet, hogy már nem él, merül föl bennem. Rohanok, szorítom a lányom kezét, vonszolom, ráncigálom magam után a páfrányoson át. Csak félig van magánál a tablettától, amit adtam neki, hogy ne sírjon vagy kotyogjon ki valamit, ami elárulna minket. Azt sem tudja, hol van. A talaj egyenetlen, sziklás, érzem a korhadó ágak, a nyirkos föld és a rothadó avar illatát. A gyerek nem bírja az iramot, egyedül gyorsabban haladnék, jó futó vagyok. Végül a kicsi sírva fakad, meg van rémülve; cipelném én, de már jó súlya van. Túrabakancs van a lábamon, s eszembe jut, hogy amikor a vízhez érünk, le kell vetnem. Nem lesz túl hideg? A lányom vajon képes lesz olyan hosszan úszni, ráadásul sodrásban? Erre nem számítottunk. „Csönd legyen!” – szólok rá mérgesen. Átvillan az agyamon: mi lesz, ha vízbe fullad? Ettől meglassúbbodnak a lépteim. Hirtelen lövések hallatszanak mögülünk, nem hangos durranások, ahogy a pisztolyok szoktak, hanem éles roppanások, mintha gallyak pattannának el. Ez rosszat jelent. Soha semmi nem az, aminek tűnik. Kiáltás harsan: „Feküdj!” Valóban hallottam, vagy csak képzeltem, és én magam mondtam ki, hangosan? A kicsit lerántom a földre, s fölé hengeredek, hogy takarjam, védjem. „Csönd Legyen!” – szólok rá megint. Nedves az arcom, hogy könnytől vagy verejtéktől, nem tudom. Hűvös nyugalom száll meg, szinte lebegek, mintha elhagytam volna a testem; a szemem előtt egy korán lehullott piros falevél hever, tisztán látom minden fénylő erecskéjét. Ilyen szépet még sosem láttam. Lazítok a szorításomon, nem akarom agyonnyomni a gyereket, inkább köré gömbölyödöm, tenyeremet a szájára tapasztva. Lihegek, a szívem kalapál, dörömböl, mint valami biztonságot ígérő éjjeli menedék ajtaján. „Minden rendben, itt vagyok” – susogom a lányomnak. „Kérlek, maradj csöndben!” Persze nem képes rá, túlságosan fiatal. Különben is késő már, szétválasztanak minket, a karomat lefogják, a látásom elsötétül, s beszűkülő látóteremből csupán egy igen apró nyílás marad, akkora, mint egy távcső nézőkéje, vagy mint egy ablak egy régimódi karácsonyi képeslapon, melyen át a sötétből és a fagyból bekukucskálhatunk a kunyhóba, ahol gyertyák ragyognak a karácsonyfán, ünnepel a család, még a csengőket is hallom, a száncsengőket, a rádióból szóló muzsikát. Ezen az ablakon át látom kicsiben, de egészen tisztán az én kislányomat, ahogy felém nyújtja a karját, miközben elhurcolják a már pirosba és sárgába öltöző fák között. Harangszó riaszt föl; aztán Cora kopog az ajtón. Felülök a szőnyegen, megtorlóm nedves arcomat a ruhám ujjával. Minden álmom közül ez a legrémesebb. VI. HÁZNÉP TIZENNEGYEDIK FEJEZET Amint a harangszó elnémul, leballagok a lépcsőn, véznának tetsző alakom tükröződik a földszinti falon függő üvegszemben. Az ingaóra kattogva számlálja az időt; piros cipellős lábam pedig a lépcsőfokokat. A fogadószoba ajtaja szélesre van tárva. Bemegyek: még nincs itt senki. Le nem ülök, hanem elfoglalom a helyemet, térdre ereszkedve a zsámolyos fotel mellett, melyre, mint valami trónusra, rövidesen Serena Joy ereszkedik le, a sétabotjára támaszkodva. A másik kezével lehet, hogy megint a vállamba kapaszkodik; máskor is tett már így. Mintha csak egy bútor volnék. A fogadószobát, ha jól tudom, hajdan úri szobának nevezték, később nappalinak. Esetleg szalonnak, amilyenről A pók és a légy versikében esik szó. Hivatalosan mégis fogadószoba a neve, mivel a kiváltságos néhányakat itt székkel kínálják. Másoknak csupán állóhely jár. A testhelyzet lényeges itt és most: az apróbb kényelmetlenségek a miheztartás végett szükségesek. A fogadószoba pedáns és visszafogottan előkelő; a pénz egyik jellemző alakváltozása követhető itt nyomon, mely addig-addig csordogált hosszú évekig át ezen a szobán, mint víz a cseppkőbarlangon keresztül, míg sztalaktitok módjára le nem rakódott, meg nem kötött berendezési tárgyak formájában. A különféle felületek magukért beszélnek: a kopott, sötét rózsaszínű bársonykárpitok, a tizennyolcadik századból való székek kifényesedett ülőkéje, a barackrózsaszín, bazsarózsamintás, rojtos kínai szőnyeg a padlón, a parancsnok foteljának puha bőrhuzata és a csillogó rézveretek a mellette álló ládikán. A szőnyeg valódi. Némelyik tárgy az, némelyik nem. Például az a két festmény a kandalló két oldalán, melyek hasonló fekete ruhás nőket ábrázolnak, mint az öreg templomban, csak újabb keletűek, feltehetően valódiak. Gyanítom, hogy amikor Serena Joy megvásárolta őket – miután nyilvánvalóvá vált, hogy az energiáit döntően otthoni tevékenységekre kell fordítania –, az volt a szándéka, hogy az elődeiként fogja feltüntetni őket. Az is lehet, hogy a parancsnok a házzal együtt vette a képeket. Mindegy, úgyis képtelenség kideríteni. Mindenesetre a két nő ott lóg a falon, a hátuk merev, a szájuk feszes, a mellük leszorítva, az arcuk megnyúlt, a bőrük szürkésfehér, s keményített főkötőjük alól összehúzott szemmel őrködnek a szoba felett. Közöttük, a kandallópárkány fölött van egy ovális tükör, melyet két pár ezüst gyertyatartó fog közre, a párkány közepén pedig egy fehér porcelán Cupido-szobrocska áll, mely karját egy bárány nyaka köré fonja. Serena Joynak furcsa, felemás ízlése van: könyörtelen, ami a minőséget illeti, mégis szentimentálisan ragaszkodik a giccshez is. A kandallópárkány két végére szárazvirág-kompozíciót biggyesztett, a kanapé végében álló politúrozott, intarziás kisasztalra viszont egy vázában igazi sárga nárcisz került. A szoba citromolajtól, súlyos kárpitoktól, hervadó nárciszoktól, a konyha vagy az ebédlő felől idáig kúszó ételszagtól, no meg Serena Joy Völgyek Lilioma kölnijétől illatozik. A parfüm luxusholmi, bizonyára kéz alól szerezte. Mélyen beszívom, úgy vélem, meg kell becsülnöm. Ilyet azelőtt kamaszlányok használtak, vagy kisgyermekek ajándékoztak anyák napján a mamájuknak; és ilyen illata volt a fehér pamutzokniknak meg a fehér pamut alsószoknyáknak, a púdernek és a szőrösödés, havi vérzés nyűgét még nem tapasztalt női test ártatlanságának. Enyhe rosszullét kerít hatalmába, mintha fülledt időben egy kocsiba zártak volna egy túl sok kencét viselő öregasszonnyal. Hát így hat rám a fogadószoba, hiába oly elegáns. Úgy szeretnék ellopni valamit innen! Valami apróságot – a díszes hamutartót, talán a kis ezüst pirulás szelencét a kandallópárkányról, vagy egy szárazvirágot: eldugnám a ruhám alá vagy az ujjba varrt cipzáras zsebbe, és ha vége ennek az esti tortúrának, elrejteném a szobámban az ágy alatt, vagy az egyik cipőmben, vagy a HIT feliratú, gobelinhímzéses kemény kispárnában ott, ahol felhasadt. Aztán olykor-olykor elővenném és nézegetném. Legalább érezhetném, hogy valami fölött hatalmam van. Csakhogy az ilyen érzés illúzió lenne, és túlságosan kockázatos. Ölbe tett kezem nem mozdul, összezárt combbal, magam alá húzott sarokkal térdepelek tovább. A fejem lehajtva, számban még ott a fogkrém íze: műmentolos cement. Várok, hogy a háznép egybegyűljön. Ezek vagyunk: a ház népe. A parancsnok pedig a mi urunk. Ő kormányozza a házat. Őt el nem hagyom mindhalálig, semmiféle bajában. Kormányozza a hajót. A kikötőbe. Cora jön be elsőként, utána Rita, kezét a kötényébe törölgetve. A harang őket is szólítja. Neheztelnek is miatta, mikor annyi tennivalójuk volna – a mosogatás például. De illik jelen lenniük, az egész személyzetnek; a szertartás megköveteli. Mindnyájan kötelesek vagyunk részt venni benne – ki így, ki úgy. Rita rosszallólag rám sandít, mielőtt beállna mögém. Az én hibám, hogy ő itt fecsérli az idejét. Helyesebben nem az enyém, hanem a testemé, ha ugyan van különbség. Még a parancsnok is ki van szolgáltatva a szeszélyeinek. Majd Nick sétál be, biccent mindhármunk felé, s körbepillant a szobában. Ő is elfoglalja mögöttem a helyét, állva. Olyan közel van, hogy a cipője orra hozzáér a talpamhoz. Vajon szándékosan? Akár így, akár úgy, a két láb egymáshoz ér. A cipőm talpa valósággal megpuhul, ahogy lüktet alatta a vér, átmelegszik, mintha a bőrömmé vált volna. Picit odébb húzom a lábam. – Siethetne kicsit a parancsnok – szól Cora. – Van, amit nem szabad elsietni – neveti el magát Nick, s megint odébb tolja a lábát, hogy hozzám érhessen. Senki sem látja a földön szétterülő szoknyám alatt. Mocorgok, túl nagy itt a meleg, a régi parfüm illatától kissé szédelgek. Ismét elhúzom a lábam. Halljuk, ahogy Serena jön lefelé a lépcsőn, keresztül az előcsarnokon, botja tompán koppan, a jó lába dobban a szőnyegen. Bebiceg az ajtón, ránk tekint, s bár megszámol, de valójában nem lát minket. Odabiccent Nicknek, noha szólni nem szól hozzá. Az egyik ünneplőruhája van rajta, az égszínkék, a fátyla szélén fehér virághímzéssel és áttört csipkével. Az ő korában. Még mindig azon igyekszik, hogy virágba boruljon. Késő bánat, jegyzem meg magamban rezzenéstelen arccal. Mire mennél velük, te már kiszáradtál. A virág a növény ivarszerve. Ezt olvastam valahol, valamikor. Serena odaballag a foteljához, megfordul, s egyáltalán nem kecsesen lehuppan. A bal lábát felhúzza a zsámolyra, s kotorászni kezd a ruhaujja zsebében. Hallom a papírzörgést, majd öngyújtó csattan, s megérzem, beszívom a megperzselődött dohány szagát. – Késik, mint mindig – mondja a parancsnokné. Nem felelünk. Zörög, motoz a lámpaasztalon, aztán kattan a távirányító, s a tévékészülék némi bemelegedés után megszólal. Férfikórus énekel – a bőrük zöldessárga, be kellene állítani a színeket –, a „jöjj el a templomba, ki a vadonba” kezdetű egyházi éneket zengik. „Gyere, gyere, gyere, gyere!” – énekli a basszus szólam. Serena csatornát vált. Vibráló, színes cikcakkok, sercegő zagyvaság – zavarják a montreali műholdas adót. Majd egy prédikátor következik; komoly képpel, csillogó szemmel hajol a nézők felé egy asztal túloldaláról. Mai szemmel sokkal inkább üzletembernek néz ki. Serena hallgatja néhány másodpercig, aztán odébb kapcsol. Számos üres csatorna után egy hírműsor ugrik be. Ezt kereste Serena. Hátradől, s mélyet sóhajt. Én ellenben picit előredőlök, úgy figyelek, akár egy kisgyerek, akinek megengedték, hogy sokáig fenn maradjon a felnőttekkel. A szertartás estéjén ez az egyetlen jó dolog: megnézhetem a híreket. Olybá tűnik, hallgatólagos szabály lett ennél a háznál, hogy mi mindig időben érkezünk, a parancsnok azonban késve, Serena pedig mindig hagyja, hogy lássuk a híreket. Lehetne jobb műsor is, de ki tudja, igaz-e bármelyik is. Lehet, hogy régi klipek, lehet, hogy kacsa az egész. De én akkor is mohón nézem, reménykedve, hátha kihámozhatok belőlük valamit. Jobb, mint a semmi. Elsőként beszámoló a frontvonalakról. Bár nem igazán vonalak mentén folyik a háború: inkább egyszerre több ponton. Erdő borította hegyek fentről, beteges sárgára színeződött lombozat. Igazán beállíthatná már a színeket Serena. „Az Appalache-hegységben – mondja a narrátor – az Apokalipszis Angyalainak negyedik hadosztálya éppen kifüstöl egy baptista gerillafészket a Fény Angyalainak huszonegyedik zászlóalja légi támogatásával.” Két fekete helikoptert mutatnak, melyeknek ezüst szárnyakat festettek az oldalukra. Alattuk felrobban egy facsoport. Majd egy elhanyagolt külsejű, borostás arcú fogolyról mutatnak közeli felvételt, akit két elegáns, fekete egyenruhás angyal fog közre. Egyikük cigarettával kínálja a foglyot, aki elfogadja azt, megkötözött kezével sután az ajkához illeszti, majd félszegen elvigyorodik. A bemondó beszél, de nem hallom, mit mond: én a fogoly tekintetét lesem, megpróbálom kitalálni, mi járhat a fejében. Nyilván tudja, hogy a kamera rá irányul: a vigyora vajon dacból vagy megalázkodásból fakad? Vagy szégyelli, hogy elkapták? A tévé csak a győzelmekről tudósít, vereségekről soha. Ki akar rossz híreket hallani? Lehet, hogy a fickó színész. Aztán a műsorvezető tűnik fel. A modora nyájas, atyáskodó; úgy néz ránk a képernyőről, mint mindenki ősz hajú, becsületes tekintetű és bölcsen hunyorgó eszményi nagypapája. A sima mosolyával azt magyarázza nekünk, hogy az egész a mi érdekünkben történik. Hogy hamarosan minden rendbe jön. Ígérem. Béke lesz. Bíznotok kell. Csak menjetek nyugodtan aludni, mint a jó gyerekek. Azt mondja, amit mindnyájan hallani akarunk. Roppant meggyőző. Küzdök ellene. Kiérdemesült filmsztár, nem egyéb, mondogatom magamnak, csak villogtatja a műfogsorát, és ripacskodik. Ennek ellenére hatással van rám, valósággal hipnotizál. Bárcsak igazat beszélne! Bárcsak hinni tudnék neki! Majd azzal folytatja, hogy a szemek egy csoportjának sikerült felgöngyölítenie egy földalatti kémszervezetet, belső informátor segítségével. A kémbanda értékes nemzeti erőforrásokat csempészett át a kanadai határon. – Az eretnek kvéker szekta öt tagját őrizetbe vették – közli a vén pojáca mézesmázosan –, s még további letartóztatások várhatók. A képernyőn megjelenik két kvéker, egy férfi és egy nő. Rémültnek tűnnek, mégis megpróbálják megőrizni méltóságukat a kamera előtt. A férfinak nagy sötét jel van a homlokán; a nő főkötőjét letépték, haja ziláltan hullik az arcába. Mindketten ötven év körüliek. Aztán egy várost látunk, megint csak felülről. A valamikori Detroitot. A bemondó szövege közben tüzérségi támadást közvetítenek. A látóhatár peremén füstoszlopok emelkednek a magasba. – Khám gyermekeinek áttelepítése a terv szerint folytatódik – mondja megnyugtató hangon a rózsás arcú öregúr a képernyőn. – E héten háromezren érkeztek meg Első Szülőföldre, további kétezren még úton vannak. – Hogy képesek ennyi embert egyszerre odaszállítani? Vonatokon, buszokkal? Képeket nem mutatnak róla. Első Szülőföld Észak-Dakotában van. Isten tudja, mihez kezd ez a tömeg, ha majd odaér. Földet művelnek, elméletileg. Serena Joy megelégelte a híreket. Türelmetlenül megnyomja a csatornaváltó gombot, mire felzeng egy élemedett korú, gyászos képet vágó baritonista hangja – a Suttogó reményt énekli. Serena kikapcsolja. Várunk, várakozunk, ketyeg az óra a hallban, Serena rágyújt egy újabb cigarettára, én beszállok a kocsiba. Szombat reggel van, szeptemberben, még megvan az autónk. Másoknak el kellett adniuk az övéket. A nevem nem Fredé, másképpen hívnak, de azon a néven már senki sem szólít, mert tilos. Nem számít, győzködöm magam, név vagy telefonszám, nem mindegy? Csak másoknak fontos. De tévedek, igenis számít. Az igazi nevemet mélyen magamba rejtem, mint valami elásott kincset, s tudom, egyszer majd visszajövök érte. E névnek aurája van, akár egy amulettnek, mint egy hihetetlen távoli múltból fennmaradt talizmánnak. Éjszaka van, fekszem az ágyamon lehunyt szemmel, s a szemhéjam mögötti sötétségben felfénylik előttem a régi nevem, szinte karnyújtásnyira. Ezen a szeptemberi szombat reggelen a fénylő nevemet viselem. A kislány, akit eltemettem magamban, a hátsó ülésen ücsörög a két legszebb babájával és a sok szeretgetéstől az évek során elszutykolódott játék nyuszijával. Minden részletre emlékszem. Érzelgős részletek, de nem tehetek róla. Pedig jobban teszem, ha nem morfondírozok túl sokat a nyuszin, különben sírva fakadok a kínai szőnyegen térdepelve, miközben belélegzem a Serena Joy testét megjárt füstöt. Nem itt, és nem most, majd később kisírhatom magam. A kicsi azt hitte, kirándulni megyünk, és csakugyan van egy elemózsiás kosár mellette a hátsó ülésen, benne rendes ennivaló – kemény tojás, termosz, egyebek. Nem akartuk, hogy megtudja, valójában hová készülünk, nem akartuk megmondani neki, nehogy véletlenül elkottyantson bármit is, ha megállítanának. Nem akartuk terhelni az igazsággal. Rajtam túrabakancs volt, a kislányomon edzőcipő. A cipőfűzőjét piros, bordó, rózsaszín és sárga szívecskék díszítették. Az évszakhoz képest meleg volt, pedig a levelek már színesedni kezdtek; Luke vezetett, én mellette ültem, sütött a nap, kék volt az ég, az elsuhanó házak megnyugtatóan közönségesnek tűntek. Minden ház, melyet magunk mögött hagyunk, egy pillanat alatt a múltba vész, mintha sosem lett volna, hisz soha többé nem látom újra – gondoltam én akkor. Jóformán semmit sem hozunk magunkkal, nem akarjuk, hogy olybá tűnjünk, mintha messzire tartanánk, vagy tartós távollétet terveznénk. Van nálunk hamis útlevél – szavatolt minőségű, megérte az árát. Természetesen nem tudtunk pénzzel fizetni, sem kompukártyával: a nagyanyám ékszereit és a Luke nagybátyjától örökölt bélyeggyűjteményt adtuk érte. Más országokban az ilyesmit pénzre lehet váltani. Amikor majd a határhoz érünk, úgy teszünk, mintha csupán egynapos túrára készülnénk – a hamis vízumok egy napra szólnak ugyanis. Még azelőtt beadok a lányomnak egy altatót, hogy ne legyen ébren a határátkelés alatt. Úgy nem fog leleplezni minket. Egy kisgyerektől nem várható el, hogy meggyőzően hazudjon. És azt sem akarom, hogy megrémüljön, hogy ő is átérezze azt a félelmet, amely gúzsba köti az izmaimat, megmerevíti a gerincemet, és olyan feszültté tesz, hogy ha valaki hozzám érne, szinte bizonyosan elpattannék. Minden megállást jelző lámpa valóságos kínszenvedés. Az éjszakát egy motelben töltjük, egyezünk meg, vagy még jobb, ha a kocsiban alszunk valami mellékúton, hogy elkerüljük a gyanakvó kérdéseket. Reggel pedig átkelünk a határon, kényelmesen áthajtva a hídon, mintha csak a bevásárlóközpontba igyekeznénk. Ráfordulunk az autópályára, s haladunk észak felé. Nincs túl nagy forgalom. A háború kezdete óta a benzin megdrágult, a készletek megcsappantak. Átjutunk a városon kívüli első ellenőrző ponton. Mindössze a jogosítványra kíváncsiak, Luke ügyesen felelget nekik. A jogosítvány meg egybevág az útlevéllel – legalábbis azt hisszük. Amint továbbgördülünk, Luke megszorítja a kezem, s rám sandít. – Falfehér vagy – mondja. Úgy is érzem magam: fehérnek, laposnak, csupasznak és átlátszónak. Biztos, hogy keresztüllátnak rajtam. S ami még ennél is rosszabb: hogy fogok megkapaszkodni Lukéban és a lányunkban, ha ennyire lapos és fehér vagyok? Azt érzem, mintha elenyésznék, füstté válnék, s a szeretteim kicsúsznának a karjaim közül – délibáb vagyok, aki a szemük láttára foszlik szét. – Ne gondolkodj ilyen borúlátóan! – mondaná Moira. – Különben valóra válik, amitől félsz. – Fel a fejjel! – mondja Luke. Kicsit túl gyorsan vezet. Az adrenalin a fejébe szállt. Még egy dalra is rázendít. – Mily gyönyörű a reggel – énekli. Aggaszt, hogy énekel. Figyelmeztettek minket, hogy ne látsszunk túlságosan boldognak. TIZENÖTÖDIK FEJEZET A parancsnok kopog az ajtón. Ez előírás: a fogadószoba, mondhatni, Serena Joy felségterülete, a férje pedig köteles engedélyt kérni, hogy beléphessen. Serena szereti megváratni a férjét. Apróság, de ennél a háznál a csekélységeknek nagy jelentőségük lehet. Ma este azonban Serena Joynak még ennyi sem jut, mert a parancsnok hívás nélkül lép be. Talán csak elfelejtette a protokollt, de az is lehet, hogy szándékosan tette. Ki tudja, mit mondott neki Serena az ezüstneművel megrakott vacsoraasztal fölött. Vagy mit nem. A parancsnok a fekete egyenruháját viseli, amelyben ránézésre múzeumi teremőrnek hat: nyájas, ámde éber öregúrnak, aki félnyugdíjasként így üti el az időt. De csupán első pillantásra kelt ilyen benyomást. Jobban megnézve inkább régimódi bankelnökre emlékeztet a lesimított ősz hajával, a megfontoltságával, s a kissé csapott vállával. Jellegzetes az ugyancsak ősz bajusza is. Hanem az állát aztán nem lehet nem észrevenni: akár egy vodkareklám egy hajdani fényes magazinban! A jámbor viselkedésű, nagy kezű, vaskos ujjú férfiú kék szeme zárkózottságot tükröz, s színleg ártalmatlan emberre utal. Úgy tekint végig rajtunk, mintha leltárt készítene, mondván: lássuk csak, egy térdeplő nő piros ruhában, egy ülő nő kékben, két álló zöldben és egy keskeny arcú férfi hátul. A parancsnok tanácstalannak tűnik, mint akinek fogalma sincs, hogy kerültünk oda. Mintha öröklött holmi lennénk – egy Viktória korabeli pedálos orgona például –, s nem igazán tudná, mihez is kezdjen velünk. Hogy mit érünk. Biccent, amúgy általánosságban, Serena Joy felé, aki meg se mukkan. Aztán átvág a szobán a bőrfoteljához, előveszi a kulcsot a zsebéből, s matat vele a fotel mellett álló díszes, rézveretes, bőrfedeles ládikán. Felemeli a tetőt, s előveszi a szokványos fekete kötésű, aranyszegélyű Bibliát – azt mostanság ugyanúgy elzárva tartják, mint hajdan a teát, nehogy a személyzet megdézsmálja. A Biblia tűzveszélyes eszköznek számít: ki tudja, mit tennénk vele, ha a kezünkbe kaparinthatnánk? A parancsnok felolvashat belőle, de mi nem olvashatunk bele. Várakozón fordítjuk hát felé a fejünket: ezennel a mi esti mesénk következik. A parancsnok figyelő tekintetünktől kísérve leül, s keresztbe teszi a lábát. Felüti a Bibliát, pontosan a könyvjelzőnél. Mintha zavarban volna, kissé megköszörüli a torkát. – Kaphatnék egy pohár vizet? – szól csak úgy maga elé. – Kérem – teszi hozzá. A mögöttem álló Cora – vagy Rita – elhagyja az élőképben elfoglalt helyét, s kisurran a konyhába. A parancsnok maga elé mered. Majd felsóhajt, előhúzza aranykeretes olvasószemüvegét a belső zsebéből, s az orrára biggyeszti. Most úgy néz ki, mint egy régi mesekönyvből előlépett suszter. Vajon a kegyes jóindulatnak hányféle álarcát képes még magára ölteni? Mindnyájan őt figyeljük: minden mozdulatát, minden rezdülését. Roppant különös lehet olyan férfinak lenni, aki szakadatlanul nők figyelmének a középpontjában áll. Akik egyre azt találgatják, vajon mit tesz legközelebb. Akik a férfi minden mozdulatára – ha mégoly ártalmatlan is, mint hogy egy hamutartóért nyúl – összerezzennek. Akik folyton őt méricskélik, s azt latolgatják: képtelen megtenni, úgysem teszi meg, pedig muszáj; s ez utóbbit olyaténképpen, mintha egy ízléstelen, silány gönc volna, melyet mindenképpen magukra kell ölteniük, mivelhogy semmi más nem áll rendelkezésükre. S miközben felöltik, felpróbálják, kipróbálják a férfit, az ugyanúgy magára próbálja a nőket, mintha csak egy zokniba bújna a maga érzékeny nyúlványával, csigaszemhez hasonlító finom csápjával, mely tapogatózva nyúlik, törekszik előre, durvább érintésre visszahőkölve, összébb zsugorodva, majd újra felágaskodva a kissé kitüremkedő hegyével, s kúszik tovább, mint valami falevélen, előre, beléjük, látványra éhesen. Mert a vágy, hogy lásson, hajtja előre ezen az úton befelé a nők alkotta sötétségbe, a nő sötétjébe, aki ott is képes látni, míg ő maga vakon küzdi magát előre. A nő belülről figyeli a férfit. Mindnyájan őt figyeljük. Ehhez igazán értünk, s nem ok nélkül tesszük: mert mi lesz velünk, ha a férfi elbotlik, kudarcot vall vagy meghal? Nem csoda, ha olyan, mint valami durva bakancs: a kemény külső lágy bensőt takar. Bár ez csupán óhaj. Már egy ideje figyelem őt, és semmi jelét nem adta lágyságnak. – De csak vigyázz, parancsnok! – intem magamban. – Rajtad tartom a szemem. Egy rossz mozdulat – s nekem végem. Ennek ellenére pokoli nehéz lehet férfinak lenni ilyen körülmények között. Amellett pazar. Maga a pokol. És síri csend. Megjön a víz, a parancsnok megissza. – Köszönöm – mondja. Cora a helyére surran. A parancsnok tűnődve néz lefelé, s minden sietség nélkül a könyv lapját fürkészi. Mintha megfeledkezett volna rólunk. Úgy tesz, mint aki egy étterem ablakában ülve a sültjével piszmog, s tetteti, hogy észre sem veszi a könyökétől alig egy méterre a sötétből befelé bámuló éhezőket. Picit felé hajolva lessük őt, mint vasreszelék a mágnes körül. Olyasmit birtokol, amit hajdan mértéktelenül pazaroltunk: nála van a szó. A parancsnok végül szinte kelletlenül belekezd az olvasásba. Nem remekel benne. Talán csak untatja. Mindig ugyanazt, a szokásos történeteket meséli. Isten szól Ádámhoz, Isten szól Noéhoz. „Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet!” Aztán jön a központban belénk vert és untig hallott Rákhel és Lea rész. „Adj nékem gyermekeket, mert ha nem, meghalok. Avagy Isten vagyok-é én, ki megtagadta tőled a méhnek gyümölcsét? Ímhol az én szolgálóm, Bilha, hogy szüljön az én térdeimen, és én is megépüljek őáltala.” És így tovább, és így tovább. Minden reggelinél ezt olvasták fel az iskola kantinjában, mialatt ettük a barna cukorral meghintett tejszínes zabkását. – Tudjátok, nektek mindenből a legjobb jut – mondta Lydia néni. – Háború van, jegyrendszer. Ti, lányok, el vagytok kényeztetve – hunyorgott, mintha egy kölyökmacskát dorgált volna meg. Rossz cica! Ebédre a Hegyi beszéd volt soron. A boldogok ezek, boldogok azok. Lemezről hallgattuk, egy férfihang előadásában. „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa. Boldogok az irgalmasok. Boldogok a szelídek. Boldogok a némán tűrők.” Tudtam, hogy nem ez következik, ezt csak kitalálták, és ezt-azt ki is hagytak, de ellenőrizni nem állt módomban. „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” Azt senki sem mondta, mikor. Desszert közben – az ebédhez szokás szerint fahéjas körtekonzerv jár – odasandítok az órára, aztán pedig Moira helye felé, két asztallal odébb. Már elment. Fölteszem a kezem, kiengednek. Nem túl gyakran művelünk ilyet, s akkor is a nap más-más szakában. A mosdóban, mint rendesen, az utolsó előtti fülkébe sietek. – Ott vagy? – susogom. – Teljes életnagyságban, és kétszer olyan rusnyán – suttog vissza Moira. – Mit hallottál? – kérdezem. – Nem sokat. Ki kell jutnom innét, különben becsavarodom. Megrémülök. – Ne, ne, Moira, meg ne próbáld! – sziszegem neki. – Egyedül ne! – Rosszullétet színlelek. Küldenek mentőt, láttam. – Csak a kórházig jutnál. – Változatosságnak az is jó. Nem hallgatom tovább ezt a vén banyát. – Rajtakapnak. – Ne aggódj, ebben menő vagyok. Kölyökkoromban, a középiskolában, abbahagytam a C-vitaminszedést, és skorbutot kaptam. Kezdeti stádiumban nem tudják felismerni. Aztán ha újra szedni kezded a vitamint, rendbe jössz. Elrejtem a tablettáimat. – Moira, ne! Nem tudnám elviselni, hogy ne legyen itt velem. Nekem. – A mentőautóban két fickóval leszel összezárva. Gondolj bele! Két kiéhezett kan, a francba, még azt sem engedik meg nekik, hogy a zsebükbe nyúljanak, és ha kihasználják az alkalmat... – Ti, ott bent! Lejárt az idő! – harsant Elizabeth néni hangja a bejárat felől. Felálltam, lehúztam a vécét. A falon lévő lyukban megjelent Moira két ujja – csak két ujj fért át rajta. Egy röpke pillanatra hozzájuk érintettem az én ujjaimat, aztán elhagytam a fülkét. – „És monda Lea: Megadta az Isten jutalmamat, amiért szolgálómat férjemnek adtam” – olvassa a parancsnok, majd ölébe ejti a becsukódó könyvet. A tompa pöffenés, amit hallat, távoli párnázott ajtó csukódására emlékeztet. Eszembe jut róla a puha és száraz tapintású finom és vékony hártyapapír, amelyből hajdan a púderrel bevont rózsaszín papier poudre készült. A kis fűzött lapokat, melyekkel anyáink fénylő orrukat törölték le, olyasféle üzletekben lehetett kapni, ahol gyertyákat, kagyló és gomba formájú szappanokat árultak. Hasonlítottak a cigarettapapírra. Vagy virágsziromra. A parancsnok lehunyt szemmel ül egy pillanatig, mintha elfáradt volna. Hosszú órákat dolgozik. Számos kötelezettsége van. Hallom, ahogy a hátam mögött Serena sírva fakad. Nem először. A szertartások estéjén mindig elpityeredik. Erősen iparkodik, hogy ne keltsen feltűnést. Próbálja megőrizni a méltóságát előttünk. A kárpitok és a szőnyegek tompítják ugyan zokogását, ennek ellenére tisztán halljuk. A feszültség szinte tapintható, miközben önuralmát vesztve elfojtani igyekszik kitörni készülő indulatait. Mint amikor az embert szellemes kínozza a templomban. Ilyenkor mindig nevethetnékem támad, jóllehet nem azért, mintha mókásnak tartanám. Serena sírása hatással van ránk, csak úgy teszünk, mintha nem vennénk róla tudomást. A parancsnok kinyitja a szemét, ő is észreveszi, elkomorodik, s mintha mi sem történt volna, azt mondja: – Most pedig imádkozzunk egy percig csendben. Könyörögjünk áldásért, hogy sikerüljön minden tervünk és vállalkozásunk. Lehajtom a fejem, s behunyom a szemem. Hallgatom Serena elfúló sóhajait, csaknem nesztelen hüppögését, miközben folyamatosan rázza a sírás. Mennyire gyűlölhet, fut át az agyamon. Magamban imádkozom: „Nolite te bastardes carborundorum.” Fogalmam sincs, mit jelent, de jól hangzik. Biztosan megteszi, s különben sem tudom, mi egyebet mondhatnék Istennek. Most nem. Nem ebben a – mint mondani szokás – kritikus helyzetben. A szekrényem falára karcolt írás lebeg a szemem előtt, melyet a mindig Moira-arcúnak képzelt ismeretlen nő hagyott ott nekem. Láttam, amikor két angyal hordágyon vitte ki Moirát a mentőautóhoz. – Mi történt? – formálom némán a szavakat a mellettem álló nőnek; az ilyesféle, amúgy veszélytelen kérdést egy fanatikus nem találná annak. – Belázasodott – tátogja vissza amaz. – Állítólag vakbélgyulladás. Aznap este éppen vacsoráztam – fasírozottat sült krumplival. Az ablak mellett ültem, onnan kiláttam egészen a bejárati kapuig. Láttam, amikor a mentő visszajött, ám ezúttal nem szirénázott. Az egyik angyal kiugrott, s mondott valamit az őrnek, aki besietett az épületbe. A kocsi és az előírás szerint nekünk háttal álló angyal pedig tovább várakozott. Aztán megjelent két néni, az őrrel a sarkukban, s a mentőautó hátuljához léptek. Kirángatták Moirát kétfelől karon ragadták, s átvonszolva a kapun, feltámogatták a lépcsőn. Moira csak nehézkesen tudott járni. Abbahagytam az evést, egy falat sem ment le a torkomon; mostanra már mindannyian, akik az asztal innenső felén ültünk, kifelé bámultunk a belülről csirkehálóval bevont, s emiatt zöldes árnyalatú ablaktáblán át. – Folytassátok az ebédeteket! – reccsent ránk Lydia néni. Az ablakhoz lépett, és lehúzta a rolót. Moirát becipelték abba a terembe, amely korábban a természettudományi laboratórium volt. Ebbe a helyiségbe soha senki nem önként ment. Utána Moira egy hétig nem tudott járni; annyira feldagadt a lába, hogy nem fért a cipőjébe. Kisebb kihágásokkor talpvesszőzést alkalmaztak – rojtozott végű acélkábellel. Visszaesőknél a kezükkel folytatták. Azt sem bánták, ha maradandó sérüléseket okoztak. – Ne feledjétek – intett minket Lydia néni –, a céljaink szempontjából a lábatokra és a kezetekre nincs feltétlen szükség. A mozdulni is képtelen Moirával példát statuáltak. – Nem lett volna szabad kikezdenie az angyalokkal – mondta Alma a túloldali ágyról. Moirát nekünk kellett vinnünk az órákra is. Étkezésekkor a fölös cukroszacskókat kicsempésztük a kantinból, majd éjszaka ágyról ágyra juttattuk el hozzá. Valószínűleg nem volt szüksége a cukorra, de ez volt az egyetlen, amit lophattunk. Amit adhattunk neki. Még mindig imádkozom, de Moira lábának látványát nem tudom kiűzni a fejemből. Lábnak aztán végképp nem volt nevezhető, amivel visszahozták. Felpüffedt, eltorzult csonknak tűnt, a színe pedig lila volt, és szederjes, mint egy tüdő. – Ó, istenem – fohászkodom. – Nolite te bastardes carborundorum. – Ez volt a szándékod? A parancsnok megköszörüli a torkát. Így hozza tudomásunkra, hogy véleménye szerint ideje abbahagynunk az imádkozást. – „Mert az Úr szemei forognak az egész földön, hogy hatalmát megmutassa azoknak, akik őhozzá teljes szívvel ragaszkodnak” – idéz a Bibliából. Az előadásnak vége. A parancsnok feláll, s elbocsát minket. TIZENAHTODIK FEJEZET A szertartás a szokásos módon zajlik. Hanyatt fekszem, ruhástul, csak az egészségesnek kikiáltott fehér pamut alsónemű hiányzik rólam. Ha kinyitnám a szemem, Serena Joy szerfölött nagy méretű, kolóniái stílusú baldachinos ágyának jókora fehér mennyezetét látnám, amely besüppedő felhő gyanánt csüng fölöttünk. Az ezüstös esőcseppek pöttyözte lepelről jobban megnézve kiderülne, hogy a csöppek négyszirmú virágok. Nem látnám azonban sem a fehér szőnyeget, sem a virágmintás függönyöket, sem a leterített fésülködőasztalt, melyen ezüst hátlapú hajkefe és sminktükrök hevernek, csakis a baldachint, melynek ívben leomló fátyolszerű anyaga egyszerre valahogy testetlenséget és testiséget is sugall. Ugyanakkor vitorlára is emlékeztet. Dagadó vitorlára, szokták mondani a költeményekben. Kihasasodó, mind nagyobbra duzzadó vitorlára. A Völgyek Lilioma kölni fagyos illata leng körbe minket, szinte megdermeszt. Csöppet sincs meleg a szobában. Fölöttem, az ágy fejénél, Serena Joy már elhelyezkedett, terpeszülésben. Széttárt combjai közt fekszem, fejem a hasán nyugszik, tarkóm a szeméremcsontjának támasztva. Serena szintén fel van öltözve. A karomat a fejem fölé kell tartanom, Serena pedig fogja a kezemet. Ez látszólag azt fejezi ki, mintha egy test s egy lélek volnánk, de valójában azt jelenti, hogy ő irányítja a folyamatot, ennélfogva ő rendelkezik annak esetleges eredménye fölött is. Bal kezén a gyűrűk fájón vájnak az ujjaimba. Alighanem bosszúból – vagy nem. A piros szoknyám fel van tűrve, de csak derékig. Alatta a parancsnok ügyködik. Amin pedig ügyködik, az az altestem. Nem mondom, hogy szeretkezik, hisz nem az, amit tesz. A párosodás szó szintén pontatlan lenne, mivel az két együttműködő személyre utal, ezt pedig csak egy végzi. Ugyancsak nem nevezhető erőszakos nemi közösülésnek sem, mert semmi olyan nem történik, amire ne vállalkoztam volna. Sok választásom nem volt, de az adandó néhány közül ezt választottam. Fekszem hát mozdulatlanul, és magam elé képzelem, mivel nem látom, a fölém hajló ágymennyezetet. Eszembe jut, mit tanácsolt Viktória királynő a lányának: „Hunyd be a szemed, és gondolj Angliára!” Csakhogy ez nem Anglia. Siethetne a parancsnok! Alighanem megőrültem, és ez valami újfajta terápia. Bárcsak igaz volna! Abból ki is gyógyulhatnék, és mindez a semmibe tűnne. Serena Joy úgy szorítja a kezem, mintha a férje nem engem, hanem őt kefélné, s azt vagy élvezetesnek, vagy fájdalmasnak találná. A parancsnok pedig csak kefél és kefél, szabályos kétnegyedes menetütemben, akár egy csöpögő csap, s szórakozottan, mint egy dúdolgató férfi a zuhany alatt. Mintha egészen más gondolatok foglalkoztatnák, valahol másutt járna, s ujjaival az asztalon dobolva csak arra várna, hogy elmenjen végre. A ritmusán immár némi türelmetlenség érződik. Hát nem ez minden férfi kéjes álma: egyszerre két nővel? Mindig ezt mondták. Izgató, így mondták. Ám ami ebben a szobában folyik, Serena Joy ezüstös baldachinja alatt, az csöppet sem izgató. Semmi köze a szenvedélyhez, a szerelemhez, a románchoz vagy más hasonló képzelgésekhez, melyek régente oly bizsergetően hatottak ránk. Semmi köze a nemi vágyhoz, legalábbis számomra, Serena számára pedig biztosan nem. Az érzékiség és a testi gyönyör nem tekintendők többé szükségletnek, mindössze frivol haszontalanságoknak, mint a harisnyatartó vagy a szépségtapasz: a léhaság tünetei, melyek mára elavultak. Különös, mennyi időt és energiát pazaroltak a nők egykor arra, hogy ilyesmikről olvassanak, ilyesmiken mélázzanak, rágódjanak, vagy ilyesmikről írjanak. Oly nyilvánvalóan élvhajhász dolgok. Ez bizony nem szórakozás, még a parancsnok számára sem, hanem komoly feladat. Ő is csak teszi a kötelességét. Ha résnyire nyitnám a szememet, láthatnám a torzóm fölé hajló, ellenszenvesnek nem mondható arcát, a homlokába hulló néhány ősz hajtincsét, amint átadva magát belső utazásának, igyekszik egy olyan hely felé, amely mintegy álomszerűén távolodik tőle ugyanazzal a sebességgel, amekkorával ő törekszik felé. Látnám, hogy nyitva a szeme. Vajon jobban élvezném, ha a parancsnok megnyerőbb külsejű volna? De legalább fejlődés az előzőhöz képest, aki bűzlött, mint egy dohos, ázott reverenda; vagy mint az ember szája, amikor a fogorvos piszkálni kezdi a fogait. A parancsnok ellenben naftalinszagú, vagy netán a borotválkozás utáni arcszeszének van ilyen fanyar szaga? Nem értem, miért kell abban az idétlen egyenruhában csinálnia. Igaz, pucéron, a pihés, fehér habtestével sem tetszene jobban. A csókolózás tilos közöttünk. Ez teszi elviselhetővé. Az ember kikapcsol. Szemlélődik. A parancsnok végül fojtott nyögéssel, szinte megkönnyebbülten elélvez. Serena Joy, aki eddig visszatartotta a lélegzetét, most kiengedi a levegőt. Férje elhúzódik egységbe forrt testünktől, s a könyökére dőlve megpihen egy pillanatra. Nem engedheti meg magának, hogy ránk omolva kifújja magát. Visszavonul, eltávolodik, felhúzza a sliccét. Biccent, majd megfordul, és elhagyja a szobát. Az ajtót oly túlzott óvatossággal csukja be maga mögött, mintha mi ketten az ő gyengélkedő anyja volnánk. Van valami mulatságos az egészben, mégsem merek nevetni. Serena Joy elereszti a kezemet. – Felkelhetsz – mondja. – Gyerünk, menj ki! – Hagynia kellett volna, hogy tíz percet pihenjek, fölpolcolt lábbal, a biztonság kedvéért. Ezalatt neki csendes meditációba illett volna merülnie, de úgy tűnik, nincs abban a hangulatban. A hangjában gyűlölet cseng, mintha undorodna az érintésemtől, mintha azt érezné, beszennyezem őt. Felkászálódom kényszerű öleléséből, s fölállok; a parancsnok spermája végigcsorog a lábamon. Mielőtt elfordulok, még látom, ahogy Serena lesimítja kék szoknyáját, s összeszorítja a lábát. Továbbra is fekve marad, és bámul felfelé mereven, mozdulatlanul a baldachinra, akár egy bábu. Vajon melyikünknek rosszabb: neki vagy nekem? TIZENHETEDIK FEJEZET A szobámba visszatérve első dolgom, hogy levetkőzzem, és felvegyem a hálóingemet. Majd előveszem azt a kis vajdarabot, melyet vacsora után a jobb cipőm orrába dugtam. Túlságosan meleg volt a szekrényben, a vaj félig megolvadt. Javarészt beleszívódott a papírszalvétába, amelybe csomagoltam. Összekente a cipőm bélését is. Nem először, mert amikor vajat vagy margarint adnak, ily módon teszek félre belőle valamennyit. A java részét majd holnap kitörlöm mosdókesztyűvel vagy vécépapírral. Bekenem vele az arcomat és a kezemet is. Mi nem kaphatunk sem kéz-, sem arckrémeket. Manapság minden ilyesmi haszontalanságnak tekintendő. Tárolóedények vagyunk, csupán a belső szerveink fontosak számukra. A külsőnk felőlük kiszikkadhat, megráncosodhat, akár a dió héja. A feleségek rendeletben szögezték le, hogy nekünk ne járjanak testápoló szerek. Nem akarják, hogy vonzóan nézzünk ki. Épp elég nehéz nekik így is. A vajas trükköt a Rákhel és Lea Központban tanultam, melyet csak Vörös Központként emlegettünk, mivel ott annyi minden vörös volt. Az elődöm – az a szeplős, jó kedélyű nő, aki ebben a szobában lakott – nyilván ugyancsak el-elcsent a vajból. Mind azt tesszük. Mert ameddig vajjal puhítjuk a bőrünket, addig hiszünk abban, hogy egy napon túl leszünk mindezen, s hogy valaki újra megérint minket vággyal és szerelemmel. Lám, nekünk is megvannak a magunk titkos kis szertartásai. A magamra kent vaj idővel avasodni kezd majd – illatozni fogok, akár az érett sajt; de legalább szerves eredetű, szól a közvélekedés. Idáig süllyedtünk, hogy ilyen eszközökhöz kell folyamodnunk. Fekszem az ágyamon, bevajazva, mint egy szelet pirítós. Képtelen vagyok elaludni. A félhomályban felfelé bámulok a mennyezet gipsszel betömött szemére, mely vaksin bámul vissza rám. Áll a levegő, a fehér függönyök ernyedten lógnak, akár a fáslik, s átdereng rajtuk a házat éjszakánként megvilágító reflektorok fénye. Vagy a hold lenne az? Felhajtom a takarót, óvatosan fölkelek, s mezítláb, hálóingben az ablakhoz osonok, akár egy gyerek, aki látni szeretné „a Holdat a frissen hullott hó kebelén”. Az ég tiszta, bár a reflektor miatt nehéz kivenni a részleteket. Ám mégis, az elmosódott égen ott úszik a megújhodott, vágyakozó Hold, az istennő, az ősi sziklakaréj. Pedig csak egy kő, halált hozó gépezetek garmadájától körülvéve, de istenem, mégis oly gyönyörű! Rettenetesen hiányzik Luke! Bárcsak itt volna, átkarolna, s a nevemen szólítana! Bárcsak másért is értékelnének, mint most, s több lehetnék puszta értéktárgynál! A régi nevemet ismételgetve felidézem magamban, mikre voltam képes hajdan, s hogy mások milyennek tartottak. El kell csakliznom tőlük valamit. Az előtérben ég az éjszakai jelzőfény, kellemes rózsaszín fényben fürdetve a hosszú folyosót; nesztelenül tipegek, óvakodok előre a futószőnyegen, mint erdőben az avaron, vigyázva, nehogy reccsenjen a padló. Sebesen ver a szívem. A ház éjjel tiltott terület számomra. Mindenképpen tiltott dolgot művelek. Látom magam a hall falán lógó halszemtükörben fehér lebernyegesen, a hajam fekete sörényként omlik le a hátamon. A szemem csillog. Ez tetszik. Önszántamból csinálok valamit. Cselekvő vagyok – mint az igealak, nem? Aki tesz, véghezvisz valamit. Igazából egy kést szeretnék lopni a konyhából, de erre még nem állok készen. A fogadószobához érve besurranok a félig nyitott ajtón, s résnyire nyitva hagyom magam mögött. A parketta nyikordul egyet, de nincs a közelben senki, aki meghallaná. Ácsorgók a derengő félhomályban, várva, hogy a pupillám kitáguljon, mint a macskáké vagy a baglyoké. Az orromat enyhe kölniillat és a kárpitokból szállongó por tölti meg. A behúzott sötétítőfüggöny résein át beszűrődik némi fény, hála a reflektoroknak. Két fickó, mint két sötét papírfigura áll őrt odakint – láttam őket fentről, a függönyöm mögül. Végül látni kezdem a kibontakozó körvonalakat, csillanásokat: a tükörét, a lámpatalpakét, a vázákét s a pamlagét, mely alkonyi felleg gyanánt dereng a homályban. Mit vigyek el? Valamit, aminek a hiányát nem veszik észre. Mint az erdőben, éjfélkor, egy bűvös virágot. Egy elhervadt nárciszt, nem a szárazvirágcsokorból. A nárciszokat hamarosan úgyis kihajítanák, már kezdenek bűzleni. Ahogy Serena dohányfüstje és kötnivalója is. Keresgélek, ráakadok egy kis asztalra, végigtapogatom. Csörrenés hallatszik – nyilván meglöktem valamit. Megtalálom a nárciszokat, kitapintom a már száraz, ropogós szirmokat, a még puha szárakat, s kicsippentek egyet. Majd valahol lepréselem. A matrac alatt. És ott hagyom, hogy a következő nő, aki utánam jön, rábukkanjon. Valaki van a szobában, mögöttem! Hallom, ahogy csendesen, mint én az előbb, beljebb lép, s a talpa alatt megroppan ugyanaz a parkettléc. Az ajtó halk kattanással becsukódik, kirekesztve a fényt. Megdermedek: hibát követtem el. A fehér hálóingben virítok, mint hó a holdfényben, még sötétben is. – Ne sikítson! – suttogja az alak. – Minden rendben. Mintha sikítani akarnék! És mintha minden rendben volna! Megfordulok: tompán fénylő halovány arc sejlik a homályban. Közelebb lép hozzám. Nick az. – Mit művel idelent? Nem válaszolok. Ő is a tilosban jár, hogy itt van, velem, nem fog hát beárulni. Én sem őt; csak állunk, mint két tükör, egymással szemben. Nick a karomra teszi a kezét, magához húz, szája az enyémre tapad. Ellenkezni mi értelme volna? Szó nem esik, mindketten reszketünk. Elkap a vágy... Serena szalonjában, a szárazvirág-kompozíció mellett, a kínai szőnyegen ezzel a szikár, ismeretlen férfival... Az volna csak a rendbontás, felérne egy gyilkossággal. A kezem lefelé kalandozik – vajon mit szólna, ha kigombolnám... De túlságosan veszélyes, tudja ő is. Eltoljuk egymást, nem nagyon messze. A túl nagy bizalom túl nagy kockázatot rejt, máris elragadtattuk magunkat. – Azért jöttem, hogy megkeressem – leheli Nick szinte a fülembe. Szeretnék hozzáérni, a bőrét ízlelgetni... megkívántam őt. Nick keze mintha csak függetlenítené magát, s azért sem hallgatna az okos szóra, a hálóingem ujja alatt felkúszik a karomon. Csodás érzés, hogy újra megérint valaki, hogy oly mohón nyúl utánam, s bennem is mohóságot ébreszt maga iránt. Luke, tudom, hogy megértenéd. Hisz te vagy itt, csak más testben. Hülyeség! – Miért? – kérdezem. Annyira odalenne ez a pasas, hogy vállalná a veszélyt, és feljönne éjjel a szobámba? Eszembe jutnak a kampókra akasztott emberek ott a Falon. A térdem már-már összecsuklik alattam. Indulnom kellene, de máris, mielőtt egészen elolvadok. Nick keze időközben a vállamig siklott, rám simul, s mint a forró ólom, nehezedik rám. Ez lenne az, amiért az életemet is odaadnám? Gyáva vagyok, rettegek a fájdalom gondolatától is. – Ő küldött – folytatja Nick. – Látni akarja magát. Az irodájában. – Mire gondol? – kérdezek vissza. Nyilván a parancsnokról van szó. Látni akar? Vajon mit ért azon, hogy látni? Nincs még elege belőlem? – Holnap – feleli Nick alig hallhatóan. A sötét szalonban elhúzódunk egymástól, nehézkesen, mintha valami erő sodorna, kényszerítene egymáshoz minket, miközben ugyanakkora erővel kezek vonszolnának el egymástól. Odabotorkálok az ajtóhoz, elfordítom a hűvös porcelángombot, s kinyitom. Ennyi telik tőlem. VII. ÉJSZAKA TIZENNYOLCADIK FEJEZET Fekszem az ágyamon, és még mindig remegek. Ha az ember benedvesíti egy üvegpohár peremét, és azon körbekörbe futtatja az ujját, az csengő-bongó hangot ad. Ilyen üvegharangnak érzem magam. A zaklatott szó ugyancsak kifejezi az állapotomat. Vágyódom valaki után. Ágyban fekszünk Luke-kal, aki a tenyerét kikerekedett hasamon nyugtatja. Valójában hárman vagyunk – a pici lányunk a hasamban rugdos, forgolódik. Az ablakon túl vihar dúl, az ébreszthette föl – a magzatok hallanak odabent, mondják, felriadhatnak álmukból, még ha be is burkolja őket a szív loccsanó hullámokat utánzó megnyugtató dobogása. Villám csap be, egészen közel, Luke szeme kifehéredik egy pillanatra. Nem félek. Teljesen ébren vagyunk. Elered az eső. Lassan csináljuk, óvatosan. Ha tudnám, hogy ez többé nem adatik meg nekem, abba belepusztulnék. De nem igaz, a szexhiányba senki sem hal bele. A szeretethiányba annál inkább. Itt senki sincs, akit szerethetnék; akik fontosak voltak, vagy halottak, vagy messze vannak. S ki tudja, hol, vagy épp milyen néven? Sehol sincsenek, mondhatni, mint ahogy én is elvesztem számukra. Magam is eltűnt személy vagyok. Időnként, amikor az imához gyertyát gyújtok, és homlokomat a könyöklőnek döntve, térdepelve fohászkodom válaszért, felrémlik az arcuk a sötétben: olyanok, akár a pislákoló gyertyafényben imbolygó faragott szentek az ódon katedrálisokban, melyeket külföldön láttam. Káprázatok csupán, hamar szertefoszlanak, hiába idézem meg őket. Hibáztathat-e bárki azért, amiért vágyom egy hús-vér test ölelésére? Enélkül én is testetlennek érzem magam. Hallgathatom persze a saját szívverésem, aláfestésül a nyikorgó ágyrugókhoz, éjjel pedig simogathatom magamat a hideg fehér takaró alatt. Hideg és fehér vagyok én is, kemény, érdes, tapintásra mint a száraz rizs, vagy mint a hódara. Van ebben valami lehangoló, valami sivárság. Mintha olyan szoba volnék, mely a hajdani nyüzsgés helyett immár kong az ürességtől, s ahová csak az ablak alatt burjánzó gaz hímpora tér be, hogy ellepje a padlót. Leírom, mit hiszek. Azt hiszem, Luke arccal lefelé valami bozótban hever, egy sűrű páfrányosban talán, ahol megbarnult tavalyi levelek bújnak meg a frissen kibomlott zsenge hajtások alatt, ám az is lehet, hogy egy tiszafa alatt, melynek piros bogyói még nem értek be, mert túl korán van. Ami megmaradt belőle, az a zöld-fekete kockás bélelt flanelinge, a bőröve és a munkásbakancsa. Pontosan tudom, mit viselt. Emlékszem minden ruhadarabjára, tisztán látom, mint valami régi képeslap kőnyomatán vagy eleven színű hirdetésében, csak az arcát nem, azt nem olyan élesen. Az arcvonásai kezdenek elhalványulni, talán mert mindig változtak, a ruhái viszont nem. Abban reménykedem, hogy az a lyuk – vagy az a két-három lyuk, hiszen több lövés hallatszott egymás után – gyorsan és tisztán átütötte a koponyáját ott, ahol az ember a képeket őrzi, s hogy csupán egyetlen tompa villanásként érzékelte, mint valami koppanást, a sötétséget és a fájdalmat, mielőtt elcsendesült minden. Ezt hiszem. Abban is hiszek, hogy Luke virraszt valahol, talán egy szürke cementpadlós zárkában, gubbaszt valami kiszögellésen, priccs szélén vagy széken. Isten tudja, mit visel. Isten tudja, hová dugták be. Persze nem Isten az egyetlen, aki tudja, s talán lesz rá mód, hogy kiderítsem. Úgy képzelem, Luke nem borotválkozott már vagy egy éve, bár a haját, ha kell, ha nem, rövidre vágják – azt beszélik, a tetvek miatt. Helyesbítek: ha a nullás gépet a tetvek ellen vetik be, akkor a szakállát is lenyírják. Vélné az ember. Akárhogy is, pancser módra teszik: a haját egyenetlenül vágják, a tarkóján tépetten hagyják. S ami még rosszabb, Luke tíz, sőt húsz évvel idősebbnek látszik, valósággal görbe hátú aggastyánnak: a szeme táskás, az arcán megpattantak a hajszálerek, az álla bal felén pedig heg vagy inkább be nem gyógyult seb éktelenkedik, ahol nemrég felhasadt a bőre, s bíborpiros színe a tulipánokét idézi. Az emberi test oly sérülékeny, olyan könnyű megsemmisíteni, mindössze víz és vegyi anyagok alkotják, alig bonyolultabb egy partra vetett, a fövenyen aszalódó medúzánál. Luke-nak fáj minden tagja, a kezét is alig tudja mozdítani. Fogalma sincs, mivel vádolják. Tisztázatlan ügy. Valami feljelentésről lehet szó. Különben miért tartanák még itt, hogyhogy nem végeztek vele máris? Tudhat valamit, amit ki akarnak szedni belőle. El sem tudom képzelni, mit. Nem hiszem, hogy már el ne mondta volna, akármi legyen is az. Én bevallottam volna. Furcsa szag terjeng Luke körül, a sajátja, egy mocskos ketrecbe zárt állat szaga. Amikor magam elé képzelem, pihenni látom, mert nem tudnám elviselni másmilyen körülmények között, mint ahogy arra sem bírok gondolni, hogy nézhet ki nyaktól lefelé. Nem akarok azon rágódni, mit műveltek a testével. Van egyáltalán cipője? Nincs, pedig a padló hideg és nyirkos. Tudja vajon, hogy itt vagyok, élek, és rá gondolok? Hinnem kell, hogy igen. Hátrányos helyzetben nem árt, ha az ember több mindenben hisz. Immár hiszek a gondolatátvitelben, az éterrezgésben és más efféle hókuszpókuszokban. Pedig azelőtt soha. Bízom abban is, hogy nem fogták el Luke-ot, hogy végül nem érték utol, és sikerült elérnie a partot, átúszott a folyón, átjutott a határon, s fogvacogva felhúzódzkodott a túlsó parton a szigetre; majd odatalált egy közeli tanyához, ahol beeresztették, eleinte gyanakodva, de miután megtudták, kicsoda, nyájasak lettek, nem affélék, akik feladnák; lehet, hogy kvékerek voltak, akik házról házra csempészik majd tovább az ország belsejébe; valamelyik asszony forró kávéval kínálta, és nekiajándékozott néhányat a férje ruháiból. Elképzelem a ruhákat. Szeretem gondolatban jó melegen felöltöztetni Lukeot. Aztán kapcsolatba lépett a többiekkel – kell, hogy legyen ellenállás, egy emigráns kormány. Valakinek lennie kell odaát, aki intézi az ügyeket. Ugyanúgy hiszem, hogy van ellenállás, mint azt, hogy nincs fény árnyék nélkül, vagyis inkább árnyék fény nélkül. Kell lennie ellenállásnak, különben honnan jön az a sok törvénysértő, akiket a televízió mutat? Luke most már bármikor üzenhet, a legváratlanabb módon, a legkevésbé valószínű személy által, akiről nem is gyanítottam volna. Lehet, hogy a tálcán a tányérom alá lesz csúsztatva a cetli? Vagy a tenyerembe, amikor a Húsból Vagyunk pultjánál épp átnyújtom az élelmiszerjegyet? Luke üzenetében pedig az áll majd, hogy legyek türelmes: előbb-utóbb kiszabadít innen, és megkeressük a lányunkat, akárhová vitték is. Még emlékezni fog ránk, és együtt leszünk megint, mind a hárman. Addig is ki kell tartanom, meg kell védenem magam. Ami velem történt, és ami most is történik, az teljesen közömbös lesz Luke számára, hiszen mindenképpen szeret, tudja, hogy mindez nem az én hibám. Ezt írja majd a levelében is. Ez az üzenet, amely előfordulhat, hogy sosem érkezik meg, tart életben. Hiszek Luke üzenetében. Minden nem lehet igaz, amiben hiszek, bár az egyik bizonyosan az. Mégis mindhármat hiszem egyszerre, mindhárom változatát annak, ami Luke-kal történhetett. Pillanatnyilag csupán ilyen ellentmondásos hitre telik tőlem. Bármi is az igazság, készen állok rá. Ez szintén olyasvalami, ami nem biztos, hogy igaz. Az öreg templom melletti temetőben az egyik sírkövön egy horgonyt és egy homokórát láttam, meg azt a feliratot, hogy: Bizakodásban. Bizakodásban. Ugyan miért írtak ilyet egy halott fölé? Ki bizakodik, a tetem vagy az életben maradottak? Vajon Luke bizakodik? VIII. SZÜLETÉSNAP TIZENKILENCEDIK FEJEZET Azt álmodom, hogy ébren vagyok. Almomban kikelek az ágyból, átvágok a szobán – nem ezen a szobán –, és kilépek az ajtón – nem ezen az ajtón. Otthon vagyok, az egyik régi otthonomban, s a kislányom elém szalad a napraforgós elejű zöld hálóingében, mezítláb. Felkapom, érzem, ahogy karját, lábát körém fonja. Sírva fakadok, mert mindeközben tudom, hogy álmodom. Újra itt, az ágyamban vagyok, próbálok felébredni, majd arra ocsúdom, hogy az ágy szélén ülök, és bejön az anyám tálcával a kezében, s megkérdezi, jobban vagyok-e. Gyerekkoromban, amikor beteg voltam, otthon kellett maradnia velem. De ezt is csak álmodom. Ezek után valóban felriadok, tudom, hisz ott a gipszkoszorú a plafonon meg a hosszú, csapzott ősz hajként lógó függöny az ablak előtt. Kótyagosnak érzem magam. Ezen elmélázom: talán tényleg begyógyszereztek. Lehet, hogy az életem, már amit annak hiszek, pusztán paranoiás érzékcsalódás? Csalfa remény. Tudom, hol vagyok, ki vagyok, és milyen nap van. Így ellenőrzöm magam, eszemnél vagyok-e. Az ép ész drága kincs; őrizgetem is, ahogy egykor a pénzzel tették. Gyűjtögetem, hogy legyen elegendő, mire eljön az idő. Füstszürke, tompa fény árad be a függönyön át, lanyhán süt ma a nap. Kikászálódom az ágyból, az ablakhoz megyek, és feltérdelek a HIT feliratú kemény kispárnára. Kitekintek. Nincs mit látni. Eltöprengek, vajon mi lett a két másik párnával. Valamikor háromnak kellett lennie: REMÉNY és SZERETET, hová dugtak titeket? Serena Joy pedáns háziasszony. Ki nem hajítana semmit, amíg még használható állapotban van. Az egyiket netán Ritának, a másikat meg Corának adta? Megkondul a harang, megelőztem a reggeli ébresztőt. Öltözködés közben kerülöm, hogy végignézzek magamon. Ülök a széken, és elmerengek, a szék szó mi mindent jelenthet. Például egy ülés elnökét. Vagy kivégzési módot. Ezzel a szótaggal kezdődik a székosz, szentély is. A népnyelv a tojás sárgáját érti rajta. És egyiknek sincs köze a másikhoz. Efféle utániakkal igyekszem megőrizni a nyugalmamat. Előttem a tálcán van egy pohár almaié, egy vitamintabletta, egy kanál, egy tányér, rajta három szelet barnára sült pirítós, egy tálka méz és még egy tányér, melyen tojástartó áll, az a fajta, amely szoknyás női torzóhoz hasonlít. A másik tojás a szoknya alatt rejlik, a melegben. A tojástartó kék csíkos fehér porcelán. Az első tojás fehér. A tartót kissé odébb tolom a tálcán, az ablakon át beeső hol bágyadt, hol megélénkülő napfénybe. A sima tojáshéj egyúttal szemcsés is; az apró mészrücskök holdkráterekként rajzolódnak ki a fényben. Kopár, mégis tökéletes táj; olyasféle sivatag, amilyenbe a szentek vonultak ki, hogy gondolataikat ne vonják el a világ hívságai. Szerintem így nézhet ki Isten, mint egy tojás. A holdbéli élet nem annak felszínén, hanem a belsejében burjánzik. A tojás felizzik, mintha saját, belső energiája volna. A látvány gyönyörűséggel tölt el. Ekkor elhalványul a fény, s a tojás megfakul. Kiveszem a tartóból. Megtapogatom. Meleg. Voltak nők, akik úgy keltettek ki tojásokat, hogy a keblükön melengették azokat. Jó érzés lehetett. A minimalista élet. Az élvezet netovábbja egy tojás. Az egy kézen megszámolható áldás. Lehet, hogy épp ezt várják tőlem. Ha van egy tojásom, mi egyebet akarhatnék? Akinek rosszul megy a sora, az élni akarása a legkülönfélébb tárgyak birtoklásában nyilvánul meg. Én háziállatot választanék: egy madarat, vagy mondjuk egy macskát. Valami megszokottat, valami ismerősét. Egy patkány is megtenné, ketrecben, bár arra esélyem sem lehet. Ez a ház túlságosan tiszta ahhoz. A kanállal lefejezem a tojást, s elfogyasztom a tartalmát. A második tojást kanalazom éppen, amikor meghallom a szirénát; eleinte nagy távolságból kígyózik felém a háztömbök között s a nyírt gyepek fölött a szúnyogdöngés-szerű sivítás, majd közeledvén kibomlik, mint valami kürtszóvá feslő hangvirág. A sziréna valóságos szózatként hat. Meglóduló szívveréssel teszem le a kanalat, és újra az ablakhoz sietek: vajon kék autó lesz? Az nem értem jön. De a sarkon beforduló s még akkor is vijjogó kocsi, amely megáll a ház előtt, piros színű. Öröm a világnak, amelyből manapság úgyis kevés van. Otthagyom a félig megevett tojást, futok a gardróbszekrényhez a köpenyemért, s már hallom is a lábdobogást meg a szólongatást a lépcső felől. – Siess – sürget Cora –, nem várnak estig! – Rám segíti a köpenyt, és közben mosolyog. Már-már rohanok lefelé a hallba, suhanok, mint síeléskor. A bejárati ajtó szélesre tárva – ma kimehetek rajta –, előtte őrző ácsorog, s tiszteleg. Eleredt az eső, szemerkél, a levegőt megtölti a föld és a fű dús illata. A piros szülészautó a felhajtón áll. A hátsó ajtaja nyitva, felkapaszkodom hát. Piros a padlókárpitja, piros függönyei behúzva. Három nő ül már odabent a teherautó hosszában, kétoldalt futó padokon. Az őrző becsukja s bereteszeli a kétszárnyú ajtót, majd bemászik előre, a vezető mellé; az üvegezett drótrácson át látjuk a tarkójukat. Meglódulunk, miközben a tetőn felharsan a sziréna: Utat! Utat! – Ki az?! – harsogom szinte a mellettem ülő nő fülébe, már amerre a fülét sejtem a fehér főkötő alatt. Éktelen a zaj. – Warrené! – kiabálja vissza, majd hirtelen megragadja a kezem, s megszorítja, miközben a kocsi megdőlve bekanyarodik a sarkon. Aztán felém fordul: arcán könnyek csorognak. Irigységből, keserűségből? De nem, hiszen nevet, a karjába zár, ölelget, pedig sosem láttam azelőtt. Nagy mellű nő, látszik a vörös formaruha alatt. A ruhaujjával törli meg az arcát. Ezen a napon bármit megtehetünk, amit csak akarunk. Helyesbítek: bizonyos határok között. Szemközt a másik padon az egyik nő behunyt szemmel imádkozik, kezét a szája elé tartva. Az is lehet, hogy a hüvelykujja körmét rágja. Talán így próbálja türtőztetni magát. A harmadik nő már nyugodtan, összefont karral ül, s csöndesen mosolyog. A sziréna egyre csak süvöltözik. Régen e hang a halál közelségére utalt – mentők, tűzoltóautók tülköltek így. Előfordulhat, hogy ma is a vég kísérője lesz. Hamarosan megtudjuk. Vajon kinek ad életet Warrené? Ép csecsemőnek, mindnyájunk reménye szerint? Vagy valami egyébnek: koponyahiányos, kutyapofájú, kéttestű, lyukas szívű, kar nélküli vagy úszóhártyás kezű, lábú torzszülöttnek? Ki tudja? Egykor meg tudták állapítani, gépekkel, de az ma már törvényellenes. Egyáltalán mi értelme volna tudni? A magzatot tilos eltávolítani; akármi legyen is, ki kell hordani. Négyből egy gyermek nagy eséllyel nyomorékon születik, a központban tanultuk. Hajdan a levegő telítődött vegyi anyagokkal, sugárzással, a víz mérgező molekulákkal, amelyek csak évek múltán ülepednek ki, mindeközben az emberi testbe jutva elraktározódnak a zsírsejtekben. Egyesek szervezete oly mértékben fertőzött lehet, akár egy olajjal szennyezett tengerpart – biztos halált jelent a méhben fejlődő magzatra. Vagy a part menti madarakra – egy keselyű belepusztulna, ha enne a húsukból. Mások teste tán világít is a sötétben, akár a szú. Más néven halálbogár. A dögbogárfélék egyike. Néha csak úgy tudok gondolni magamra, a testemre, hogy a csontvázat is látom magam előtt. Az élet csontokból alkotott bölcsőjét – belül telezsúfolva veszélyes alkotóelemekkel, torz szerkezetű fehérjékkel, kicsorbult üvegszerű silány kristályokkal. A nők egykor gyógyszerekkel, fogamzásgátló pirulákkal tömték magukat, a férfiak permetezték a fákat, a tehenek legelték a vegyszerezett füvet, a mérgek pedig a vizelettel a folyókba ömlöttek. Nem is szólva a Szent András-törésvonal menti földrengések során felrobbanó atomerőművekről vagy a mutáns szifilisztörzsről, amely érintéssel terjedt. Voltak, akik maguk csinálták, sebészcérnával kötve el magukat, vagy vegyszerekkel okozva hegesedést maguknak. – Hogy tehették – sopánkodott Lydia néni –, ó, hogy tehettek ilyet? Jézabelek! Elutasítani Isten ajándékát! – tördelte a kezét. – Vállalnotok kell a kockázatot – mondta Lydia néni –, ti lesztek a rohamosztagosok, akiket előreküldenek az ellenséges területre. Minél nagyobb a kockázat, annál nagyobb a dicsőség. – Összekulcsolt kézzel, sugárzó arccal örvendezett látszatbátorságunk felett. Mi csak bámultuk a pad lapját. Azok után, amiken átmentünk, életet adni egy selejtnek, nem volt éppen vigasztaló gondolat. Pontosan nem tudtuk, mi lesz a félresikerült babákkal, a torzszülöttekkel. Azt azonban igen, hogy sürgősen elpaterolták őket valahová. – Indíték volt bőven –, mondja Lydia néni. Áll khakiszínű ruhájában, kezében mutatópálcával, elöl a teremben. A fekete tábla elé az egykori térkép helyett lehúzott ábra az ezer főre jutó születési arányszámokat mutatja hosszúhosszú évekre visszamenőleg: csúszós lejtőként ereszkedik a vonal a népesség-utánpótlást jelentő alapvonalat elhagyva tovább, lefelé. – Persze voltak nők, akik azt hitték, a jövőnek befellegzett, s a világ fel fog robbanni. Kifogásként legalábbis ezt hajtogatták – mondja Lydia néni. – Nem látták értelmét a szaporodásnak. – Lydia néni szeme összeszűkül: – Minő galádság! Micsoda rest némberek voltak! A padom tetején monogramok virítanak, a deszkába karcolt betűk és évszámok. Közöttük néha az olvasható: „szereti”, mint például „JH szereti BP-t, 1954”; „OR szereti LT-t”. Hasonlítanak azokhoz a barlangok falába vésett vagy állati zsírral kevert korommal rótt feliratokhoz, melyekről olvastam valamikor. Iszonyúan ősinek hatnak. Az asztallap világos színű fából készült, döntött, s jobboldalt kartámaszra könyökölve lehetett írni, papírlapra, tollal. A padban könyveket, jegyzetfüzeteket lehetett tartani. E múltbéli szokások nekem pazarlónak, majdhogynem dekadensnek tűnnek, sőt valósággal erkölcstelennek, mint a barbár uralmi rendszerek orgiái. „M szereti G-t, 1972” – ez a kopott lakkrétegbe ceruzával vájt, sokszor át- meg áthúzott véset magán viseli minden letűnt civilizáció pátoszát. Mint egy kéznyomat a sziklafalon. Akárki csinálta is, egykor élő ember volt. A nyolcvanas évek közepétől nincsenek feliratok. Ez is olyan iskola lehetett, melyet tanulóhiány miatt akkortájt zártak be. – Helytelenül cselekedtek – mondja Lydia néni. – Mi nem szándékozunk megismételni a hibáikat. – S mindezt ájtatos, leereszkedő hangon, mint akinek kötelessége, hogy kellemetlen híreket közöljön velünk, a mi érdekünkben. Legszívesebben megfojtanám. Ám szinte nyomban elhessegetem a gondolatot. – Van, amit csak akkor értékelnek igazán – folytatja Lydia néni –, ha az ritka és becses kincs. Azt akarjuk, hogy becsüljenek titeket, lányok. – Elvezettel ízlelgetett szünetekkel tűzdeli tele a mondókáját. – Tekintsétek magatokat igazgyöngyöknek. – Ezt a nyálas erkölcsi prédikációt váltjuk ki belőle, ahogy ott gubbasztunk sorban, lesütött szemmel. A sorsunk az ő kezében van, el kell hát viselnünk, bármilyen jelzőkkel illet is minket. Ha jobban meggondolom, az igazgyöngy nem más, mint megszilárdult kagylóköpet. Ezt elmondom majd Moirának; ha lesz rá alkalmam. – Majd mi megnevelünk mindnyájatokat – jelenti ki Lydia néni elégedett derűvel. A teherautó megáll, a hátsó ajtók kinyílnak, s az őrző kiterel minket. A bejáratnál álló másik őrzőnek rövid csövű géppuska lóg a vállán. Libasorban az ajtóhoz vonulunk a szitáló esőben, miközben az őrzők tisztelegnek nekünk. A gépekkel felszerelt jókora mozgókórház, melyben mentőorvosok is vannak, odébb, a felhajtó kanyarjában parkol. A kocsi ablakán épp kitekint az egyik doktor. Ugyan mit csinálhatnak odabent, várakozás közben? Minden bizonnyal kártyáznak vagy olvasnak; valami férfias tevékenységgel ütik el az időt. Legtöbbször semmi szükség rájuk; csak akkor engedik be őket, ha elkerülhetetlen. Régen másképpen volt, akkor még övék volt az irányítás. – Szégyen és gyalázat – mondta Lydia néni. Az előbb épp filmet vetített nekünk, amely egy régimódi kórházban készült: egy állapotos nőről szólt, akit készülékekre kapcsoltak, elektródák lógtak majd minden porcikájáról, amitől meghibásodott robothoz hasonlított, és intravénás infúzió csöpögött a karjába. Egy férfi a lába közé világított fényszóróval, ahol leborotválták a lecsupaszított leányzót, aki ott hevert kiterítve a tálcán csillogó steril szikék és maszkos műtősök között. Együttműködő páciens. Volt idő, hogy elbódították a szülő nőket, mesterségesen beindították náluk a vajúdást, felvágták, majd összevarrták őket. Ennyi. Még érzéstelenítőt sem adtak. Elizabeth néni azt állította, így jobb volt a babának. Pedig a Bibliában az áll: „Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szülsz magzatokat.” Déli imádságnak ezt kaptuk a barna kenyér és a salátás szendvics mellé. Ahogy felfelé kaptatunk a lépcsőn a kőurnák között – Warrené parancsnoka magasabb rangú lehet, mint a miénk –, újabb szirénabúgás üti meg a fülem: a kék szülészautóé, amely a feleségeket hozza. Serena Joy szintén jön, teljes díszben. Ők nem padokon zötykölődnek, hanem rendes, kárpitozott üléseken terpeszkednek, arccal előre, és a kocsi sincs lefüggönyözve. A feleségek tudják, hová tartanak. Feltehetően Serena Joy járt már itt, ebben a házban, teadélutánon. Alighanem felvonultatták előtte és a többi feleség előtt Warrenét – ezt a nyafka ribancot, akit azelőtt Janine-nek hívtak –, hadd lássák, tapogassák meg a hasát, és hogy gratuláljanak a feleségnek. Erős lány, pompás izomzatú. A családja nem került kapcsolatba a „Narancs Ügynök” nevű gyomirtóval, ellenőriztük a nyilvántartásban, az ember sosem lehet elég óvatos. A nyájasabbak talán még sütivel is megkínálták: – Szeretnél egyet, drága? – Ó, ne, még elrontjátok nekem! A túl sok cukor rosszat tesz mindkettejüknek. – Egy darabka biztosan nem árthat meg, csak most az egyszer, Mildred! Mire Janine kényeskedve: – Kaphatok, asszonyom? Kérem! – Nahát, milyen illemtudó! Nem mogorva, mint egyik-másik, amelyik csak teszi a dolgát, és annyi. Mintha a lányod volna, nem igaz? Családtag. – Kedélyes, öregasszonyos kuncogás. – Több nincs, drága, mehetsz vissza a szobádba. Majd miután Janine elment: – A kis ringyók, mind az, de hát az ember nem válogathat. Azt kapjuk, amit kiutalnak, ugye, lányok? – Ezt a parancsnokné mondta. – Ó, te olyan szerencsés vagy! Némelyikük, nos, még csak nem is tiszta. És el nem mosolyodnának, csak gubbasztanak a szobájukban, hajat se mosnak. Az a szag! Az enyémet a Mártákkal kell megfürdetnem, úgy kell lenyomni a víz alá a kádban. Gyakorlatilag meg kell vesztegetnem, hogy hajlandó legyen fürödni. Fenyegetőznöm kell. – Az enyémet szigorúan meg kellett rendszabályoznom, mégsem ebédel tisztességesen; ami pedig a másik dolgot illeti, semmi nassolás, mi roppant rendszeresen étkezünk. De a tiéd igazán a becsületedre válik! Ó, most már bármelyik nap megszülhet! Olyan izgatott lehetsz! Akkora már, mint egy ház! Fogadok, alig várod már. – Kér még valaki teát? – Finoman témát váltanak. Ismerem az efféle társalgásokat. Janine pedig fent a szobájában ugyan mit csinál? Csak ül, szájában a cukor ízével, és az ajkát nyalogatja. Kibámul az ablakon. Légzőgyakorlatokat végez. Simogatja duzzadt melleit. És nem gondol semmire. HUSZADIK FEJEZET A központi lépcső szélesebb, mint a miénk, ívelt korlát fut mindkét oldalán. Fentről hallom a korábban érkezett nők kántálását. Egyes sorban igyekszünk felfelé, vigyázva, nehogy egymás uszályára tapossunk. Balra, az ebédlőbe nyíló szárnyas ajtó ki van hajtva, látni odabent a fehér terítővel letakart, hidegbüfével megrakott hosszú asztalt: roskadozik a sonkától, a sajtoktól, a narancstól – van narancsuk! –, valamint a frissen sült kenyerektől és a süteményektől. Ami minket illet, tejet és szendvicset kapunk majd, tálcán, később. Az asztalon kávéskannát és borospalackokat is látok – miért is ne csiccsenthetnének be a feleségek ily diadalmas napon? Előbb megvárják az eredményt, aztán jöhet a zabálás. Jelenleg a társalgóban gyülekeznek, a lépcső túloldalán, együtt drukkolnak az itteni parancsnoknénak, Warren feleségének. Az apró, vézna nő fehér pamut hálóingben fekszik a padlón, szétterülő őszes haja penésznek látszik a szőnyegen; a többiek laposka hasát masszírozzák, mintha csak ő készülne épp világra hozni egy gyermeket. A parancsnoknak természetesen nyoma sincs a láthatáron. Ki tudja, hová lépnek le ilyenkor a férfiak, hol rejtőznek el. Talán épp azon töpreng, mikor jelentik be az előléptetését, ha minden jól megy. Biztosra veszi, hogy most megkapja. Warrené az úri hálóban van – találó név arra a szobára, ahol az itteni parancsnok meg a felesége esténként nyugovóra tér. Az előző nevétől, a Janine-től megfosztott Warrené ott ül dölyfösen az irdatlan méretű nyoszolya közepén, párnákkal feltámasztva. Fehér pamutinget visel, amely a combjáig fel van tűrve; hosszú seszínű haját hátrafésülték és összefogták a tarkóján, hogy ne legyen útban. A szemét szorosan lehunyta – így még kedvelni is tudnám. Elvégre közülünk való; egyebet ő sem akart, mint amit bármelyikünk: hogy lehetőleg kellemesen teljen az élete. Ez a fogas kérdés, a lehetőleg. Tulajdonképpen nem megy neki rosszul, a körülményekhez képest. Warrené mindkét oldalán egy-egy ismeretlen nő áll, s fogja a kezét – ám lehet, hogy ő kapaszkodik beléjük. Egy harmadik nő Janine hálóingét megemelve babaolajat önt domborodó hasára, s azzal kenegeti. A lábánál Elizabeth néni ácsorog khakiszínű, szivarzsebes katonai ruhájában – ő tartotta nekünk a nőtant. Oldalról, profilból látom csak, de hajlott orráról, erős, szigorú álláról megismerem. Odakészítették már a kétüléses szülőszéket is – a hátsó trónus módjára magasodik az elöl lévő fölé. Addig nem ültetik rá Janine-t, amíg nincs itt az ideje. Gondoskodtak takarókról, kis kádról a fürdetéshez, és egy tálka jégkockáról is, hogy Janine azt szopogassa. A többi nő törökülésben gubbaszt a szőnyegen; valóságos tömeg gyűlt össze, a körzetből mindenkit elvárnak. Huszonöt-harmincán lehetnek. Nem mindegyik parancsnoknak van szolgálója: néhányuk felesége szült gyerekeket. „Minden nőnek képességei szerint – hangzik a jelmondat –, minden férfinak szükségletei szerint.” Háromszor szavaltuk el minden ebédnél az édesség után. Bibliai idézet, legalábbis ezt állították. Szent Páltól ismét csak, az apostolok cselekedeteiből. – Átmeneti nemzedék vagytok – szónokolta Lydia néni. – Nektek a legnehezebb. Tudjuk, mennyi áldozatot kell hoznotok. A férfiak gyalázkodását nehéz elviselni. Ám az utánatok jövőknek már könnyebb lesz. Készséggel fogják vállalni a szolgálatot. Nem tette hozzá: mivel nem lesznek emlékeik arról, hogy más életforma is létezik. Helyette azt mondta: – Nem vágynak majd olyasmire, ami nem lehet az övék. Hetente egyszer ebéd után, szieszta előtt moziztunk. A háztartástanterem padlóján, a kis szürke matracainkon ülve várakoztunk, mialatt Heléna néni és Lydia néni a vetítővel babrált. Szerencsés esetben nem fordítva fűzték be a filmet. A középiskolai földrajzórákat juttatta eszembe – mintha évszázadokkal azelőtt lett volna –, ahol ismeretterjesztő filmeket mutattak nekünk a nagyvilágról: hosszú szoknyás vagy olcsó, nyomott mintás vászonruhát viselő nőket, amint egy nyaláb tűzifát, kosarakat vagy műanyag vödrökben vizet cipelnek, talán a folyóról vagy máshonnan, csecsemőjüket kendővel magukra kötve vagy babahordozóban hurcolva magukkal, s akik gyanakvóan, netán félve tekintettek ránk a vászonról, mint akik fel nem foghatják, mit művel velük az az üvegszemű masina. Vigasztaló, s kissé unalmas filmek voltak. Elálmosodtam tőlük, akkor is, ha meztelen felsőtestű izmos férfiak tűntek föl a vásznon, akik egyszerű kapákkal és lapátokkal földet hánytak, köveket emelgettek. Jobban tetszettek azok a filmek, amelyekben rituális maszkokban táncoltak, énekeltek tollakkal, rézgombokkal, kagylóhéjakkal díszített, művészien faragott zeneszerszámok és dobok ritmusára. A boldog bennszülöttek látványát szerettem, nem a szánalmas, éhező, csonttá aszott nyomorultakét, akik halálra hajszolták magukat valami banális dolog – egy kút kiásása vagy a föld öntözése –, azaz olyasmik miatt, amiket a kultúrnemzetek már réges-rég megoldottak. Úgy véltem, csak át kellene adni nekik a technológiát, hadd boldoguljanak vele ők is. Lydia néni nem ilyen filmeket vetített. Időnként egy régi, hetvenes-nyolcvanas évekbeli pornófilmet vett elő, melyben térdeplő, hímvesszőket vagy pisztolyokat szopogató nők, összekötözött, láncra fűzött, nyakörvet viselő nők, fákról fejjel lefelé lógó, szétfeszített lábú, meztelen nők szerepeltek, de erőszak, verés és gyilkosság is előfordult. Egyszer végig kellett néznünk, ahogy egy nőt apránként feldarabolnak, kerti ollóval lenyisszantják az ujjait, a melleit, majd felhasítják a gyomrát, és kiontják a beleit. – Vegyétek fontolóra a lehetőségeket – szólított fel minket Lydia néni. – Látjátok, milyen világ volt az? Akkoriban így bántak a nőkkel. – Hangja remegett a felháborodástól. Moira később azt állította, nem is élő szereplők voltak, csak próbababák; bár nehéz volt eldönteni. Néha azonban az a film került sorra, amelyet Lydia néni úgy hívott: dokumentumfilm a nem nőkről. – Gondoljatok bele – mondta –, micsoda időpazarlás, amikor pedig valami hasznosat is tehetnének. Régen a nem nők mindig haszontalanságokat műveltek. A kormány még ösztönözte is őket, fizetett nekik azért, hogy pontosan ezt tegyék. Pedig voltak egészen épkézláb ötleteik is – folytatta azzal az önelégült fensőbbséggel a hangjában, amely a döntési helyzetben lévők sajátja. – Némely elképzelésüket akár el is nézhetnénk nekik, még manapság is. De csak néhányat – mondta, s felemelt mutatóujjával szendén megfenyegetett minket. – De hát ők istentelenek voltak, és ez teljesen megváltoztatja a dolgokat, vagy ti nem így gondoljátok? Ülök a matracomon, ölbe tett kézzel. Lydia néni oldalra lép, el a vetítővászon elől, a fények kialszanak, én pedig azon morfondírozok, vajon a sötétben észrevennék-e, ha odahajolnék a tőlem jobbra ülő nőhöz, és súgnék neki valamit. S hogy mit súgnék? Azt, hogy látta-e Moirát. Mert senki sem látta, nem jött reggelizni. De nincs elég sötét a teremben, csupán félhomály, ezért visszakapcsolok szemlélődő üzemmódba. Az ilyen filmek alá nem adják be a hangot, csak a pornófilmekhez. Azt akarják, hogy halljunk minden sikítást, mordulást és nyögést, amely lehet kimondhatatlan fájdalom, vagy gyönyör, vagy egyszerre mindkettő velejárója is, azt azonban nem akarják, hogy értsük a nem nők mondandóját. Előbb a cím, majd nevek peregnek a vásznon – krétával kisatírozták őket a filmszalagon –, aztán megpillantom az anyámat. A fiatal anyámat. Ilyen zsenge korából nem emlékezhetem rá, hisz a film a születésem előtt készült. A szereléséről Lydia néni azt állította, akkortájt a nem nők tipikus öltözéke volt: kantáros farmernadrág, alatta mályvazöld kockás ing, a lábán tornacipő. Azelőtt Moira szintén ilyen cuccokat hordott, s ha jól emlékszem, régebben magam is. Anyám haját egy mályvaszínű kendő szorítja le, amely hátul csomóra van kötve. Igen fiatalka még, roppant lelkes és csinos. Nem hittem volna, hogy anyámban valamikor ennyi báj és hév lakozott. Egy csapat azonos divat szerint öltözött nő közt ácsorogva botot, helyesebben zászlónyelet tart a kezében. A kamera felfelé pásztáz, s meglátjuk a feliratot is a nyilván lepedőből készült transzparensen: VEGYÜK VISSZA AZ ÉJSZAKÁT! Ezt nem húzták ki, habár nem feltételezik, hogy elolvassuk. Körülöttem elakad mindenki lélegzete, mocorgás hullámzik végig a termen, mint amikor szél borzolja a füvet. Figyelmetlenségből maradt volna a filmben, s mázlink volt, hogy láttuk? Vagy szándékosan hagyták előttünk, hogy emlékeztessenek a hajdani siralmas közállapotokra? A transzparens mögött még több hasonlót hoznak, a kamera röviden elidőzik azokon is: SZABAD VÁLASZTÓJOGOT!; MINDEN GYERMEK KÍVÁNT GYERMEK LEGYEN!; FOGLALJUK VISSZA A TESTÜNKET!; SZERINTED A NŐK HELYE A KONYHAASZTALON VAN? Az utóbbi mondat alá rajzoltak egy asztalon fekvő pálcikanőt, akiből csöpög a vér. Ekkor anyám mosolyogva, nevetve megindul a többiekkel együtt, majd mindnyájan magasba emelik az öklüket. A kamera az ég felé fordul, követi a százával felbocsátott, fickándozó zsinegüket maguk után húzó léggömböket: a piros ballonokra körök vannak festve, melyeknek alul száruk van, mint az almának, csak kereszt alakú. Lent, a földön, anyám immár beleolvad a tömegbe, nem látom többé. – Harminchét évesen szültelek – mesélte az anyám. – Fennállt a kockázat, hogy nyomorékon vagy más sérüléssel jössz világra. Kívánt gyermek voltál persze, de megkaptam érte a magamét többfelől is! A legrégibb haverom, Tricia Foreman, megvádolt, hogy pronatalista vagyok. A ribanc. Irigyelt, annak tudtam be. Amúgy az ismerőseim java része elfogadta. Hanem amikor hatodik hónapos terhes lettem, mind többen küldözgettek nekem arról szóló újságcikkeket, milyen nagy mértékben megnő a születési rendellenességek aránya harmincöt év felett. Épp arra volt szükségem! Aztán mindenféle szemetet zúdítottak rám arról, milyen átkozottul nehéz a dolga egy egyedülálló szülőnek. Húzzatok a fenébe a hülyeségeitekkel, mondtam nekik; ha már belekezdtem, végig is csinálom. A kórházban meg nem átallották azt írni a kórlapomra: „Idős, először szülő nő.” így hívják azt, aki az első gyerekét harmincéves koron túl szüli. Az isten szerelmére! Harminc fölött? Ökörség, vágtam oda nekik, biológiailag huszonkét évesnek számítok, lepipálom akármelyikőtöket! Hármas ikrekkel a hasamban is lekörözlek benneteket, amíg ti feltápászkodtok az ágyatokból! Emlékszem, milyen felszegett állal méltatlankodott a konyhaasztalnál ülve, az itala mellett; már nem volt se fiatal, se lelkes, se csinos, mint a filmen, hanem az a fajta szikkadt és zsémbes idős hölgy, aki a világért nem hagyná, hogy bárki elé tolakodjon a boltban sorban állás közben. Szeretett átjárni hozzánk, s elszopogatni valami italt, miközben mi Luke-kal vacsorát készítettünk, s ilyenkor elsorolta, miért pocsék az élete, de valahogy mindig ott kötött ki, hogy a miénk miért pocsék. Ez idő tájt már ősz volt a haja, természetesen. Semmi kincsért nem festette volna be. – Mit bohóckodjak? – mondogatta. – Különben is kinek mórikáljam magam? Nekem nem kell, hogy egy férfi sertepertéljen körülöttem. Mi hasznukat vesszük azt a tíz másodpercet kivéve, amíg a két fél gyereket összetesszük? A férfi nem egyéb, mint a női stratégia része újabb nők létrehozása érdekében. Nem mintha az apád nem lett volna remek pasas, de az apaság nem volt neki való. Nem is vártam el tőle. Csak tedd a dolgod, aztán leléphetsz, mondtam neki, van nekem rendes fizetésem, telik óvodára. El is húzott a partvidékre, csak karácsonykor küldött képeslapot. Pedig gyönyörű kék szeme volt. De valami hiányzik belőlük, még a jó pasikból is. Mintha állandóan szórakozottak lennének, és elfelejtenék, kicsodák valójában. Mindig az ég felé kacsingatnak, és elveszítik a kapcsolatot a földdel. A nők nyomába se érnek. Jobban értenek az autók bütyköléséhez meg a focihoz – melyekre az emberiség haladása érdekében feltétlenül szükségünk van, nem igaz? Ebben a stílusban beszélt még Luke előtt is. De őt nem zavarta, azzal ugratta anyámat, hogy megjátszotta a macsót, lehurrogta a barátnőit, azt állítva, képtelenek elvontan gondolkodni, mire anyám elvigyorodott, és töltött még egy italt magának. – Soviniszta disznó – dünnyögte oda Luke-nak. – Eredeti nő – jegyezte meg ilyenkor Luke, anyám pedig ravasz, szinte sunyi képet vágott. – Jogomban áll – felelte. – Elég öreg vagyok hozzá!, és megfizettem mindenért, ideje hát, hogy eredeti legyek. Éretlen tacskók! – Malacok – helyesbítettem. – Te meg egy balfék vagy – vágta oda nekem. – Veled is jól befürödtem. A történelem majd felment engem. Ilyesmiket azonban csak a harmadik kupica után hordott össze. – Ti, fiatalok, nem tudtok helyesen ítélni – mondogatta anyám. – Fogalmatok sincs, miken mentünk keresztül, hogy eljussunk idáig. Nézd meg Luke-ot, ahogy répát pucol. Nem tudod, hány nő életén, hány nő testén gázoltak át tankok azért, hogy ezt elérjük? – A főzés a hobbim – felelte Luke. – Szórakoztat. – Hobbi, jó duma – dohogott anyám. – Nekem nem kell magyarázkodnod. A régi világban nem hagyták volna, hogy ilyen hobbit válassz, buzinak csúfoltak volna. – Most már elég, anya! – szóltam rá ilyenkor. – Ne vitatkozz ilyen semmiség miatt! – Még hogy semmiség! – fakadt ki keserűen. – Szerinted ez semmiség? Nem érted, ugye? Semmit sem értesz abból, amit beszélek! Néha sírdogált. – Olyan magányos voltam – hajtogatta. – Fogalmatok sincs, mennyire magányos. Pedig voltak barátaim, szerencsére, de valahogy egyedül éreztem magam. Bizonyos értelemben csodáltam az anyámat, jóllehet sosem volt felhőtlen a kapcsolatunk. Azt éreztem, túl sokat vár tőlem. Tőlem várt igazolást a saját életére és a döntéseire. Én pedig nem akartam az ő feltételei szerint élni az életemet. Nem akartam mintagyerek lenni, az ő eszméinek a megtestesülése. Sokat vitatkoztunk emiatt. – Ne én legyek az indok a létezésedre! – csattantam föl egyszer. Vissza akarom kapni őt. Mindent vissza akarok kapni, úgy, ahogy volt. De hiába akarom, azzal semmit sem érek el. HUSZONEGYEDIK FEJEZET Hőség van idebent, és túl nagy zaj. A nők halk kántálását még mindig túl erősnek érzem a napokig tartó süket csönd után. A szoba sarkában vérfoltos lepedő hever összegöngyölve, odahajították, miután a magzatvíz elfolyt. Eddig észre sem vettem. Kellemetlen szag és fülledt levegő tölti be a helyiséget, ki kellene már nyitniuk egy ablakot. A szag szerves eredetű, a mi testünkből árad: a verejtékünkből, egy árnyalatnyi vas a véres lepedőből, valamint egy másik, inkább állatinak tűnő, amely valószínűleg Janine-től származik, s a nyomortanyák és barlanglakások bűzéhez hasonlít, vagy a gyapjú ágytakaróéhoz, amelyre a macska egyszer odakölykezett, még mielőtt ivartalaníttattuk. Az anyaméhből ered. – Beszív, benntart, kifúj – szól a rigmus, ahogy tanították nekünk. Ötösével számoljuk: – Beszív, kettő, három, négy, öt; benntart, kettő, három, négy, öt; kifúj, kettő, három, négy, öt. – Janine szeme csukva, igyekszik lelassítani a lélegzését. Elizabeth néni a méhösszehúzódásokat figyeli. Janine nyugtalan, járkálni szeretne. Az oldalt álló nők felsegítik, és kétfelől támogatják járkálás közben. Janine-t összerántja a görcs, előregörnyed. Az egyik nő letérdel, és a hátát dörzsöli. Nagyon értünk hozzá, mi ilyenkor a teendő, oktatást kaptunk belőle. Észreveszem Glenét, a bevásárlótársamat, kettővel odébb ül. Hártyaszerű burokként ölel körbe minket a vontatott mondóka. Egy Márta-nővér érkezik, kezében tálca: egy kancsó gyümölcslevet hoz – azt, amelyik porból készül; szőlőlének tűnik –, és egy rakás papírpoharat. Leteszi a nők elé terített szőnyegre. Glené anélkül, hogy kiesne a ritmusból, tölt magának, majd továbbküldi a poharakat. Én is veszek magamnak, aztán ahogy továbbnyújtom a mellettem ülő nőnek, az halkan a fülembe súgja: – Keresel valakit? – Moirát – súgom ugyanolyan halkan. – Fekete hajú, szeplős. – Nem ismerem – feleli a nő. – Nem velem volt a központban, bár már láttam bevásárlás közben. Megkeresem neked. – Megtennéd? – kérdezem. – Alma vagyok – feleli. – Neked mi az igazi neved? Szeretném megmondani neki, és azt is, hogy volt velünk is egy Alma a központban, ám Elizabeth néni fölkapja a fejét, s körülhordozza tekintetét a szobában. Megüthette a fülét, hogy valahol félbeszakadt a kántálás, nincs hát időnk folytatni a duruzsolást. Szülésnapokon az ember megtud néha ezt-azt. Luke-ról azonban nem volna értelme kérdezősködni. Arrafelé biztosan nincs, ahol ezek a nők megfordulnak. A kántálás fokozatosan magával ragad. Összpontosítást igénylő, megerőltető feladat. – Azonosulj a testeddel – mondta Elizabeth néni. Máris enyhe fájdalmat érzek a hasamban, a mellem elnehezül. Janine erőtlenül felsikolt – inkább nyögés ez, mint sikoly. – Önkívületben van – jegyzi meg Elizabeth néni. Az egyik segítő nedves kendővel megtörli Janine homlokát, aki kezd izzadni. Néhány hajtincse a gumiból kicsúszva a homlokára és a nyakára tapad. A bőre nyirkos, verejtéktől fénylő. – Aprókat lélegezz, három, négy! – hajtogatjuk éneklő hangon. – Ki akarok menni – jelenti ki Janine. – Sétálni akarok. Jól érzem magam. A mosdóba kell mennem. Mindnyájan tudjuk, hogy kábult, nem tudja, mit csinál. És félrebeszél. Talán az utolsó kijelentése az igaz. Elizabeth néni int, s ketten óvatosan a hordozható vécére ültetik Janine-t. Újabb szag vegyül a szobában terjengő többi közé. Janine ismét felnyög, összegörnyed, a haját látjuk csak. Így összekuporodva elnyűtt, sarokba lökött rongybabához hasonlít. Aztán újra felkel, és járkálni kezd. Majd megszólal: – Le akarok ülni. – Vajon mióta vagyunk itt? Percek, órák óta? Már magam is verejtékben úszom, a ruhám vizes a hónom alatt, a felső ajkamon só ízét érzem. Az álfájások belém marnak, a többiek is érzik, látom, ahogy hajladoznak a széken ülve. Janine egy jégkockát szopogat. Aztán feljajdul: – Ne! Jaj, ne! Jaj, ne! Jaj, ne! – Ez a második babája lesz, egyszer szült már. Tudom, még a központból, akkor is ugyanígy kiabált éjjel, csak hangosabban, mint mi. Úgyhogy emlékeznie kell arra, milyen volt, és mi következik. De ki emlékszik a fájdalomra, ha már elmúlt? Csak valamiféle árny marad belőle, nem is az ember lelkében, hanem a testében. A fájdalom nyomot hagy az emberen, láthatatlan, mély nyomot. Ami nincs szem előtt, arról megfeledkeznek, tartja a mondás. Valaki alkoholt töltött a szőlőlevünkbe. Nyilván elcsaklizott lentről egy üveggel. Nem először, máskor is előfordult hasonló alkalmakkor, de szemet hunynak fölötte. Nekünk is kijár némi mulatozás, a magunk módján. – Tompítsátok a fényt – rendelkezik Elizabeth néni. – És szóljatok a parancsnoknénak, hogy itt az idő. Valaki feláll, a falhoz lép, s a szoba félhomályba borul. Fojtottan nyekergő, suttogó kórussá csendesülünk – mintha tücskök ciripelnének az éjszakai mezőn. Ketten elhagyják a szobát, megint ketten pedig Janine-t vezetik oda a szülőszékhez, és leültetik az alsó ülőkéjére. A vajúdó nő immár nyugodtabban lélegzik, egyenletesen pumpálja a levegőt a tüdejébe. Előredőlve, feszülten figyelünk, hát- és hasizmaink fájnak a merev tartástól. Jön már, közeleg, akár a fegyverbe hívó kürtszó, mint egy leomló fal, tolul lefelé bennünk, akár egy súlyos kő, valósággal szétvet mindnyájunkat. Szorítjuk egymás kezét, nem vagyunk egyedül. A parancsnokné besiet, vézna lába nevetségesen hat fehér pamut hálóinge alatt. Oldalról két kék ruhás, fátylas feleség karol belé – mintha szüksége volna a támogatásra. Arcán az olyan háziasszony fancsali mosolya ül, aki már bánja, hogy estélyt rendezett. Nyilván sejti, mit gondolunk felőle. A parancsnokné nagy nehezen felkapaszkodik a szülőszékre, s ahogy elhelyezkedik Janine mögött, illetve fölött, szinte keretbe foglalja egy hóbortos fotel karfáinak beillő piszkafa lábaival. Furcsamód fehér pamutzoknit visel, és olyasféle kék, bolyhos hálószobapapucsot, amilyen anyagból a vécéfedélhuzatok készülnek. Különben rá se hederítünk a parancsnoknéra, szinte nem is látjuk, csak Janine-t figyeljük, aki a tompa fényben úgy ragyog fehér hálóingében, mint a felhő mögül sütő hold. Janine felmordul, erőlködik. – Nyomj, nyomj, nyomj! – súgjuk ütemesen. – Lazíts! Lihegj! Nyomj, nyomj, nyomj! – Együtt vagyunk, egyformák vagyunk, mámorosak vagyunk. Elizabeth néni letérdel, hogy egy szétterített törülközővel elkapja a babát. És íme, előbukkan a koponyatető, majd a fej vörösen, magzatmázasan, aztán még egy nyomás, és a gyermek kicsusszan nyálkásan, véresen e világra. Ó, dicsőség! Lélegzet-visszafojtva várjuk, amíg Elizabeth néni szemügyre veszi az újszülöttet: lány, szegényke. Eddig rendben is volna, s legalábbis egyelőre semmi látható baja nincs: megvan a keze, a lába, a szeme – számláljuk magunkban. Elizabeth néni feltekint, s ránk mosolyog. Mi is mosolygunk, egyöntetűen, könnyek csorognak végig az arcunkon, olyan boldogok vagyunk. A boldogságunk részben az emlékeinkből fakad. Eszembe jut Luke, ahogy a kórházban ott állt a fejemnél zöld műtősköpenyben és maszkban, s fogta a kezem. – Ó, Jézusom! – tört fel belőle az ámulat. Aznap éjjel képtelen volt aludni, mesélte később, annyira fel volt dobva. Elizabeth néni gyengéden megfürdeti az újszülöttet, aki nem nagyon sír, hamar abba is hagyja. Amilyen nesztelenül csak tudunk, hogy meg ne ijesszük a csöppséget, felkelünk, s Janine köré gyűlünk, megölelgetjük, megsimogatjuk. Ő is sír. A két kék ruhás feleség lesegíti a harmadikat – a ház úrnőjét – a szülőszékről, átkísérik az ágyhoz, lefektetik és betakarják. A megmosdatott s immár csendes újszülöttet ünnepélyesen az ő karjába teszik. Ekkor becsődülnek a feleségek, s közénk furakodnak, félrelökdösnek minket. Hangoskodnak, némelyikük még a tányérját, kávéscsészéjét, borospoharát is magával hozta, van, aki most is csámcsog valamit. Az ágyon fekvő anya és gyermeke köré sereglenek, s gügyögnek, gratulálnak. Sugárzik belőlük az irigység, érzem a parfümjükkel keveredő enyhén savas illatot. A parancsnokné pedig úgy tekint le a babára, mintha egy csokor virág volna: a hódolat jele, valamiféle nyereménytárgy. A feleségek azért jöttek, hogy tanúkként legyenek jelen a névadáskor. Errefelé a feleségek dolga a névadás. – Legyen Angéla – mondja a parancsnokné. – Angéla, Angéla – ismétlik a feleségek kacarászva. – Milyen kedves név! Ó, tökéletes kicsi lány! Ah, gyönyörű! Mi Janine és az ágy közé állunk, hogy ne kelljen látnia mindezt. Valaki odanyújt neki egy pohár szőlőlevet – remélem, van benne alkohol. Janine-nek még vannak utófájásai, s kétségbeesetten zokog, égő könnyek peregnek a szeméből. Ennek ellenére ujjongunk, hisz ez győzelem mindnyájunk számára. Megcsináltuk! Janine néhány hónapig szoptathatja a csecsemőjét – hisznek az anyatejben. Azt követően áthelyezik valaki máshoz, ahol váltásra van szükség, hátha még egyszer sikerül neki. De sosem fogják kiűzni a telepekre, sosem fogják nem nőnek nyilvánítani. Ez a jutalma. A szülészautó odakint vár, hogy mindenkit hazaszállítson. Az orvosok még mindig a kocsijukban ülnek; arcuk sápadt folt az ablakban, ahogy bámulnak kifelé, akár a szobájukhoz kötött beteg gyerekek. Egyikük kinyitja az ajtót, és odaballag hozzánk. – Rendben ment minden? – kérdezi kíváncsian. – Igen – felelem. Mostanra kifacsartnak, kimerültnek érzem magam. Fáj a mellem, kis előtej szivárog belőle. Néhányunkkal megesik néha. Utazás közben csak gunnyasztunk egymással szemben a padokon egykedvűen, úgyszólván érzelmek nélkül, piros rongykupacok módjára. Sajog mindenünk. Képzeletben mindegyikünk csecsemőt tart az ölében. Az izgalmak elmúltával gondolatban a saját fiaskónkkal küzdünk mind. – Anyám – szólítom őt magamban –, bárhol légy is. Hallasz engem? Női kultúrát akartál, hát tessék, ez az. Nem épp ilyenre gondoltál, de létezik. Légy hálás az apró kegyekért. HUSZONKETTEDIK FEJEZET Késő délután van, mire a szülészautó megérkezik a ház elé. A nap tétován süt a felhőkön át, a levegőben gőzölgő, nedves fű illata terjeng. Az egész nap a szüléssel telt; az ember elveszíti az időérzékét. Ma Corának kell bevásárolnia, engem minden kötelezettség alól fölmentettek. Ólomsúlyúnak érzem a lábam, ahogy felvonszolom magam a lépcsőn, a korlátba kapaszkodva. Úgy tűnik, mintha napok óta ébren lennék, és szakadatlanul futnék, szúr a mellkasom, görcsölnek az izmaim. Ez egyszer vágyom a magányra. Fekszem az ágyon. Pihenni szeretnék, elszunnyadni, ám túlságosan fáradt, s egyúttal túlságosan izgatott is vagyok, a szemem sehogy sem akar lecsukódni. Bámulom a mennyezetet, fürkészem a gipszkoszorút. Ma széles karimájú kalapra emlékeztet, amilyeneket a nők viseltek egykor – malomkő nagyságú, gyümölcsökkel, virágokkal és trópusi madarak tollaival ékesített kalapokat –, mondhatni: az édenkertről alkotott tárgyiasult képzetet hordták a fejükön. Egy perc, s hallucinálni kezdek, a mennyezetdíszt is színesben fogom látni. Ennyire fáradt vagyok: mint amikor valami oknál fogva, amire most gondolni sem akarok, egész éjszaka vezettünk, hajnalig, vicces történetekkel tartva ébren a másikat, és váltogattuk egymást a volánnál; pirkadatkor egy csomó furcsaságot láttam a szemem sarkából: például lila állatokat az út menti bozótban, meg sejtelmes emberalakokat, akik eltűntek, amint egyenesen odanéztem. A kimerültségtől képtelen vagyok folytatni ezt a történetet. Ahhoz is fáradt vagyok, hogy emlékeztessem magam, hol vagyok. Inkább egy másikat mesélek, egy jobbat. Moira sorsának alakulását. Egy részét magamtól következtettem ki, a többit pedig Almától hallottam, aki Dolorestől hallotta, ő pedig Janine-től. Janine persze Lydia nénitől értesült oly jól. Szövetségek még ilyen helyeken, ilyen körülmények között is köttethetnek. Ez olyasvalami, amire számíthat az ember, ilyen vagy olyan szövetségesekre mindig, mindenütt rálel. Feltételezésem szerint Lydia néni az irodájába hívatta Janine-t. – Áldott legyen a méh gyümölcse, Janine! – vetette oda anélkül, hogy felnézett volna az asztala mellől. Éppen írt valamit. Mert minden szabály alól van kivétel – erre szintén bizton számíthatunk. A néniknek engedélyezik, hogy írjanak és olvassanak. – Az Úr nyissa meg! – felelte rá Janine kifejezéstelen, áttetsző hangján, amelyről a nyers tojásfehérje jut az ember eszébe. – Érzem, hogy bízhatom benned, Janine – jelentette ki Lydia néni, felemelve végre a tekintetét a papírlapról, s a szemüvegén át Janine-ra szegezte jellegzetes, egyszerre fenyegető és esedező tekintetét. Segíts, jelentette a nézése, mind benne vagyunk. – Megbízható lány vagy – folytatta Lydia néni –, nem úgy, mint egy páran közületek. Azt hitte, Janine nyafogása és bűnbánata biztos jele annak, hogy megtört, s hogy igaz hívővé vált. Ekkorra azonban Janine olyan lett, mint egy kölyökkutya, melybe túl sokan és túl gyakran léptennyomon belerúgtak, úgyhogy bárkinek behódolt volna, s bárkinek kipakolt volna néhány jó szóért. Janine nyilván azt felelte: – Remélem, Lydia néni. Remélem, méltó vagyok a bizalmára. – Vagy valami hasonlót. – Rettenetes dolog történt, Janine – fogott bele a néni. Janine lesütötte a szemét. Bármi legyen is az, tudta, őt nem hibáztatják, ő ártatlan. Persze mire ment az ártatlanságával a múltban? Ennek ellenére rossz volt a lelkiismerete, mintha valamiért fenyítés járna neki. – Hallottál valamit, Janine? – kérdezte Lydia néni halkan. – Nem, Lydia néni – felelte Janine. Tudta, e pillanatban illik feltekinteni, illik a néni szemébe nézni. Egy lélegzetvételnyi idő után sikerült. – Mert ha mégis, nagyot csalódnék benned, Janine – intette Lydia néni. – Isten a tanúm! – felelte Janine hévvel. Lydia néni szokása szerint hatásszünetet engedélyezett magának. Közben a tollával babrált. – Moira többé nincs velünk – közölte végre. – Ó! – jegyezte meg Janine. Közömbösen fogadta, nem volt jóban Moirával. – Meghalt? – érdeklődött némi hallgatás után. Ekkor Lydia néni elmesélte az esetet. Moira az egyik órán jelentkezett, és kikéredzkedett a mosdóba. Ott éppen Elizabeth néni volt szolgálatban. Mint rendesen, az ajtó előtt maradt, Moira pedig bement. Kis idő múlva Moira kiszólt neki, hogy folyik az egyik vécé, s volna szíves bejönni megjavítani. Igazság szerint olykor-olykor előfordult, hogy ismeretlen személyek szándékosan eldugították a lefolyót papírral, hogy zavart keltsenek. A nénik már törték a fejüket valami üzembiztos módszeren, amellyel kivédhetnék, de pénz hiányában be kellett érniük az addigi eljárással, arra pedig semmit sem tudtak kisütni, hogyan zárják el a vécépapírt. Egy asztalon is tarthatták volna az illemhely előtt, és laponként osztogathatták volna a betérőknek. De valamiért halogatták a döntést. Időbe telik, míg egy új szokás meghonosodik. Elizabeth néni gyanútlanul besietett a mosdóba. Lydia néni természetesen hozzáfűzte, hogy ez kissé ostobaság volt tőle. Másrészt számtalanszor megtette azelőtt is, minden malőr nélkül. Moira nem hazudott, állt a víz a padlón, málló székletdarabok úszkáltak benne. Nem volt kellemes látvány, Elizabeth néni bosszankodott is. Moira udvariasan félrehúzódott, a néni pedig berontott a fülkébe, ahová Moira mutatott, és a vécétartály fölé hajolt. Le akarta emelni a porcelánfedelet, hogy megpiszkálja az úszót és az elzárószelepet. Mindkét keze foglalt volt, amikor valami kemény, hegyes, feltehetően fémrudat érzett hátul a bordái között. – Ne mozduljon – csattant Moira hangja –, vagy magába döföm! Kilyukasztom a tüdejét, ha kell! Később kiderült, hogy egy másik vécéből kiszerelte azt a hosszú, vékony, hegyes kart, amely egyik végén a szelephez, a másikon a lánchoz csatlakozik. Nem boszorkányság, ha az ember tudja, hogy kell, és Moirának volt műszaki érzéke, megbütykölte a saját kocsiját is, ha apróbb meghibásodás adódott. Az eset után sürgősen leláncolták a vécéfedeleket, úgyhogy túlfolyás esetén jó sokára tudták csak leemelni őket. Emiatt számtalanszor elárasztott minket a trutymó. – Elizabeth néni nem látta, mit nyom Moira a hátába – magyarázta Lydia néni. – Igazán bátran viselkedett... – Úgy bizony – helyeselt Janine. – ...de nem meggondolatlanul – fejezte be Lydia néni kissé összevont szemöldökkel. Janine túlzottan buzgó, ami néha van olyan hatásos, mint a tagadás. – Szóval Elizabeth néni engedelmeskedett Moira parancsának – folytatta Lydia néni –, aki elvette tőle a derékszíján lógó elektromos sokkolót és a sípját. Majd sietve megindultak lefelé az alagsorba. Az első emeleten voltak, nem a másodikon, úgyhogy csupán két lépcsősoron kellett lejutniuk. Éppen folyt a tanítás, ezért senki sem tartózkodott a zsibongókban. Láttak ugyan egy nénit a folyosó túlsó végén, de az másfelé nézett. Elizabeth néni ekkor sikíthatott volna, de tudta, nem árt komolyan vennie Moira fenyegetését; Moira hírhedt nőszemély volt. – Az ám – bólintott Janine. – Moira végigvonszolta Elizabeth nénit az üres öltözőszekrényekkel teli folyosón, el a tornaterem ajtaja előtt, majd be a kazánházba. Ott utasította a nénit, hogy vegye le az összes ruháját... – Ó! – jajdult föl halkan Janine e szentségtörés hallatán. – ...aztán Moira is kibújt a maga ruhájából, és felöltötte Elizabeth néniét, amely nem illett rá pontosan, de megfelelt. Nem bánt túl kegyetlenül Elizabeth nénivel, engedte, hogy ő meg magára kapja a piros szolgálólányruhát. A fátylat Moira csíkokra szaggatta, melyekkel megkötözte Elizabeth nénit, és a kazán mögé tuszkolta. A száját kipeckelte egy rongydarabbal, melyet rögzített egy újabb szalaggal. Egy ruhacsíkot Elizabeth néni nyakára is csomózott, s a másik végét hátul a bokájához erősítette. Ravasz és veszedelmes perszóna ez a Moira – szögezte le Lydia néni. – Leülhetek? – kérdezte Janine. Mintha képtelen volna másként elviselni a hallottakat. Végre valami, aminek csereértéke lehet számára, ha másért nem, utalványért. – Igen, Janine – egyezett bele Lydia néni meghökkenve, de tisztában volt vele, hogy nem utasíthatja vissza a kérését. Hiszen ő fordult kéréssel Janine-hez, ő akart szövetkezni vele. A sarokban álló székre mutatott, melyet Janine rögvest az asztal elé húzott. – Meg is ölhetném, ugye tudja? – kérdezte Moira, miután gondosan elrejtette Elizabeth nénit a kazán mögött. – Olyan sebeket ejthetnék magán, hogy élete végéig nyögne a fájdalomtól. Ledöfhetném ezzel a bökővel, vagy kiszúrhatnám vele a szemét. De jusson majd eszébe, hogy nem tettem, ha netán kérdeznék. Az utóbbi dörgedelmeket nem Lydia néni idézte Janine-nek, csak feltételezem, hogy Moira ilyesmikkel rukkolt elő. Mindenesetre nem ölte vagy csonkította meg Elizabeth nénit, aki miután kiheverte a kazán mögött gúzsba kötve eltöltött hét órát és a gyaníthatóan rákövetkező kihallgatást – hisz a lepaktálás eshetőségét sem a nénik, sem bárki más részéről nem lehetett kizárni –, néhány nap múlva újra szolgálatba állt a központban. – Moira kiegyenesedett, s mereven előrenézett. Kihúzta magát, hátrafeszítette a vállát, s összeszorította az ajkát. – Nem ez volt a megszokott testtartásunk. Rendszerint lehorgasztott fejjel, tekintetünket a kezünkre vagy a földre sütve jártunk-keltünk. – Moira nemigen hasonlított Elizabeth nénire, azután sem, hogy a barna főkötőt a fejére biggyesztette, ám öntudatos, határozott fellépése nyilván megtévesztette az őrt álló angyalokat, akik sosem mustráltak végig minket valami alaposan, hát még a néniket. Moira konok tartással egyenesen kisétált a főbejáraton, az őrök még szalutáltak is neki, ő pedig átnyújtotta Elizabeth néni igazolványát, amelyre rá se hederítettek, hisz ki merne megsérteni egy nénit ilyesmivel. Aztán nyoma veszett. – Ó! – fakadt ki Janine. Ki tudja, mit érzett. Lehet, hogy legszívesebben ujjongott volna. Akkor viszont remekül leplezte. – Nos, Janine – szólalt meg ismét Lydia néni –, elmondom, mit kívánok tőled. Janine nagyra nyitotta a szemét, hogy készségesnek tűnjön, s igyekezett ártatlan képet vágni. – Arra kérlek, tartsd nyitva a füledet. Lehetséges, hogy valaki közületek belekeveredett. – Igenis, Lydia néni! – vágta rá Janine. – És ha bármit hallasz, ugye beszámolsz nekem róla, drágám? – Igen, Lydia néni – készségeskedett Janine. Tudta, többé nem kell letérdelnie az osztály előtt, és végighallgatnia, ahogy fennhangon őt hibáztatjuk a történtekért. Mostantól valaki más veszi át a helyét. Sikerült kimásznia a slamasztikából, átmenetileg legalábbis. Az, hogy Doloresnek szóról szóra továbbadta a Lydia néni irodájában elhangzottakat, semmit sem jelentett. Ettől függetlenül ellenünk vallana, kiadná bármelyikünket, ha alkalma nyílna rá. Ennek tudatában voltunk. Mostanra ugyanúgy bántunk vele, mint a lábatlan koldussal, aki ceruzát árult az utcasarkon. Ha tehettük, elkerültük, ha pedig nem lehetett, könyörületből elviseltük. Állandó veszedelmet jelentett ránk nézve, tudtuk jól. Dolores talán még vállon is veregette, és megdicsérte, milyen rendes volt tőle, hogy elmondta. S hogy hol került sor erre a csereüzletre? Hát a tornateremben, amikor lefekvéshez készülődtünk. Dolores ágya Janine-ével volt szomszédos. Aznap éjjel a félhomályban ágyról ágyra suttogtuk tovább egymásnak a történetet. Moira tehát odakint volt valahol. Szabadon vagy holtan. Vajon mihez kezd? A találgatások egyre szaporodtak, betöltötték a termet. Bármelyik pillanatban robbanás rázhatja meg az épületet, ripityára törve roskadnak be az ablakok, kicsapódnak az ajtók... Moirának immár hatalmában állt ilyesmit tenni, hisz kiszabadult, kiszabadította magát. Szabad nő lett belőle. Azt hiszem, mindezt ijesztőnek találtuk. Moira úgy hatott ránk, mint egy oldalfalak nélküli felvonó. Szédítően. Már elszoktunk a szabadság ízétől, már e falak között éreztük biztonságban magunkat. Az atmoszféra felső régióiban mi már szétfoszlanánk, elpárolognánk, nem lenne, ami összetartson minket. Moira mégis ott élt az ábrándjainkban. Magunkhoz öleltük, titkon együtt kuncogtunk vele. Mindennapjaink dermedt kérge alatt ő volt a láva. Moira tette óta a nénik sem tűntek olyan félelmetesnek, inkább nevetségesnek. Csorba esett a tekintélyükön. A vécében is el lehet bánni velük. Moira vakmerősége tetszett nekünk. Számítottunk rá persze, hogy bármikor bevonszolhatják, mint a múltkor. El sem tudtuk képzelni, ezúttal mit művelnének vele. Sok-sok szörnyűséget, az bizonyos. De semmi sem történt. Moira nem került elő. Azóta sem. HUSZONHARMADIK FEJEZET Rekonstruálom a történteket. Visszapörgetem az eseményeket. Fekszem az ágyamon, s fejben újból eljátszom az összes jelenetet, elismétlem mindazt, amit mondanom kellett vagy nem kellett volna, amit tennem kellett vagy nem kellett volna, ahogy viselkednem kellett volna. Ha kijuthatnék innen!... Álljunk meg itt! Eltökélt szándékom, hogy kijussak innen. Nem tarthat örökké. Ezelőtt is morfondíroztak emberek ilyesmiken, ha bajba kerültek, és mindig igazuk volt, ki is evickéltek így vagy úgy, a rabság nem tartott örökké. Még ha egy örökkévalóságnak tűnt is. Amikor majd kikerülök innen, ha egyáltalán képes leszek mindezt papírra vetni, még ha tudósítás formájában is, az ugyancsak rekonstruálás lesz, noha más nézőpontból. Képtelenség egy történetet pontosan, hajszálra ugyanúgy elbeszélni, ahogy volt, mert valamit mindig ki kell hagyni, túl sok a részlet, a szempont, az ellenáramlat és a nüansz; túl sok félreérthető gesztus, túl sok leírhatatlan kép, túl sok illat és íz, és rengeteg szín, árnyalat játszik közre. De ha történetesen férfi vagy, aki valamikor a jövőben olvasod e sorokat, és idáig eljutottál, kérlek ne feledd: te sosem leszel kitéve annak a kísértésnek, hogy úgy érezd, meg kell bocsátanod egy férfinak, nőként. Nehéz ellenállni, higgy nekem! És jusson eszedbe, hogy a megbocsátás is képesség. A bocsánatkéréshez erő kell, és a kérést megtagadni vagy annak eleget tenni ugyancsak erőt igényel, talán a legnagyobbat. Meglehet, mindez nem a hatalomról szól. Igazából arról sem, ki uralkodik ki fölött, vagy ki mit tehet meg valakivel – akár meg is ölheti – büntetlenül. Még csak arról sem, ki ülhet, vagy kinek kell térdelnie, állnia vagy feküdnie szétterpesztett lábbal. Inkább arról, ki mit művelhet valakivel, amiért bocsánatot nyer. És ne mondja nekem senki, hogy az egyre megy. – Szeretném, ha megcsókolna – mondta a parancsnok. Nos, valami megelőzte ezt, természetesen. Ilyen kéréssel nem rukkol elő senki csak úgy. Végül mégiscsak álomba merültem. Azt álmodtam, hogy fülbevalót viselek, és az egyik törött; ezen túlmenően semmi egyebet – mintha csak az agyam régi, elmentett adatok közt kotorászna. Arra riadtam föl, hogy Cora behozza a vacsorát. Az idő visszazökkent a rendes kerékvágásba. – Egészséges a baba? – kérdi Cora, miközben leteszi a tálcát. Nyilván értesült róla a suttogó hírmondójukon át – szájról szájra, házról házra terjesztik a híreket –, de tudom, szeretné hallani is, mintha élőszóban még valóságosabbnak érezné. – Gyönyörű – felelem. – Egy fenntartó. Lány. Cora rám mosolyog, sokatmondóan. Ezek azok a pillanatok, melyek bizonyára értelmet adnak az életének. – Az jó – mondja szinte sóvárogva. Hát persze, jut eszembe, nyilván ő is szeretett volna ott lenni a szülésen. Mint egy zsúron, amelyre nem volt hivatalos. – Nemsokára talán nekünk is lesz – teszi hozzá szégyenlősen. A nekünkön engem ért. Kötelességem, hogy törlesszek a közösségnek, hogy megszolgáljam a kosztot és kvártélyt, akár egy hangyakirálynő a tojásaival. Rita lehet, hogy elítél, de Cora nem. Ő számít rám. Reménykedik, én vagyok reményei beteljesítője. Cora egyszerű lélek, mindössze arra vágyik, hogy szülésnap legyen ennél a háznál, vendégekkel, finomságokkal, ajándékokkal. Egy apróságot szeretne, akit kényeztethet a konyhában, akire vasalhat, akinek süteményt nyomhat a markába, ha senki sem látja. Én vagyok az, aki ezt az örömet megadhatja neki. Pedig a rosszallását inkább érdemelném. Marhapörkölt van vacsorára. Kissé nehezen megy lefelé, mert a felénél eszembe jut, amit az előző napi események egészen kitöröltek a fejemből. Igaz, amit mondanak, hogy a szülés vagy az azon való részvétel transzállapotot idéz elő, az ember kilibben a való életből, és kizárólag az adott pillanatra koncentrál. De most már beugrott, és tudom, hogy még nem készültem fel. Az ingaóra lent a hallban kilencet üt. Tenyeremet oldalt a combomhoz szorítom, nagy lélegzetet veszek, majd halkan elindulok lefelé a lépcsőn. Lehetséges, hogy Serena Joy még mindig ott időz, ahol a szülés lezajlott; a szerencsés fordulatot a parancsnok nem láthatta előre. E napokon a feleségek órákig ott lebzselnek, segítenek bontogatni az ajándékokat, pletykálnak, iszogatnak. Valamit tenniük kell, hogy leküzdjék az irigységüket. Végigmegyek a lenti folyosón, el a konyhába vezető ajtó előtt, a parancsnok ajtajáig. Megállok előtte. Úgy érzem magam, mint egy diák, akit az iskolaigazgatóhoz rendeltek. Mi rosszat tehettem? Szabályellenes, hogy itt vagyok. Tilos egyedül maradnunk a parancsnokokkal. Minket szaporodási célra tartanak: se ágyasok, se gésák, se kurtizánok nem vagyunk. Éppen ellenkezőleg: mindent elkövettek, hogy ebből a kategóriából kiemeljenek minket. A szórakoztatás semmilyen körülmények között nem kötelességünk, a titkos vágyak kiélése nem engedélyezett; különös kegyeket nem élvezhetünk sem mi, sem ők, a szerelem pedig szóba sem jöhet. Két lábon járó anyaméhnek tekintenek minket, ez minden: szent edénynek, laboratóriumi keverőtégelynek. Vajon miért akar látni a parancsnok éjjel, egyedül? Ha elkapnak, Serena jóindulatától függ a sorsom. A férje nem avatkozna bele házi fegyelmi ügyekbe, az a nők kiváltsága. Nyilván átminősítés lenne belőle. Nem kizárt, hogy lefokoznának nem nővé. Ám nagyobb baj volna, ha megtagadnám az engedelmességet. Afelől semmi kétség, ki az úr a háznál. Fogalmam sincs, mit akarhat tőlem. Az, hogy akar, valami gyengeségre utal. S épp e talányos gyengeség az, ami oly csábító. Mint valami apró rés az eleddig áthatolhatatlan falon. Ha sikerül kifürkésznem, mi az, talán meglátom a kiutat is. Jó lenne tudni, mit akar. Fölemelem a kezem, s bekopogok a tiltott szoba ajtaján, ahol még sosem jártam, ahová nők be sem tehetik a lábukat. Még Serena Joy sem jön ide, a takarítást is őrzők végzik. Ugyan miféle titkok, milyen férfitotemek rejlenek itt? A parancsnok kiszól, hogy szabad. Kinyitom az ajtót, és belépek. Ami a küszöbön túl van, az a normális világ. Helyesebben: ami a küszöbön túl van, az látszólag normális világ. Ott áll egy íróasztal, természetesen, rajta párbeszédkomputer, mögötte pedig fekete bőrfotel. Az asztalon van még egy cserepes növény, egy tolltartó és papírok. A padlón keleti szőnyeget, odébb pedig kandallót veszek észre, melyben most nem ég tűz. Felfedezek egy barna plüssel bevont kis pamlagot, egy tévékészüléket, egy lámpaállványt és néhány széket is. Hanem körös-körül a falakat beborítják a könyvespolcok, melyek tömve vannak könyvekkel. Temérdek könyvvel! És szem előtt van mind, nincsenek elzárva, dobozokba rejtve. Nem csoda, hogy ide be sem tehetjük a lábunkat. Ez itt a tilalmas holmik oázisa. Igyekszem nem túl feltűnően bámulni. A parancsnok a kandalló előtt áll, annak háttal, egyik könyökét a fából faragott párkánydíszre támasztva, másik kezét zsebre dugva. Erősen mesterkélt pózában afféle vidéki uraság, holmi divatos férfimagazinból előlépett vén svindler benyomását kelti. Alighanem előre eldöntötte, hogy ekképpen fogad. Amikor bekopogtam, valószínűleg odafutott a kandallóhoz, és ebbe a tartásba merevedett. Már csak a fekete kendő hiányzott a fél szeméről, és a patkómintás kravátli a nyakából. Könnyű ilyen zöldségeket gyors staccatóban összehordani, ha az ember agya beindul. Előhúzni a belső gúnykacajt. De igazság szerint meg vagyok rémülve. Pánikba estem. Nem szólok egy szót sem. – Csukja be az ajtót maga mögött – szól a parancsnok egészen nyájasan. Úgy teszek, aztán visszafordulok felé. – Üdv – köszön. A régi üdvözlési formát használja. Hosszú-hosszú ideje, évek óta nem hallottam. Jelen körülmények között nem helyénvalónak, sőt komikusnak tűnik, mintha visszaugrottunk volna az időben. Elképesztő! Semmilyen találó válasz nem jut az eszembe. Sírhatnékom támad. A parancsnok nyilván észreveszi rajtam, mert zavartan méreget, majd kissé összehúzza a szemöldökét, amit aggodalomként értelmezek, bár az is lehet, pusztán bosszúság. – Tessék – int közelebb –, leülhet. – Azzal odahúz nekem egy széket az asztala elé. Ő maga az asztal mögé lép, s méltóságteljes – szerintem modoros – lassúsággal helyet foglal. Ezzel hozza tudomásomra, hogy nem azért hívott ide, hogy akaratom ellenére egy ujjal is hozzám érjen. Elmosolyodik. A mosolya nem fenyegető, nem vérszomjas. Egyszerűen udvarias, barátságos, bár kissé távolságtartó. Mintha macska volnék egy kirakatban: megnéz, de nem áll szándékában megvásárolni. Egyenes háttal ülök a széken, összekulcsolt kezem az ölemben. Olyan érzés, mintha lapos sarkú piros cipőm nem érintené a földet – pedig dehogynem, a talpam a padlón van. – Bizonyára furcsállja a helyzetet – jegyzi meg a parancsnok. Csak nézek rá. „Az enyhe kifejezés” – mondaná erre az anyám. Az ő szavajárása volt. Vattacukornak érzem magam, pihekönnyű cukorpamacsnak. Émelyítő, nyamvadt, rózsapiros kis csutak maradna belőlem, ha megszorongatnának. – Kissé tényleg furcsa, azt hiszem – válaszolja a parancsnok mintegy helyettem. Már csak a kalap hiányzik a fejemről, csokorra kötött szalaggal az állam alatt. – Azt akarom... – fog bele a mondókájába. Vissza kell fognom magam, hogy ne dőljek előre. Igen? Tessék? Mit hát? Mit akar? De nem árulom el magam, ne látsszon rajtam a mohóság. Itt alkudozás folyik, csereüzletről van szó. Aki nem óvatos, elveszett. Nem adok ki semmit: én árulok. – Azt szeretném... – gyürkőzik neki újra a parancsnok. – Bután fog hangzani. – És határozottan feszélyezettnek tűnik, félszegnek, ez a pontos szó, ahogy csak régen tudtak nézni a férfiak. Ő elég idős hozzá, hogy emlékezzen erre a pillantásra, és arra, hogy ezt a nők valaha milyen vonzónak tartották. A mai fiatalok már nem ismerik ezt a trükköt. Sosem kellett alkalmazniuk. – Azt szeretném, ha játszana velem egy betűkirakó játékot – böki ki végül. Tartom magam, keményen. Egy arcizmom se rándul. Hát ezt rejtegeti a tiltott szobában! A betűkirakót! Nevetés fojtogat, visító röhögés kerülget, mindjárt lefordulok a székről. Egykor élemedett korú hölgyek és urak társasjátéka volt, nyaranta vagy nyugdíjasházakban űzték, ha semmi jó nem ment a televízióban. Vagy még régebben a kamaszok kedvelt időtöltése volt. Anyámnak is volt egy készlete, az előszobaszekrény hátuljában tartotta, a kartondobozokban tárolt karácsonyfadíszekkel együtt. Egyszer megpróbálta felkelteni az érdeklődésemet iránta, amikor még tizenhárom éves, komisz és szeleburdi csitri voltam. Most persze egészen mást jelent. Most tilos számunkra. Most veszélyes. Most erkölcstelen. Olyasmi, amit a parancsnok nem csinálhat a feleségével. Most kívánatos. Csakhogy ezzel a ház ura kompromittálta magát. Felér azzal, mintha kábítószerrel kínált volna meg. – Rendben – egyezem bele látszólag közönyösen. Pedig gombóc van a torkomban. A parancsnok nem mondja, miért akar betűkirakót játszani velem, én meg nem kérdezem. Egyszerűen elővesz egy dobozt az íróasztal egyik fiókjából, és kinyitja. Ott vannak a műanyag bevonatú falapocskák, még emlékszem rájuk, a négyzetekre osztott tábla és a kis betűtartó sínek. A parancsnok kiborítja a betűket az asztalra, és hozzálát felfordítani őket. Kis idő múlva én is csatlakozom. – Tudja, hogyan játsszák? – érdeklődik. Biccentek. Két menetet játszunk. Gége, rakom ki a szót. Selyemdamaszt. Birsalmasajt. Zigóta. A sima élüknél fogom a fényes lapocskákat, tapogatom a betűket. Maga az érzéki gyönyör. Ez a szabadság, ha csak egy pillanatra is. Laza, betűzöm. Lakoma. Minő fényűzés. Azt képzelem, hogy a falapok borsmentacukorkák, s hasonlóan hűsítők. Humbugnak hívták ezt a fajtát. Legszívesebben elszopogatnám őket. Citromízű is volt köztük. A C betű. Csípős, enyhén savas íz, a nyelvemen érzem. Felséges! Az első játszmát én nyerem, a másodikat hagyom, hogy a parancsnok nyerje. Még mindig nem jöttem rá, mik a feltételek, s hogy mit kérhetek majd én cserébe. Végül a parancsnok megjegyzi, ideje hazamennem. A hazamenni szót használja. A szobámra érti. Megkérdi, minden rendben lesz-e addig – mintha a lépcső valami sötét utca volna. – Igen – felelem. Kinyitjuk a dolgozószobája ajtaját, résnyire csupán, és hallgatózunk, jön-e bármi nesz a hall felől. Mintha találkán lennék. Vagy mint amikor takarodó után lopóztunk be a kollégiumba. Ez összeesküvés. – Köszönöm – mondja a parancsnok. – A játékot. – Majd hozzáteszi: – Azt akarom, hogy csókoljon meg. Menten morfondírozni kezdek azon, hogyan szerelhetném szét a vécét – amely az én fürdőszobámban van – valamelyik fürdőnapon, gyorsan és csöndesen, hogy az odakint ücsörgő Cora meg ne hallja. Kivenném a hegyes szelepkart, elrejteném a ruhám ujjában, és legközelebb becsempészném a parancsnok dolgozószobájába – mert egy ilyen kérés után mindig van legközelebb, akár tetszik, akár nem. Elképzelem, ahogy közeledem a parancsnok felé, hogy megcsókoljam, kizárólag itt, persze, majd leveszem a zakóját, mintha engedném, sőt buzdítanám is, hogy lépjen tovább, felkínálva az igaz szerelem ígéretét, és amikor átölelem, kihúzom a szelepkart a ruhám ujjából, és a hegyes végét hirtelen beledöföm a bordái közé. Magam előtt látom, ahogy a vére forrón, érzékien a kezemre fröccsen. Valójában semmi ilyesmin nem törtem a fejem. Csak később fűztem a történetbe. Pedig talán nem ártott volna meghányni-vetni a dolgot, de nem tettem. Mint mondtam, csak rekonstruálom az eseményeket. – Rendben – egyezem bele. Hozzálépek, s csukott ajkamat az övéhez érintem. Érzem a szokásos, borotválkozás utáni arcszesze illatát, amelybe naftalingolyócskák szaga vegyül – ismerős már. A parancsnok azonban valahogy másnak tűnik; mintha most találkoztunk volna először. Elhúzódik, letekint rám. Ismét elmosolyodik a félszeg mosolyával. Milyen nyílt. – Ne így – mondja. – Hanem mintha őszintén gondolná. Annyira szomorú volt. Ez is rekonstruálás. IX. ÉJSZAKA HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Lopva visszaosonok a szobámba a félhomályba borult halion át, fel a szőnyeggel borított lépcsőkön. Aztán csak üldögélek a széken, leoltott villany mellett, a nyakig bekapcsolt, begombolt piros ruhámban. Az ember csak tetőtől talpig felöltözve tud tisztán gondolkodni. Nekem perspektíva kell. A mélység illúziója, filmkocka-szerűén, sík felületen elrendezett alakzatok révén. A távlati hatásra szükség van, különben az ember csak kétdimenziós életet él, a falhoz lapítva, ahonnan minden egy hatalmas előtér, s rálátása csak részletekre, közelképekre, szőrszálakra, a lepedő szövetmintájára, az arc molekuláira van. A saját bőre térképnek tűnik, hevenyészett ábrának, mely sehová sem vezető utcák kusza összevisszaságát mutatja. Ezáltal a pillanatban él csupán. Ahol én nem akarok. Márpedig éppen ott vagyok, nincs menekvés. Az idő egy csapda, mely fogva tart. El kell felejtenem az igazi nevemet és a múltamat mindenestül. Most Fredének hívnak, és itt élek. Élj a jelenben, használd ki a lehetőségeidet, ez minden, amid van. Ideje, hogy leltárt készítsek. Harminchárom éves vagyok. Barna hajú. Cipő nélkül egy méter hetven centi magas. Már alig emlékszem rá, hogy néztem ki azelőtt. A petefészkem működőképes. Még egy dobásom van. Ma este azonban fordulat állt be. A körülmények megváltoztak. Kérhetek valamit. Feltehetően nem nagy dolgot; de valamit. – A férfiak szexgépek – mondta Lydia néni –, vagy annál nem sokkal többek. Csak egyet akarnak. Meg kell tanulnotok bánni velük, a saját érdeketekben. Vezessétek őket az orruknál fogva – a metafora szerint. Ez a természet rendje. Ez Isten eszköze. A dolgok már csak így működnek. Voltaképpen ezt Lydia néni sosem mondta, de benne volt minden megnyilvánulásában. Ott függött a feje fölött, mint az arany mezőbe írt jelmondatok a sötét korok szentjei fölött. Szögletes arcával, szikár és csontos termetével még hasonlított is rájuk. De mihez kezdjek a parancsnokkal, aki a dolgozószobájában kuksol, szójátékokkal bíbelődik, és ki tudja, miféle vágyai vannak? Akivel játszanom kell, s akit úgy kell lágyan megcsókolnom, mintha őszintén gondolnám. Tudom, ezt a vágyát komolyan kell vennem. Fontos lehet, útlevélhez juttathat, vagy okozhatja a vesztemet is. Alaposan fontolóra kell vennem, mérlegelnem kell. Ám akármit tegyek is, töprengve itt a sötétben, a kezemet tördelve, és ültömben előre-hátra ringatózva kissé, miközben a reflektorok fénye sejtelmesen szűrődik be az áttetsző menyasszonyi fátyolra vagy magzatburokra emlékeztető függönyön, a parancsnok kérése mindenképpen muris. Betűkirakót akart velem játszani, és egy mímelten őszinte csókot kapni! Ennél bizarrabb dolog nemigen történt velem életemben! Az összefüggés minden. Emlékszem, láttam egyszer egy tévéműsort – egy évekkel korábbi adás ismétlését. Hét- vagy nyolcéves lehettem, túl fiatal ahhoz, hogy felfogjam. Az anyám szeretett nézni ilyeneket: történelmi, ismeretterjesztő filmeket. Utána megpróbálta elmagyarázni, megértetni velem, hogy azok az események valóban megtörténtek, de én akkor is mesének hittem. Hogy valaki csak úgy kitalálta. Gyanítom, minden gyerek ezt hiszi az ő korát megelőzően történtekről. Mert ha csak mese, akkor kevésbé ijesztő. Dokumentumfilm volt az egyik háborúról. Meginterjúvoltak embereket, részleteket vetítettek korabeli fekete-fehér filmekből, és mutattak állóképeket is. Nem sokra emlékszem belőle, de a képek minőségére igen, arra, hogy mintha mindent napfényben kavargó porfüggönyön át láttam volna, és hogy az emberek szemét és szeme alját milyen sötét árnyék borította. A még élő emberekkel felvett beszélgetések aztán már színesben folytak. A legélesebben egy olyan nővel készült interjúra emlékszem, aki a zsidók megsemmisítését végző egyik gyűjtőtábor parancsnokának szeretője volt. „A foglyokat kemencékben égették el” – mondta az anyám; de képeket nem mutattak a kemencékről, úgyhogy az a zavaros képzet vert gyökeret bennem, hogy e kivégzéseket konyhákban hajtották végre. Ami egy gyerek szemében különösen rémisztőnek tűnhet, hisz a kemencén sütést értünk, a sütés után pedig jön az evés. Azt képzeltem, azokat az embereket megették. Ami bizonyos értelemben, úgy vélem, tény. Amint mondták, a férfi kegyetlen és brutális volt. A szerető pedig – az anyám elmagyarázta a szerető jelentését, nem hitt a ködösítésben; négyéves koromban nemi szervekről szóló hajtogatható képeskönyvet vett nekem – egykor csodaszép. Mutattak egy fekete-fehér fényképet róla és egy másik nőről, melyen akkori divat szerinti kétrészes fürdőruhát, teletalpas cipőt, kalapot és macskaszem alakú napszemüveget viseltek, s nyugszékekben ültek egy medence szélén. A kép a házuk mellett készült, mely a kemencéket rejtő tábor szomszédságában állt. A nő azt mondta, nem vett észre semmi különöset. Tagadta, hogy tudott volna a kemencékről. Az interjú idején, negyven-ötven évvel később, tüdőtágulásban szenvedett, és haldoklott. Sokat köhögött, és roppant sovány volt, mondhatni csont és bőr, de még mindig büszke volt a megjelenésére. („Ugyan nézd már – jegyezte meg az anyám fintorogva, mégis elismerően –, még mindig büszke a megjelenésére.”) A nő gondosan ki volt sminkelve, a szempillái vastagon kifestve, a járomcsontjára pedig, melyen a bőr úgy feszült, mintha gumikesztyűt húzott volna rá, pirosítót tett. És gyöngyöket viselt. Azt állította, a férfi nem volt szörnyeteg. Az emberek annak tartják, de nem volt az. Vajon miken gondolkozhatott? Gyanítom, nem sok mindenen; akkor nem, akkor régen. Legfeljebb azon, hogyan ne gondolkozzon. Torz idők voltak azok. A külsejére büszke nő nem hitte el, hogy a férfi ördögien gonosz. Az ő szemében nem volt az. Lehettek megnyerő vonásai: fütyörészett – hamisan – a zuhanyozóban, odavolt a szarvasgombáért, a kutyáját Liebchennek hívta, és pitiztette nyers húsdarabokért. Mily könnyű bárkit emberbaráti színben feltüntetni. A kísértés ugyancsak erős. Nagy gyerek – mondogathatta magában a nő ellágyulva, hátrasimítva a férfi haját a homlokából, és csókot nyomott a fülére. És nem csupán azért, hogy kihízelegjen tőle valamit. Ez ösztönös, hogy megnyugtassa, megvigasztalja őt. Ugyan-ugyan, duruzsolta neki, ha a férfi rémálomból riadt fel. Túl nagy teher nyomja a vállad. A nő hitt mindebben, különben hogyan maradt volna életben? A szép külső alatt roppant naiv lehetett. Hitt a tisztességben, kedves volt a zsidó szobalányhoz, talán a kelleténél is kedvesebb. Néhány nappal az interjú elkészülte után a nő öngyilkos lett. Bemondták, ott a tévében. Senki sem kérdezte meg tőle, szerette-e a férfit vagy sem. Amire így utólag leginkább emlékszem, az a kozmetikázottság volt. Felállók a sötétben, és nekilátok kigombolni a ruhámat. Ekkor valami kattanást hallok odabent a testemben. Valami eltört, csak az lehet. A hang jön felfelé, kifelé a törés helyéről, tolul az arcom felé. Minden átmenet nélkül. Pedig semmi különösre nem gondoltam. Ha kiereszteném, harsogó, mindent elsöprő nevetés szakadna ki belőlem, amelyre biztosan felfigyelne valaki. Akkor aztán lenne nemulass, rohanó léptek, parancsszavak, ki tudja, mi még? A szentencia: alkalomhoz nem illő érzelemnyilvánítás. „A vándorló méh” – jelentik ki ilyenkor. „Hisztéria. Injekciót neki, tablettát!” Végzetessé is válhat. Mindkét tenyeremet a számra tapasztom, mintha rosszullét környékezne, s térdre rogyva küzdök a torkomban láva módjára fortyogó nevetéssel. Bekúszom a szekrénybe, s felhúzott térdemre görnyedve fuldoklóm, rázkódom, vonaglom tőle. Az oldalam szúr a visszafojtott kacagástól, mindjárt kitör belőlem az eget-földet rengető hahota, kirobbanok, mint a tűzhányó. A szekrényben vöröslik minden, a nevetés rímel a szülésre, ó, belehalok a röhögésbe! Arcomat egy lelógó köpenybe temetem, szorosan lehunyt szememből patakzik a könny. Megpróbálom összeszedni magam. Kis idő múlva enyhül a görcs. Mintha epilepsziás roham lett volna. Csak gubbasztok a ruhásszekrényben. Nolite te bastardes carborundorum. Nem látom a sötétben, de az ujjaim hegyével ki tudom tapogatni a finoman odakarcolt szavakat – ahogy a vakok a Braille-írást. Immár nem is imának hangzik, sokkal inkább parancsnak; de mit tegyek? Mihez kezdjek vele? Olyan, mint valami ősi hieroglifa, amelynek elveszett a megfejtőkulcsa. Miért írta vajon az elődöm, mi célja volt vele? Reménytelen, nincs megfejtés. Lefekszem a padlóra, gyors lihegéssel kezdek, majd lassítok, egyre egyenletesebben lélegzem, ahogy a szüléselőkészítőn gyakoroltuk. Már csak a szívemet hallom, ahogy pumpálja a vért ki, be, ki, be, ki... X. LELKI TEKERCSEK HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Másnap reggel sikítás hasított a fülembe, aztán nagy csattanást hallottam. Cora elejtette a reggelivel megrakott tálcát. Erre ébredtem. Még akkor is a padlón feküdtem, félig a szekrényben, párnául a fejem alá gyömöszölt köpeny szolgált. Valószínűleg lehúztam a vállfáról, és azon aludtam; egy pillanatig fogalmam sem volt, hol vagyok. Cora ott térdelt mellettem, éreztem, ahogy a kezével megérinti a hátamat. Aztán ismét felsikoltott, amikor megmoccantam. – Mi a baj? – motyogtam, majd megfordultam és felültem. – Ó! – jajdult fel Cora. – Azt hittem... – Mit hitt? – Mintha... – hebegte Cora. A tojások összetörtek a padlón, kiömlött a narancslé, és üvegszilánkok hevertek szanaszét. – Most aztán hozhatok másik reggelit! – dohogott Cora. – Ekkora pazarlást! Mit csináltál ott a padlón? – húzott talpra óvatosan. A világért el nem árultam volna, hogy nem az ágyban töltöttem az éjszakát. Hogy magyaráztam volna el neki? Azt füllentettem, hogy alighanem elájultam. Ez legalább akkora hiba volt, mert erre ráharapott. – Ez az egyik korai tünet – örvendezett. – Meg a reggeli hányás. – Tudhatta volna, hogy még nem telt el elég idő, de annyira reménykedett. – Nem, nem az – tiltakoztam. – Biztos, hogy nem az. Csak elszédültem. Itt álltam, aztán minden elsötétedett. – A tegnapi feszültség is okozhatta – vélte Cora. – Túl sokat kivett belőled. A szülésre értette, én meg ráhagytam. Ekkorra már a széken ültem, Cora pedig térdepelve csipegette az üvegszilánkokat és a tojásmorzsalékot a tálcára. A narancslé egy részét felitatta papírszalvétával. – Hoznom kell egy felmosórongyot – mondta. – Lent biztosan rákérdeznek, miért kell még egy adag tojás. Hacsak le nem mondasz róla – sandított fel rám hamiskásan, és láttam, hogy helyesebb volna, ha mindketten úgy tennénk, mintha elfogyasztottam volna a reggelit. Ha Cora elfecsegné, hogy a padlón hevertem, amikor rám talált, megindulna a faggatózás. A törött pohárról így is, úgy is számot kell adnia; ám Rita akkor kelne csak ki magából, ha újabb reggelit kellene főznie! – Elleszek nélküle – nyugtattam meg. – Nem vagyok éhes. – Ez remekül egybevágott a szédelgéssel is. – Azért a pirítóssal meg tudnék birkózni – jegyeztem meg. Nem akartam egészen lemondani a reggeliről. – Az is a padlón volt – figyelmeztetett Cora. – Nem számít – legyintettem. S miközben a szelet barna pirítóst majszoltam, Cora bement a fürdőszobába, és azt a maréknyi tojást, amely már menthetetlen volt, lehúzta a vécén. – Majd azt mondom – javasolta, amikor visszajött –, hogy útközben ejtettem el a tálcát. Tetszett, hogy hajlandó hazudni értem, még ha ilyen jelentéktelen dologban is, s még ha a maga hasznát nézte is. Köteléket teremtett közöttünk. – Remélem, senki se hallott meg – mosolyogtam rá. – Egy kissé megrémültem – vallotta be Cora a küszöbön állva, kezében a tálcával. – Először azt hittem, csak a ruhád az. Nem értettem, mit keres a ruhád a padlón. Azt hittem, talán... – Elszöktem – fejeztem be a mondatot. – Hát igen – ismerte el Cora. – De te voltál az. – Úgy van – feleltem. – Én voltam. Cora hümmögve ballagott ki a szobából a tálcával, majd visszatért egy törlőronggyal, hogy eltakarítsa a maradék narancslevet. Rita aznap délután tett néhány zsémbes megjegyzést az olyan kétbalkezesekre, akiknek mindig máson jár az eszük, és nem néznek a lábuk elé, de onnantól ment minden a régi kerékvágásban, mintha mi sem történt volna. Május volt. Vége felé járt a tavasz. A tulipánok már túl voltak fénykorukon, elvirultak, s mint az emberek a fogaikat, egymás után hullajtották el szirmaikat. Egyik nap megpillantottam Serena Joyt, amint egy párnán térdelt a kertjében, botja mellette hevert a fűben. Azzal foglalatoskodott, hogy ollóval levagdosta a virágok termőit. A kosaramban narancsot és báránybordát hoztam éppen, s elmenőben odasandítottam rá. Az ollóval becélozta a bibét, majd egy görcsös csuklórándítással lenyisszantotta. Ilyen előrehaladott lett volna az ízületi gyulladása? Vagy afféle villámháborút, kamikazeakciót indított a virágok duzzadt női nemi szervei ellen? A termékeny test ellen? A bibe visszavágása állítólag arra készteti a virághagymát, hogy energiát tartalékoljon. Szent Serena íme, térden állva vezekel. Ilyen kis komisz, fanyar vicceket gyakran faragtam róla. Szórakoztatott. Ám nem tanácsos Serena Joy körül őgyelegni, s hátulról figyelni őt. Az ollója után viszont igencsak sóvárogtam. Nos, aztán voltak még íriszeink – hosszú szárukon nyújtózkodó, fröccsenés közben megdermedő üvegre, megfagyó vízre emlékeztető hűvös szépségű virágok – halványkékben és halvány mályvaszínben, sötétebbek bársonyos bíborvörösben, indigókékben, napsütésben sárgálló pitypangjaink, valamint olyannyira nőies formájú szívvirágaink, hogy azon csodálkoztam, hogyhogy nem tépték ki őket gyökerestül már rég. Serena kertjét valami túlfűtöttség lengi át, olyasféle érzés, mintha a föld alól minden a fény felé törekedne, hogy szótlanul bár, de arra intsen: előbb-utóbb minden elnémított azt követeli, hogy hallathassa szavát, még ha csöndesen is. Ez amolyan tennysoni kert, bódító illatokat árasztó, amelytől az ember régi szóval elalél. A nap is ontja a sugarait lefelé, de árad a hőség magukból a virágokból is – érezni lehet, mint mikor valaki karja, válla fölé tartjuk a tenyerünket. A kert lélegzik a melegben. Ez idő tájt sétálgatva benne a rózsaszínű bazsarózsák és a szegfűk között, valósággal kába lesz tőle a fejem. A fűz épp virágba borult, s sejtelmes susogása még inkább megszédít. „Randevúk – duruzsolja –, teraszok”; zizegésétől borzongás fut végig a hátamon, mintha lázas volnék. A nyári ruha suhog a combom körül, a fű nő a talpam alatt, s a szemem sarkából látom az élénk nyüzsgést az ágak között: repdeső szárnyak, cifra tollak, szertelen csapongás a fa és a madár metamorfózisában. Istennőkhöz méltó a hely és az idő, vággyal telt a levegő. Tapintásra a téglák is puhábbak a házfalban, nekik dőlve melegnek s ruganyosnak érzem őket. Elképesztő, mit művel az emberrel a megfosztottság. Annak a kölyöknek tegnap az ellenőrző pontnál elég volt megpillantania a bokámat, amikor leejtettem az igazolványomat, és hagytam, hogy ő szedje fel: megszédült, s elájult. Nem kell ide se keszkenő, se legyező, használom, amim van. A tél nem ennyire veszélyes. Keménységre, hidegre és merevségre van szükségem, nem erre a bágyadt ernyedtségre, amelytől úgy érzem magam, mint egy száron ülő érett, lédús dinnye. A parancsnoknak és nekem van egy egyezségünk. Nem ez az első ilyen a történelemben, noha szokatlan formát ölt. Hetente két-három alkalommal meglátogatom a parancsnokot, mindig vacsora után, de csak ha megkapom a jelet. Nick a jel. Ha fényesíti a kocsit, amikor vásárolni indulok, vagy épp megjövök, s a sapkája félrecsapva áll a fején, vagy egyáltalán nincs rajta, akkor mennem kell. Ha Nick nincs ott, vagy a sapkája szabályosan ül a fején, akkor mint rendesen, a szobámban maradok. Szertartásnapokon természetesen mindez nem érvényes. A nehézséget, mint mindig, a parancsnokné jelenti. Vacsora után vagy felvonul a hálószobájukba, ahonnan van rá esély, hogy megneszeli, amint végigsettenkedem a folyosón, pedig nagyon halkan osonok, vagy lent marad a szalonban, s csak köti, köti véget nem érően a sálakat az angyaloknak, méterszám gyártva a bonyolultnál bonyolultabb gyapjúfigurákat – ez termékenységének sajátos megnyilvánulási formája, minden bizonnyal. A szalon ajtaja rendszerint félig nyitva áll, ha ő odabent van; olyankor nem merek elsurranni mellette. Előfordul, hogy jelet kapok, de nem jutnék le észrevétlenül a lépcsőn, vagy át a halion és el a fogadószoba mellett, de azt a parancsnok megérti. Mindenkinél jobban ismeri a helyzetemet. Ő aztán tisztában van a szabályokkal. Serena Joy azonban időnként kiruccan otthonról, meglátogatja valamelyik éppen gyengélkedő parancsnoknét; feltehetően ez az egyetlen esemény, amelyre este, egyedül elmehet. Visz magával kóstolót – tortát, süteményt vagy egy vekni kenyeret, melyet Rita sütött, vagy egy üveg lekvárt, amely a kertjében nőtt mentalevelekből készült. Elég sokat betegeskednek ezek a parancsnoknak! Ez visz némi izgalmat az életükbe. Ami minket illet – szolgálólányokat, sőt a Mártákat is –, mi kerüljük a betegségeket. A Márták őrizkednek attól, hogy nyugállományba küldjék őket, hisz ki tudja, hová kerülnek? Nem sok idős nő jár-kel már közöttünk. Számunkra bármilyen komolyabb betegség – holmi krónikus, legyengítő kór, fogyás vagy étvágytalanság, hajhullás vagy elégtelen mirigyműködés – végzetes volna. Emlékszem, a tavasz kezdetén Cora hogy botorkált a házban influenzásán, megmegkapaszkodva az ajtófélfában, ha azt hitte, senki sem látja, és mennyire vigyázott, nehogy köhentsen. – Enyhe meghűlés – mondta, amikor Serena rákérdezett, mi baja. Serena néha kivesz néhány napot, és ágyba bújik. Ilyenkor őhozzá tódulnak a látogatók kedélyesen csacsogva, suhogó ruhákban fel a lépcsőn; ő kapja a tortákat, a süteményeket, a lekvárt és a feleségek kertjéből való virágcsokrokat. Mindezt felváltva csinálják. Van valamiféle hallgatólagos, íratlan sorrendjük. S mindegyikük nagyon vigyáz, nehogy több figyelmet követeljen magának, mint ami jár. Azokon az estéken, amikor Serena vendégségbe hivatalos, a parancsnok magához rendel, az egészen bizonyos. Első alkalommal zavarban voltam. Homályos volt előttem, mit akarhat a parancsnok tőlem, s amit egyáltalán felfogtam belőle, az olyan nevetségesnek és képtelennek tűnt, mint a fétisnek tartott fűzős cipő. Az érzésbe enyhe kiábrándulás is vegyült. Mire számítottam, mi vár rám a mögött a zárt ajtó mögött? Valamivel-mondhatatlan borzalom, négykézlábra kényszerítve, perverzió, korbács, csonkítás? Legkevesebb némi szexuális szolgáltatás, kielégítendő valami elfojtott gyarló vágyát, melyet megtagad tőle a törvényi tiltás, és hogy amputálással is büntethetik. Amikor azonban megkért, hogy játsszam vele betűkirakót, mintha egy öreg házaspár vagy két gyerek volnánk, az egyenesen perverznek, sőt egyfajta erőszaknak tűnt. Kérésnek tökéletesen zavaros volt. Úgyhogy amikor elhagytam a szobáját, nekem még akkor sem volt világos, mit akart, vagy miért, vagy hogy képes leszek-e teljesíteni akár egyetlen kívánságát is. Ha mégis alkut kötnénk, a cserefeltételekben meg kell állapodnunk. Ez azonban szóba sem került. Azt hittem, enyelegni akar, afféle macska-egér játékot űzni, de most már úgy vélem, a parancsnok maga sincs tisztában az indítékaival és a vágyaival. Talán még meg sem tudná fogalmazni őket. A második este ugyanúgy kezdődött, mint az első. Odaléptem a csukott ajtó elé, bekopogtam, s a parancsnok kiszólt, hogy tessék. Aztán következett a két játszma a sima, bézs színű lapocskákkal. Szószátyár, kvarc, slamasztika, szilfid, ritmus, a régi bevált trükkök a mássalhangzókkal. Annyira igyekeztem szavakat alkotni a betűkből, hogy már sajgott a nyelvem. Mintha egy ismerős, de majdnem elfeledett nyelven próbáltam volna megfogalmazni e világból rég kiveszett szokásokat: café au lait egy kávézó teraszán, brióssal, abszint hosszú, talpas pohárban vagy garnélarák papírtölcsérben... csupa olyasmi, amiről olvastam valamikor, de látni nem láttam. Mankó nélkül járni próbáló béna voltam, mint a régi tévéfilmek kitalált jeleneteiben. Meg tudod csinálni. Tudom, hogy menni fog. Így tántorgott, botladozott az elmém az éles r-ek és t-k között, meg-meg-csúszva a tojásdad kavicsokon, a magánhangzókon. A parancsnok türelmes volt, amikor tétováztam, vagy megkérdeztem, hogy írják helyesen ezt vagy azt a szót. – Bármikor megnézhetjük a szótárban – mondta. Mármint mi. Először hagyta, eszméltem rá, hogy én nyerjek. Aznap éjjel arra számítottam, ugyanúgy lesz minden, beleértve az éjszakai búcsúcsókot is. Hanem amikor befejeztük a második játékot, a parancsnok hátradőlt a foteljában, rákönyökölt a karfára, s ujjait egymásnak támasztva rám tekintett. – Adnék magának egy szerény ajándékot – mondta enyhe mosollyal. Azzal kihúzta az íróasztala felső fiókját, és kivett valamit. Egy pillanatig az ujjai közt tartotta, könnyedén, mintha azon töprengene, átnyújtsa-e nekem vagy sem. Ámbár nekem fejjel lefelé volt, felismertem. Régen hétköznapi holminak számított: egy képes folyóirat, női magazin, fényes címoldalán szélfútta hajú, a nyaka körül sálat viselő, rúzsozott ajkú manöken pózolt őszi divatszínekben. Azt hittem, az összes ilyen képeslapot megsemmisítették, de íme, egy megmaradt példány hol másutt bukkan fel, mint épp egy parancsnok dolgozószobájában, ahol a legkevésbé várná az ember. A parancsnok lepillantott a jobb oldaláról fotózott manökenre jellegzetes szomorkás mosolyával. Ezzel az arckifejezéssel egy kihalófélben levő állatot szemlél az ember egy állatkertben. Csak bámultam a magazint, melyet a parancsnok úgy lóbált az orrom előtt, mint valami csalit. Akartam. Olyan nagyon akartam, hogy az ujjaim hegye valósággal belefájdult. Mindeközben rádöbbentem, mennyire komolytalan és nevetséges ez az én nagy epekedésem, hisz hajdan nem sokra tartottam az efféle képeslapokat. Olvasgattam ugyan a fogorvosi váróban, és olykor a repülőgépeken, vagy azért vettem, hogy legyen mivel elütni az időt a hotelszobában, amíg Luke-ra vártam. Miután azonban átlapoztam, elhajítottam mindet, mert végtelenül semmitmondóak voltak, egy-két nap elteltével már semmire sem emlékeztem belőlük. Most mégis eszembe jutott, mi volt bennük: ígéret. Arra, hogy az ember azzá válhat, amivé akar. A lehetőségek tárházát nyújtották, végtelenítve, mint ahogy két szembefordított tükör ismétli egyre a másolatokat egészen az irdatlan messzeségbe vesző távlatpontig. Kalandokat, divatos ruhákat, tökéletesedést, új kapcsolatokat kínáltak, egyiket a másik után. Azt sugallták, hogy az ember megfiatalodhat, legyőzheti a fájdalmat, és elnyerheti a múlhatatlan, végtelen szerelmet. A legfőbb ígéret azonban a halhatatlanság volt. Nos, tudtán kívül ezt tartotta a kezében a parancsnok. Végigpörgette a lapokat. Éreztem, ahogy előredőlök. – Elég régi – mondta –, afféle ritkaság. A hetvenes évekből, azt hiszem. Egy Vogue. – Ezt úgy mondta, mint valami borszakértő. – Gondoltam, szeretne belepillantani. Haboztam. Mi van, ha próbára tesz, hogy lássa, mit ért el nálam a kiképzés. – Nekem tilos – böktem ki végül. – Itt nem – mondta a parancsnok csendesen. Hát erről van szó! Ha már megsértettem a legfőbb tabut, mi értelme azon vacillálni, megtörjek-e még egyet, valami jelentéktelenebbet. Aztán még egyet, még egyet; ki a megmondhatója, hol állnék meg? E mögött az ajtó mögött nincsenek tabuk. Átvettem a magazint a parancsnoktól, és magam felé fordítottam. Hát itt voltak megint gyermekkorom bálványai: merészen, ruganyosan, magabiztosan, kitárt karral, mintegy teret követelve maguknak, terpeszállásban vetve meg lábukat a talajon. Volt valami reneszánsz jellege ennek a póznak, bár nekem hercegek jutottak róla eszembe, nem főkötős, göndör fürtű hajadonok. Szemfesték árnyalta nyílt tekintetük volt, igen, de a szemük a prédára leső macskáé. Semmi meghunyászkodás, görcsös kapaszkodás nem látszott rajtuk, ahogy ott feszítettek pelerinben, tweed-kosztümben és térdig érő csizmában. Kalózok voltak ezek a lófogú, nyereséghajhász nők, elegáns retiküljük arra kellett, hogy a zsákmányt tömködjék bele. Éreztem, hogy míg lapozgatok, a parancsnok engem figyel. Tudtam, olyasmit teszek, amit nem lenne szabad, s ő épp ebben lelt élvezetet, hogy szemlélheti. Bűnösnek kellett volna éreznem magam; Lydia néni mércéjével mérve az is voltam. Mégsem volt bűntudatom. A jelenet leginkább tengerparti jelenetet ábrázoló Edward korabeli képeslapra emlékeztetett: pajzán volt. Vajon mit kapok legközelebb ajándékba? Harisnyatartót? – Miért őrizget ilyeneket? – érdeklődtem. – Néhányan közülünk – mondta – ma is értékeljük az antik tárgyakat. – Az ilyesmiket, azt hittem, mind elégették – feleltem. – Házról házra jártak a keresők, máglyákat... – Ami veszélyes lehet a tömeg kezében – jelentette ki ironikusnak tetsző hangon a parancsnok –, az biztonságban van azokéban, akik... – Feddhetetlenek – fejeztem be helyette. A parancsnok megfontoltan bólintott. Nem tudtam volna megmondani, komolyan gondolta-e. – De miért mutatja meg nekem? – kérdeztem, rögtön tudván, hogy ostobaság volt. Ugyan mit felelhetne erre? Hogy csak szórakozik, az én káromra? Hisz tudnia kellett, mennyire fájdalmas nekem, hogy az elmúlt időkre emlékeztet. Nem voltam felkészülve arra, amit válaszolt. – Ki másnak mutathatnám? – kérdezett vissza, megint azzal a bánatos arckifejezéssel. Lépnem kellene, vetődött föl bennem. De nem akartam sürgetni, sem túl messzire menni. Tudtam, én nélkülözhető vagyok. – Mellesleg – szólítottam meg szelíden – mi van a feleségével? A parancsnok láthatóan a válaszon töprengett. – Nem, nem értené meg. Különben sem sokat szól hozzám. Valahogy nem sok közös van bennünk mostanság. Hát kibújt a szög a zsákból: a meg nem értett férj. Szóval emiatt vagyok én itt. A régi nóta. Túl banális volt, hogy igaz legyen. A harmadik estén megkértem a parancsnokot, hozna-e nekem valami kézkrémet. Nem akartam, hogy koldulásnak hangozzék, de amit lehetett, be kellett szereznem. – Valami micsodát? – kérdezte udvariasan, mint mindig. Velem szemben ült, az asztal túloldalán. Azon az egy kötelező csókon kívül nemigen ért hozzám. Nem fogdosott, nem lihegett, semmi effélét nem művelt; valahogy nem lett volna helyénvaló. – Kézkrémet – ismételtem. – Vagy arckrémet. Nagyon kiszárad a bőrünk. – Valami oknál fogva azt mondtam, bőrünk, nem bőröm. Szerettem volna fürdőolajat is kérni – annak idején kis színes golyókban lehetett kapni, és olyan varázslatosnak tűnt, ahogy otthon, az anyám fürdőszobájában, tele volt velük egy üveggömb. Aztán eszembe jutott, a parancsnok nyilván nem is tudná, mi az. Alighanem úgysem gyártják már. – Kiszárad? – hökkent meg a parancsnok, mintha ez még sosem jutott volna eszébe. – És mit tudnak csinálni? – Vajat használunk – feleltem. – Ha hozzájutunk. Vagy margarint. Többnyire margarint. – Vajat – mondta elmélázva. – Igazán okos. Vajat. – Elnevette magát. Legszívesebben képen vágtam volna. – Azt hiszem, elő tudok teremteni valamennyit – mondta a parancsnok azon a hangon, ahogy egy gyereknek ígérné meg, hogy hoz neki rágógumit. – De annak érződne az illata magán. Eltűnődtem, vajon miféle múltbeli tapasztalat készteti efféle gyanakvásra. Rúzsfolt a galléron, parfüm a kézelőn, valami jelenet késő éjjel egy konyhában vagy egy hálószobában? Az e téren járatlan férfinak nem jutna eszébe ilyesmi. Hacsak nem az a bizonyos alamuszi macska. – Óvatos leszek – feleltem. – Különben meg a neje sosem jön hozzám annyira közel. – Néha igen – jegyezte meg a parancsnok. Lesütöttem a szemem. Erről megfeledkeztem. Éreztem, hogy elpirulok. – Azokon az estéken nem fogom használni – ígértem meg. A negyedik alkalommal a parancsnok átnyújtott nekem egy címkézetlen műanyag flakonos kézkrémet. Nem túl jó minőségűt; enyhén növényiolaj-illata volt. Nekem nem jár Völgyek Lilioma kölni. Feltehetően kórházi használatra készült, felfekvéses fekélyekre. Mindenesetre megköszöntem neki. – Csak az a baj – kaptam észbe –, hogy nincs hol tartanom. – Hát a szobájában – felelte a parancsnok, mintha ez nyilvánvaló volna. – Megtalálnák – mondtam. – Valaki biztosan rábukkanna. – Már miért? – képedt el, mintha valóban nem tudná. Lehetséges, hogy igazat beszélt. Nem ez volt az első eset, hogy tanújelét adta annak, mennyire nincs tudomása a valós életkörülményeinkről. – Mert kutatnak – feleltem. – Átkutatják mindnyájunk szobáját. – Mit keresnek? – hitetlenkedett. Azt hiszem, ekkor elvesztettem az önuralmamat egy kissé. – Borotvapengét – fortyantam föl. – Könyveket, írásokat, feketepiaci holmit. Mindent, ami nekünk tilos. Jézusom, tudnia kellene róla! – Dühösebben hangzott, mint terveztem, de a parancsnoknak a szeme se rebbent. – Akkor itt kell tartania – jelentette ki. Úgy tettem hát. A parancsnok figyelt, miközben bekrémeztem a kezem, majd az arcom – ugyanazzal a tekintettel, ahogy a rácson túlra nézne. Szerettem volna hátat fordítani neki, mert az volt az érzésem, mintha össze volnánk zárva a fürdőszobában, de nem mertem megtenni. Számára, emlékeztettem magam, én csak egy hóbort vagyok. HUSZONHATODIK FEJEZET Amikor két-három héttel később ismét eljött a szertartás estéje, a légkör érzékelhetően megváltozott. Feszélyezett lett, nem úgy, mint azelőtt. Korábban kellemetlen munkának fogtam föl a dolgot, amelyen jobb mielőbb túllenni. „Acélozd meg a szíved” – mondogatta anyám kegyetlenül nehéz vizsgák vagy hideg vízbe csobbanás előtt. Akkoriban nemigen törtem a fejem a szólás jelentésén, de valami köze volt a fémhez, páncélzathoz, hát elhatároztam, felvértezem magam. Majd úgy teszek, mintha személyesen ott sem lennék. Már tudtam, hogy a parancsnokra ugyanez volt igaz: távol tartotta, függetlenítette magát a testétől a szertartások során. Gondolatban talán egész idő alatt másutt járt, amíg velem volt – azaz velünk, hiszen Serena Joy természetesen szintén jelen volt ezeken az estéken. A parancsnok feltehetően végig azon morfondírozott, mit csinált napközben vagy a golfpályán, vagy hogy mit evett vacsorára. A gépiesen végzett nemi aktus jórészt nem tudatos cselekvés lehetett számára, olyan, mint a vakarózás. Aznap este azonban, először azóta, hogy ez a nem is tudom, minek nevezhető újfajta viszony elkezdődött közöttünk, elfogódott lettem a jelenlétében. Először is éreztem, hogy néz közben, és ez zavart. Égett a villany, szokás szerint, mivel Serena Joy került minden olyasmit, ami egy kicsit is romantikus vagy erotikus légkört teremtett volna. A baldachinon is áttűző éles, vakító fényben műtőasztalon éreztem magam, vagy inkább színpadon. Szégyelltem magam, amiért a lábam szőrös, és ordít róla, hogy réges-rég volt borotválva; feszélyezett, hogy a hónaljam is szőrös, bár az természetesen nem volt szem előtt. Elhanyagolt tramplinak éreztem magam. Ez a közösülés, vagy nevezzük megtermékenyítésnek, amelynek mindössze akkora jelentőséget kellett volna tulajdonítanom, mint a méh és a virág találkozásának, kínosan ízléstelenné vált számomra, az illemszabályok megszegésének éreztem. Azelőtt nem így volt. A parancsnok többé nem tárgy volt a szememben. És ez volt a bökkenő. Erre aznap este döbbentem rá, s a felismerés makacsul bevette magát a tudatomba. Ez bonyolítja a helyzetet. Serena Joyra szintén máshogy tekintettem. Korábban csupán utáltam azért, mert része volt abban, amit velem műveltek, és mert ő is utált engem, és rossz néven vette a jelenlétemet; és mert ha mégis képes lennék szülni, ő nevelné föl az én gyerekemet. Most azonban már nemcsak azért gyűlöltem, mert annyira szorította a kezem, hogy a gyűrűi belevágtak a húsomba, miközben még hátra is feszítette a csuklómat – amit nyilván szándékosan tett, hogy a lehető legtöbb kellemetlenséget okozza nekem. Nos, már nem volt olyan egyszerű és világos, miért is utálom. Egyrészt féltékeny voltam rá; de hogy lehetek féltékeny egy ilyen hervadt és boldogtalan nőre? Csak olyasvalakire lehetünk irigyek, aki valami olyat birtokol, ami véleményünk szerint minket illetne. Mégis féltékeny voltam. Másrészt bűntudatom volt miatta. Azt éreztem, betolakodó vagyok, behatoltam az ő felségterületére. Most, hogy titokban találkozgattam a parancsnokkal, még ha csak azért is, hogy játsszam vele, és meghallgassam őt, a hatásköreink már nem különültek el olyan egyértelműen, ahogy elméletben kellett volna. Ezzel megfosztottam őt valamitől, még ha nem is volt tudomása róla. Tolvaj lettem. S nem számít, hogy azt a valamit ő nyilvánvalóan nem akarta, vagy nem volt szüksége rá, sőt el is utasította, mégis az övé volt. Márpedig ha elvettem tőle ezt a rejtélyes „valamit”, amit igazából meg se tudok határozni – hisz a parancsnok nem volt szerelmes belém, kizárt, hogy ilyesféle túlzásra ragadtatta volna magát –, akkor mi maradt neki? De mit törődöm én ezzel? – dorgáltam meg magam. Mit számít nekem a parancsnokné, hiszen irtózik tőlem. Ha bármi jó indokot találna rá, menten kitenné a szűrömet a házból, vagy akár rosszabbat is kisütne. Ha ugyan nem ezen ügyködik máris, példának okáért. A parancsnok még csak közbe se tudna avatkozni, hogy megmentsen; a női háztartási alkalmazottak – akár Márták, akár szolgálók – kihágásainak elbírálása egyedül a feleségre tartozik. Serena rosszindulatú és bosszúálló nő volt, azzal tisztában voltam. Mégsem tudtam lerázni magamról azt a kis lelkiismeret-furdalást, melyet miatta éreztem. Csakhogy most már valamiféle hatalmam volt fölötte, jóllehet neki fogalma sem volt róla. És élveztem. Minek tettessem magam? Határtalanul élveztem. Viszont a parancsnok simán leleplezhet bárki előtt, egyetlen pillantás, egy kézmozdulat, egy aprócska botlás felfedheti, hogy van közöttünk valami. A szertartás alatt majdnem megtette. Felnyúlt a kezével, mintha meg akarta volna érinteni az arcomat; félrekaptam a fejem, hogy figyelmeztessem, remélve, hogy Serena Joy nem vette észre, és akkor visszahúzta a kezét, visszavonult, és folytatta az ő célra törő munkálkodását. – Ezt ne tegye többet! – korholtam legközelebb, amikor magunkban voltunk. – Mit ne tegyek? – kérdezte. – Ne próbáljon úgy megérinteni, amikor mi... amikor ő ott van. – Azt tettem volna? – hitetlenkedett. – Átvezényelhetnek maga miatt – dohogtam. – A telepekre. Hisz tudja. Vagy még rosszabb is jöhet. Azt hittem, a nyilvánosság előtt továbbra is úgy kezel majd, mintha nagy váza vagy ablak volnék, élettelen vagy átlátszó tárgy, beleolvadva a háttérbe. – Sajnálom – felelte. – Nem szándékosan tettem. De nekem így olyan... – Milyen? – nógattam, mivel nem folytatta., – Személytelen – mondta. – Mennyi időbe telt, míg rájött erre? – kérdeztem vissza. A beszédmodoromból kiviláglott, hogy már egészen más viszonyban vagyunk. – Az eljövendő nemzedékeknek – mondta Lydia néni –, már sokkal, de sokkal jobb lesz. A nők békességben élnek majd együtt, mind egy nagy családban, s titeket a lányaiknak tekintenek. Aztán ha a népesség ismét eléri a kellő mértéket, nem kell házról házra vezényelnünk titeket, mert lesztek elegen, jut mindenkinek. A körülmények akkor már lehetővé teszik – hunyorgott ránk megnyerőén –, hogy igazi érzelmi kötelékek szövődhessenek. A nők egyesülnek a közös cél érdekében! Támogatják egymást mindennapi teendőik elvégzésében, ki-ki végrehajtva a maga feladatát, miközben együtt járják az élet ösvényét. Miért várnánk el, hogy egyetlen nő viselje egy háztartás vezetésének sokrétű, nemes terhét? Az sem nem elfogadható, sem nem emberséges. A lányaitok már nagyobb szabadságot élveznek majd. Azért dolgozunk, hogy mindőtöknek, mindegyikőtöknek lehessen egy saját kis kertje – mondta lelkesülten, összekulcsolt kézzel megint –, és ez csupán egy példa a sok közül. – Feltartott ujjával megfenyegetett minket, úgy folytatta. – De nem lehetünk falánk disznók, nem kívánhatunk túl sokat időnek előtte, igaz? Tény, hogy a parancsnok szeretője vagyok. A főembereknek mindig voltak szeretőik, miért épp mostanság lenne másképp? A helyzetet azonban magától értetődően nem egészen egyformán kezelték. Régen önálló kis házban vagy bútorozott lakásban tartották a nőiket, a mai viszont afféle öszvér megoldás. Alapvetően azonban ugyanarról van szó. Többé-kevésbé. Némely országban kitartott nőknek nevezik a magamfajtákat. Az a dolgom, hogy pótoljam a hiányt. Ha kell, betűkirakójátékpartnerként. Nemcsak nevetséges, hanem megalázó állapot is. Néha az az érzésem, a felesége tud róla. Máskor meg hogy összejátszanak. Nem kizárt, hogy maga Serena volt az értelmi szerző, és még nevet is rajtam; ahogy én nevetek időnként gúnyosan magamon. Csak hordozza ő a terhet – gondolja esetleg Serena magában. Meglehet, teljesen eltávolodott a férjétől – így valósítva meg a szabadságot a saját értelmezésében. Ennek ellenére – ha mégoly bután hangzik is – boldogabb vagyok, mint azelőtt. Először is van valami teendőm. Valami, amivel elütöm éjjel az időt, ahelyett hogy egyedül üldögélnék a szobámban. Aztán meg van min töprengenem. Nem mintha szeretném a parancsnokot, de érdekesnek találom, teret tölt be, több mint egy árny. Én ugyanezt jelentem számára. Többé nemcsak egy használható test vagyok neki. Nem pusztán hajó teher nélkül, kupa bor nélkül vagy – durván fogalmazva – egy liba, aki még nem kapta be a legyet. Számára nem vagyok egyszerűen üres. HUSZONHETEDIK FEJEZET Glenével sétálok a nyári utcán. Párás meleg van; kánikularuhás-szandálos idő... volt valamikor. A kosarunkban epret viszünk – épp szezonja van, degeszre tömjük magunkat vele, míg csak el nem csapjuk a hasunkat –, és egy kevés, papírba csomagolt halat. A halat a Kenyér és Halnál kaptuk, melynek facégére vigyorgó, hosszú szempillájú halat ábrázol. Kenyeret persze már nem árulnak. Azt a legtöbb háznál maguk sütik, de ha fogyóban van otthon, száraz zsömlét és aszott fánkot lehet kapni a Mindennapi Kenyerünknél. A Kenyér és Hal szinte sosincs nyitva. Mi a csodának, ha nincs mit eladni? A tengeri halászat több éve megszűnt; az a kevés hal, ami akad, tógazdaságokból származik, és iszapízű. A hírekben azt mondják, a part menti területeket „pihentetik”. Emlékszem, régen volt lepényhal, tőkehal, kardhal, kagyló, tonhal; töltött és sült homár, meg rózsaszín, kövér lazac, megsütve rostélyon. Vajon mind kipusztult, mint a bálnák? Hallottam ezt a mendemondát, hangtalanul, majdnem mozdulatlan ajakkal súgta valaki, miközben sorban állva nyitásra vártunk a halasbolt előtt, tekintetünkkel a kirakatba tett, zamatos fehér halfiléket ábrázoló képre tapadva. Kiteszik a képét az ablakba, ha van valamijük, és beveszik, ha nincs. Jelbeszéd. Glené is, én is bágyadtan vánszorgunk ma; melegünk van a hosszú ruhánkban, nedves a hónaljunk. Legalább nem kell kesztyűt hordanunk ebben a hőségben. Ebben a háztömbben volt valamikor egy fagylaltozó. A nevére nem emlékszem. Olyan gyorsan változnak a dolgok, épületeket bontanak le, alakítanak át valami mássá, nehéz felidézni, milyenek voltak azelőtt. Kétgombócos fagylaltot kértünk, és ha akartuk, szórtak rá csokoládéreszeléket is. Valami férfineve volt a boltnak. Johnny vagy Jacky fagyizó? Nem emlékszem. Eljártunk oda a kicsivel, és fölemeltem, hogy átlásson a pult üveg oldalfalán a sorba rakott fagylalttartályokra – olyan finom színük volt: halványnarancs, halványzöld, halvány rózsaszín –, és felolvastam, mifélék kaphatók. De a kislányom azért sem a nevük, hanem a színük szerint választott fagylaltot. A ruhái és a kezeslábasai is olyan színűek voltak. Pasztellárnyalatú fagylalt színűek. Jimmy fagyizó, így hívták. Glenével már fesztelenebb a kapcsolatunk, összeszoktunk. Sziámi ikrek lettünk. Köszönéskor közel sem bajlódunk annyit a formaságokkal, csak mosolygunk, és párban rójuk az utcákat, intézve a napi bevásárlást. Hébe-hóba változtatunk az útvonalon; semmi sem tiltja mindaddig, amíg a határon belül maradunk. A patkány is szabadon kószálhat a labirintusban mindaddig, amíg odabent marad. Minden üzletben voltunk már, a templomban is; épp a Falnál állunk. Ma semmi sincs rajta: nyáron nem hagyják olyan sokáig lógni a tetemeket, mint télen – a legyek és a szag miatt. Egykor a légfrissítő permetezők országa voltunk, úsztunk a fenyő- és virágillatban, s az emberek kényes ízlése megmaradt; különösen a parancsnokoké, akik minduntalan a tisztaságról prédikálnak. – Mindent megvettél, ami fel volt írva? – kérdi Glené, noha jól tudja, hogy meg. Sosincs elég sok vásárolnivalónk. Az utóbbi időben Glené fásultsága, búskomorsága valamicskét enyhült. Gyakorta ő szól hozzám előbb. – Igen – felelem. – Menjünk körbe – javasolja, amin azt érti, hogy lefelé, a folyó felé. Nem jártunk arra már egy ideje. – Rendben – hagyom annyiban, de nem kanyarodom el azonnal, hanem ácsorgók még egy kicsit, vetek még egy pillantást a Falra. A vörös téglafal a fényszórókkal, a szögesdróttal és a kampókkal valahogy baljósabb látványt nyújt így, üresen. Ha valaki csüng rajta, legalább tudja az ember, mi a legrosszabb, ami érheti. Hullák nélkül sokkal fenyegetőbb: akár egy közelgő vihar. Amikor azonban szemügyre vehetem a holttesteket, és a méretükből, alakjukból ítélve megállapítom, hogy egyikük sem Luke, legalább tovább hihetem, hogy még életben van. Nem tudom, miért tartok annyira attól, hogy ezen a falon látom viszont. Százszámra vannak még helyek, ahol kivégezhetik. Mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Luke itt van bent, e pillanatban is a csupasz vörös téglafal mögött. Megpróbálom kitalálni, melyik épületben lehet. Még emlékszem, mi merre van a Falon túl; régen szabadon sétálgathattunk odabent – amikor még egyetem volt. Egyszer-egyszer mi is bejutunk a fal mögé, amikor a nők feloldozását tartják. Az épületek java része szintén vörös téglából készült; némelyiknek boltíves bejárata van, tizenkilencedik századi román jelleg tükröződik rajta. Mi be sem tehetjük a lábunkat azokba; nem mintha vágynánk bejutni oda. Azok a szemek épületei. Lehet, hogy Luke a könyvtárban van. Valahol az alagsorban. A raktárban. A könyvtár olyan, akár egy templom. Hosszú fehér lépcsősor vezet a kapuhoz. Belül újabb fehér lépcsősor visz fölfelé, melyet kétfelől a falakon angyalok fognak közre. Harcoló vagy harcolni készülő férfiak is vannak a freskókon: patyolattiszta, nemes férfiúk, véletlenül sem koszos, vérfoltos, büdös katonák, amilyenek a valóságban lehettek. Viktória istennő vezeti őket a belső ajtó egyik oldalán, velük szemben pedig ott a halál. A falfestmény valami háború vagy hasonló tiszteletére készült. A halál oldalán álló férfiak még életben vannak, és a menny felé menetelnek. A halált gyönyörű nőként ábrázolták, akinek szárnya van, és az egyik keble csaknem fedetlen; vagy ő lenne Viktória? Nem is emlékszem. Ezt az épületet persze nem fogják lebontani. Hátat fordítunk a Falnak, és bal felé tekintünk. Itt több olyan üzlet is sorakozik, melyeknek szappannal mázolták be a kirakatüvegét. Töröm a fejem, hátha eszembe jut, mit árultak bennük azelőtt. Szépítőszereket? Ékszert? A férfiakat érdeklő boltok többsége változatlanul nyitva tart; csak azokat csukták be, amelyek úgymond haszontalanságokat árultak. A sarkon a Lelki Tekercsek nevezetű bolt áll. Ez afféle koncessziós hálózat; minden városközpontban, villanegyedben vannak üzleteik. Jó nagy hasznot seperhetnek be. A Lelki Tekercsek kirakata törhetetlen üvegből van, amely mögött nyomtatók állnak hosszú-hosszú sorokban. Szent hempergőknek hívják őket, de magunk közt szólva ez afféle tiszteletlen gúnynév. E gépek imádságokat nyomtatnak, imatekercseket, megállás nélkül. Kompufonon át rendelik őket – a parancsnoknét is hallottam már ezt tenni. A tekercsrendelés, mint mondják, a hitbuzgalom és a kormányhűség jele, úgyhogy a parancsnoknak sűrűn gyakorolják is eme erényt. Amivel férjük karrierjét egyengetik. Öt különböző imát lehet kérni: egészségért, gazdagságért, halálért, gyermekáldásért és bűnért. Az ember kiválasztja, amit szeretne, beüti a számát, majd beüti a saját azonosító számát, hogy a számlájára terheljék, aztán pedig beüti, hogy hányszor kéri megismételni. A gépek beszélnek is, miközben kinyomtatják az imákat; aki akar, bemehet a boltba, és meg is hallgathatja, amint a monoton fémhang újra meg újra eldarálja a szöveget. A kinyomtatott és elhangzott imák papírtekercsei egy másik nyíláson át csusszannak vissza a gépbe, majd újra feldolgozzák tiszta papírrá. Az épületben nincsenek alkalmazottak, a berendezések önműködőek. Kintről nem hallani hangokat, csak valami zsongást, mormolást, mintha térdeplő hívők tömege dünnyögne. És persze minden gép oldalára fel van festve az arany szárnyas szem. Megpróbálom felidézni, miféle bolt is állt régen a Lelki Tekercsek helyén. Azt hiszem, női fehérneműs. Rózsaszín és ezüst dobozok, színes harisnyanadrágok, csipkés melltartók, selyemsálak. Egy letűnt kor. Ott állunk Glenével a Lelki Tekercsek előtt, arccal a törésbiztos kirakat felé, s figyeljük, hogy tódulnak kifelé az imák a gépekből, hogy aztán egy nyíláson át újra visszatérjenek a ki nem mondott fohászok birodalmába. Egyszer csak odébb siklik a tekintetem, Glené tükörképére. Észreveszem, hogy egyenesen énrám néz. Egymásra bámulunk. Első alkalommal látom Glené szemét, most nem fordítja félre, szilárdan állja a tekintetemet. Az arca rózsás, ovális, pufók, de nem kövér, a szeme kerek. Nyíltan és kitartóan néz. Fogva tartja a pillantásomat. Némiképp sokkoló élmény: mint amikor először látunk valakit meztelenül. Hirtelen addig ismeretlen veszélyérzet ébred kettőnk között. Pusztán a tekintetünk találkozása is kockázatos. Jóllehet nincs senki a közelben. Végül Glené töri meg a csöndet. – Hiszed, hogy Isten meghallgatja ezeket a gépeket? – suttogja központbeli jó szokásunkhoz híven. Hajdan ez jelentéktelen megjegyzésszámba ment volna, afféle tudományos elmélkedés lenne, nem több. Ma hit-szegés. Sikíthatnék. Elfuthatnék. Akár némán félre is fordulhatnék, jelezve, hogy nem tűröm az efféle beszédet, amely felforgatás, lázadás, istenkáromlás, eretnekség – ez mind együtt. Megkeményítem magam. – Nem – mondom. Glené hosszan, megkönnyebbülten felsóhajt. Együtt léptünk át egy láthatatlan vonalat. – Én sem – feleli. – Bár szerintem ez is valamiféle hit – teszem hozzá. – Hasonlít a tibeti imamalmokhoz. – Azok mik? – kérdezi Glené. – Csak olvastam róluk – magyarázom. – A szél forgatta őket körbe-körbe. Már nem maradtak fönn ilyenek. – Ahogy más sem – jegyzi meg Glené. Csak most vesszük le egymásról a tekintetünket. – Biztonságos itt? – súgom. – Persze, a legbiztonságosabb – nyugtat meg. – Úgy tűnhet, imádkozunk. – És ők? – Ők? – Glené továbbra is suttog. – Mindig nagyobb biztonságban vagyunk a szabadban, ahol nincsenek mikrofonok. Ide miért tettek volna? Ki merészelne itt, a bolt előtt fecsegni? Hanem elég sokáig elmaradtunk már. Nem tanácsos elkésnünk. – Együtt megindulunk hazafelé. – Menet közben mindig hajtsd le a fejed – tanácsolja Glené –, és kicsit hajolj felém. Úgy jobban hallak. Ha jön valaki, meg ne mukkanj! Megyünk lehorgasztott fejjel, ahogy szoktunk. A zaklatottságtól alig kapok levegőt, mégis tartom a lépést Glenével. Most még inkább kerülnöm kell a fölösleges feltűnést. – Azt hittem, igaz hívő vagy – veti oda Glené. – Én meg azt, hogy te – súgom vissza. – Mindig olyan émelyítően kenetteljes voltál. – Ahogy te is – vágok vissza. Nevetni, kiabálni volna kedvem, megölelgetni Glenét. – Csatlakozhatsz hozzánk – közli hirtelen. – Hozzánk? – lepődöm meg. Szóval létezik hozzánk, van olyan, hogy mi. Tudtam! – Csak nem hitted, hogy én vagyok az egyetlen? – kérdi. Nem hittem. Felötlik bennem, hátha Glené mégis kém, beépített ügynök, aki csapdát állít nekem – hiába, már csak ilyen srófra jár az agyunk. De nem tudom elhinni; a remény úgy éled bennem, mint tavasszal a természet, felbuzog, mint sebből a vér. Valami elkezdődött. Szeretném még megkérdezni Glenét, látta-e Moirát, hallotta-e bárkitől, mi lett vele, Luke-kal, a kislányommal vagy akár az anyámmal, de már nincs idő; máris közeledünk az első úttorlasz előtti főutca sarkához. Ott már túl sok a járókelő. – Egy szót se! – figyelmeztet Glené, noha nincs rá szükség. – Semmi körülmények között. – Hát persze – hagyom rá. Ugyan kinek mondanám? Némán rójuk az utcát, elballagunk a Liliom, majd a Húsból Vagyunk előtt. Ma délután többen nyüzsögnek a járdákon, mint rendesen – úgy látszik, a meleg idő kicsalogatta őket: zöld, kék, piros vagy csíkos ruhás nőket, és férfiakat is – néhányuk egyenruhában, a többiek csak civilben. A nap ingyen van, azt még szabadon élvezhetjük. Bár már senki sem sütteti magát vele, nyilvánosan legalábbis. Több a kocsi is, Whirlwindek sofőrükkel és kipárnázott utasaikkal, s persze kisebb autók kisebb rangú emberekkel a volánnál. Valami történik: mozgolódás, zavar támad az autósorok között. Egyik-másik jármű lehúzódik az út szélére, mintha utat adna valaminek. Felpillantok: egy fekete furgon fehér szárnyas szemmel az oldalán. A szirénája nem szól, mégis kitérnek előle a többiek. Lassan cirkál, mintha keresne valamit – zsákmányra vadászó cápára hasonlít. Megdermedek, végigfut a hideg a hátamon, le egészen a lábamig. Hát mégis voltak mikrofonok, és kihallgattak minket! Glené a bő ruhaujj takarásában megmarkolja a könyököm. – Menjünk tovább! – susogja. – Tégy úgy, mintha nem látnál semmit! De nem tudom megállni, hogy ne nézzem. Közvetlenül előttünk a kocsi lefékez. Két szürke öltönyös szem ugrik ki hátul, a kivágódó kétszárnyú ajtón. Megragadnak egy arra járó átlagos kinézetű, aktatáskás férfit, s háttal nekilódítják a jármű fekete oldalának. Az egy pillanatig úgy áll ott ráfeszülve a fémlapra, mintha hozzáragadt volna, aztán az egyik szem ráveti magát, s valami éles tárggyal durván megüti. A férfi összegörnyed, majd lerogy, mint egy rongybaba. A szemek felkapják, s akár egy postazsákot, belódítják a raktérbe. Aztán maguk is utánaugranak, berántják az ajtót, és a furgon elrobog. A jelenet másodpercek alatt lezajlik, s a forgalom az utcán újraindul, mintha mi sem történt volna. Megkönnyebbülés árad szét bennem. Nem értem jöttek. HUSZONNYOLCADIK FEJEZET Ma délután nem vágyom szundítani, még mindig dolgozik bennem az adrenalin. Ücsörgök az ablakmélyedésben, s kifelé bámulok a fehér hálóingre emlékeztető áttetsző függönyön át. Az ablakot bebillentettem, amennyire csak lehet, úgyhogy bejön némi fuvallat, forrón a napsütés miatt, s a függönyt nekifújja az arcomnak. Kintről olybá tűnhetek, mint valami hernyógubó vagy kísértet az arcomra simuló burokban, melyen át csak az orr, a bepólyált száj és a vaksi szemgödrök körvonalai látszanak. De szeretem ezt az érzést, amikor a lenge anyag rásimul a bőrömre. Mintha felhőbe volnék bugyolálva. Kaptam egy kis elektromos ventilátort, amely valamicskét segít ebben a párás melegben. Ott berreg a padlón, a sarokban, a lapátjait rács burkolja be. Ha én volnék Moira, már kiszereltem volna belőle őket. Nincs ugyan csavarhúzóm, de ha én volnék Moira, csavarhúzó nélkül is meg tudnám csinálni. De nem vagyok Moira. Vajon mit szólna a parancsnokkal való kapcsolatomhoz, ha itt volna? Valószínűleg helytelenítené. Nem tetszett neki Luke sem, hajdan. Nem maga Luke, hanem az, hogy nős volt. Azt mondta, tilosban járok, más nő felségterületén. Azt feleltem, Luke nem egy hal, melyet orvhalászként fogtam ki, sem egy földdarab, melyen birtokháborító vagyok, hanem emberi lény, s képes önállóan döntéseket hozni. Moira erre azt mondta, leegyszerűsítem a dolgokat. Mire én, hogy szerelmes vagyok. Ekkor Moira kijelentette, az nem mentség. Moira mindig logikusabban gondolkodott, mint én. Azután odavágtam Moirának, hogy neki nincs ilyen gondja, amióta úgy határozott, hogy a nőket kedveli, s hogy amennyire én látom, minden különösebb aggály nélkül szerzi vagy kölcsönveszi a szeretőit, amikor csak kedve tartja. Az más, ágált Moira, mert nők közt egyenlőek az erőviszonyok, úgyhogy a szex egy rendezett ügylet. A „rendezett ügylet” szexista frázis, ha tudni akarod, pöröltem, és különben is idejétmúlt okoskodás. Mire Moira azt mondta, elbagatellizálom a dolgot, és ha azt hiszem, hogy mindez idejétmúlt, akkor homokba dugom a fejem. E szócsatára a konyhámban ücsörögve, kávézás közben került sor azon a fojtott, feszült hangon, melyen az efféle vitáinkat folytattuk húszas éveink elején; egyetemista korunk óta ez ment. Meglehetősen lerobbant lakásom volt egy folyóparti, kétemeletes, deszkaburkolatú házban, amelynek a hátsó lépcsője is düledezett. Minthogy az első emeleten laktam, fentről is, lentről is dőlt befelé a ricsaj – sztereó lemezjátszók dübörögtek nemkívánatos módon késő éjszakáig. Diákok, tudtam. Még az első állásomnál tartottam, s nem kerestem valami jól: számítógépen dolgoztam egy biztosítótársaságnál. Úgyhogy a hotelek, amelyekben Luke-kal megfordultam, nemcsak szerelmet, s nem is csupán szexet jelentettek számomra, hanem hogy addig sem láttam a csótányokat, a csöpögő csapot, a foltokban felváló linóleumot, sem pedig a hangulatjavító próbálkozásaim eredményeként kiragasztgatott plakátokat és az ablakokba akasztott kristályokat. Voltak ugyan növényeim is, de azokat minduntalan vagy atkák lepték el, vagy kiszáradtak, mert nem öntöztem őket. Folyton Luke-kal lógtam, és elhanyagoltam őket. Kijelentettem, hogy nemcsak egyféleképpen dughatja az ember a homokba a fejét, és ha Moira azt képzeli, hogy képes lesz utópiát megvalósítani azáltal, hogy bezárkózik egy kizárólag női enklávéba, akkor hatalmasat téved. A férfiak nem lesznek hajlandók távozni a színről. És nem lehet semmibe venni őket. – Ez úgy hangzik, mint valami felszólítás: menjetek, kapjatok csak szifiliszt, pusztán azért, mert létezik! – tromfolt rá Moira. – Te nemi betegségnek tekinted Luke-ot? – háborodtam fel. Moira felkacagott. – Figyeled, mennyi marhaságot összehordunk? – jegyezte meg. – Tisztára mint az anyád. Mindketten elnevettük magunkat, és amikor Moira menni készült, megöleltük egymást, ahogy szoktuk. Volt idő, amikor kerültük ezt a gesztust; az azután volt, hogy beismerte, leszbikus. De miután biztosított felőle, hogy rám nem gerjed, visszatértünk az öleléshez. Veszekedhetünk, huzakodhatunk, sértegethetjük egymást, amennyit akarjuk, alapvetően nem változtat semmin. Ő akkor is a legrégibb barátom volt. És az ma is. Ezután jobb lakásba költöztem, ott éltem az alatt a két év alatt, amíg Luke szabaddá tette magát. Aminek megfizettem az árát – az új állásommal. Egy könyvtárba kerültem, no nem a nagyba, ahol a halál és Viktória van a freskókon, hanem egy kisebbe. A munkám abból állt, hogy könyveket vittem át adattároló lemezekre – mint mondták – a rakterűiét és a pótlási költségek csökkentése érdekében. Magunkat diszkereknek, a könyvtárat pedig diszkónak hívtuk – egymás közt. Miután digitalizáltuk a könyveket, zúzdába kellett volna kerülniük, én azonban néha hazavittem őket. Szerettem megfogni, nézegetni a könyveket. Luke szerint egy antikvárius veszett el bennem. De azért tetszett neki, ő is szerette a régiségeket. Olyan furcsán hangzik ma már: dolga van. Dolog. Mókás szó. Férfidolog, szoktuk mondani. Végezd el szépen a dolgod! – unszolták régen a gyerekeket, amikor bilire szoktatták őket. Vagy: a kutya a szőnyegre végezte a dolgát. Olyankor rájuk kellett csapni egy összetekert újsággal, mesélte az anyám. Emlékszem még az újságokra, bár kutyám sosem volt, csak macskáim. Aztán az a sok dolgozó nő: manapság már elképzelni is nehéz, hogy nők ezreinek, millióinak volt állásuk. Akkoriban ez elfogadott volt. Ugyanilyen különös visszagondolni arra, hogy egykor papírpénzzel fizettek. Az anyám megtartott néhány bankjegyet, beragasztotta az albumába a régi fényképek mellé. Akkortájt már elavulttá vált, vásárolni nem lehetett vele. A vastag, zsíros tapintású, zöld színű papírszeletek mindkét oldalát képek díszítették: valami parókás öregúr az egyiken, a másikon pedig egy piramis, fölötte szemmel. Az állt rajtuk: Istenben bízunk. Anyám elmesélte, hogy sokan viccből azt a feliratot biggyesztették a kézipénztáruk fölé, hogy: Istenben bízunk, mindenki más készpénzzel fizet. Ma ez istenkáromlásnak számítana. Ha vásárolni ment az ember, ilyen papírcetliket kellett magával vinnie, bár kilenc-tíz éves koromra legtöbben már áttértek a műanyag kártyákra. Kivéve a szatócsboltokat, azok csak később. Legalább annyira primitív, sőt totemisztikus hatást kelt, akár a kagylópénz. Azt kis ideig még én is használtam, mielőtt a Kompubank mindent át nem vett. Úgy vélem, csak ily módon lehetett megcsinálni, hirtelen-váratlan, anélkül, hogy bárki tudomást szerezhetett volna róla. Ha még lett volna hordozható pénz forgalomban, sokkal nehezebb lett volna. Ez a katasztrófa után történt, amikor lelőtték az elnököt, legéppuskázták a kongresszus tagjait, és a hadsereg szükségállapotot jelentett be. Akkor rákenték az iszlám fanatikusokra. Nyugalom! Mindent az ellenőrzésünk alatt tartunk – mondták be a tévében. Meg voltam döbbenve. Ahogy mindenki, tudom. Felfoghatatlan volt, hogy az egész kormány halott! Hogy jutottak be, hogy történhetett? Aztán felfüggesztették az alkotmányt. Azt mondták, átmenetileg. Még csak zavargások sem voltak az utcákon. Az emberek éjszakára bezárkóztak az otthonukba, s lestek a tévét, várták az útmutatást. Ellenség sem volt, akire mutogathattak volna. – Vigyázz! – figyelmeztetett Moira telefonon át. – Elérkezett! – Mi érkezett el? – hápogtam. – Csak várj! – folytatta. – Ezek itt most berendezkednek. Minket meg falhoz állítanak, aranyom! – Az anyám szavajárását idézte, de egyáltalán nem viccnek szánta. Ez a tetszhalálállapot hetekig folytatódott, jóllehet történt egy s más. Az újságokat cenzúrázták, némelyiket be is tiltották, mint mondták, biztonsági okokból. Úttorlaszokat kezdtek felállítani, s megjelentek a személyi azonosító igazolványok. Ezt mindenki helyeselte, hisz nyilvánvaló volt, hogy az ember nem lehet elég óvatos. Bejelentették, hogy új választásokat tartanak, ám némi időbe telik, míg felkészülnek rá. Egyelőre annyi a teendő, mondták, hogy tegyük a dolgunkat, mint szoktuk. A pornóüzleteket azonban bezárták, és nem engedték többé a Gördülő Gyönyör és a Kéjre Hajts reklámkocsijait a főtéren körözni. Hát nem szomorkodtam emiatt. Mindnyájan tudtuk, mennyi botrányt okoztak. – Épp ideje volt, hogy valaki tegyen már valamit – mondta az eladónő a sarki trafikban, ahol a cigarettát szoktam venni, de lehetett újságot és cukorkát is kapni. Idősebb nő volt, őszült már, olyan anyám korabeli. – Vajon lecsukták őket, vagy mi lett velük? – kérdeztem. – Ki tudja – vont vállat. – Bánja a fene. Talán csak máshová költöztették őket. Legalább olyan nehéz megszabadulni tőlük, mint az egereket kiirtani, nem igaz? – Alig nézett oda, ahogy beütögette a kompuszámomat: rendszeres vevője voltam. – Az emberek már panaszkodtak – tette hozzá. Másnap reggel, munkába menet a könyvtár felé, megint megálltam a boltnál, hogy vegyek egy újabb doboz cigarettát – kifogyóban volt. Többet cigiztem akkoriban a feszültség miatt. Úgy éreztük, mintha a föld morajlott volna a talpunk alatt, pedig minden olyan nyugodtnak tűnt. Több kávét is ittam, és rosszul is aludtam. Valahogy ingerlékeny volt mindenki. A rádióból a szokottnál több zene és kevesebb tájékoztatás szólt. Ez ment évekig, azt hiszem, miután összeházasodtunk; a kicsi három-négy éves volt, iskolaelőkészítő napközibe járt. Egy reggel fölkeltünk, ahogy mindig, megreggeliztünk – emlékszem, müzlit ettünk –, Luke pedig elvitte a kislányunkat az óvodába, abban a kis együttesben, amelyet néhány hete vettem neki: csíkos kezeslábasban és kék pólóban. Milyen hónap is volt? Szeptember, úgy van. Mehetett volna az iskolabusszal is, amely összeszedte a lurkókat, de valami oknál fogva azt akartam, Luke vigye, valahogy nem bíztam már az iskolabuszban sem. Gyalog egy gyerek sem járt többé iskolába, túlságosan megszaporodtak az eltűnések. Amikor a sarokra értem, nem láttam az ismerős nőt a pultja mögött. Egy férfi állt ott, egy fiatalember, húsznál nem lehetett több. – Megbetegedett? – érdeklődtem, miközben átnyújtottam a kártyámat. – Kicsoda? – vetette oda, úgy véltem, sértő hangon. – A hölgy, aki itt szokott lenni – feleltem. – Honnan tudnám – válaszolt flegmán a fiú. Egy ujjal pötyögte be a számjegyeket, jól megnézve mindegyiket. Lerítt róla, hogy azelőtt sosem csinált ilyesmit. Az ujjaimmal a pulton doboltam, annyira kívántam már egy szál cigit, s közben azon méláztam, mondta-e már valaki a srácnak, hogy csinálhatna valamit a nyakán csúfoskodó pattanásokkal. Egészen tisztán emlékszem rá: magas, enyhén hajlott tartású, rövidre nyírt fekete hajú fiú volt, a szeme barna, a tekintete vesébe látó, az arca pattanásos. Azt hiszem, amiatt emlékszem rá ennyire tisztán, amit ezután mondott. – Sajnálom – közölte. – Ez a szám nem érvényes. – Nevetséges – hökkentem meg. – Hogyne lenne az, több ezer van még a számlámon. Két napja jött meg a kimutatás. Próbálja újra! – Nem érvényes – ismételte a fiú makacsul. – Látja ezt a piros lámpát? Azt jelenti, érvénytelen. – Nyilván rosszul ütötte be a számot – ellenkeztem. – Próbálja meg újra! A srác undok mosollyal vállat vont, de megtette, amit kértem. Ezúttal figyeltem minden mozdulatát, minden számot ellenőriztem, még a kijelzőn is. A számom rendben volt, de megint a piros lámpa gyulladt ki. – Na látja! – bökte oda nekem ugyanazzal a bennfentes mosollyal, amelytől az volt az érzésem, tud valamit, csak nekem nem hajlandó elárulni. – Telefonálok nekik a munkahelyemről – mondtam. A rendszer korábban is kutyult már össze dolgokat, ám néhány telefonhívással rendszerint megoldódott a gubanc. De csak fortyogtam magamban, mert azt éreztem, igazságtalanul vádoltak meg olyasmiért, amiről tudomásom sem volt. Mintha még én követtem volna el a hibát. – Tegye azt – felelte közönyösen a srác. A cigarettát ott hagytam a pulton, hiszen nem tudtam kifizetni. Gondoltam, majd kérek kölcsön a kolléganőimtől. Telefonáltam is a könyvtárból, de csak egy automata válaszolt. A vonalak túlterheltek, szajkózta. Volnék szíves visszahívni őket később? A vonalak egész délelőtt foglaltak voltak. Egyre csak hívogattam őket, de nem volt szerencsém. És még ez sem volt szokatlan. Ebéd után, két óra tájt, az igazgató lépett be az átíró-szobába. – Mondanom kell valamit önöknek – szólt. Rémesen nézett ki: a haja csapzott volt, a szeme vörös, és tétován járt ide-oda. Mintha beivott volna. Mindnyájan felé fordultunk. Voltunk vagy nyolcan-tízen a szobában. – Sajnálom – nyögte –, de ez a törvény. Igazán sajnálom. – Mit? – kérdezte valaki. – El kell küldenem önöket – közölte velünk. – A törvény így rendelkezik, meg kell tennem. Mindnyájukat el kell küldenem. – Ezt olyan szelíden mondta, mintha befogott, riadt állatok volnánk, békák egy befőttesüvegben, és ő igyekezne emberségesen bánni velünk. – Kirúg minket? – pattantam föl. – De miért? – Nem kirúgom – szabadkozott –, hanem elküldöm magukat. Nem dolgozhatnak itt tovább, ez a törvény – túrt bele a hajába. Azt hittem, becsavarodott. A túl sok feszültség miatt az idegei felmondták a szolgálatot. – Ezt egyszerűen nem teheti – háborgott a mellettem ülő nő. Valószerűtlenül hangzott az egész, mintha tévéjátékot néztünk volna. – Nem én teszem – szabadkozott az igazgató. – Maguk nem értik. Kérem, menjenek, máris! – sürgetett minket elvékonyodó hangon. – Nem akarok bajt. Különben elvesznének a könyvek, tönkremenne minden... – Hátrasandított a válla fölött. – Ott vannak kint – szólt fojtott hangon –, az irodámban. Ha nem mennek el mindjárt, ők jönnek be intézkedni. Tíz percet adtak. – Ez már kész tébolynak hangzott. – Ez bedilizett – mondta ki valaki hangosan; hajlottunk ugyanerre a véleményre. A helyemről kiláttam a folyosóra: két egyenruhás férfi állt ott, kezükben géppisztollyal. Túl teátrális volt ahhoz, hogy igaz legyen – a váratlan jelenésként feltűnő két pasas mint két marslakó... Volt valami álomszerű bennük; sehogyan sem illettek a környezetbe. – Hagyják a gépeket! – sürgetett minket az igazgató, amikor kezdtünk szedelőzködni, kijelentkezni. Mintha magunkkal akartuk volna vinni őket! A könyvtár előtti lépcsőkön csoportba verődve ácsorogtunk. Nem tudtunk mit mondani egymásnak. Mivel egyikünk sem értette, mi történt, nemigen tudtuk kommentálni sem. Mindegyikünk arcáról döbbenetet s némi szégyenkezést lehetett leolvasni – mintha valami szabálytalanságon kaptak volna minket. – Felháborító igazságtalanság! – fortyogott az egyik nő, nem nagy meggyőződéssel. Mégis mitől éreztük azt, hogy megérdemeltük? Amikor hazamentem, senkit sem találtam otthon. Luke még a munkahelyén volt, a lányom az óvodában. Fáradt voltam, elcsigázott, de amint leültem, már pattantam is föl, képtelen voltam nyugton maradni. Csak kószáltam keresztül-kasul a házban, szobáról szobára. Emlékszem, megtapogattam eztazt, nem is annyira tudatosan, épp csak hozzájuk érve: a kenyérpirítót, a cukortartót, a hamutartót a nappaliban. Egy idő után felnyaláboltam a macskát, és őt is magammal hordoztam. Azt kívántam, bárcsak jönne már haza Luke. Tennem kéne valamit, tépelődtem, de fogalmam sem volt, hogy mit. Megkíséreltem újra felhívni a bankot, de csak az automata válaszolt. Öntöttem magamnak egy pohár tejet – mondván, túlságosan ideges vagyok még egy kávéhoz –, aztán bementem a nappaliba, leültem a kanapéra, s a tejet óvatosan a dohányzóasztalra tettem. Egy kortyot sem ittam belőle. Magamhoz öleltem a cicát, hogy a nyakamon érezzem a dorombolását. Kisvártatva felhívtam az anyámat, de nem vette föl. Akkorra lehiggadt már annyira, hogy nem költözött néhány évente újabb és újabb lakásba; a folyó túlpartján lakott, Bostonban. Vártam egy kicsit, aztán hívtam Moirát. Ő sem volt otthon, de amikor fél óra múlva ismét próbálkoztam, már felvette a kagylót. A két telefonhívás között végig a kanapén gubbasztottam, és azon méláztam, hátha túl sok mogyoróvajas szendvicset adtam a kislányomnak tízóraira. – Kirúgtak – tudattam Moirával, amint telefonvégre kaptam. Akkoriban egy nőszövetség kiadói osztályán dolgozott. Könyveket jelentettek meg a születésszabályozásról, a nemi erőszakról és hasonlókról, de nem volt akkora kereslet irántuk, mint régen. – Átmegyek – mondta. Moira már a hangomból rájött, mit szeretnék. Kis idő múlva megérkezett. – Nna! – hajította le magáról a dzsekijét, és elvetette magát az öblös fotelban. – Mondd! De előbb igyunk egy kortyot. Felugrott, kiment a konyhába, töltött magunknak két skót whiskyt, majd visszajött, letelepedett, én pedig előadtam, mi történt velem. Amikor befejeztem, megkérdezte, próbáltam-e ma fizetni a kompukártyámmal. – Igen – feleltem, és arról is beszámoltam. – Befagyasztották – közölte Moira. – Az enyémet is. A szövetségét is. Minden számlát, amelyen a „Neme” rubrikába N betű van írva F helyett. Mindössze annyit kellett tenniük, hogy megnyomtak néhány gombot. Lenulláztak minket. – De hát több mint kétezer dollárom van a bankban? – bőszültem föl, mintha egyedül az én számlám lett volna fontos. – A nőknek többé nem lehet tulajdonuk – világosított föl Moira. – Egy új törvény szerint. Bekapcsoltad ma a tévét? – Nem – motyogtam. – Ott mondták. Minden ezzel van tele. – Moirát nem rázta meg úgy a hír, mint engem. Furcsamód inkább feldobta, mintha egy ideje számított volna rá, hogy bekövetkezik, s lám, igaza lett. Sőt még lendületesebbnek, határozottabbnak tűnt. – A kompuszámládat Luke használhatja helyetted – magyarázta. – A számodat átruházzák őrá, legalábbis ezt állítják. Vagyis a férjre vagy a legközelebbi férfi hozzátartozóra. – De mi lesz veled? – kérdeztem. Moirának nem volt senkije. – Én illegalitásba vonulok – felelte. – Néhány homokos fickó esetleg átveszi a számunkat, és megvásárolja, amire szükségünk van. – De miért? – hebegtem. – Miért csinálták? – Nem a mi dolgunk megindokolni, miért – idézte Moira. – Így kellett tenniük, egyszerre megszüntetni a kompu-számlákat és a munkahelyeket. Amúgy el tudod képzelni, mi folyhat a repülőtereken? Ezek ugyan nem eresztenek minket sehová, lefogadom. Elmentem a kislányomért az óvodába. Rendkívül óvatosan vezettem. Mire Luke hazaért, már a konyhaasztalnál ülve vártam. A kicsi filctollal rajzolgatott a saját kis asztalánál a sarokban, a hűtőszekrény mellett, ahová felragasztgattuk a műveit. Luke letérdelt mellém, és átkarolt. – Hallottam – mondta – a rádióban hazafelé jövet. Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy ez csak átmeneti. – Mondták, hogy miért? – kérdeztem. Erre nem felelt. – Túljutunk rajta – ígérte, és magához szorított. – Nem tudhatod, milyen érzés – panaszoltam. – Mintha levágták volna a lábamat. – Nem sírtam. De képtelen voltam megölelni. – Csak egy munkahely – próbált megnyugtatni. – Úgy sejtem, minden pénzem a tiéd. Pedig még el se patkoltam. – Viccnek szántam, de hátborzongatóra sikeredett. – Ugyan, hallgass! – Luke még mindig a padlón térdelt. – Tudod, hogy mindig gondoskodni fogok rólad. Arra gondoltam: máris atyáskodik fölöttem. Aztán arra: máris gyanakszol. – Tudom – feleltem. – Szeretlek. Később, amikor a kicsi már aludt, mi pedig vacsoráztunk, és már nem voltam annyira zaklatott, beszámoltam Luke-nak a délután történtekről. Előadtam a jelenetet, amikor az igazgató bebotorkált, és elrebegte, hogy ki kell rúgnia minket. Ha nem érintett volna olyan fájdalmasan, mulatságosnak tartottam volna. Azt hittem, részeg. Talán az is volt. Katonákkal a hátában meg minden. Aztán beugrott valami, amire ott és akkor nem figyeltem föl. A katonák nem a mi hadseregünkből valók voltak. Valami másik hadsereghez tartoztak. Voltak tüntetések, természetesen, rengeteg nő és valamennyi férfi részvételével. De korántsem akkora méretekben, mint várta volna az ember. Azt hiszem, eluralkodott a félelem. És amikor kitudódott, hogy a rendőrök vagy katonák, vagy akárkicsodák voltak is, a megmozdulás első jelére tüzet nyitnak a felvonulókra, a demonstrációk abbamaradtak. Itt-ott robbantások is előfordultak – postahivatalokban, metróállomásokon. De még abban sem lehettünk biztosak, kik követték el azokat. Tehette éppen a hadsereg is, igazolásul a számítógépes nyomozásokra, no meg a házkutatásokra. Én nem jártam tüntetésekre. Luke azt mondta, könnyelműség lenne, gondoljak rájuk, a családomra, rá és a kislányunkra. Gondoltam. Még több házimunkával, sütéssel kötöttem le magam. Igyekeztem, hogy ne fakadjak sírva étkezésekkor. Akkoriban minden átmenet nélkül minduntalan elbőgtem magam, és egyre csak a hálószobaablak mellett üldögéltem, kifelé bámulva. A szomszédokat alig ismertem, és ha összefutottunk az utcán, óvatosságból csak a szokványos üdvözlésekre szorítkoztunk. Senki sem akarta, hogy hűtlenség vádjával feljelentsék. Miközben ezen merengtem, eszembe jutott az anyám. Egy évekkel azelőtti eset. Tizennégy-tizenöt éves lehettem, ez az a kor, amikor a lányokat leginkább feszélyezi az anyjuk. Emlékszem, épp hazatért számtalan lakásunk egyikébe egy csapat másik nővel együtt, akik folyton változó baráti köréhez tartoztak. Valami tüntetésről jöttek; akkortájt zajlottak a pornóellenes lázadások, vagy az abortusz mellettiek, már nem tudom, nagyjából egy időben történt. Gyakoriak voltak a robbantások is – klinikákon, videotékákban –, nehéz volt követni őket. Anyámnak horzsolás látszott az arcán, és egy kevés vér is. – Az ember már be se verhet egy ablakot anélkül, hogy meg ne vágná a mancsát – ennyit közölt velem. – Mocskos disznók. – Mocskos véreztetők – morogta az egyik barátnő. A másik oldalt hívták véreztetőknek, a Hadd vérezzenek! feliratok után, melyeket hordoztak. Szóval mégis abortusztüntetés volt. Bementem a szobámba, hogy ne legyek láb alatt. Annyit szövegeltek, és olyan harsányan! Tudomást sem vettek rólam, én pedig pikkeltem rájuk. Az anyám meg a közönséges barátnői! Nem értettem, anya miért jár kezeslábasban, mintha még fiatal volna. És hogy miért káromkodik olyan sokat. „Annyira prűd vagy” – hangoztatta gyakran, kicsattanó jó kedéllyel. Imádott még nálam is gyalázatosabban, lázadóbban viselkedni. „A kamaszok mindig olyan prűdek!” Bizonyos, hogy az elutasító magatartásom részben megszokásból, rutinból fakadt. De az is igaz, hogy sokkal rendezettebb életre vágytam mellette, kevesebb rögtönzéssel, táborbontással megspékelve. „Isten a tanúm, kívánt gyermek voltál” – hajtogatta az anyám a fotóalbumok fölött merengve, melyeket folyton rendezgetett, s amelyek telis-tele voltak a csecsemőkori fényképeimmel. Ám ahogy nőttem, úgy fogyatkoztak a másolataim is, mintha csak a kópiáim sokaságát valamiféle járvány tizedelte volna meg. Ráadásul anyám kissé sajnálkozva is mondta, mintha nem egészen az elvárásai szerint alakultam volna. Mellesleg egyetlen anya sem felel meg tökéletesen a gyereke elképzeléseinek, és azt hiszem, ez fordítva is érvényes. Mindennek ellenére azonban elég jól kijöttünk egymással, legalábbis nem rosszabbul, mint a többség. Bárcsak itt volna, és elmondhatnám neki, hogy végül rájöttem erre. Valaki kijött a házból. Távoli ajtócsukódást hallok a sarkon túl, a ház oldala felől, majd léptek koppannak a járdán. Nick az, látom már; lelép a pázsitra, s mélyet szippant a virágok, a húsos termések és a pollen tömény illatával átitatott párás levegőből. A virágok marokszám ontják hímporukat a szélbe, akár az osztrigák ikrájukat a tengerbe. Minő pazarló szaporodás! Nick nyújtózkodik a napon, szinte érzem, ahogy izmai végighullámzanak macska módra meggörbülő hátán. Szemérmetlenül feltűrt ingujja láttatni engedi fedetlen karját. Vajon meddig napsütötte barna? Az óta az éjszaka óta, hogy összeakadtunk az álomképszerű, holdfényes fogadószobában, nem beszéltem vele. Ő csupán jelzőzászló, szemafor. Testbeszéddel üzen. A sapkája félre van csapva. Tehát értem küldte a parancsnok. Vajon mit kap érte, hogy ellátja a kifutófiú szerepét? Mit érez, miközben ilyen nyakatekert módon kerítősködik a parancsnok nevében? Undorral tölti el, vagy emiatt még többet akar belőlem, még jobban akar engem? Hisz fogalma sincs, mi folyik odabent, a könyvek között. Fajtalankodás, a sejtése szerint. A parancsnok meg én tintával kenjük be egymást, aztán lenyaljuk, vagy egy rakás tiltott újságon szeretkezünk. Hát nem is jár távol az igazságtól. Valamiért rá van utalva, előnye származhat belőle. Így vagy úgy, de mindenkit meg lehet vesztegetni: több cigarettával, nagyobb szabadsággal, amely kiemeli az átlagból... Egyáltalán tudna bármit is bizonyítani? Az ő szava a parancsnokéval szemben. Hacsak oda nem hív egy különítményt. Berúgja az ajtót, s lám, nem megmondtam? Tetten értük őket: bűnös módon betűkirakóznak! Gyorsan, nyeljük le azokat a szavakat! Az is lehet, hogy Nicket egyszerűen elégedettséggel tölti el, hogy valami titok birtokában van. Amellyel a markában tarthat, ahogy mondani szokás. Ám ezt a hatalmat csupán egyszer használhatja föl ellenem. Úgy szeretnék jobb véleménnyel lenni róla! Aznap, amikor elveszítettem az állásomat, Luke éjjel szeretkezni akart velem. Én miért is nem? A puszta elkeseredés még serkentően is hatott volna rám. De még mindig zsibbadt voltam, alig éreztem a kezét magamon. – Mi a baj? – kérdezte. – Nem tudom – feleltem. – Még itt van nekünk... – kezdett bele valamibe, de nem folytatta, hogy mink van még nekünk. Eszembe jutott, hogy a többes szám első személy az ő szájából hamisan csengene, hisz tőle tudomásom szerint semmit sem vettek el. – Még itt vagyunk egymásnak – fejeztem be én a mondatot. Ez igaz volt. Akkor miért hangzott mégis annyira közönyösen, hogy magam is meglepődtem rajta? Luke megcsókolt, mintha azzal, hogy ezt kimondtam, minden visszazökkent volna a rendes kerékvágásba. De valami megváltozott, kibillent az egyensúlyából. Olyan érzésem lett, mintha összezsugorodtam volna, s amikor Luke átkarolt és magához ölelt, a szerelem nélkülem, pöttöm rongybaba nélkül haladt tovább a maga útján. Neki nem is számít, bánkódtam. Egyáltalán nem törődik vele. Talán még tetszik is neki. Többé nem egymáséi vagyunk. Mostantól én az övé vagyok. Méltatlan, igazságtalan, jogtalan, és mégis igaz. Megtörtént. Nos, Luke, ha tehetném, most megkérdezném tőled, mert tudnom kell: igazam volt? Ugyanis erről sosem beszéltünk. Amikor még megtehettem volna, féltem. Nem engedhettem meg magamnak, hogy elveszítselek. HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Ülök a parancsnok irodájában, vele átellenben az asztal túloldalán, mint egy ügyfél a bankban, aki épp tetemes összegű kölcsönről tárgyal. Ettől eltekintve azonban egyikünk sem viselkedik különösebben kimérten. Korántsem ülök már olyan merev tartásban, egyenes háttal, pedánsan egymás mellé tett lábakkal s előrenéző szemmel, haptákba vágva magam, mint azelőtt. Inkább ellazultan, majdhogynem otthonosan. Piros cipőmet levetve, magam alá húzott lábbal kuporgok a fotelban, a körém gyűrt piros szoknyámmal kitámasztva, az igaz, de mégiscsak tábortűzi hangulatban, mint egykor, kirándulások alkalmával. Ha égne a tűz a kandallóban, fénye megcsillanna a fényezett fafelületeken, s lágyan villódzna a bőrünkön. Odaképzelem hát a lobogó lángokat. Ami a parancsnokot illeti, már-már a felelőtlenségig fesztelen. A zakója nincs rajta, s az asztalon könyököl. Csak a fogpiszkáló hiányzik a szája sarkából. Maga a megtestesült vidéki demokrata, légypiszok pöttyözte rézkarcon megjelenítve – mintha egy régi, megpörkölődött könyvből lépett volna elő. Kezdenek betelni a kockák a táblámon: az utolsó előtti játszmánál tartunk. Szar – rakom ki az egy magánhangzós szót, amelyben sokat érő z betű van. – Ez létező szó? – kérdezi a parancsnok. – Kikereshetjük a szótárból – javaslom. – Elavult. – Feladom – mondja, és elmosolyodik. A parancsnok szereti, ha remekelek, s mint valami készséges, csupa fül öleb, ügyesen produkálom magam. A helyeslése jóleső, akár egy meleg fürdő. Annak az ellenséges indulatnak, melyet régen a férfiakban érzékeltem – még Luke-ban is néha –, nyoma sincs benne. Nem mondja rám magában, hogy kurva. Igazság szerint kifejezetten apáskodó. Szereti azt hinni, hogy jól szórakozom. És úgy is van. Gyakorlott kézzel bepötyögi végső pontszámainkat a zsebkomputerébe. – Fölényesen nyerte a játszmát – mondja. Gyanítom, hogy csal, hízeleg nekem, hogy jókedvre derítsen. De miért? A kérdés kérdés marad. Vajon mit nyer ezzel a kényeztetéssel? Kell lennie valaminek. A parancsnok ujjait egymásnak támasztva hátradől – ez a mozdulat immár ismerős számomra. Egész sor ehhez hasonló gesztust, megszokott taglejtést ismerünk már egymástól. Csak néz rám, ha nem is jóságosan, de kíváncsian, mintha megfejtendő rejtvény lennék számára. – Mit szeretne olvasni ma este? – érdeklődik. Már ez is szokássá vált. Eddig átrágtam magam egy Mademoiselle magazinon, egy régi, nyolcvanas évekbeli Esquire-ön, egy Ms. – en – erre a lapra halványan emlékszem, egész gyerekkoromban ott láttam anyám mindegyik lakásában –, és egy Reader’s Digesten. Vannak regények is. Elolvastam egyet Raymond Chandlertől, és a felénél tartok Charles Dickens Nehéz idők című könyvének. Mindig gyorsan olvasok, csaknem felületesen; az éhezők falánkságával vetem rá magam a betűkre, annyira igyekszem a lehető legtöbbet magamba szívni a következő hosszú koplalásig. Ha szex volna, egy heves, gyors menetnek felelne meg valami sikátorban. Míg olvasok, a parancsnok ül, és engem figyel. Nem beszél, de le nem venné rólam a szemét. Valamiféle különös nemi aktusnak hat így szemmel is, valósággal levetkőztet a tekintetével. Bárcsak elfordulna, vagy fel-alá járkálna a szobában, vagy olvasna maga is! Akkor talán el tudnám engedni magam, kikapcsolódhatnék. A tiltott olvasgatásommal azonban olybá tűnök, mintha szerepelnék előtte. – Azt hiszem, inkább beszélgetni volna kedvem – szólalok meg váratlanul. Magam is megdöbbenek azon, amit mondok. A parancsnok ismét elmosolyodik. Látszólag nincs meglepve. Talán számított erre vagy valami hasonlóra. – Igen? – kérdezi. – És miről szeretne beszélgetni? Tétovázom. – Bármiről, azt hiszem. Mondjuk magáról például. – Rólam? – Továbbra is mosolyog. – Ó, magamról nincs sok mondanivalóm. Afféle átlagos pasas vagyok. Ez az álszerénység, sőt a megtévesztő szóválasztás is, hogy „pasas”, meghőkölésre késztet. Átlagos pasasokból nem lesznek parancsnokok. – Biztosan jó valamiben – folytatom. Tudom, hogy ezzel az unszolással, hízelgéssel csak szóra akarom bírni, és ezért utálom magam; őszintén szólva émelyítő. De most épp vívunk egymással. Vagy ő beszél, vagy én fogok. Tudom, érzem, hogy tolulnak a szavak fel bennem; olyan régen beszélgettem már valakivel. Az a rövid suttogó csevely Glenével a mai sétánkon semmi sem volt, csupán előzetes incselkedésnek számít. De már ennyitől is enyhült bennem a feszültség, és többet akarok. Ám ha rákezdek, nehogy valami rosszat szóljak, ki ne kotyogjak valamit. Már érzem a közeledtét, hogy elárulom magam. Nem akarom, hogy a kelleténél többet tudjon meg. – Hát... eleinte piackutatással foglalkoztam – fog bele a parancsnok habozva. – Azután, ahogy mondani szokás, valami új dologba kezdtem. Rájövök, hogy bár tudom, hogy ő parancsnok, arról sejtésem sincs, hogy kik vagy mik fölött parancsnokol, mit irányít, mi az úgynevezett működési területe. Egyéb megkülönböztető címük nincs. – Ó! – mondom, mintha érteném. – Mondhatnám úgy is, amolyan tudósféle vagyok – magyarázza a parancsnok. – Bizonyos határokon belül, természetesen. Ezt követően hallgat egy darabig, ahogy én is. Kivárjuk egymást. Én töröm meg a csöndet. – Esetleg felvilágosíthatna valamiről, amire kíváncsi vagyok. – Mi lenne az? – Érdeklődőnek tűnik. Veszélyes vizeken evezek, de nem tudom leállítani magam. – Egy mondás, amely felrémlett valahonnan. – Jobb, ha nem árulom el, honnan. – Azt hiszem, latinul van, és gondoltam, talán... – Tudom, hogy van egy latin szótára. Számos másféle is, a felső polcon, a kandallótól balra. – Mondja hát – nógat. Távolságtartó, mégis éberen figyel. Vagy csak képzelem? – Nolite te bastardes carborundorum. – Kiböktem. – Tessék? – kérdez vissza a parancsnok. Hibásan ejtettem ki. Nem tudom, hogy kell. – Leírom – javaslom. A parancsnok habozik, meglepő ötletnek tartja. Talán elfelejtette, hogy tudok írni. Igaz, ebben a szobában még nem volt a kezemben se toll, se ceruza, annyira sem, hogy összeadjam a pontszámokat. „A nők nem tudnak összeadni” – mondta egyszer tréfából. Amikor rákérdeztem, hogy érti, azt felelte: „A nőknek az egy meg egy meg egy meg egy sosem lesz négy.” „Hát mennyi?” – kérdeztem, várva, hogy ötöt vagy hármat mond. „Hát egy meg egy meg egy meg egy” – válaszolta. De azért rábólint. – Rendben. – S szinte dacosan, mintha sértést kellene lenyelnie, átnyújtja a golyóstollat az asztal fölött. Körbepillantok, hogy mire írjak, s ekkor a parancsnok odaadja a jegyzettömbjét, amelyre a ponteredményeket írogatta. Kis vigyori pofa van a tetején – még gyártanak ilyesmiket. Gondosan lebetűzöm a mondatot, pontosan tudom fejből, mi áll a ruhásszekrényem belsejébe karcolva. Nolite te bastardes carborundorum. Itt, jelen körülmények között, nem tűnik sem imának, sem parancsolatnak, inkább valamiféle szomorú, a múltból hátrahagyott falfirkának. A toll érzéki élményt nyújtóan szinte életre kel az ujjaim között, érzem benne az erőt, a benne rejlő szavak erejét. „Ez a pennairigység [1] – riogatott minket Lydia néni a központ egyik mottójával –, tartózkodjatok minden íróeszköztől. Igaza volt, ez irigység. Már attól irigy vagyok, hogy foghatom. Irigylem a parancsnoktól a tollát. Még valami, amit szeretnék ellopni. A parancsnok elveszi tőlem a vigyori pofás lapot, megnézi. Aztán nevetésben tör ki, talán még bele is pirul. – Ez nem igazi latin – mondja. – Csak egy vicc. – Egy vicc? – ismétlem megzavarodva. Az lehetetlen, hogy csupán vicc legyen. Ezért kockáztattam, egy nyomorult viccért? – Miféle vicc? – Tudja, milyenek az iskolás kölykök – szabadkozik. A nevetése nosztalgikus, már látom, elnéző a korábbi önmaga iránt. Felkel, odamegy a könyvespolchoz, s leemel egy könyvet a kincsei közül; nem a szótárt. Régi tankönyvnek tűnik, szamárfüles, tintapecsétes. Mielőtt megmutatná, merengőn, elmélkedve lapozgatni kezdi. – Itt is van – szólal meg hirtelen, s a könyvet kinyitva elém teszi az asztalra. Elsőként egy képen állapodik meg a tekintetem: a milói Vénusz fekete-fehér fotóján, melyre valaki suta kézzel bajuszt, fekete melltartót és hónalj szőrt rajzolt. A szemközti oldalon a római Colosseum látszik, angol felirattal, alatta pedig igeragozás: sum és est, sumus estis sunt. – Tessék – mutat a parancsnok a lap szélére, ahol ugyanazzal a tintával, amellyel Vénusz bajuszát rajzolták, az van írva: Nolite te bastardes carborundorum. – Kissé nehéz elmagyarázni, miért mulatságos, hisz nem tud latinul – mondja a parancsnok. – Firkálgattunk mi sokféle ehhez hasonlót. Nem is tudom, honnan szedtük, talán az idősebb diákoktól. – Rólam s magáról megfeledkezve lapozgat tovább. – Ezt nézze – bök egy képre, amelynek A szabin nők a címe, és a szélére az van firkantva: pim pis pit, pimus pistis pants. – Itt egy másik: cim, cis, cit... – Hirtelen abbahagyja, visszazökken a jelenbe, s szégyenlősen újra elmosolyodik. Kamaszos vigyornak is mondhatnám, már csak a szeplők és egy rakoncátlan hajtincs hiányoznak. Abban a pillanatban szinte kedvelem. – De mit jelent? – erősködöm. – Melyik? – kérdi. – Ó! Azt jelenti: „Ne hagyd, hogy a gazemberek legyűrjenek!” Gondolom, roppant elmésnek hittük magunkat akkoriban. Mosolyt erőltetek magamra, de már minden világos. Már értem, az elődöm miért írta ezt a szekrény oldalára, és azt is, hogy ezt itt, ebben a szobában tanulta. Hol másutt? Ő nem volt a parancsnok iskolatársa. Az ifjúkori emlékeiről, a bizalmas részletekről itt, a vele töltött órák alatt értesült. Tehát nem én vagyok az első, akit bevont csendes magányába, hogy gyermeteg szójátékokkal szórakoztassa. – Mi történt vele? – kérdezek rá. A parancsnok szinte meg sem lepődik. – Ismerte valamennyire? – Valamelyest – hagyom rá. – Felakasztotta magát – közli elgondolkodva, de nem szomorúan. – Ezért szereltettük le a mennyezeti rögzítőfület. A maga szobájában. – Elhallgat. – Serena megtudta – mondja, mintha ez megmagyarázná. Végül is ez a magyarázat. Ha a kutyád elpusztul, vegyél másikat. – Mivel? – kérdezem. – Számít az? – Nem akar ötleteket adni nekem. Gondolom, csíkokra tépett lepedővel, latolgattam a lehetőségeket. – Ha jól sejtem, Cora talált rá – faggatom tovább. Ezért sikított. – Igen – bólint a parancsnok. – Szegény lány. – Corára érti. – Talán nem lenne szabad többé idejönnöm – vetem föl. – Azt hittem, élvezi – mondja a parancsnok könnyedén, rám függesztve átható tekintetét. Meg merném kockáztatni, hogy aggodalom csillant benne. – Bár úgy lenne! – Azt akarja, hogy elviselhetőbb legyen az életem – mondom ki kertelés nélkül. Nem kérdezem, hanem megállapítom. Ha az életem elviselhető, akkor talán mindaz, amit művelnek, végül is helyes. – Úgy van – feleli. – Jobb szeretném. Felsóhajtok. Ez mindent megváltoztat. Végre megvan a kártya, amelyet kijátszhatok ellene. Amely nem más, mint a bűntudat. Hogy esetleg ő okozza a halálomat. – Mit szeretne? – kérdezi a parancsnok még mindig ugyanazzal a könnyedséggel, mintha puszta pénzügyletről lenne szó, jelentéktelen apróságról, mint cukorka, cigaretta. – Mármint a kézkrémen túl, ugye? – sandítok rá. – A kézkrémen túl – bólint egyetértőn. – Szeretném... – rugaszkodom neki –, szeretném tudni. – Így elég tétován, sőt bugyután hangzik, de gondolkodás nélkül böktem ki. – Mit szeretne tudni? – kérdi. – Mindent, amit tudni érdemes – felelem, de így meg túl hányaveti. – Hogy mi folyik itt? XI. ÉJSZAKA HARMINCADIK FEJEZET Leszáll az éj. Vagy leszállt. Vajon miért mondjuk úgy, hogy leszáll, ahelyett hogy felkel, mint hajnalban a nap? Ha az ember napnyugtakor kelet felé néz, azt látja, hogy kel az éj, s nem aláhull; a sötétség felfelé kúszik az égre a szemhatártól, mint egy felhőbe burkolózó fekete nap, vagy mint egy bozóttűz vagy égő város füstje, mely már a horizonton túlról gomolyog. Talán azért mondjuk, hogy lehull az éj, mert mint egy nehéz lepel vagy gyapjútakaró húzódik rá a szemünkre. Bárcsak jobban láthatnék a sötétben! Szóval leszállt az éj. Kőként nehezedik rám. Szellő se rezdül. Ülök a résnyire nyitott ablak mellett, amely elől félrehúztam a függönyöket, hiszen nincs odakint senki, nincs szükség erényes tartózkodásra. A hálóingem amúgy is hosszú ujjú, még nyáron is, hogy megóvjon a test kísértéseitől – a saját testemétől, nehogy pucér karral ölelgessem magam. A hold reflektorfényében semmi sem mozdul. A kertből, akár egy felhevült testből, árad az illat, oly erős, hogy esküdni mernék, éjjel nyíló virágok is vannak. Szinte látom e vöröslő sugárzást, vibrál, mint a délibáb az aszfaltozott országút felett. Lenn a pázsiton valaki kilép a fűzfa vetette fekete árnytócsából, s átvág a megvilágított szakaszon, éles sziluettje hosszú sarkantyúként nyúlik utána. Nick volna az, vagy valaki más, aki nem számít? Megáll, felnéz ebbe az ablakba, s akkor meglátom fehér hosszúkás arcát. Nick az. Egymásra nézünk. Nincs rózsám, melyet lehajíthatnék neki, s neki sincs lantja. De a vágy ugyanaz. Ennek azonban nem engedhetek. Behúzom a függöny bal szárnyát, amely lehull közénk, elfedi az arcom, Nick pedig egy pillanat múlva odébbáll, s nyoma vész a ház sarkánál. A parancsnok igazat beszélt. Az egy meg egy meg egy meg egy sosem lesz egyenlő néggyel. Mindegyik egymaga marad, nincs rá mód, hogy összeadódjanak. Fölcserélni sem lehet őket egymással. Helyettesíteni sem tudják egymást. Sem Nick Luke-ot, sem Luke Nicket. Hiába kellene, nem kivitelezhető. Az ember az érzéseiről nem tehet, mondta egyszer Moira, de a viselkedéséről igen. Ez bizony így van. Az összefüggés minden; vagy az érettség? Vagy egyik, vagy másik. Aznap este, mielőtt útnak indultunk, még utoljára végigjártam a házat, az összes helyiséget. Semmit sem pakoltunk össze, hiszen alig vittünk magunkkal valamit, s különben sem engedhettük meg magunknak, hogy a leghalványabb jelét adjuk annak, hogy végleg elmegyünk. Úgyhogy csak tébláboltam ide-oda, szemügyre vettem ezt-azt, tárgyakat, melyekkel kibéleltük az életünket. Igyekeztem mindent a fejembe vésni, hogy később vissza tudjak emlékezni rájuk. Luke a nappaliban volt. Átkarolt. Mindketten nyomorultul éreztük magunkat. Honnan tudtuk volna, hogy még az is maga volt a boldogság? Mert legalább átkarolhattuk egymást. – A macska – szólalt meg váratlanul Luke. – Mi van vele? – motyogtam, a pulóverébe fúrva a fejem. – Nem hagyhatjuk csak úgy itt. A macskára nem gondoltam. Egyikünk sem. Hirtelen határoztuk el magunkat, s aztán lefoglalt minket a tervezgetés. Nyilván azt hittem, a cica jön velünk. De nem lehet, az ember nem megy macskástul kirándulni a határon túlra. – Miért nem hagyjuk egyszerűen odakint? – javasoltam. – Itt lófrálna a ház körül, és nyávogna a küszöbön. Valakinek feltűnne, hogy eltűntünk. – Odaajándékozhatnánk valakinek – mondtam. – Valamelyik szomszédnak. – Még be sem fejeztem a mondatot, már tudtam, hogy butaság volna. – Majd én elrendezem a dolgot – szólt Luke. És mivel dolognak nevezte, ahelyett hogy cicát mondott volna, mindjárt tudtam, hogy úgy érti, megöli. Szóval ez a teendő, mielőtt az ember öl, állapítottam meg. Élettelen tárgyként kell rá gondolni. Az ember előbb fejben intézi el, aztán a valóságban is. Hát így csinálják, konstatáltam. Úgy látszik, azelőtt sosem gondoltam erre. Luke megkereste a macskát; az ágyunk alá bújt. Az állatok mindig megérzik. Luke kiment vele a garázsba. Nem tudom, mit tett vele, sosem kérdeztem meg. Csak gubbasztottam a szobában, ölbe tett kézzel. Ki kellett volna kísérnem, legalább ennyi felelősséget vállalni. Mindenesetre utána rá kellett volna kérdeznem, hogy Luke-nak ne kelljen egyedül cipelnie a terhet; mert ezt az apró áldozatot, egy szeretett lény életének a kioltását énértem is vállalta. Ez is miattuk van. Ők kényszerítenek rá, hogy ölj, mélyen magadban. Fölöslegesen, mint kiderült. Bár tudnám, ki szólt nekik! Lehetett valamelyik szomszéd, aki észrevette, hogy reggel elhúzunk kocsival a ház elől. Gyanút fogott, és értesítette őket, hátha aranycsillagot kap érte. Lehetett akár az a fickó is, aki az útleveleket szerezte; miért ne zsebeljen be kétszeres hasznot érte? Vagy meglehet, maguk az útlevél-hamisítók vannak beszervezve, hogy összehalásszák az óvatlan balekokat. Isten szeme mindenfelé ellát szerte a földön. Ugyanis már lesben álltak, vártak ránk. Az a pillanat a legszörnyűbb, amikor az ember kétséget kizáróan felismeri, hogy elárulták: hogy egy másik emberi lény ennyire rosszat akart neki. Mintha a legfelső szinten elvágták volna a felvonó kötelét, és az ember csak zuhan, zuhan lefelé, s nem tudja, mikor csapódik be. Varázsolni próbálok, megidézni a szellemeimet, akárhol vannak is. Emlékeznem kell, hogyan néztek ki. Igyekszem felidézni őket, rögzíteni az arcukat, mint a képeket a fotóalbumban. De sehogy sem maradnak nyugton, folyton elmozdulnak, alighogy feltűnik egy mosoly, már odébb is libben; az arcvonásaik pöndörödnek, zsugorodnak, mint az égő papír, s elnyeli őket a feketeség. Egy tekintet, tompa vibrálás a levegőben; ragyogás, sarki fény, táncoló elektronok, majd megint egy arc, arcok. De elhalványulnak, pedig kinyújtom feléjük a karom, s szertefoszlanak, akár a kísértetek hajnalhasadáskor. Visszatérnek, ki tudja, hová. Maradjatok velem! Én maradni akarok. De ők nem. Az én hibám. Túl sokat felejtek. Ma éjjel elmondom az imáimat. Már nem kell az ágy lábánál térdelnem, a tornaterem kemény padlóján, Elizabeth néni figyelő tekintete előtt, aki összefont karral s az övéről lógó elektromos sokkolóval ott áll a szárnyas ajtóban. Lydia néni eközben a hosszú sorokban térdeplő hálóinges nők között lépdel, s hol a hátunkra, hol a fenekünkre, hol a karunkra csap – épp csak suhint – a mutatópálcájával, ha meggörnyedünk vagy lankad a figyelmünk. Azt akarta, hogy a fejünk szabályszerűen legyen lehajtva, összeszorított lábujjaink spiccben kinyújtva, a könyökünk pedig helyes szögben behajlítva. Ez részben esztétikai elvárás volt tőle: tetszett neki a látvány. Azt akarta, úgy nézzünk ki, mint valami angolszász sírfaragvány vagy mint a karácsonyi képeslapok angyalkái, rendezett sorokban, az ártatlanság köntösébe bújtatva. Azonkívül tisztában volt a testi fenyítés és a megerőltető izommunka spirituális értékével is: „Egy kis fájdalom kitisztítja a tudatot” – mondogatta. A megüresedésért imádkoztunk, azért, hogy méltóvá váljunk arra, hogy eltöltsön a kegyelem, a szeretet, az önfeláldozás, a sperma és a gyermekek. „Ó, Istenem, Világegyetem Ura, köszönöm, hogy nem férfinak teremtettél engem! Ó, Istenem, törölj ki engemet! Tégy termékennyé! Sanyargasd testemet, hogy sokasodhasson! Hadd teljesedjek meg Veled...” Voltak, akiket elragadott a hév. A megalázkodás eksztázisba hozta őket. Némelyikük nyöszörgött és sírt. „Azért nem muszáj feltűnést keltened, Janine” – jegyezte meg Lydia néni. Ott imádkozom, ahol vagyok, az ablakba kucorodva, s a függönyön át az üres kertet bámulom. Még csak le sem hunyom a szemem. Odakint s odabent a fejemben is egyforma sötétség honol. Avagy világosság. Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, és itt legbelül. Bárcsak elárulnád a neved, mármint az igazit! Persze a Te éppúgy megteszi. Bár tudnám, miben mesterkedsz! De akármi legyen is, kérlek, segíts, hogy átvészeljem! Habár lehet, hogy nem a Te műved; egy percig sem hittem, hogy ami itt körülöttünk folyik, az a Te szándékod szerint való. A mindennapi kenyerem elégséges, úgyhogy arra nem vesztegetem az időt. Nem az a legfőbb baj. Hanem hogy hogyan tuszkoljam le anélkül, hogy meg ne fulladjak. Most pedig jön a megbocsátás. Emiatt ne aggódj, nem kell azonnal megbocsátanod! Van ennél sokkal fontosabb. Például: vigyázz a többiekre, ha már biztonságban vannak! Ne hagyd, hogy túl sokat szenvedjenek! Ha meg kell halniuk, legyen gyors haláluk! Ha lehet, gondoskodj róla, hogy a mennybe kerüljenek! Ehhez Rád van szükségünk. Poklot mi is tudunk teremteni magunknak. Gondolom, meg kéne bocsátanom azoknak, akik ezt tették velünk, s azt is, amit jelenleg is művelnek. Igyekszem, de nem könnyű. A következő a kísértés. A központban kísértésnek minősült szinte minden az evésen és az alváson kívül. A tudás szintúgy. „Amiről nem tudsz, nem visz kísértésbe” – szokta mondani Lydia néni. Meglehet, nem is akarom tudni, mi folyik körülöttem. Talán jobb, ha nem tudom. Talán el sem tudnám viselni. A bűnbeesés valójában alábukás volt az ártatlanságból a tudásba. Túl sokat kalandoznak a gondolataim a csillár körül, noha már leszerelték. De vannak kampók a ruhásszekrényben. Latolgattam a lehetőségeket. Csupán annyit kellene tennem, miután odakötöztem magam, hogy a teljes súlyommal előredőlök, és nem küzdök ellene. Szabadíts meg minket a gonosztól! Aztán jön az ország, a hatalom és a dicsőség. Ezekben nem igazán tudok hinni. De megpróbálok. Bizakodásban – ahogy a sírköveken áll. Biztosan rengeteg a teendőd. Ha jól sejtem, nem először. Ha Neked volnék, már elegem lenne mindebből. Torkig lennék vele. Azt hiszem, ez a különbség kettőnk között. Olyan valószerűtlen, ahogy így beszélek Hozzád. Azt érzem, mintha a falnak beszélnék. Bárcsak válaszolnál! Annyira egyedül vagyok. Teljesen egyedül a telefonnal. A nem létező telefonommal. S ha volna, ugyan kit hívhatnék? Ó, Uram! Ez nem tréfadolog. Ó, Uram! Ó, Uram! Hogy éljek így tovább? XII. A JÉZABELBEN HARMINCEGYEDIK FEJEZET Minden este lefekvéskor arról ábrándozom, hogy reggel a saját házamban ébredek, és minden újra a régi lesz. Ám ez ma reggelre kelvén sem következett be. Felöltözöm, nyári ruhába, hisz még mindig nyár van; mintha itt lehorgonyzott volna az időjárás. Júliusban fullasztóak a nappalok, szaunába illőek az éjszakák, nehéz aludni. Ügyelek rá, hogy kövessem a napok múlását. Vonásokat kellene karcolnom a falra, a hét minden napján egyet, és áthúzni, amikor megvan a hét. Bár mi értelme volna, nem a börtönbüntetésemet töltöm; itt nem úgy van, hogy ennyi meg ennyi időt letöltők, és azzal befejeztem. Különben is csak meg kell kérdeznem, milyen nap van éppen. Tegnap volt július 4-e, a függetlenség napja – míg be nem tiltották. Szeptember elseje a munka napja lesz, az még megvan. De az anyák napjával senki sem foglalkozik. Egyébként az időt a holdhoz viszonyítva mérem. Holdciklus, nem pedig napciklus szerint. Lehajolok, hogy rendbe hozzam a piros cipőmet; a nyári valamivel könnyebb, diszkrét hasítékok vannak rajta, de közel sem olyan merészek, mint a szandálokéi. Határozottan nehezemre esik előrehajolni; a tornagyakorlatok ellenére úgy érzem, mintha a testem fokozatosan berozsdásodna, ellenkezne. Ilyennek képzeltem, milyen lehet rozoga vénasszonyként. Mintha még a járásom is egy görnyedt, kérdőjellé torzult gerincű, mészhiányos és porózus csontú anyókáé volna. Fiatalabb koromban úgy véltem, öregen az ember jobban értékel mindent, hisz már nincs sok hátra. Az erő és életkedv elvesztéséről azonban megfeledkeztem. Időnként valóban jobban örülök dolgoknak – tojásnak, virágoknak –, aztán mégis arra a megállapításra jutok, hogy csupán rám tört az érzelgősség, s az agyam láttatja pasztellszínekben a világot, hasonlóan a kaliforniai naplementékről készült giccses képeslapokhoz. Csillogó-villogó szívecskékkel a sarkukban. A veszély az elszürkülésben van. Szeretném, ha Luke itt lenne velem a hálószobában, hogy amíg öltözködöm, veszekedhessem vele. Képtelenség, mégis ez minden vágyam. Egy kis összezördülés amiatt, hogy ki pakolja be az edényeket a mosogatógépbe, hogy ki a soros a szennyes szétválogatásában, a vécétakarításban – akármilyen hétköznapi, jelentéktelen semmiség miatt. Olyan jólesne pörölni vele, hogy mi lényeges, mi lényegtelen. Valóságos fényűzés lenne. Nem mintha sokat vitatkoztunk volna. Mostanában egész szócsatákat fogalmazok meg magamban, és elképzelem az utánuk következő kibéküléseket is. Ülök a székemen, a mennyezetdísz megfagyott glóriaként ásít a fejem fölött. Mint egy nagy nulla. Egy felrobbant csillag helyén tátongó lyuk az űrben. Vagy vízgyűrű a tóba csobbant kavics fölött. Csupa fehér körív. Várom, hogy peregjenek a napok, forduljon a Föld, ahogy a kerek képű, kérlelhetetlen óra diktálja. A geometrikus napok simán, olajozottan járnak körbe-körbe. Verejték gyöngyözik a felső ajkamon, ahogy várom, hogy megérkezzen az elmaradhatatlan, enyhén kénes ízű, langyos-szobameleg tojás, zöld bevonattal a sárgája körül. Később, a nap folyamán Glenével a bevásárlókörutunkon: Szokás szerint a templomba megyünk, és megtekintjük a sírokat. Aztán a Falhoz. Ma csak két akasztott ember lóg rajta: egyikük katolikus, bár nem pap, egy lefelé fordított kereszt van kitűzve rá, a másik egy számomra ismeretlen felekezethez tartozik. A tetemet mindössze egy piros J betűvel jelölték meg. Nem Jákob fia – mármint zsidó –, mert akkor sárga csillag lenne rajta. E különleges népcsoport tagjai, akik különben nem voltak sokan, választhattak: vagy áttérnek, vagy áttelepülnek Izraelbe. Sokan emigráltak, ha a híreknek hinni lehet. A tévében egyszer láttam egy egész hajórakományra való, látható igyekezettel a lehető leghitelesebben öltözött zsidót – hosszú szakállas férfiakat fekete kabátban és kalapban, nőket fejkendőben –, akik a korlátokon áthajolva mosolyogtak és integettek, igaz, kissé mesterkélten, mintha pózolnának; egy másik jelenetben pedig a gazdagabbakat, amint hosszú sorokban repülőgépre várakoztak. Glené szerint mások is kijutottak így, zsidónak álcázva magukat, de nem ment könnyen a vizsgálatok miatt, melyeket azóta még inkább megszigorítottak. Csak azért nem akasztják föl az embert, mert zsidó. Ám ha választani nem hajlandó hangoskodó zsidó, azért igen. Vagy ha csak tetteti, hogy áttért. A tévé erről is beszámolt: az éjszakai rajtaütésekről, az ágyak alól előrángatott titkos zsidó tárgyakról: tórákról, imaleplekről, Dávidcsillagokról. Valamint konok képű, bűnüket nem bánó tulajdonosaikról, akiket a szemek a hálószobafalhoz lökdöstek, mialatt a bemondó gyászos hangon ecsetelte hitványságukat és hálátlanságukat. Tehát a J nem zsidót jelent. Akkor mi lehet? Jehova tanúja? Jezsuita? Akármi volt is, így is, úgy is halott. A szertartásos Fal-szemle után folytatjuk utunkat – mint rendesen – valami szabad térség felé, amelyen átvágva beszélgethetünk. Ha egyáltalán beszélgetésnek lehet nevezni azt, ahogy fehér, tölcsérszerű főkötőnk alól küldözgetjük egymás felé elharapott, suttogó mondatainkat. Ez sokkal inkább sürgönyözés, verbális szemafor. Amputált beszéd. Hosszabban sehol sem ácsoroghatunk. Nem akarjuk, hogy begyűjtsenek csavargásért. Ma a Lelki Tekercsektől az ellenkező irányba fordulunk egy tágas térféle felé, amelyen hatalmas régi épület áll; a díszes, késő viktoriánus építményen festett üvegablakok sorakoznak. Azelőtt Emlékcsarnoknak hívták, bár sosem tudtam, minek az emlékműve volt. Halott embereké nyilván. Moira egyszer elmesélte, hogy régen, az egyetem alapítása körüli időkben, a hallgatók étkeztek ott. Ha egy nő betette oda a lábát, megdobálták süteménnyel. – Miért? – hökkentem meg. Moira az évek során valóságos tárháza lett az ilyen anekdotáknak. Nekem nem nagyon tetszett, hogy annyit fenekedett a múlt furcsaságaira. – Hát hogy kizavarják – világosított fel Moira. – Azért ez erősebb volt, mint mogyorót hajigálni az elefántokra – szögeztem le. Moira jót kacagott; azt mindig tudott. – Egzotikus szörnyek – mondta. Állunk, az épületet szemlélve, mely külsejét tekintve meglehetősen templomszerű, mint valamiféle katedrális. – Úgy hírlik, a szemek itt tartják a bankettjeiket – jegyzi meg Glené. – Kitől tudod? – kérdem. Nincs senki a közelben, cseveghetnénk kötetlenebbül, megszokásból mégis halkan társalgunk. – A suttogó hírszolgálattól – feleli Glené. Elhallgat, rám sandít, látom, ahogy libben a főkötője. – Van egy jelszó – mondja. – Jelszó? – csodálkozom. – Az minek? – Hogy megállapíthasd – feleli –, ki van beavatva, és ki nincs. Bár nem értem, miért szükséges tudnom, azért megkérdezem: – No és mi az? – Mayday – feleli Glené. – Egyszer kipróbáltam rajtad. – Mayday – ismétlem. Emlékszem arra a napra. M’aidez. – Ne használd, csak ha feltétlenül szükséges – figyelmeztet Glené. – Nem tanácsos a hálózatból túl sokakat ismernünk. Arra az esetre, ha elkapnának. Nemigen hiszek ezekben a suttogva terjesztett mendemondákban, legfeljebb eleinte. Utólag persze valószínűtlennek, sőt gyermetegnek tűnnek, olyasminek, amit szórakozásképpen tesz az ember, ahogy a titkolózó csitriklikkek az iskolában, vagy mint a kémregényekben, melyeket hétvégeken a házi feladat helyett bújtam, vagy mint a késő éjszakai tévéműsorokban. Jelszavak, bizalmas értesülések, titkos személyazonosságú emberek, sötét kapcsolatok: szerintem a világnak igazából nem így kellene kinéznie. Ez ugyan csupán az én elképzelésem, a valóság általam ismert múltbéli verziójának csökevénye. Aztán a hálózatok. A hálózatépítés – elavult szlengszó egy letűnt korból – anyám egyik kedvenc szavajárása volt. Még a hatvanas éveiben is tevékenykedett valami ilyesmiben, bár amennyire én láttam, az mindössze közös ebédeket takart hol ezzel, hol azzal a nőtársával. A sarkon elköszönünk Glenével. – Majd még találkozunk – mondja, azzal tovasurran a járdán, én pedig felballagok a házhoz. Nick odakint van, a sapkája félrecsapva; ma még csak rám se pillant. Nyilván sokáig várt rám, hogy átadhassa a titkos üzenetet, mert amint észleli, hogy megérkeztem, még simít egy utolsót a Whirlwinden a szarvasbőrrel, aztán elsiet a garázs felé. Az elevenzöld füves sávok között felsétálok a kavicsos úton. Serena Joy a fűzfa alatt üldögél a székén, botja a könyökéhez támasztva. Kellemes kék – vízkék – pamutruhát visel, nem olyat, mint én, amely a vörös színével nemcsak hogy beszívja a meleget, hanem valósággal felizzik tőle. Serena arcélét látom, és azt, hogy köt. Hogy képes hozzáérni a gyapjúhoz ebben a hőségben? Lehetséges, hogy a kézbőre érzéketlenné vált, mint azoké, akik leforrázták, és ezért nem éreznek semmit. Lesütött szemmel igyekszem elosonni mellette, hátha nem vesz észre. Úgyis levegőnek néz. Ezúttal azonban nem. – Fredé! – szólít meg. Bizonytalanul megtorpanok. – Igen, te! Felé fordítom szemellenzős tekintetemet. – Gyere ide! Szükségem van rád. Odabaktatok hozzá a pázsiton, s rátekintve megállok előtte. – Leülhetsz – mondja. – Ide, a párnára. Tartanod kellene ezt a fonalat. – Az ujjai közt cigaretta, a fűben mellette pedig hamutartó és egy csésze valami – tea vagy kávé. – Piszkosul fülledt a levegő odabent. Szükségem volt egy kis levegőre – közli velem. Lerakom a kosarat, benne ismét eper és a csirke van, aztán letelepszem. Feltűnt, hogy szitokszót használt – ez valami új. Serena a csuklómra húzza a motring gyapjúfonalat, aztán tekerni kezdi föl, gombolyagba. Én meg úgy nézek ki, mint akit pórázra kötöttek vagy megbilincseltek; de ha azt mondom, belegabalyodtam egy pókhálóba, az közelebb áll a valósághoz. A szürke gyapjúszál magába szívta a levegő páráját, úgyhogy tapintásra leginkább pisis babatakaróhoz, a szagát illetően pedig vizes birkaszőrre hasonlít. De legalább a kezem így lanolinhoz jut. A parancsnokné tekeri, tekeri a gombolyagot, a szája sarkában csábítóan füstölög a cigarettája. Lassan, nehézkesen gömbölyít mindjobban elmerevedő kezével, de eltökélten. Lehetséges, hogy a kötés számára az akaraterő próbája; talán még fájdalmas is. Vagy orvosi előírás: naponta tíz sor sima, tíz fordított. Ennél persze sokkal többet csinál. Más szemmel tekintek immár a kötött fenyőire és a geometrikus fiú-lány mintáira: a szívóssága bizonyítékát látom bennük, amely mindent összevéve nem megvetendő. Az anyám nem kötött, semmilyen kézimunkához nem értett. De amikor hazahozta a ruhákat – a szép blúzait, a télikabátokat – a tisztítóból, a biztosítótűket lánccá fűzve megtartotta. A láncokat odatűzte valamihez – az ágyához, a párnájához, a széktámlához, az edényfogóhoz –, hogy el ne veszítse. Aztán megfeledkezett róluk. Én találtam rájuk hol itt, hol ott a házban és a soron következő házakban mint anyám jelenlétének nyomaira, meghiúsult szándékainak emlékeire, melyek jelzőtáblák voltak egy zsákutcának bizonyuló úton. A háziasság atavisztikus maradványai. – Nos – töri meg Serena a hallgatást, s abbahagyja a gombolyítást. Feltartott kezemen továbbra is ott a gyapjúkoszorú. – Még semmi? – veszi ki Serena a csikket a szájából, hogy elnyomja. Tudom, miről beszél. Kettőnk között nem túl sok közös téma akad, kevés közös alap, kivéve ezt az egy rejtélyes, bizonytalan dolgot. – Nem – felelem. – Semmi. – Kár – jegyzi meg Serena. Nem nagyon tudom elképzelni őt egy csecsemővel. Igaz, többnyire a Márták gondoznák. Szeretné persze, hogy teherbe essem, hogy le legyen tudva végre, és eltűnjek az útból, s hogy ne legyen több megalázó, izzadságszagú kavarodás, háromtestű intim együttlét az ezüst virágos, csillagos baldachin alatt. Csak béke és nyugalom. Nem tudom elképzelni, mi másért kívánna jó szerencsét nekem. – Kifutsz az időből – fűzi hozzá. Ez nem kérdés, hanem tény. – Igen – felelem semleges hangon. Serena újabb cigarettát vesz elő, babrál az öngyújtóval. A kézmozgása határozottan romlik. Ám hiba volna tüzet adni neki, sértésnek venné. Hibát követ el, aki észreveszi a gyengeségét. – Talán nem képes rá – jegyzi meg váratlanul. Nem tudom, kire érti. A parancsnokra vagy Istenre? Ha Istenre gondol, úgy mondaná: nem akarja. Így is, úgy is eretnekség. Csak nők lehetnek azok, akik nem képesek, akik megátalkodottan bezárulnak, hibáznak, rendellenesen működnek. – Talán nem – hagyom annyiban. Feltekintek rá. Ő lefelé néz. Hosszú idő óta először nézünk egymás szemébe. Azóta, hogy először találkoztunk. A komor és merev pillanat egyre hosszabbra nyúlik. Serena azt próbálja kipuhatolni, képes vagyok-e reálisan gondolkodni. – Talán – habozik, ujjai közt a cigarettával, melyet még mindig nem gyújtott meg –, talán másféleképpen kellene próbálkoznod. Úgy érti, négykézláb? – Hogyan másképp? – kérdezem. Meg kell őriznem a komolyságomat. – Egy másik férfival – feleli Serena. – Tudja, hogy nem tehetem – mondom erre, vigyázva, nehogy érződjön rajtam az ingerültség. – Az törvényellenes. Tudja, milyen büntetés jár érte. – Igen – feleli. Felkészült erre a válaszra, átgondolt mindent. – Tudom, hogy hivatalosan nem teheted. Mégis csinálják. A nők gyakran folyamodnak ehhez a megoldáshoz. Újra meg újra. – Úgy érti, a doktorokkal? – Eszembe jut a szimpatikus barna szempár, a kesztyűtlen kéz. Legutóbb egy másik orvos fogadott. Talán az előzőt rajtakapták, vagy valamelyik nő feljelentette. Nem mintha adnának a szavára bizonyíték nélkül. – Egyesek velük – mondja Serena már-már nyájas hangon, bár tartózkodóan; mintha arról csevegnénk, milyen körömlakkot válasszunk. – Warrené is így tett. A feleség tudtával, természetesen. – Serena szünetet tart, hadd emésszem a hallottakat. – Segítenék neked. Gondoskodnék róla, hogy ne legyen semmi baj. Eltöprengek. – Csak ne orvossal – jegyzem meg. – Nem-nem – bólint egyetértően Serena. Erre a pillanatra legalább cimborákká váltunk, mintha csak a konyhaasztal mellett tanakodnánk, mikor és hol találkozzunk, vagy miféle női praktikát, trükköt, flörtöt alkalmazzunk. – Ők néha zsarolást vetnek be. De nem kell, hogy orvos legyen. Csak olyasvalaki, akiben megbízunk. – Ki? – tudakolom tőle. – Nickre gondoltam – javasolja Serena valósággal szelíden. – Régóta velünk van már. Hűséges. El tudnám rendezni vele. Úgy, hát ő intézi Serena apró-cseprő feketepiaci megbízásait! Vajon mindig „ezt” kapja cserébe? – És mi legyen a parancsnokkal? – kérdezem. – Ugyan már! – jelenti ki Serena határozottan, sőt kőkeményen. Mint mikor becsattint az ember egy pénztárcát. – Minek kötnénk az orrára, nem igaz? Ez a gondolat szinte láthatóan, jóformán tapinthatóan ott függ közöttünk: súlyosan, alaktalanul, sötéten; olyasmi ez, mint valami lepaktálás, mint egy hűtlen elhagyás. Nagyon akarja azt a babát. – Van benne kockázat – vetem föl azonban. – Sőt több annál. – Az életem forog kockán; bár előbb vagy utóbb, akár megteszem, akár nem, mindenképpen az életem lesz a tét. Ezzel mindketten tisztában vagyunk. – Nincs más hátra – mondja Serena. Én is így gondolom. – Rendben – egyezem bele. – Igen. Serena előrehajol. – Talán beszerezhetek neked valamit – súgja. Mert jó kislány voltam? – Valamit, amit nagyon akarsz – teszi hozzá majdhogynem hízelegve. – Mi lenne az? – kérdezem. Nemigen van olyan vágyam, amelyet hajlandó vagy képes lenne teljesíteni. – Egy fénykép – mondja csaknem mézesmázosan, mintha egy gyereknek ígérne nyalánkságot, fagylaltot, vagy hogy elviszi az állatkertbe. Megint ránézek, tanácstalanul. – Róla – böki ki. – A kislányodról. De csak talán. Szóval tudja, hová vitték a kicsit, hogy hol őrzik! Mindvégig tudta! Gombócot érzek a torkomban. A dög el nem árulta volna, pedig hozhatott volna híreket róla, bármilyen apróságot. Még csak nem is utalt rá. Ez a nő fából van, vasból, elképzelni se tudja!... De nem adhatom ki a dühömet, nem veszíthetem szem elől ezt a szálat, még ha csak egy fényképről van is szó. Nem adhatom fel a reményt. Nem beszélhetek. Serena mosolyog, szinte kacéran; arcán átvillan az egykori kis képernyős világbeli manöken bája, de csak egy pillanatra, mint valami képhiba. – Baromi nagy a forróság ehhez, nem gondolod? – kérdezi, és leemeli a gyapjúfonalat a csuklómról; a két kezemet egész idő alatt felfelé tartottam. Aztán fogja a cigarettát, amellyel idáig babrált, és kissé sután a tenyerembe nyomja, még az ujjaimat is ráhajtja. – Keress magadnak gyufát – javasolja. – Van a konyhában, kérhetsz Ritától egyet. Mondd neki, hogy megengedtem. De csak ezt az egy szálat! – teszi hozzá huncutkodva. – Nem akarjuk, hogy ártson az egészségednek! HARMINCKETTEDIK FEJEZET Rita a konyhaasztalnál ül. Előtte egy üvegtálban jégkockák úszkálnak, közöttük pedig retekből faragott virágok – rózsák vagy tulipánok – himbálóznak. A vágódeszkán még többet is szeletel a darabolókéssel fürgén, közönyösen a nagy kezével. A teste többi része, ahogy az arca is, mozdulatlan. Mintha álomban bűvészkedne azzal a késsel. Az asztal fehér zománcfestékes lapján egy kupac megmosott, de még felvágatlan retek áll. Mintha kis azték áldozati szívek volnának. Rita jóformán fel se pillant, amikor belépek. – Hé, megvettél mindent? – ennyit röffent oda, miközben kirakom elé a csomagokat, hogy szemügyre vehesse. – Kérhetnék egy gyufát? – kérdezem tőle. Elképesztő, de pusztán a morcos, flegma modorától okvetetlenkedő, kolduló kiskölyöknek érzem magam, aki elnyöszörgi az óhaját. – Gyufát? – ismétli. – Minek neked az a gyufa? – Azt mondta, kérhetek egyet – felelem. A cigarettát nem akarom megemlíteni. – Ki mondta? – vagdossa tovább Rita a retket, töretlen tempóban. – A te kezedbe nem való gyufa. Még felgyújtanád a házat. – Eredj, és kérdezd meg, ha akarod – felelem. – Kint van a kertben. Rita bosszúsan a plafonra emeli a szemét, mintha valami istenséggel tanácskozna, mit tegyen. Aztán sóhajt egyet, nehézkesen feltápászkodik, s tüntetően beletörli a kezét a kötényébe, hogy lássam, csak a vesződség van velem. Odacsoszog a mosogató fölötti szekrényhez, előkotorja a kulcscsomóját a zsebéből, aztán kinyitja a szekrényajtót. – Nyáron idebent tartom – motyogja csak úgy maga elé. – Ilyen időben nem hiányzik még egy tűz is. – Emlékszem, áprilisban is, amikor hűvösebbre fordult az idő, Cora tüzet gyújtott a fogadószobában és az étkezőben. A fából készült gyufaszálak kis csúszófedeles kartondobozban vannak, hajdan ilyenekből gyártottam babafiókokat. Rita kinyitja, belekukucskál, mintha azon tanakodna, melyik szálat is adja nekem. – Az ő dolga – mormogja. – Hiába beszél neki az ember. – Végül belekotor a gyufák közé, kivesz egyet, és átnyújtja nekem. – Aztán nehogy felgyújts nekem valamit! – figyelmeztet. – Főleg a függönyöket a szobádban. Anélkül is nagy a hőség. – Nem fogom – felelem. – Nem arra kell. Arra nem méltat, hogy megkérdezze, mire kell. – Mit bánom én, felőlem meg is eheted – von vállat. – Ha a parancsnokné azt mondta, kaphatsz egyet, hát én adok, a többi nem az én dolgom. Rita elfordul, és visszazökken az asztalhoz. Aztán kipiszkál egy jégkockát a tálból, és behajítja a szájába. Tőle ez szokatlan, még sosem láttam, hogy munka közben majszolt volna valamit. – Vehetsz te is egyet – dünnyögi oda nekem. – Szégyen, hogy ebben a forróságban is hordanod kell ezt a cihát a fejeden! Meg vagyok lepve: nem szokott megkínálni semmivel. Lehetséges, hogy úgy érzi, ha odáig emelkedtem a társadalmi ranglétrán, hogy kaphatok egy szál gyufát, akkor egy apró gesztust ő is megengedhet magának. Netán előléptem olyan valakivé, akit le kell kenyereznie? – Köszönöm – felelem. Gondosan elteszem a gyufát a cipzáras zsebembe a cigaretta mellé, nehogy nedvesség érje, aztán veszek magamnak egy jégkockát. – Igazán szépek azok a retkek – jegyzem meg, viszonzásul az ajándékért, melyet Rita magától, szabad akaratából adott nekem. – Szeretem rendesen csinálni, amit csinálok, ez minden. – Rita ismét a zsémbes önmaga. – Mi értelme másképpen? Sietve átvágok a folyosón, fel a lépcsőn, el a hallban függő görbe tükör előtt – vörös füstkísértetként érzékelem a látómezőm peremén elsuhanó piros ruhás alakot. Hát igen, az eszem már a füstön jár, már a számban érzem, egy hosszú, mély sóhajjal leszívom a tüdőmbe a piszkos, fahéjszínű füstöt, aztán érzem, ahogy a nikotin a véráramba jutva felpörget. Ennyi idő után tán még rosszul is leszek tőle. Nem lennék meglepve. De még a gondolata is jólesik. A folyosón ballagva azon töprengek, hol csináljam. A fürdőszobában, miközben folyatom a vizet – az tisztítja a levegőt –, vagy a hálószobában, és a nyitott ablakon át fújjam kifelé a füstöt? Vajon ki fog rajtakapni? Már miközben előre kiélvezem a cigizés örömét, forgatom a számban az ízét, eszembe jut valami egyéb. Nincs szükségem rá, hogy elszívjam ezt a cigarettát. Darabokra téphetném, és lehúzhatnám a vécén. Vagy apránként beosztva meg is ehetném, úgy is kifejti a hatását. Akkor megtarthatnám a gyufát. Vájnék egy kis lyukat a matracba, és bedugnám oda. Ilyen vékony pálcikát sosem vennének észre. Ott lenne alattam mindig, azon aludnék. Vagy felgyújthatnám vele a házat. Micsoda remek gondolat, bele is borzongok. Gyors és szerencsés menekülés volna. Fekszem az ágyamon, úgy teszek, mintha sziesztáznék. A parancsnok tegnap éjjel ujjait egymáshoz támasztva figyelte, ahogy ültömben kenegetem a kezemet az olajos kézkrémmel. Furcsa, épp azon tűnődtem, hogy kérek tőle egy cigarettát, de aztán letettem róla. Eleget tudok ahhoz, hogy ne kérjek túl sokat egyszerre. Nem akarom, hogy azt higgye, kihasználom őt. És nem akarom kizökkenteni sem. Tegnap éjjel ivott, skót whiskyt vízzel. Rákapott az ivásra a jelenlétemben, azt mondja, feloldja a napi feszültséget. Ebből arra következtetek, hogy nyomás alatt áll. Engem persze sosem kínál meg, én pedig nem kérek: mindketten tudjuk, mire való a testem. Az éjszakai búcsúcsóknál, amelynél úgy kell tennem, mintha őszintén adnám, érzem az alkoholt a leheletén, s beszívom, mintha füst volna. Bevallom, tetszik ez a szippantásnyi korhelykedés. Némelykor, több pohár ital után, a parancsnoknak bolondozni támad kedve, és csal a betűkirakósnál. Sőt arra biztat, hogy tegyek én is úgy, és pótbetűkkel nem létező szavakat rakunk ki – mint például masztat vagy frenék –, és jókat kuncogunk rajtuk. Máskor bekapcsolja a rövidhullámú rádióját, s egy-két percre rááll a Szabad Amerika Rádió sávjára, hogy megmutassa, megteheti. Aztán kikapcsolja. – Átkozott kubaiak – hajtogatja. – Mennyi mocskot összehordanak az általános napközi otthonokról. Olykor, a játék után, letelepszik a padlóra a székem mellé, és fogja a kezem. A feje ilyenkor valamivel alacsonyabban van az enyémnél, úgyhogy amikor felnéz rám, egy gyerek szemszögéből teszi. Úgy látszik, szórakoztatja ez a színlelt alárendeltség. – Nagyon magas rangú lehet – véli Glené. – Fejes, szerintem a legfelső vezetés tagja. Ilyenkor nehéz elhinni. Alkalomadtán megpróbálom az ő helyébe képzelni magam. Taktikai céllal teszem – igyekszem kitalálni, vajon mi készteti arra, hogy így viselkedjen velem. Nemigen hiszem, hogy bármiféle hatalmam volna fölötte, őszintén szólva kétlem. Nagy néha mintha homályosan bár, de az ő szemével látnám magamat. Olyan valakinek tekint, akinek bizonyítani akar, akit ajándékokkal akar elhalmozni, akinek szolgálatokat akar tenni, akiből gyengédséget akar kiváltani. Akar, rendben. Különösen néhány pohár ital után. Ilyenkor aztán egyszer panaszkodó, máskor bölcselkedő vagy magyarázkodó, önigazoló. Mint tegnap éjjel is. – Nemcsak a nőkkel volt baj – mondja. – Hanem elsősorban a férfiakkal. Nem maradt számukra semmi. – Semmi? – hökkenek meg. – Hiszen ott volt... – Nem maradt semmi teendőjük – jelenti ki a parancsnok. – Hát a pénzkeresés? – kérdem kissé undok hangon. E pillanatban nem félek tőle. Ki fél olyan férfitól, aki azt lesi, hogyan kenceficézem a kezem? A félelem hiánya veszélyes lehet. – Az nem elég – mondja. – Túlságosan elvont dolog. Úgy értem, nem volt mit tenniük a nőkkel. – Mire gondol? – értetlenkedem. – És az a sok pornóbár? Tele volt velük a környék. Még gépesítették is. – Nem a szexről beszélek – rázza a fejét. – Ez szintén belejátszott, túlságosan könnyű volt szexhez jutni. Bárki megvehette. Nem volt miért dolgozni, küzdeni. Megvannak az akkori statisztikák. Tudja, mi miatt panaszkodtak leginkább? Hogy képtelenek voltak érezni. A férfiak elfordultak a szextől. Elfordultak a házasságtól. – És most éreznek? – kérdezek rá. – Igen – vágja rá a parancsnok, rám függesztve a tekintetét. – Éreznek. – Azzal feláll, majd megkerülve az asztalt a székemhez lép. Hátulról a vállamra teszi a kezét. Így nem látom. – Tudni szeretném, mit gondol –, hallom a hangját a hátam mögül. – Nem sok mindent – felelem könnyedén. Bizalmas kapcsolatot akar, de azt nem adhatom meg neki. – Aligha van értelme annak, hogy megmondjam, mit gondolok, nem igaz? – felelem. Úgysem számít. Ez az egyetlen magyarázat arra, hogy a parancsnok így kitárulkozik előttem. – Ugyan, mondja már! – unszol, és kicsit megszorítja a vállamat. – Érdekel a véleménye. Hiszen elég értelmes, kell, hogy legyen véleménye. – Miről? – kérdezek vissza. – Arról, amit véghezvittünk – mondja. – Arról, ahogy alakulnak a dolgok. Mélyen hallgatok. Megpróbálom kiüríteni az agyamat. Az éjszakai égre gondolok, amikor nincs fönn a hold. – Nincs véleményem – felelem. A parancsnok felsóhajt, lazít a szorításán, de kezét a vállamon hagyja. Úgyis tudja, mit gondolok. – Ha omlettet akarsz, előbb fel kell törnöd a tojásokat – jelenti ki végül. – Azt hittük, jobb világot teremthetünk. – Jobbat? – bukik ki belőlem alig hallhatóan. Hogy hiheti, hogy ez jobb? – A jobb sosem jelent mindenkinek jobbat. Mindig vannak, akiknek rosszabbat – feleli. Fekszem az ágyon, a párás levegő rám borul, mint a koporsófedő. Vagy mint a föld. Bárcsak eleredne az eső! Még jobb lenne, ha zivatar jönne, fekete felhők, villámlás, fülhasogató égzengés. Elektromos kisülések szaggatnák az eget. Akkor lemehetnék a konyhába, mondván, félek, és elüldögélnék Ritával és Corával az asztal mellett. Beengednének maguk közé, mert a félelem olyasmi, amiben osztozhatunk. Gyertyát gyújtanánk, s csak lesnénk egymás arcát a reszkető fényben, miközben az ablakon túl csapkodnának a fehéren vakító villámok. O, Uram, motyogná Cora, ments meg minket, Uram! A vihar elmúltával tisztább lenne a levegő, és könnyebb. Felnézek a mennyezetre, a gipszből való virágkoszorúra. Rajzolj egy kört, lépj bele: megvédelmez. Középről lógott a csillár, a csillárról pedig egy sodrott lepedő. Azon himbálózott ő, az elődöm, szelíden, akár egy inga; ahogy a gyerekek hintáznak, megkapaszkodva egy faágban. Akkor már biztonságban volt, védve mindentől, mire Cora benyitott. Néha mintha még itt volna, velem. Itt eltemetve érzem magam. HARMINCHARMADIK FEJEZET Késő délután van, az ég párás, a szórt napfény nehéz rőt bronzpor gyanánt lep be mindent. Glenével együtt suhanunk a járdán; más hasonló párok is szaporázzák lépteiket előttünk is, meg az utca túlfelén is. Bizonyára jól mutatunk messziről: festőién, mint a holland fejőlányok egy tapétaszegélycsíkon, mint egy antik kerámia só- és borsszóróval teli polc, mint egy hattyúraj vagy bármi, ami legalább némi kellemmel, de minden változatosság híján ismétli önmagát. Nyugtatóan hat a szemre, s főképpen a szemeknek nevezett kémekre, akiknek végül is szól ez a műsor. Egy ájtatosságra igyekszünk éppen, hogy bizonyítsuk engedelmességünket és jámborságunkat. Errefelé egy szál pitypangot sem látni a fűben, kitépkedték mind. Bárcsak egyet, egyetlenegyet meghagytak volna ebből a közönséges kis virágból, mely pimaszul összevissza nő, alig lehet megszabadulni tőle, és oly melengetőén sárga, mint a nap! Annyira vidám és szerény, és mindenkinek virít. Gyűrűt, koronát és nyakláncot fontunk belőle, keserű teje pedig összemaszatolta a kezünket. Vagy odatartottam a kicsi arca elé, és megkérdeztem: Szereted a mézet? A virágpor ráragadt az orrára, amikor megszagolta. (Mézvirág lett volna?) Hát még amikor magba szökött: látom magam előtt, ahogy a két-három éves kislányom szalad a réten át, ugyanazon, amely előtt elhaladunk, és hadonászik egy szál pitypanggal, mint valami apró varázspálcával vagy fehéren szikrázó csillagszóróval, és a levegőt megtöltik a parányi ejtőernyők... Fújd, és mondd meg az időt! Azt az időt már elfújta a nyári szellő. De voltak százszorszépek is, szerelmet keltők, és arról sem feledkeztünk meg. Kettes sorba fejlődve ácsorgunk az ellenőrző pont előtt, áthaladásra várva, akár egy elit leányiskola diákjai, akik sétálni voltak, és túl sokáig kimaradtak. Hosszú-hosszú évekre kimaradtak, s aközben mindenük túl nagyra nőtt: a lábuk, a testük, a ruhájuk is. Mintha elvarázsolták volna őket. Akár egy tündérmesében, szeretném hinni. Ehelyett átvizsgálnak mindnyájunkat, páronként, aztán folytatjuk az utunkat. Kis idő múlva a Liliom mellett elhaladva letérünk jobbra. Bárcsak lemehetnék a folyóig, melynek szélesen elterülő partján sokat napoztunk hajdan, az átívelő hidak tövében. Folyásirányban hosszan követve a kanyarulatokat az ember lesétálhatott egészen a tengerig. S hogy mit lehetett ott csinálni? Kagylót gyűjteni, a síkos köveken ácsorogni. De most nem megyünk a folyóig, nem fogjuk látni a választékos derűt sugárzó, kék-fehérre festett, arannyal díszített tornyú épületeket. Egy sokkal modernebbe térünk be, melynek jókora drapériát feszítettek ki az ajtaja fölé. Az áll rajta: MA NŐI ÁJTATOSSÁG. Eltakarja az épület korábbi nevét – valamelyik elnökét, akit lelőttek. A piros betűs felirat alatt feketével és kisebb betűkkel, szárnyas szemek közé ékelve az olvasható: ISTEN NEMZETI ERŐFORRÁS. A bejáratnál kétfelől ott álldogálnak az elmaradhatatlan őrzők, kettesével, azaz összesen négyen, oldalukhoz szorított fegyverrel és előreszegezett tekintettel. Szinte kirakati próbababáknak látszanak a vasalt egyenruhájukban, a csinosan fésült frizurájukkal és kőkemény vonású fiatal arcukkal. Ma nem pattanásos képűeket küldtek. Mindegyikük kibiztosított géppisztolyt tart készenlétben, bár nem tudom, mit hisznek, miféle veszedelmes vagy felforgató tevékenységre készülődnénk odabent. Az ájtatosságot a fedett udvaron tartják, amely egy téglalap alakú tér, fölötte tetőablakokkal. Nem városi szintű összejövetel, azt a futballpályán szokták rendezni, hanem csak kerületi. Jobboldalt összecsukható székeket helyeztek el néhány sorban a magas rangú tisztviselők vagy tisztek – nincs sok különbség köztük – feleségei és lányai számára. A betonkorláttal ellátott erkély az alacsony rangú nőké – Mártáké, tarka csíkos ruhás gazdaasszonyoké. Nekik nem kötelező részt venniük az ájtatosságokon, különösen ha szolgálatban vannak, vagy apró gyerekeket nevelnek, de az erkélyek ettől függetlenül mindig megtelnek. Azt hiszem, szórakozásnak tekintik immár, afféle cirkuszi mutatványnak. Számos feleség helyet foglalt már; a legszebb hímzett kék ünneplőjükben feszítenek. Erezzük, ahogy tekintetükkel követnek, míg piros ruhánkban kettesével bemasírozunk a velük szemközti oldalra. Vizsgálgatnak, méricskélnek minket, pusmognak rólunk; olyan érzés, mintha hangyák futkosnának a testünkön. Itt nincsenek székek. A mi területünk fényes piros sodrott kötéllel van elkerítve, ahhoz hasonlóval, amilyennel régen a mozikban terelgették a nézőket. Ez a kötél elkülönít, elrekeszt minket afféle karámvagy ketrecszerűségbe – nehogy megfertőzzük a többieket. Bevonulunk hát oda, sorokba rendeződünk, amihez nagyon értünk már, aztán letérdelünk a cementpadlóra. – Húzódj hátra! – súgja Glené mellettem. – Ott jobban beszélgethetünk. – És amikor már mindnyájan térdepelünk, enyhén lehajtott fejjel, körülöttünk megindul a sustorgás, felhő gyanánt beburkol, de leginkább arra a zsongásra, neszezésre hasonlít, melyet bogárrajok művelnek száraz, magas fűben. Ez azon helyek egyike, ahol sokkal szabadabban csereberélhetjük, adhatjuk tovább a híreket. Itt nehezen tudják kiszűrni bármelyikünket, vagy kihallgatni a beszélgetésünket. Aztán meg a ceremóniát sem tanácsos megzavarni, különösen a televíziós kamerák előtt. Glené oldalba bök a könyökével, hogy figyelmeztessen, mire lassan, lopva felemelem a fejemet. A mi helyünkről jó rálátás esik a bejáratra, ahol folyamatosan tódulnak befelé az emberek. Nyilván Janine-t akarta, hogy lássam, aki megérkezett, de immár egy másik parancsnokfeleség mellé beosztva, nem az előzővel; az újat nem ismerem. Janine-t ezek szerint áthelyezték új házba, új posztra. Korai még; vajon elapadt a teje? Ez szokott lenni az egyetlen ok, amiért elhajtanak valakit, hacsak nem a csecsemő miatt támadt valami összetűzés; ami gyakoribb, mint hinnénk. Lehet, hogy nem volt hajlandó lemondani a kicsiről, ha már megszülte. Erre tippelek. Janine rendkívül véznának, csont és bőrnek tűnik a piros klepetus alatt, és elveszítette a terhességgel járó belső ragyogást. Az arca fehér, nyúzott, mintha kiszívtak volna belőle minden nedvességet. – Félresikerült lett, tudod – közli Glené a fejem mellett. – Mégiscsak selejtes volt. Janine babájára érti, akit ugyan Janine szült, de mások számára. A kis Angéla. Nem volt helyes, hogy túl hamar nevet adtak neki. Fájdalmat érzek a gyomromban. Nem is fájdalmat, ürességet. Nem akarom tudni, mi volt vele a baj. – Istenem! – szakad fel belőlem. Átmenni annyi mindenen, semmiért! A semminél is rosszabbért. – Ez már a második volt – folytatja Glené. – Nem számítva a sajátját, még azelőttről. Egyszer nyolc hónaposán elvetélt, nem tudtad? Janine-t figyeljük, amint az érinthetetlenség és a balszerencse árnyába burkolózva belép az elkerített traktusba. Meglátott, látnia kell, mégis átnéz rajtam. Diadalmas mosolynak nyoma sincs rajta. Elfordul, letérdel, csak a háta és keskeny, görnyedt válla látszik. – Azt hiszi, az ő hibája – súgja Glené. – Kétszer is egymás után. Amiért bűnt követett el. Egy orvossal csináltatta, azt mondják, nem is a parancsnokától fogant. Nem szólhatok, hogy tudok róla, mert akkor Glené kíváncsiskodna, honnan. Glené abban a hiszemben van, hogy nekem ő az egyetlen hírforrásom; márpedig Glené meglepően sok kulisszatitkot tud. Vajon hogyan derítette ki, mi történt Janine-nel? A Márták árulták el? Netán Janine bevásárlótársa? Vagy zárt ajtók mögött hallgatózott, míg a feleségek teázás és borozgatás közben a hálóikat szövögették? Vajon Serena Joy is becsmérel majd engem, ha megteszem, amit kíván? Azonnal beleegyezett, igazából nem is bánta, bárki megfelelne neki, csak legyen két lába és jó nagy micsodája. Ezek nem finnyásak, nincsenek ugyanolyan érzéseik, mint nekünk. És összedugva a fejüket, buja borzongás közepette sápítozzak: Ó, istenem! Hogy tehette? Hol? Mikor? Ahogy kétségkívül Janine esetében is tették. – Borzasztó – felelem. Amúgy jellemző Janine-ra, hogy magára veszi, hogy azt képzeli, a baba fogyatékosságait egyedül ő idézte elő. Habár az ember bármit megtesz inkább, csak ne kelljen elfogadnia, hogy az életének nincs értelme. Azaz nem ér semmit. Nincs célja. Egyik reggel öltözködés közben arra lettem figyelmes, hogy Janine még mindig a fehér pamut hálóingében gubbaszt az ágya szélén. A tornaterem kétszárnyú ajtaja felé pillantottam, hogy a rendszerint ott ácsorgó néni észrevette-e, de nem volt ott. Addigra sokkal biztosabbak voltak bennünk; előfordult, hogy percekre felügyelet nélkül hagytak minket az osztályteremben, sőt a kantinban is. A néni alighanem kiugrott egy csésze kávéra vagy egyet cigizni. – Nézd – szóltam a szomszédomnak, Almának. Miután ő is látta, hogy valami nem stimmel, mindketten odasétáltunk Janine-hez. – Öltözz föl, Janine – mondta Alma Janine fehér hátának. – Nem akarunk miattad büntetésből még többet imádkozni. – De Janine meg se moccant. Ekkorra már Moira is odajött. Ez azelőtt történt, hogy másodszorra is megszökött. Még mindig sántikált amiatt, amit a lábával műveltek. Moira megkerülte az ágyat, hogy Janine arcába nézhessen. – Ide gyertek! – vetette oda nekem és Almának. A többiek is odatódultak, kisebb tömeg gyűlt össze. – Vissza! – hessegette el őket Moira. Ne csináljatok ügyet belőle! Mi lesz, ha a néni betoppan? Janine-ra bámultam. Elkerekedett szeme tágra nyílt, de nem látott engem, s az arca torz mosolyba dermedt. Ám nem elég, hogy ráfagyott ez a kísérteties vigyor, még motyogott is valamit. Közelebb kellett hajolnom, hogy értsem. – Üdvözlöm – vartyogta, de nem nekem. – Janine-nek hívnak. Én vagyok ma reggel a felszolgálónő. Kezdetnek hozhatok önnek egy kávét? – Krisztusom! – fakadt ki Moira. – Ne sápítozz! – torkolta le Alma. Moira vállon ragadta Janine-t, és megrázta. – Hagyd abba, Janine! – ripakodott rá durván. – És ne használd azt a szót! – Szép napunk van ma – mosolygott tovább Janine. Moira képen törölte, kétszer, egyet jobbról, egyet balról. – Térj észhez! – szidta. – Azonnal gyere vissza! Nem maradhatsz ott, az már nem létezik! Elmúlt! Janine szája széle megremegett, s az arcához emelte a kezét. – Miért ütött meg? – kérdezte. – Nem ízlett? Hozhatok másikat. Ezért nem kellett volna megütnie. – Azonnal hagyd ezt abba! – sziszegte Moira visszafogottan, de keményen és elszántan. – Nézz rám! A nevem Moira, és ez itt a Vörös Központ. Nézz rám! Janine tekintete mintha élesedett volna. – Moira? – hebegte. – Nem ismerek semmiféle Moirát. – Nehogy azt képzeld, hogy majd a betegszobába küldenek! – csikorgott Moira hangja. – Nem fognak vacakolni veled, hogy meggyógyítsanak. És azzal sem bajlódnak, hogy a telepekre szállítsanak. Túl messzire mégy! Felcipelnek a kémialaborba, és ott helyben agyonlőnek. Aztán elégetnek a szeméttelepen, mint egy nem nőt. Úgyhogy ezt felejtsd el! – Haza akarok menni! – sírta el magát Janine. – Jézus Mária! – mordult fel Moira. – Ebből elég! A néni mindjárt itt lesz. Azonnal vedd fel az istenverte ruhádat, és pofa be! Janine továbbra is nyafogott, de feltápászkodott, és öltözni kezdett. – Ha ezt újra előadja, és nem vagyok itt – dörmögte oda nekem Moira –, csak pofozd föl, ahogy én. Nem hagyhatod, hogy átbillenjen az őrület határán. Ez a hülyeség ragályos. Akkor már valószínűleg tervezgette, hogyan fog kijutni. HARMINCNEGYEDIK FEJEZET Az ülőhelyek megteltek; az udvaron összegyűlt sokaság zsong és várakozik. Végül bevonul a misét vezénylő parancsnok – kopaszodó, tagbaszakadt férfi, korosodó futballedzőnek néz ki. Ünnepélyes fekete egyenruhát visel, telis-tele rangjelzésekkel, érdemrendekkel. Hatást keltő, nem tagadom, én mégis megpróbálok kikerülni a hatása alól: elképzelem a feleségével és a szolgálójával az ágyban, amint ívó lazac módjára bőszen megtermékenyítéssel foglalatoskodik, színlelve, hogy semmi élvezetet nem talál benne. Amikor az Úr azt mondta, szaporodjatok és sokasodjatok, vajon erre a férfira értette? A parancsnok fellépdel az emelvényre, amely nagy, fehér szárnyas szemmel hímzett piros drapériával van bevonva. Végighordozza tekintetét a termen, mire elül a duruzsolás. Még csak föl sem kell emelnie a kezét. Aztán beleszól a mikrofonba, ám mélyebb tónusoktól megfosztott hangja olyan éles, fémes színezettel árad kifelé a hangszórókból, mintha nem is a szája, a teste, hanem maguk a hangszórók keltették volna. Fémszínű tölcsérhangon szól. – A hálaadás napja a mai – fog bele mondókájába –, a magasztalás napja. Kikapcsolok, míg a győzelemről és az áldozathozatalról szónokol. Aztán következik egy hosszú imádság a méltatlan edényekről, majd egy himnusz: „Van balzsam Gileádban.” „Van bomba Gileádban” – Moira mondta mindig így. Ezután következik a fő attrakció. Belép a húsz, a frontról frissen hazatért, frissiben kitüntetett angyal a díszőrük kíséretében, és bemasíroznak – egy, kettő, egy, kettő – a szabad térség közepére. „Vigyázz, pihenj!” És akkor közelebb lép a húsz fátylas, fehér ruhás, szemérmes leány, az anyákkal karöltve. Manapság az anyák, nem pedig az atyák adják férjhez lányukat, s segédkeznek az esküvői előkészületeknél. A házasságok természetesen elrendezettek. Ezeket a lányokat évek óta nem hagyták kettesben férfival; ahogy velünk is évek óta tesznek ugyanígy. Vajon elég idősek ahhoz, hogy emlékezzenek még bármire is a régi időkből – amikor farmerben és edzőcipőben baseballoztak vagy kerékpároztak? Vagy könyvet olvastak, teljesen egyedül? Habár némelyik lány nincs több tizennégy évesnél – mielőbb vessük be őket, ez az irányelv, nincs veszteni való időnk –, mégis emlékeznek még. És az utánuk jövők három, négy vagy öt évig még fognak; de az őket követők már nem. Ők csupán arra, hogy mindig fehérben és csapatostul járnak; és hogy mindig hallgatnak. – Többet adtunk nekik, mint amit elvettünk – mondta a parancsnok. – Gondolja meg, mennyi gondjuk, bajuk volt azelőtt. Nem emlékszik a szinglibárokra, a gimnazisták megalázó vakrandevúira? A húspiacra? Nem emlékszik, mekkora szakadék volt azok között, akik könnyedén megkaptak minden férfit, és azok között, akik nem? Sokan olyannyira elkeseredtek, hogy csontsovánnyá éheztették magukat, vagy telepumpáltatták a mellüket szilikonnal, és divatos orrot faragtattak maguknak. Minő emberi nyomorúság! Ujjával a régi magazinok felé bökött. – Minduntalan panaszkodtak. Ez is baj, az is baj. Gondoljon a társkereső hirdetésekre: 35 éves, intelligens, vonzó nő... így most mindegyikük kap férfit, senki sem marad ki. Régen egy nő, ha házasságot kötött valakivel, és a férj megcsömörlött, egyszerűen lelépett, faképnél hagyta a nőt egy vagy két gyerekkel, aki ezután segélyen volt kénytelen élni. Vagy velük maradt a férfi, de folyton verte őket. Aztán meg, mivel dolgoztak, a gyerekeket bölcsődébe, óvodába dugták, vagy valami durva, nemtörődöm gyermekfelügyelőre bízták, amiért még fizetniük is kellett a nyomorúságos kis fizetésükből. A pénz volt az egyedüli értékmérő mindenki szemében, ráadásul még anyaként sem kaptak tiszteletet. Nem csoda, hogy elriadtak az egésztől. Így most a nők védve vannak, nyugodtan betölthetik biológiai szerepüket. Teljes támogatás és bátorítás mellett. Most pedig halljam! Maga értelmes ember, szeretném, ha elmondaná a véleményét. Mit felejtettünk ki? – Az érzelmeket – vágtam rá. – Az érzelmeket? – kérdezett vissza a parancsnok. – Miféle érzelmeket? – A szerelmet – feleltem. A parancsnok az őszinte kisfiús nézésével rám tekintett. – Ó, igen – ingatta a fejét. – Olvastam a magazinokat, ezt reklámozták unos-untalan, nem igaz? De nézze meg a statisztikákat, kedveském. Igazán megérte szerelembe esni? Az elrendezett házasságok ugyanolyan jól működnek, ha nem jobban. – Szerelem – mondta Lydia néni undorral. – Nehogy rajtakapjalak benneteket! Itt nem lesz ábrándozás meg álmodozás, lányok! – Megfenyegetett minket az ujjával. – A szerelem nem lényeg. – Az a korszak történelmi szempontból pusztán rendellenesség volt – mondta a parancsnok. – Csupán kisiklás. Mi mindössze visszafordítottuk a dolgok természetes rendjét. A nők ájtatosságait rendszerint a csoportos esküvők miatt rendezik. A férfiakéit pedig a katonai győzelmek tiszteletére. Elvárják tőlünk, hogy ezek a dolgok kiváltképp megörvendeztessenek bennünket. Néha azonban a női összejöveteleken kilépett apácák felvételére kerül sor. Többségüket már régebben összefogdosták, de manapság is felfedeznek még néhányat, úgy kotorják elő őket a föld alól, ahol elrejtőznek, mint a vakondokok. Még hasonlítanak is rájuk, ahogy vaksin hunyorognak a túl erős fényben. Az időseket nyomban a telepekre küldik, a termékeny fiatalokat viszont megpróbálják áttéríteni, s ha sikerül, mindnyájan egybegyűlünk, hogy tanúi legyünk, amint átesnek a ceremónián, és lemondanak az önmegtartóztatásról, a közjóért meghozva ezt az áldozatot. Térdelve hallgatják a parancsnok fohászát, majd felöltik a vörös fátylat, ahogy mi is tettük. De feleség nem lehet belőlük; még mindig túl veszélyesnek tartják őket ahhoz, hogy ilyen befolyásos pozícióba kerülhessenek. Van valami boszorkányos bennük, valami rejtélyes, valami idegen, ami megmarad a sikálás, a lábukon látszó ütésnyomok és a zárdában töltött idő ellenére is. Mindig vannak rajtuk vesszőnyomok, ezt mindig csinálták, legalábbis úgy hírlik: nem engednek föl könnyedén. Sokan inkább a telepeket választják. Egyikünk sem örül, ha közülük kap bevásárlótársat. Sokkal zaklatottabbak valamennyiünknél; az ember nem érzi jól magát velük. Miután az anyák középre kísérték fehér fátylas leányaikat, visszaülnek a helyükre. Ezt némi általános szipogás, kölcsönös kézszorongatás és vigasztaló paskolás kíséri, no és az elmaradhatatlan zsebkendő-gyűrögetés. Aztán a parancsnok folytatja a rituálét: – „Akarom, hogy az asszonyok tisztességes öltözetben, szemérmetességgel és mértékletességgel ékesítsék magukat – szavalja –, nem hajfonatokkal és arannyal vagy gyöngyökkel, vagy drága öltözékkel; Hanem amint illik az istenfélelmet valló asszonyokhoz, jó cselekedetekkel. Az asszony csendességben tanuljon, teljes engedelmességgel.” – Itt végigpillant rajtunk. – „Teljes engedelmességgel” – ismétli. – „A tanítást pedig nem engedem meg az asszonynak, sem hogy a férfin uralkodjék, hanem legyen csendességben. Mert Ádám teremtetett elsőnek, azután Éva. És Ádám nem csalattatott meg, hanem az asszony megcsalattatván, bűnbe esett. Mindazáltal megtartatik a gyermekszüléskor, ha megmaradnak a hitben és szeretetben és a szent életben mértékletességgel.” Megtartatik a gyermekszüléskor, töprengek el ezen. Mit hittünk azelőtt, mi ment meg minket? – Ezt mondja a feleségeknek – morogja Glené –, amikor nyakalják a sherryt. – A mértékletességről szóló részre érti. Most megint biztonságban lehet társalogni, a parancsnok ugyanis befejezte a fő szertartást, s a gyűrűknél tartanak, emelgetve a fátylakat. Kukk! – mondom magamban. Jól nézzétek meg őket, lányok, mert máris túl késő. Az angyalok később úgyis igényt tartanak szolgálólányra, különösen ha újdonsült asszonykájuk nem tud megfoganni. De ti, lányok, már birtokon belül vagytok. Azt kapjátok, ami előttetek van, pattanásokkal meg egyebekkel. Ám nem kötelező szeretnetek őket. Ezt hamarosan magatoktól is kitaláljátok. Csak csendben tegyétek a kötelességeteket! Ha kétségetek támadna, miközben hanyatt fekszetek, bámuljátok a plafont. Ki tudja, hátha láttok odafönt valami érdekeset. Temetési koszorút, angyalokat, porból való csillagképeket, pókok hagyta képrejtvényeket. Mindig van valami, ami leköti a kutató elme figyelmét. „Valami baj van, drágám?” – szól az ősrégi vicc. „Nem, miért?” „Megmozdultál.” Ti ne mocorogjatok! – A mi célunk – zengi Lydia néni – a bajtársiasság szellemének felélesztése. Mindnyájunknak össze kell tartanunk. – Bajtársiasság, baromság – dohogja Moira a vécéfülke oldalán levő lyukon át. – Lydia nénénknek is csak a dugáson jár az esze, ahogy mondani szokás. Mennyibe fogadunk, hogy Janine-t is letérdepeltette? Mit képzelsz, minek járkál annyit az irodájába? Fogadok, hogy folyton matatnia kell azon a kiaszott, löttyedt, szőrös, vén... – De Moira! – szólok rá élesen. – Mit Moira? – súgja vissza. – Ne tagadd, a te fejedben is megfordult! – Mire való ilyeneket mondani? – berzenkedem, pedig legszívesebben felvihognék. Mégis úgy tettem, akkor, mintha fontos lenne, hogy megőrizzük legalább a méltóság látszatát. – Olyan nyúlbéla voltál mindig – korhol Moira szeretettel. – Egyszerűen jólesik. Igenis! Igaza volt, most már tudom a tagadhatatlanul kemény padlón térdelve, miközben az egyhangúan zajló ceremóniát hallgatom. Hatalmas ereje van annak, ha az ember trágár-ságokat suttog a hatalmon levőkről. Van valami szórakoztató benne, valami pajzán, titokzatos, tilalmas és borzongató. Olyasféleképpen hat, mint a bűbáj. Lelohasztja a felfújt hó-lyagokat, közös nevezőre hozza őket, ahol már kezelhetőek. A mosdóban valaki belekarcolta a vakolatba: „Lydia néni nyaligép.” Mintha a lázadás zászlaja lobogott volna fönn egy hegycsúcson. Már maga az ötlet, hogy Lydia néni ilyesmire vetemedik, bátorságot öntött belénk. Elképzelem hát elöljáróinkat sápatag fehér menyasszonyukkal kéjes mordulásoktól kísért verejtékes, lucskos és fülledt légyottokon vagy még különb helyzetekben: szégyenletes felsülésekkor, amikor a kukacuk többhetes fonnyadt répához hasonlatos, és sután tapogatják hideg, nyers halnál nem sokkal szenvedélyesebb arájuk testét. Amikor végre befejeződik a szertartás, és ballagunk kifelé, Glené könnyed, átható hangján odasúgja: – Tudjuk, hogy bejársz hozzá, egyedül. – Kihez? – kérdezem. Megállom, hogy ne sandítsak rá. Tudom, kiről beszél. – A parancsnokodhoz – feleli. – Tudjuk, hogy látogatod. Rákérdezek, kitől. – Egyszerűen tudjuk – makacskodik. – Mit akar? Perverz szexet? Nehezen tudnám elmagyarázni neki, mit akar, mert még mindig nem tudnám szavakba önteni. Hogy tudnám leírni, valójában mi folyik közöttünk? Glené kinevetne, kezdjük azzal. Egyszerűbb, ha azt mondom: – Bizonyos szempontból. – Ebben legalább benne van az erőszak rangja. Glené eltöpreng ezen. – Csodálkoznál, ha tudnád, milyen sokan vetemednek erre. – Nem tehetek róla – panaszolom. – Nem mondhatom azt, hogy nem megyek. – Ezt nem árt, ha tudja. Kiérünk a járdára, ott már nem biztonságos a csevegés. Túl közel vagyunk a többiekhez, már nem védelmez minket a zsibongó tömeg. Csendben bandukolunk, le-lemaradozva, mígnem Glené úgy ítéli meg, hogy beszélhet. – Persze hogy nem. De találj ki valamit! – Mégis mit? – hökkenek meg. Inkább csak érzem, mint látom, hogy picit felém fordítja a fejét. – Ami csak eszedbe jut. Aztán meséld el nekünk! HARMINCÖTÖDIK FEJEZET Üres tér, betöltendő űr van a szobám forró levegőjében, és kitöltendő idő; téridő az itt és a most, valamint az ott és az akkor között, melyet meg-megszakítanak az étkezések. A tálca érkezése, melyet úgy hoznak fel a lépcsőn, mint egy nyomoréknak. Egy érvénytelen állampolgárnak, olyannak, akit érvénytelennek nyilvánítottak. Akinek nincs érvényes útlevele. Aki nem távozhat szabadon. Így történt. Aznap, amikor megpróbáltunk átjutni a határon a friss útleveleinkkel, melyekben az állt, hogy nem azok vagyunk, akik: hogy Luke például sosem vált el, ezért tehát törvényes házasok vagyunk az új törvény szerint. A fickó bement az útlevelekkel, miután elmagyaráztuk, hogy kirándulni megyünk, és benézett a kocsiba is, ahol látta az alvó kislányunkat szutykos plüssállataival körülbástyázva. Luke megpaskolta a karom, majd kiszállt a kocsiból, mintha ki akarná nyújtóztatni a lábát, s közben a fickót leste a bevándorlási iroda ablakán át. Én az autóban maradtam. Rágyújtottam, hogy bátorságot merítsek belőle. Tettetett nyugalommal hosszan beszívtam a füstöt. Két ismeretlen egyenruhás katonát figyeltem – a ruhájuk akkorra már kezdett ismerőssé válni –, akik tétlenül ácsorogtak a sárga-fekete sávos határsorompó mellett. Egyikük egy madárrajt követett a tekintetével – emelkedő, köröző, majd a túloldali híd korlátjára telepedő sirályokat. Őt és vele együtt a madarakat is kémleltem. Mindennek ugyanolyan színe volt, mint máskor, csak élénkebb volt valahogy. Minden rendben lesz, fohászkodtam magamban. Engedj át minket! Hadd keljünk át, hadd jussunk át! Csak most az egyszer, és megteszek mindent! Hogy mit gondoltam akkor, mit tennék meg annak, aki meghallgatja a fohászomat, s aki egyáltalán hasznát venné vagy akár érdekelné, már nem tudnám megmondani. Luke hirtelen, túlságosan is fürgén beszökkent a kocsiba, elfordította a kulcsot, és kitolatott. A fickó telefonál, ennyit közölt. Aztán száguldani kezdett, előbb letértünk egy földútra, onnan be az erdőbe, majd kiugrottunk az autóból, és rohanni kezdtünk. Tanyát kerestünk, ahol elrejtőzhetünk, csónakot; nem is tudom, mit hittünk. Luke azt mondta, az útlevelek kifogástalanok voltak, de túl kevés időnk volt tervet készíteni. Neki lehet, hogy volt terve, valamiféle térkép a fejében. Ami engem illet, csak rohantam, el, minél messzebbre. Nem akarom elmondani az egész történetet. Nem kell elmondanom. Nem kell elmondanom semmit, se magamnak, se senki másnak. Üldögélhetek itt, csendesen. Visszahúzódhatok. Elmerülhetek magamba olyan mélyre, messze és hátra, hogy sosem találnak meg. Nolite te bastardes carborundorum. Sokra ment vele. Az elődöm. Minek küzdeni? Az sosem vezet sehová. – Szerelem? – mondta a parancsnok. Ez jobban hangzik. Ez olyasmi, amiről van fogalmam. Erről beszélgethetünk. – Szerelembe esni – ismételtem. Beleszeretni valakibe – mindnyájan átéltük így vagy úgy. Hogy tudta olyan félvállról venni? Még gúnyosan mosolygott is. Mintha az valami elcsépelt dolog volna, hóbort, bolondéria. Pedig éppen ellenkezőleg, nagyon is nehéz ügy. Központi kérdés; a szerelem által értette meg az ember önmagát; akivel sosem történt meg, arra úgy néztünk, mint valami mutánsra, űrlényre. Ezt mindenki tudta. Szerelembe estem, mondtuk, beleestem ebbe a pasiba. Mi, nők, már csak ilyen esendők voltunk, hittünk ebben a zuhanásban: mert gyönyörű volt, szárnyaló, s egyszersmind kínzó, szertelen, képtelen. Isten a szeretet, szólt az ige, de mi megfordítottuk, és mennyei szeretet, szerelem után epekedtünk folyton-folyvást. Minél nehezebb volt szeretnünk az adott férfit, akivel éltünk, annál inkább hittünk az elvont, a tökéletes Szerelemben. Mindig arra vártunk, hogy testet öltsön. És néha megtörtént, egy időre. Az a fajta szerelem amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan tova is száll, aztán csak ködös emlék marad, mint a fájdalom. Egy napon ránéztünk arra a férfira, s megállapítottuk: szerettelek – múlt időben, és elcsodálkoztunk, milyen elképesztő, ingatag és ostoba kapcsolat volt; és megértettük azt is, miért beszéltek mellé a barátaink minduntalan, ha szóba került a dolog. Oly vigasztaló tud lenni, ma már, ennek az emléke is. Aztán előfordult néha, amikor még szerelmesek voltunk, még zuhantunk, hogy felriadtunk az éjszaka közepén, s az ablakon át besütő hold megvilágította a férfi szunnyadó arcát, sötétebbnek és mélyebbnek láttatva a szemgödrét, mint nappali fénynél, s eltöprengtünk: ki tudja, mit művel, amikor maga van, vagy együtt a többi férfival? Ki tudja, mit beszél, merre jár? Ki tudja, milyen valójában? A „mindennapisága” alatt. Valószínűleg megfordult a fejünkben: hátha nem szeret már? Vagy eszünkbe jutottak az újságokban olvasott hírek többnyire nőkről, de néha férfiakról vagy gyerekekről – ez volt a legszörnyűbb –, akiket útszéli árkokban, vagy az erdőben, vagy elhagyott motelszobák hűtőszekrényében találtak ruhástul vagy ruhátlanul, megerőszakolva vagy nem, de már holtan. Hány olyan hely volt, ahová be se mertük tenni a lábunkat, és óvatosságból mennyi biztonsági zárat, reteszt szereltünk fel az ablakokra, ajtókra, és behúztuk a függönyöket, égve hagytuk a villanyokat. S tettük mindezt afféle imádság gyanánt; elmormoltuk, aztán reménykedtünk, hogy megvédelmeznek. Jobbára úgy is lett. Valamit ért, legalábbis abból ítélve, hogy még életben voltunk. De mindez csupán az éjszakára vonatkozott, és semmi köze nem volt a szeretett férfihoz – legalábbis nappal. A férfihoz, akivel azt akartuk, hogy működjön a dolog, hogy alakuljon. Az alakuláshoz az is kellett, hogy formában tartsuk magunkat a férfi kedvéért. Ha eleget dolgoztunk ezért, akkor talán a férfi is megtette ugyanezt. Esetleg együtt dolgoztunk rajta, mintha a kettőnk ügye afféle megoldandó rejtvény volna; máskülönben egyikünk – nagy valószínűséggel a férfi – elkalandozott a saját külön röppályáján, hódolva káros szenvedélyeinek, faképnél hagyva a másikat – amit az gyakorlattal kivédhetett volna. Ha végül mégsem teljesedett ki a kapcsolat, az azért volt, mert egyikünk helytelenül állt hozzá. Akkoriban az volt az általános vélemény, hogy az életben minden az ember pozitív vagy negatív hozzáállásán múlik. Ha nem tetszik valami, változtasd meg, mondogattuk egymásnak és magunknak is. Lecseréltük hát a férfit egy másikra. A változástól – ebben biztosak voltunk – majd minden jobbra fordul. Revizionisták voltunk; megváltoztattuk... önmagunkat. Különös visszaemlékezni az akkori gondolkodásmódunkra: mintha minden elérhető lett volna számunkra, s sem véletlenek, sem korlátok nem állhattak volna az utunkba; azt hittük, szabadon megszabhatjuk és újraszabhatjuk életünk határait. Én is ilyen voltam, én is így tettem. Luke nem az első férfi volt az életemben, s könnyen lehet, hogy nem is az utolsó... ha meg nem torpan az idő sodrában, ha ki nem bicsaklik az élete ott a fák között, zuhanás közben. Hajdan egy kis csomagban hazaküldték volna a személyes tárgyait: ami nála volt, amikor meghalt. Háborús időkben ez szokás volt, mesélte az anyám. Meddig illett gyászolni, mit mondtak erről? Adózz kegyelettel szeretett egyetlened emlékének! Az volt, szeretett. Az egyetlenem. Hogy mondhatsz olyat, hogy „volt”? Hülye liba! Képtelen vagy annyit észben tartani, hogy még mindig az, még mindig! Megtorlóm az arcom a ruhám ujjával. Régen nem tettem volna ilyet, nehogy elkenjem a sminkemet, de most semmi sem jön le. Amilyen kifejezés rajta van, noha nem látom, az valódi. Elnézést, de én egy múltból itt ragadt menekült vagyok, s a gondolataim a kénytelen-kelletlen magam mögött hagyott egykori szokások és életmód körül kalandoznak, s ha mégoly különösnek tűnnek is ennyi idő távlatából, én akkor is a megszállottjuk vagyok. Vissza-visszatérek hozzájuk, egyre csak az emlékekbe kapaszkodva, akár egy Párizsban teát kortyolgató fehérorosz, aki a lelke mélyén megrekedt a huszadik században. Rám tör az érzelgősség, s önuralmamat vesztve sírva fakadok. Nem egyszerűen pityergek, hanem sírok, mint a záporeső, magamba rogyva a fotelban. Várok. Egyre csak várok. Akár egy várandós hölgy – így nevezték régen azokat az üzleteket, ahol terhesruhákat lehetett venni. Ha azt mondom, várandós nő, arról leginkább olyasvalaki jut eszembe, aki a vasútállomáson várakozik. A várandós szó egy helyre is utal, ahol az ember vár. Számomra ez a szobám. Én pedig egy szóköz vagyok – két zárójel között. A többi ember között. Kopogtatnak az ajtómon. Cora lesz az, a tálcával. De nem ő az. – Én hoztam fel – közli Serena Joy. Felnézek, körbepillantok, aztán feltápászkodom, és odamegyek hozzá. A parancsnokné egy fényes, négyszögletes polaroidképet tart a kezében. Szóval gyártanak még polaroid fényképezőgépeket. Akkor léteznek még családi albumok is, melyekben a gyerekek fotóit gyűjtik. A szolgálólányokéit persze nem. A jövő történelme szempontjából ez az embertípus láthatatlan lesz. De mindegy, csak a gyerekek legyenek ott, legalább lesz mit nézegetniük a feleségeknek odalent a szalonban, míg a szülés kimenetelét várva szendvicseken csámcsognak. – Csak egy percre kaphatod meg – suttogja Serena Joy cinkos hangsúllyal. – Vissza kell juttatnom, mielőtt észrevennék, hogy eltűnt. Nyilván egy Márta emelte el neki. Ezek szerint a Mártáknak is van saját hálózatuk. Jó tudni. Elveszem a fotót Serenától, megfordítom, hogy megnézhessem. Ő volna az? Így néz most ki? Az én kincsem! Hogy megnyúlt és megváltozott! Picit mosolyog, máris, és a fehér ruhájában úgy néz ki, mint egy hajdanvolt elsőáldozó. Az idő nem állt meg azóta. Átcsapott fölöttem, elsodort, mintha nem volnék egyéb egy homokból gyúrt nőnél, akit egy nemtörődöm gyermek ott felejtett a fövenyen, túl közel a vízhez. A lányom életéből eltávolítottak engem. Már csak egy árny vagyok, messze hátul a fénykép sima, fényes felületén túl. Egy árny árnyéka, amivé a halott anyák válnak. Látszik a tekintetén: nem vagyok ott. De legalább ő létezik, a fehér ruhájában. Növekszik, él. Hát nem jó dolog? Valóságos áldás. Mégis képtelen vagyok elviselni, hogy engem így kitöröltek. Jobb lett volna, ha Serena nem hoz semmit. Ülök a kis asztalnál, és tejbegrízt eszem villával. Villát és kanalat kapok, de kést soha. Ha hús van, azt még odalent földarabolják nekem, mintha nem feltételeznék, hogy van annyi kézügyességem vagy fogam. Pedig van elég mindkettőből. Ezért nem engednek kést fogni a kezembe. HARMINCHATODIK FEJEZET Kopogok a parancsnok ajtaján, hallom, ahogy kiszól, rendbe szedem az arcvonásaimat, és bemegyek. Ő a kandallónál áll, kezében egy majdnem üres italos pohár. Általában megvárja, amíg ideérek, csak akkor kezd töményét inni, jóllehet tudom, vacsorához bort fogyasztanak. Az arca kissé pirosas. Megpróbálom megsaccolni, mennyit ivott már. – Üdvözlöm! – mondja köszönésképpen. – Hogy érzi magát ezen a mai estén, kis szépségem? Néhány kupicával bizonyosan, jegyzem meg magamban az udvariaskodó mosolyából és a körülményes megfogalmazásából ítélve. – Pompásan – felelem. – Mit szólna egy kis izgalomhoz? – Tessék? – adom az álmélkodót. E mögött a színjáték mögött zavart, bizonytalanságot érzékelek, mintha nem tudná, meddig mehet el velem, és mely irányba. – Van egy kis meglepetésem a maga számára – mondja nevetve, ami leginkább kacarászáshoz hasonlít. Feltűnik, hogy mindenhez hozzáfűzi a kis jelzőt. Kicsinyíteni, gyengíteni igyekszik a dolgokat, beleértve engem is. – Valami, ami tetszeni fog. – Mi az? – érdeklődöm. – Kínai dámajáték? – Ennyi ugratási megengedhetek magamnak; a parancsnoknak, úgy tűnik, még tetszik is, különösen néhány pohár ital után. Jobb szereti, ha incselkedem vele. – Valami annál is jobb – mondja. Nagyon igyekszik, hogy fájdítsa a szívemet. – Már alig várom. – Helyes – szól elégedetten, majd odamegy az asztalához, és beletúr az egyik fiókba. Aztán visszafelé jövet egyik kezét a háta mögé rejti. – Találgasson! – biztat. – Állat, növény vagy tárgy? – kérdem. – Ó, állat – feleli tettetett komolysággal. – Kétségkívül állat, úgy van. – Ekkor előhúzza a kezét a háta mögül, és elém tart egy marék – ránézésre – mályvarózsaszínű tollat. Aztán kiteregeti. Szemmel láthatóan egy női ruhadarab: a melltartókosarait piros, csillag alakú flitterek borítják, a tollak pedig a combkivágásra és a felsőrészre vannak varrva. Ezek szerint mégsem jártam messze a harisnyatartótól, amikor azon töprengtem, mivel ajándékoz meg legközelebb. Kíváncsi lennék, hol akadt rá. Az efféle frivol göncöket tudomásom szerint mind megsemmisítették. Emlékszem a tévéhíradókban vetített filmtudósításokra, ahogy városról városra közvetítették ezeket. New Yorkban úgy nevezték: a manhattani nagytakarítás. Láttam a Times Square-en gyújtott örömtüzeket, a körülöttük éneklő tömeget, nőket, akik karjukat hálálkodva emelték az égre, amint érezték, hogy rájuk irányulnak a kamerák, aztán kemény, markáns arcú fiatalembereket, akik lelkesen hajigálták a lángok közé a neonzöld, vörös és lila selyem- és nejlonruhákat, műszőrme kabátokat, fekete, arany és csillogó ezüst szatén- és laméestélyiket, bikinialsókat, és az átlátszó melltartókat, melyekre rózsaszín szaténszívek voltak varrva, hogy takarják a mellbimbókat. A gyártók, importőrök és kereskedők pedig térdepelve tartottak nyilvános bűnbánatot, rossz tanulóknak járó csúcsos papírsüveggel a fejükön, amelyre az volt írva pirossal, hogy SZÉGYEN. Néhány ruhadarab azért nyilván megmaradt, mindet csak nem tudták elégetni. A parancsnok feltehetően ugyanúgy jutott hozzá ehhez is, ahogy a képeslapokhoz: nem egyenes úton. Lerí róla, hogy a feketepiacról: nem új már, rossz szagú, hónaljban gyűrött, és a foltot egy másik nő verejtéke hagyta. – Találgattam, mi lehet a mérete – mondja a parancsnok. – Remélem, jó lesz. – Arra számít, hogy én ezt felveszem? – Tudom, prűdnek tűnik, és rosszallónak hat a kifakadásom, ám egyúttal vonz is az ötlet. Soha életemben nem hordtam ehhez még csak hasonlót sem, semmi flitteres, teátrális holmit – az lehet különben, valami régi színházi jelmez, vagy valami letűnt éjszakai mulatóból való maskara; legközelebb hozzá az egyrészes fürdőruhám állt, és egy barackrózsaszínű csipkés baby-doll, melyet Luke vett nekem egyszer. Mégis van benne valami csábító, gyerekes kíváncsiságot kelt bennem, hogy viselhessem. És amilyen kihívó, remek fricska volna a néniknek, annyira bűnös, annyira szabad. A szabadság, mint minden egyéb, viszonylagos. – Hát – adom a tétovát, nem szeretnék túl mohónak tűnni. Azt akarom, úgy érezze, én teszek neki szívességet. Lehet, hogy most kiderül, miféle mélyen eltemetett vágyai vannak. Netán a korbács is előkerül, melyet eddig az ajtó mögött rejtegetett. Vagy előveszi a bilincset, és magát vagy engem megkötözve az asztalra fektet. – Ez álruha – magyarázkodik. – Az arcát is ki kell festenie; hoztam hozzávalókat. Enélkül nem jutna be. – Hová? – kérdezem. – Ma este elviszem hazulról. – El? – Milyen régimódi! Ma már nincs olyan hely, ahová egy férfi elvihetne egy nőt szórakozni. – Házon kívülre viszem – jelenti ki a parancsnok. Anélkül is tudom, hogy mondaná: kockázatos az ajánlata, nemcsak a maga, hanem elsősorban az én számomra. Mégis menni akarok, mindenképpen. Bármi jöhet, ami megtöri az egyhangúságot, ami felforgatja a dolgok látszólagos tisztes rendjét. Közlöm a parancsnokkal, nem akarom, hogy nézzen, amíg átöltözöm; még mindig szégyenlős vagyok előtte a testemet illetően. Azt feleli, majd elfordul, és úgy is tesz, én pedig levetem a cipőmet, a harisnyámat és a pamutbugyimat, aztán sátornak is beillő felsőruhám alatt belebújok a tollas dresszbe. Utána a ruhát kapom le magamról, és a keskeny, flitteres pántokat felhúzom a vállamra. Cipő is van a jelmezhez: rózsaszínű és elképesztően magas sarkú. Nem passzol pontosan egyik sem – a cipő kissé nagy, a kosztüm pedig derékban szűk, de azért megteszi. – Készen vagyok – jelentem ki, mire a parancsnok megfordul. Ostoba érzés; jó lenne látni magam egy tükörben. – Elbűvölő – mondja a parancsnok. – Most pedig az arcát. Mindössze egy régi, nyúlós, szőlőillatú rúzst, egy szemkihúzó ceruzát és szempillafestéket hozott. Se szemhéjfestéket, se arcpírt. Egy pillanatra eszembe jut, hátha már nem is emlékszem a használatukra, s a szemceruzával első nekifutásra sikerül is „harcban szerzett” fekete monoklit biggyesztenem a szemhéjamra; de letörlöm a növényi olajos kézápolóval, és újra próbálkozom. Kenek némi rúzst az arccsontomra is, s eloszlatom. Mindeközben a parancsnok egy nagy, ezüst hátlapú kézitükröt tart elém. Felismerem: Serena Joyé. Nyilván az ő szobájából vette kölcsön a parancsnok. A hajammal semmit sem tudok kezdeni. – Fantasztikus – lelkendezik a parancsnok. Mostanra olyan izgatott, mintha vendégségbe készülődnénk. Odalép a szekrényhez, és kivesz egy csuklyás köpenyt. Világoskék, a feleségek színe. Nyilván ez is Serenáé. – Húzza le a csuklyát az arcára! – utasít. – Igyekezzen nem elkenni a sminkjét! Ahhoz kell, hogy átjussunk az ellenőrző pontokon. – És mi lesz az igazolványommal? – kérdezem. – Emiatt ne aggódjon! – feleli. – Van nálam a maga számára. Azzal útnak indulunk. Együtt suhanunk a sötét utcákon. A parancsnok, mintha csak tinédzserek volnánk a moziban, fogja a jobb kezem. Én pedig, jó feleséghez illőn, szorosan összehúzom magamon az égszínkék köpenyt. A csuklyám alól, mint valami alagútból, Nick tarkójára látok. A sapkája egyenesen áll, ő maga egyenesen ül, a tekintetét is egyenesen előreszegezi – az egész fickó túlságosan egyenes. Elítél engem még a tartásával is, vagy csak képzelődöm? Vajon tudja, mit viselek a köpeny alatt? Lehet, hogy ő maga szerezte? És ha igen, ébreszt ez benne dühös, buja, irigy vagy bármilyen gondolatokat? Van bennünk valami közös: mindkettőnktől elvárják, hogy láthatatlan alkalmazottak legyünk. Kíváncsi lennék, tudja-e ezt. Amikor kinyitotta az ajtót a parancsnoknak, és közvetve nekem, megpróbáltam elkapni a pillantását, magamra vonni a figyelmét, de úgy tett, mintha nem is látna. Hogy miért nem? Jó kis munka az övé – kisebb-nagyobb megbízásokat lebonyolítani, szívességeket tenni –, a világért sem akarná veszélyeztetni. Az ellenőrző pontokon, ahogy a parancsnok megjósolta, gond nélkül átjutunk annak ellenére, hogy kalapál a szívem, és lüktet a vér a fejemben. Majrés, mondaná Moira. A második ellenőrző pont után Nick megkérdezi: – Itt, uram? A parancsnok rábólint: – Igen. A kocsi lefékez, s a parancsnok hozzám fordul. – Most pedig meg kell kérnem, hogy feküdjön le az autó padlójára. – Le? – képedek el. – Át kell haladnunk a kapun – magyarázza a parancsnok, mintha ennek bármiféle értelme volna számomra. Korábban megpróbáltam kiszedni belőle, hová megyünk, de azt felelte, meglepetés. – Feleségeknek tilos a bemenet. Lehúzódom hát, s a kocsi újra nekilódul. A következő néhány percben semmit sem látok. A köpeny alatt fojtogató a hőség. Téli öltözék, nem könnyű pamut, mint a nyári, és molyirtószaga van. Valószínűleg a téli gardróbból hozta a parancsnok; gondolta, ezt nem veszi észre a felesége. Előzékenyen odébb húzza a lábát, hogy elférjek. A homlokom mégis a cipőjéhez nyomódik. Kemény, ránctalan lábbelik, fényes, fekete, kifürkészhetetlen felületükkel bogárpáncélnak tűnnek. Mintha semmi közük nem volna egy emberi lábhoz. Áthajtunk egy újabb ellenőrző ponton. Hallom a hangokat, a személytelen, engedelmes szavakat, és ahogy nyílik-csukódik az elektromos ablak az igazolvány felmutatásakor. Ezúttal az enyémet, az állítólagos személyi okmányomat a parancsnok nem nyújtja ki. E pillanatban hivatalosan nem létezem. Aztán az autó továbbhajt, majd újra megáll, és a parancsnok segít felülni. – Igyekeznünk kell – mondja. – Ez a hátsó bejárat. A köpenyt hagyja Nicknél. A szokásos órában – biccent Nick felé. Úgy, hát ez is olyasvalami, amit már csinált korábban. A parancsnok lesegíti rólam a köpenyt, s kinyitja az ajtót. Légáram söpör végig szinte mezítelen bőrömön, s rájövök, verejtékezem. Amikor hátranyúlok, hogy becsukjam magam mögött az ajtót, észreveszem, hogy Nick rám tekint az üvegen át. Most lát is. Megvetés vagy közöny sugárzik a szeméből; vagy egész egyszerűen annyi, hogy ezt várta tőlem? Egy sikátorban vagyunk egy vörös téglás, meglehetősen modern épület mögött. Jó pár szemétláda sorakozik az ajtó mellett, s körülöttük romlásnak indult sült csirke szaga terjeng. A parancsnoknak kulcsa van az egyszerű, szürke, acélnak tűnő ajtóhoz, amely belesimul a fal síkjába. Mögötte betonpanel folyosó nyílik, felül fénycsövek világítanak – valami szolgálati bejárat lehet. – Tessék – szól a parancsnok, és egy gumiszalagra erősített piros cédulát csúsztat a csuklómra, olyasféle függőcímkét, amilyet a repülőtéren kötöznek a csomagokra. – Ha bárki kérdezné, mondja, hogy magát kibérelték ma estére – oktat ki. Azzal karon ragad, úgy kormányoz befelé az épületbe. Nagyon kellene egy tükör, hogy lássam, rendben van-e a rúzsom, és hogy túl nevetségesek vagy ziláltak-e a tollak. Ebben a fényben sápadtnak tűnhetek. De már túl késő. Idióta! – mondaná Moira. HARMINCHETEDIK FEJEZET Végigmegyünk a folyosón, majd egy újabb szürke ajtón át befordulunk egy másik, immár tompán megvilágított folyosóra, melyet púderrózsaszín szőnyeg borít. Számozott ajtók nyílnak róla – százegyes, százkettes és így tovább, mint mikor zivatar idején az ember azt számolja, milyen messze csapott be a villám. Ezek szerint szállodában vagyunk. Az egyik ajtó mögül egy férfi és egy nő nevetése szűrődik ki – rég hallottam ilyet. A folyosóról egy központi udvarra jutunk. Tágas is, magas is: a tetőablak több emelet magasságban borul fölé. Középen szökőkút csörgedez, a vízpermet bolyhos pitypang alakját formázza. Itt-ott cserepes növények és dézsás fák láthatók, az erkélyekről kúszónövények csüngenek alá. A falakon tojásdad, üvegfalú felvonók kúsznak föl-le, óriás kagylóknak vélhetné őket az ember. Tudom, hol vagyunk. Jártam itt azelőtt: Luke-kal töltöttünk itt délutánokat réges-rég. Akkor ez szálloda volt. Most pedig telis-tele van nőkkel. Állok mozdulatlanul, és bámulom őket. Itt szabadon megtehetem, nézelődhetek kedvemre, nem akadályoz meg benne a fehér, ellenzős főkötő. Nélküle furcsán könnyűnek érzem a fejem; mintha valami súlyt emeltek volna le róla vagy ki az agyamból. A nők ücsörögnek, ácsorognak, ténferegnek, egymásnak dőlnek. Férfiak vegyülnek közéjük, sokan, de fekete egyenruhájukban vagy öltönyükben annyira egyformának tűnnek, mintha csupán háttérnek volnának ott. A nők ellenben trópusi látványosságnak számítanak a mindenféle csiricsáré cuccaikban. Egyeseken hasonló tollas-flitteres, magasan felvágott, mélyen dekoltált ruha van, mint rajtam. Mások régimódi fehérneműt, rövid hálóinget, baby-dollt, áttetsző pongyolát viselnek. Látni olyanokat, akik egy- vagy kétrészes fürdőruhában feszítenek; egyikük cicijét a horgolt felsőrészen jókora kagylóhéjak takarják el. Némelyek rövid szabadidőalsóban és nyakpántos sportfelsőben, mások a tévében sokat látott aerobikruházatban – szűk dresszben és kötött bokamelegítőben – üldögélnek. Van néhány olyan is, aki szurkolójelmezt öltött: rövid rakott szoknyát és a mellén hatalmas betűkkel díszített felsőrészt. Ha jól sejtem, mélyen bele kellett nyúlniuk a zsebükbe, helyesebben a tartalékaikba, hogy ilyen kimentett, összeharácsolt holmikhoz jussanak. És mindnyájan ki vannak festve! Abból jövök rá, mennyire elszoktam a kisminkelt nők látványától, hogy szinte már furcsállom, mennyire nagy, árnyékolt és csillogó a tekintetük, vagy már-már bohócosan vérvörös, nedvesen fénylő vagy gyöngyházfényű a rúzsuk. Amúgy első pillantásra vidám seregletnek tűnnek. Valóságos álarcosbál, melyen túlkoros gyerekek vesznek részt lomos ládákból előkotort hacukákban. Vajon örömük telik benne? Meglehet, de ki tudja, önszántukból vannak-e itt. Ránézésre képtelenség megállapítani. Nekem túlzás ez a sok popsimutogatás a teremben. Szokatlan már. – Mintha visszacsöppentünk volna a múltba – jegyzi meg a parancsok elégedetten. Szemlátomást el van ragadtatva. – Nem gondolja? Eltűnődöm, vajon a múlt pontosan ilyen volt-e. Elbizonytalanodom. Azt tudom, hogy részleteiben egyezik, de ez az összetétel valahogy mégis más. Egy múltról szóló mozifilm sem azonos a múlttal. – De igen – hagyom annyiban a dolgot. Ezek a nők vegyes érzéseket keltenek bennem. Természetesen nem ütközöm meg rajtuk, nem szörnyedek el. Elfogadom őket, ők a társadalom kiközösítettjei. A hivatalos vélemény szerint nem léteznek. S mégis itt vannak. Ez legalább valami. – Ne bámészkodjon – figyelmeztet a parancsnok. – Még elárulja magát. Viselkedjen természetesen. – Azzal továbbvezet, tol maga előtt. Egy másik férfi észreveszi, üdvözli, majd megindul felénk. A parancsnok megszorítja a karom. – Vigyázzon! – súgja. – El ne veszítse a fejét! Nincs más teendőm, mondom magamban, mint hogy tartsam a szám, és eljátsszam a csacsi nőt. Nem lehet az olyan nehéz. A parancsnok bemutat a pasasnak meg az utána következőknek is. Nem sok mindent mond rólam, nem szükséges. Csak annyit, hogy új vagyok, mire az illetők végigmérnek, aztán máris másra terelődik a szó. A jelmezem teszi a dolgát. A parancsnok el nem eresztené a karom, miközben diskurál, s mindjobban kihúzza magát, kidülleszti a mellkasát, a hangja megtelik vidámsággal, fiatalos lendülettel. Rájövök, hogy henceg. Felvág velem a többiek előtt. Azok veszik is a lapot, s kellően illedelmesek ahhoz, hogy tartsák magukat a semmit a kéznek elvhez, de azért végigmustrálják a mellemet, a lábamat, hisz miért ne tennék. Persze parádézik a parancsnok nekem is. Demonstrációt tart arról, miként uralja a világot. Megszegi a szabályokat a hatalom orra előtt, s fittyet hány rájuk, büntetlenül. Talán a megittasultságnak olyan fokára jutott, amely ilyen merésszé tette, amely elhitette vele, hogy ő nélkülözhetetlen, s ezért megtehet bármit, akármit, amihez kedve van. Amikor azt hiszi, senki sem figyel, kétszer is rám kacsint. Ez az egész gyerekes erőfitogtatás olyan szánalmas; bár tulajdonképpen megértem. Amikor végre megelégeli mindezt, a parancsnok odavezet egy puha, virágos kárpittal borított kanapéhoz – ilyenek azelőtt a szállodák előcsarnokában álltak; ami azt illeti, ez itteni bútor volt, emlékszem az art nouveau-s virágmintájára, a sötétkék háttérben rózsaszín virágokra. – Gondoltam, elfáradhatott már a lába ebben a cipőben – jegyzi meg a parancsnok. Igaza van, hálás is vagyok érte. Leültet, aztán maga is lehuppan mellém, és átkarolja a vállam. A zakója szövete dörzsöli a bőrömet, annyira elszoktam már attól, hogy hozzám érjenek. – Nos? – érdeklődik a parancsnok. – Mit gondol a mi kis klubunkról? Ismét szemügyre veszem a helyet. A férfiak nem is annyira egyformák, mint elsőre hittem. A szökőkútnál egy világosszürke öltönyös japán csoport álldogál, a túlsó sarokban pedig egy fehér gyülekezet: arabok, hosszú, házikabátszerű köntösben, fejkendőben, csíkos homlokpántban. – Ez egy klub? – kérdezem. – Hát magunk közt így hívjuk. A klub. – Azt hittem, az ilyesmi szigorúan tilos – mondom. – Nos, hivatalosan igen. Csakhogy mindenki emberből van, ugyebár. Várok, hátha részletesebben kifejti, de mivel nem teszi, megkérdem: – Mit jelent ez? – Azt jelenti, nem csaphatjuk be a természetet – szól a magyarázat. – A férfitermészet igényli a változatosságot. Ez egészen nyilvánvaló, része a szaporodási stratégiának. A természet törvénye. – Mivel nem szólok semmit, folytatja. – A nők ezt ösztönösen tudják. Ugyan miért vásároltak össze annyiféle ruhát annak idején? Hogy e trükk révén elhitessék a férfiakkal, hogy számtalan különféle nővé képesek változni. Mindennap mássá, újjá. Úgy mondja, mintha hinné is, amit beszél, de ő sok mindent jelent ki ugyanígy. Talán hiszi, talán nem, de az is lehet, hogy mindkettőt egyszerre. Képtelenség megállapítani, mit hisz. – Tehát most, hogy nem váltogatjuk a ruháinkat – vetem közbe –, maguk a nőket váltogatják. – Iróniának szántam, de a parancsnok nem méltányolja. – Sok nehézségre megoldás – feleli minden csipkelődés nélkül. Szóra se méltatom. Elegem van belőle. Legszívesebben sértődött hallgatásba merülnék az est hátralevő részére, de tudom, nem engedhetem meg magamnak. Bármint legyen is, legalább erre az estére kiszabadultam otthonról. Igazából arra vágyom, hogy elbeszélgethessek a nőkkel, de arra nemigen látok esélyt. – Kik ezek az emberek? – kérdezem jobb híján. – Csak tisztek járhatnak ide – feleli a parancsnok. – Mindenféle ügyosztályról, és magasabb beosztású hivatalnokok. Meg kereskedelmi delegációk, természetesen. Serkentőleg hat a kereskedésre. Itt kapcsolatokat lehet teremteni. Éneikül aligha lehet üzleteket lebonyolítani. Igyekszünk olyan kiszolgálást nyújtani, amit másutt is megkapnak. És hallhatunk ezt-azt, értesüléseket szerezhetünk. Egy férfi néha olyasmit is elmond egy nőnek, amit nem közölne egy másik férfival. – Nem rájuk értettem – jegyzem meg –, hanem a nőkre. – Ó! – vonja fel a szemöldökét. – Hát némelyikük igazi hivatásos. Dolgozó lány – neveti el magát –, afféle régi időkbeli. Nem lehetett beolvasztani őket; egyébként nagy részük szívesen van itt. – És a többiek? – A többiek? – tűnődik. – Nos, egész szép gyűjteményünk van. Az ott, a zöld ruhás, egy szociológus. Vagyis volt. Az a másik ügyvéd, amaz meg üzletasszony volt, ügyvezető valamelyik gyorsétteremláncnál vagy talán szállodaláncnál. Azt hallottam, remek társalgó, ha az embernek épp ahhoz van kedve. Ők is jobb szeretnek itt lenni. – Mihez képest? – tudakolom. – A többi választási lehetőséghez képest – feleli. – Lehet, hogy maga is szívesebben volna itt ahelyett, amiben része van – mondja azzal a tartózkodó álszerénységgel, amellyel bókot szeretne kierőszakolni, és ebből megértem, hogy a komoly társalgásnak ezennel vége. – Nem is tudom – hárítok, mintha fontolgatnám a dolgot. – Kemény munka lehet. – A súlyára vigyáznia kellene, az már bizonyos – mondja. – Ezt szigorúan veszik. Öt kiló felesleggel mehetne a zárkába. – Vajon viccel? Nagy valószínűséggel, de nem szeretném megtudni. – Most pedig – jelenti ki –, hogy megismertessem a hely szellemével, mit szólna egy italhoz? – Nekem nem szabad – húzódozom. – Hisz tudja. – Egytől nem lesz baja – legyint. – Különben is hogy venné ki magát, ha visszautasítaná? Itt nem tabu se a nikotin, se az alkohol! Látja, vannak előnyei is ennek a helynek. – Rendben – hagyom annyiban. Titokban örülök az ötletnek, évek óta nem ittam semmit. – Mi legyen hát? – érdeklődik a parancsnok. – Itt minden van. Importból. – Egy gin-tonikot kérek – közlöm. – De gyengét, legyen szíves. Nem szeretnék szégyent hozni magára. – Nem fog – vigyorodik el. Azzal feláll, majd meglepetésemre elkapja a kezem, és belecsókol a tenyerembe. Aztán elvonul a bár felé. Odahívhatott volna egy pincérnőt is, szaladgálnak itt néhányan egyforma fekete miniszoknyában, pomponnal a mellükön, de láthatóan elfoglaltak, nehéz őket leinteni. Aztán megpillantom őt. Moirát. Két másik nővel ott áll a szökőkút közelében. Újra meg újra oda kell néznem, egyszerűen nem hiszek a szememnek; többszöri gyors pislantással teszem, hogy senki ne vegye észre. Valami rémesen van felöltözve: egy erősen viseltes, fényehagyott, fekete szatén koktélruhába, amelynek nincs vállpántja, belső merevítőbetét tartja a mellét, de mivel nem egészen Moira mérete – túl nagy rá –, az egyik keblét ki-buggyantja, a másikat lenyomja. Moira időnként szórakozottan ránt egyet a felsőrészen. Amikor félig elfordul, hátul, a fenekén, valami vattacsomót veszek észre; először nem tudom, egészségügyi betét-e vagy óriási pattogatott kukorica, de aztán rájövök: nyuszifarok akar lenni. A fejére két fül – nyúl- vagy szarvasfülnek saccolom – van biggyesztve; az egyikből elveszhetett a drót, mert félúton lekonyul. A nyakán fekete csokornyakkendőt, a lábán pedig fekete neccharisnyát és magas sarkú fekete cipőt visel. Mindig utálta a magas sarkú cipőt. Az egész ósdi és groteszk öltözék valami múltbeli emléket idéz, de nem jut eszembe, mit. Színdarabot, zenés komédiát? Húsvéti nyuszinak öltözött lányok... mi értelme van ennek itt, vajon miért találják a férfiak szexuálisan vonzónak a nyulakat? Mitől olyan csábító ez az ócska rongy? Moira cigarettázik. Szippant egyet, aztán odanyújtja a balján álló nőnek, aki piros flitteres ruhában pompázik, hosszú hegyes farka és ezüst szarvacskái vannak: ördögjelmezt visel. Moira összefonja a karját felpolcolt keble alatt, aztán egyik lábáról a másikra billeg – fájhat a lába; a háta meggörnyed kissé. Közönyösen, elkalandozó tekintettel szemlélődik a teremben. Ismerős lehet neki a kép. Bárcsak megakadna rajtam a tekintete, de átsiklik fölöttem, mintha csak egy pálmafa vagy szék volnék. Erősen összpontosítok, hogy nézzen rám végre, mielőtt leszólítaná valamelyik férfi, mielőtt eltűnne a szemem elől. A másik társnőjét, a szőkét, akin csapzott szőrmeszegélyes rövid rózsaszín ágykabát van, már ki is szemelte valaki, s az üvegfalú lifttel elhúz valahová fölfelé. Moira megint lendít egyet a fején, mintha kuncsaftot keresgélne. Kínos lehet ott ácsorogni, resztliként – akár a gimnáziumi bulikon a petrezselymet áruló lányok. Egyszer csak kiszúr engem. De van annyi esze, hogy ne reagáljon. Egymásra meredünk fásult, kifejezéstelen arccal. Aztán Moira aprót biccent jobb felé. Visszaveszi a cigarettát a piros ruhás nőtől, a szájához emeli, s közben mind az öt ujját szétterpesztve visszafordul felém. A régi jelünk. Öt percem van, hogy eljussak a női mosdóba, amely ezek szerint valahol jobbra van. Körülnézek: sehol semmi jele. Márpedig nem kockáztathatom meg, hogy elkószáljak bármerre is a parancsnok nélkül. Nincs helyismeretem, nem tudom, mi itt a dörgés, a végén még igazoltatnak. Egy perc, kettő. Moira megindul, őgyelegve, nem néz semerre sem. Csak reméli, hogy megértettem és követem. Ekkor visszatér a parancsnok, két pohárral. Lemosolyog rám, leteszi az italokat a kanapé előtt álló hosszú fekete dohányzóasztalra, majd leül. – Jól érzi magát? – tudakolja. Ezt szeretné. Végül is szórakozunk. Rámosolygok. – Van itt valahol mosdó? – kérdezem. – Hogyne – feleli a parancsnok. Belekortyol az italába. De meg nem mutatná, merre van. – Ki kellene mennem. – Számolom magamban a másodperceket, nem is a perceket. – Arrafelé – biccent a parancsnok. – És ha valaki megállít? – Egyszerűen mutassa föl a céduláját – mondja. – Minden rendben lesz. Tudni fogják, hogy foglalt. Felkelek, elbicegek a termen át. A szökőkútnál megingok kissé, majdnem elvágódom. A cipősarkak miatt. Most, hogy nem támaszkodhatom a parancsnok karjára, kibillenek az egyensúlyomból. Több férfi is rám kapja a tekintetét, de inkább meghökkenve, mint vágyakozva. Lejáratom itt magam. Tüntetően magam elé tartom a bal karomat, behajlítva, hogy látsszon a biléta. Senki sem szól semmit. HARMINCNYOLCADIK FEJEZET Megtalálom végre a női mosdó bejáratát. Még mindig úgy van felírva rá cirkalmas arany betűkkel, hogy Hölgyek. Folyosó vezet az ajtajához egy asztalnál ülő nő mellett, aki felügyeli a ki-be járókat. A piros kaftánt viselő, arany szemhéjfestékkel kikent idősebb nőről lerí, hogy néni. Az elektromos sokkoló ott hever előtte az asztalon, szíja a csuklóján. Vele aztán nem lehet kukoricázni. – Tizenöt perc – vakkantja oda, és a kezembe nyom egy hosszúkás piros kartonlapot az előtte álló kupacból. Akárcsak a hajdani áruházak próbafülkéinél. Aztán rámordul a mögöttem érkezőre: – Az előbb voltál itt. – Megint mennem kell – feleli a nő. – Óránként egyszer van pihenő. – A néni hajthatatlan. – Ismered a szabályt. A nő nyafogva, elkeseredetten fogadkozik. Belököm az ajtót. Emlékszem erre a pihenőhelyiségre, a tompán megvilágított rózsaszínes árnyalatokra, a citromzöld bambuszrügy-mintás könnyű karosszékekre és a kanapéra, valamint a fölötte levő arany filigrándíszes foglalatú faliórára. Innen nem távolították el a tükröt, ott lóg a kanapéval szemközt. Itt fontos, hogy az ember lássa, hogy néz ki. Egy boltíves átjárón túl sorakoznak a szintén rózsaszín vécéfülkék, a kézmosók és még több tükör. Többen is üldögélnek a fotelokban és a kanapén levetett cipővel, s cigarettáznak. Rám bámulnak, amikor belépek. Parfümillat terjeng a dohányfüstös levegőben, amelybe némi verejtékszag is vegyül. – Új vagy? – kérdezi egyikük. – Igen – felelem Moirát keresgélve, aki még nem került elő. A nők el nem mosolyintanák magukat. Mindegyik pöfékel tovább, mintha az valami komoly elfoglaltság volna. A hátsó helyiségben egy macskajelmezes, narancssárga mű-szőr farkat viselő lány a sminkjét igazítja. Mintha a kulisszák mögött volnánk, arcfestékek, füst és az illúziókeltés eszközei között. Állok tétován, nem tudom, mit tegyek. Moiráról nem akarok kérdezősködni, fogalmam sincs, biztonságos-e. Az egyik rózsaszín fülkéből vízcsobogás hallatszik, aztán kilép Moira, és billegő járással megindul felém. Én csak a jelre várok. – Minden rendben – szól oda nekem és a többieknek. – Ismerem őt. – Erre mindnyájan elmosolyodnak, s Moira magához ölel. Szorosan átkarolom én is, érzem, ahogy a merevítői a bordáim közé böknek. Arcon csókoljuk egymást, mindkétfelől. Aztán hátrébb lépünk. – Borzadály – vigyorog rám Moira. – Úgy festesz, akár a babiloni szajha. – Hisz épp ez a cél, nem igaz? – felelem. – Te meg honnan szerezted ezt az ocsmány göncöt? – Hát – ránt egyet megint az elején – nem éppen a stílusom, meg foszlásnak is indult már. Előbányászhatnának valakit, aki még ért ezekhez. Akkor kaphatnék valami közepesen tisztességes hacukát. – Ezt te pécézted ki magadnak? – ugratom. Lehet persze, hogy azért választotta, mert kevésbé feltűnő, legalább csak fekete-fehér. – Egy frászt, dehogy! – tiltakozik. – Kincstári felszerelés. Szerintem úgy tippelték, ez tükrözi az egyéniségemet. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ő az. Megérintem a karját. Aztán sírva fakadok. – Na, ne csináld! – korhol. – Elkened a szemed. Különben is erre nincs idő. Csússzatok odébb! – Ezt a kanapén ülő két nőnek mondja a szokásos, ellentmondást nem tűrő nyers és könnyed modorában, és mint mindig, keresztül is viszi az akaratát. – Úgyis vége a pihenőidőmnek – mondja az egyik nő, aki babakék csipkés midért és fehér nejlonharisnyát visel. Feláll, és megrázza a kezem. – Isten hozott! – üdvözöl. A másik nő engedelmesen odébb húzódik, Moira meg én pedig lezökkenünk mellé. Első dolgunk lerúgni a cipőnket. – Mi az ördögöt csinálsz te itt? – kérdezi ekkor Moira. – Nem mintha nem lenne klassz, hogy láthatlak, de mi keresnivalód van ebben a lebujban? Valami rosszat tettél? Kiröhögted a dákóját? Felkandikálok a mennyezetre. – Be van poloskázva? – kérdezem. Megtorlóm a szemem, óvatosan, csak az ujjaim hegyével. Lejön némi fekete festék. – Feltehetően – von vállat Moira. – Kérsz egy cigit? – Jólesne – mondom. – Hé! – fordul Moira a mellette ülő nőhöz. – Dobj meg egy szállal, légy szíves! A nő mosolyogva átnyújt egyet. Moira még mindig rafinált lejmoló. Jót derülök ezen. – Különben meg nem biztos – utal Moira a poloskákra. – Nem hiszem, hogy érdekelné őket, ami itt elhangzik. A nagyját úgyis hallották már, innen pedig úgysem jut ki senki, hacsak nem halottaskocsiban. Ezt nyilván te is tudod, ha itt vagy. Közelebb húzom a fejét, hogy a fülébe súghassam: – Ideiglenesen vagyok itt. Csak ma estére. Nem is lenne szabad itt lennem. Becsempészett ide. – Kicsoda? – súgja vissza. – Az a barom, akivel jöttél? Az egy mocskos patkány, voltam már vele. – Ő a parancsnokom – világosítom fel. Moira bólint. – Néhányuknak ez a szokásuk, ebben lelik élvezetüket. Olyan nekik, mintha oltáron kefélnének, mert amúgy szentfazék bagázsnak tartanak titeket. Az tetszik nekik, ha cefetül ki vagytok mázolva. Csak újabb ócska erőfitogtatás, nem más. Ez az értelmezés föl sem merült bennem. A parancsnokról ezt nem tudnám elképzelni, túl egyszerű magyarázat volna, túl kezdetleges. Az ő indítékai minden bizonnyal jóval kifinomultabbak ennél. Persze lehet, hogy csak a hiúság beszél belőlem. – Már nincs sok időnk – eszmélek rá. – Most pedig mesélj el mindent. Moira vállat von. – Mi értelme? – Pedig tudja, hogy igenis van értelme. Belekezd hát. A következőt meséli, azaz suttogja, többé-kevésbé. Nem emlékszem szóról szóra, hisz nem jegyzetelhettem le. Kiegészítettem, ahol kellett, mivel időszűke miatt csak körvonalakban ismertette a történteket. Ráadásul két részletben adta elő, ugyanis sikerült egy második szünetet is beiktatnunk. Megpróbáltam hozzá hűen tolmácsolni az eseményeket. Ezzel is igyekszem az emlékét életben tartani. – Elizabeth nénit, a vén szipirtyót, ott hagytam összekötözve, akár egy karácsonyi pulykát, a kazán mögött. Igazán nagy kedvem lett volna elintézni, de már örülök, hogy nem tettem, sokkal rosszabbak lettek volna a kilátásaim, ha kinyírom. Magam se hittem, milyen könnyen kijutottam a központból. Abban a barna klepetusban egyszerűen kisétáltam a kapun, és csak mentem, mentem, öntudatosan, amíg látótávolságon kívülre nem kerültem. Semmi különösebb előre kidolgozott tervem nem volt, amint hitték, bár amikor megpróbálták kiszedni belőlem, kitaláltam mindenféle mesét. Az ember ezt teszi, ha elektródákkal meg miegymással noszogatják. Összehord mindenfélét. Kihúzott háttal, felszegett állal masíroztam előre, és közben azon törtem a fejem, mi legyen a következő lépés. Amikor rajtaütöttek a nyomdánkon, az ismerőseim nagy részét begyűjtötték, és gondoltam, mostanra valószínűleg a többieket is lefülelték. Biztosra vettem, hogy listájuk volt mindnyájunkról. Hülyék voltunk, hogy azt hittük, folytathatjuk, ahogy addig, ha másként nem, földalatti mozgalomként, miután elhurcoltunk mindent az irodából az ismerősök pincéibe, udvari helyiségeibe. Jobbnak láttam hát, ha egyik régi barátnőmnél sem próbálkozom. Volt némi elképzelésem arról, a városnak melyik részében lehetek, bár nem emlékeztem rá, hogy valaha jártam volna abban az utcában, ahol épp trappoltam. De a nap állásából kikövetkeztettem, merre lehet észak – végül csak vettem valami hasznát a lánycserkész-marhaságnak. Gondoltam, megindulok arrafelé, talán ráakadok valamelyik ismerős térre vagy pályaudvarra. Akkor majd be tudom tájolni magamat. Az is eszembe jutott, hogy meggyőzőbbnek hat, ha a központ irányába tartok, nem pedig az ellenkezőbe, mert azzal csak gyanút keltenék. Amíg a központban voltunk, még több ellenőrző pontot állítottak föl városszerte, mindenfelé beléjük botlottam. Az elsőnél majd betojtam ijedtemben. Váratlanul bukkant elém az egyik sarkon túl. Tudtam, hülyén venné ki magát, ha a szemük láttára megpördülnék és megfutamodnék, ezért ugyanazt a blöfföt alkalmaztam, amit a központ kapujánál: összevontam a szemöldökömet, merev tartást vettem fel, lebiggyesztettem a számat, és úgy néztem át rajtuk, mintha gennyes kelések volnának. Tudod, ahogy a nénik néznek már a férfi szó említésére is. Varázslatosan működött a dolog, és bejött a többi ellenőrző pontnál is. Közben azonban őrült módon pörgött az agyam. Mindössze annyi időm volt, amíg a banyát fel nem fedezik, és ki nem adják a körözést: gyalogosan iszkoló álnéni kerestetik. Töprengtem, kihez fordulhatnék, újra meg újra számba vettem az ismerőseimet. Végül megpróbáltam visszaemlékezni a címnyilvántartásunkra. Azt természetesen megsemmisítettük már az elején, azaz nem egészen, mert felosztottuk egymás között, és mindegyikünk megtanulta a maga részét, csak azután égettük el. Leveleket később is küldözgettünk, de nem tettük rá az emblémánkat a borítékokra. Az túl veszélyes lett volna. Szóval megpróbáltam felidézni a lista rám eső szakaszát. Nem mondom meg, melyik nevet választottam, mert nem akarom bajba keverni őket, ha ugyan nincsenek máris abban. Ki tudja, miket hordtam össze kínomban, míg vallattak; nem emlékszem, kikotyogtam-e valamit. Az ember bármit bevall. Egy házaspárra esett a választásom, az biztonságosabb volt, mint valaki egyedülálló, különösen homokos. Eszembe jutott, milyen megjelölés állt a nevük mellett: K, azaz kvéker. A felekezethez tartozást, ha volt, a tüntetéseken vettük figyelembe. Így jó eséllyel meg lehetett jósolni, kinél mire számíthatunk. KER-eket például nem volt tanácsos abortusztüntetésekre hívni, nem mintha szerveztünk volna olyat már a vége felé. Emlékeztem az ő címeikre is. Gondosan kikérdeztük egymást, amikor magoltuk a címeket, fontos volt, hogy pontosan tudjuk az irányítószámaikat és minden egyebet is. Ekkor már a Massachusetts sugárúton baktattam, tudtam, merre járok. És azt is tudtam, ők hol laknak. Más miatt kezdtem aggódni: ha az a házaspár észreveszi, hogy egy néni kocog felfelé a gyalogjárójukon, egyszerűen bezárkóznak, vagy úgy tesznek, mintha nem lennének otthon. Mégis meg kellett próbálnom, ez volt az egyetlen esélyem. Gondoltam, lepuffantani csak nem fognak. Nagyjából öt óra körül járhatott az idő. Fáradt voltam a gyaloglástól, különösen pedig attól, hogy végig olyan nénis nyársat nyelten kellett masíroznom, ráadásul reggel óta egy falatot sem ettem. Amiről nem tudtam, természetesen, az az volt, hogy azokban az első időkben sem a nénik, sem maga a központ nemigen került még a köztudatba. Eleinte mélységes titokban tartották, szögesdrót mögött. A tevékenységüket persze kifogásolhatták már akkor is. Az emberek látták ugyan e furcsa néniket mindenfelé, mégsem voltak tisztában a szerepükkel. Azt hihették, a seregben látnak el valamiféle nővérszolgálatot. A kérdezősködéssel meg már kezdtek felhagyni akkoriban. Szóval a kvékerek azonnal beeresztettek. A nő jött ajtót nyitni. Azt mondtam neki, felmérést végzek. Úgy csináltam, hogy ne látsszon meglepettnek, ha mégis valaki leselkedett volna. De mihelyt az ajtón belülre kerültem, lekaptam a fejemről a főkötőt, és felfedtem magam. Telefonálhattak volna nyomban a rendőrségnek, tudom, de vállaltam a kockázatot; mint mondtam, nem volt más választásom. Mindenesetre nem dobtak fel. Adtak nekem ruhát, a nő a magáéból, és a nénis slafrokot meg az igazolványt elégették a kazánjukban; tudták, ez azonnali teendő. Az nyilvánvaló volt, hogy nem örültek a jelenlétemnek. Idegesek voltak, hisz két kisgyerekük volt, mindkettő hét év alatti. Értettem én őket. Kimentem a klotyóra, hát az valami álom volt. A fürdőkád tele műanyag halakkal meg hasonlókkal... Aztán fent ücsörögtem a gyerekszobában, és játszottam a kicsikkel, építőkockásat, amíg a szüleik odalent határoztak rólam. Akkor már nem féltem, sőt nagyon kellemesen éreztem magam. Fatalista vagyok, mondd nyugodtan. Aztán a nő készített nekem egy szendvicset meg egy bögre kávét, a férfi pedig közölte, hogy elvisz egy másik házba. Nem kockáztatták meg, hogy telefonáljanak. A másik házban is kvékerek laktak, és amilyen mázlim volt, a Nők Rejtekútja földalatti szervezet egyik állomásába botlottam. Miután az első férfi, aki odakísért, távozott, azt mondták, megpróbálnak kijuttatni az országból. Nem részletezem, hogyan, mert némelyik állomás esetleg most is működik. Mindegyik csupán egyetlen másikkal, a soron következővel tartotta a kapcsolatot. Ennek megvoltak az előnyei – arra az esetre, ha elkapták az embert –, de a hátrányai is, mert ha egy állomás lebukott, az egész lánc leblokkolt mindaddig, amíg az egyik futáruk ki nem épített egy másik útvonalat. A szervezettségük egyébként egészen príma volt. Beszivárogtak jó pár hasznos helyre, mint például a postahivatalba. Volt ott egy gépkocsivezetőjük, aki egy praktikus kisteherautóval járkált. Azon, helyesebben egy postazsákban jutottam át a hídon és be a városba. Azért merem elárulni, mert nem sokkal ezután a fickót elkapták. A Falon végezte. Az ember előbb-utóbb értesül ezekről; meg volnál lepve, itt mi minden a fülünkbe jut. A parancsnokok maguktól kifecsegik. Miért is ne, gondolják, ugyan kinek adnánk tovább, hacsak nem egymásnak, az meg nem számít. Könnyűnek hangzik, ahogy előadom, de nem volt az. Egész idő alatt majd betojtam. Azt viseltem a legnehezebben, hogy tudtam, ezek az emberek az életüket kockáztatják értem, pedig nem lenne kötelességük. De azt mondták, vallási okokból teszik, és ne vegyem magamra. Ez segített valamit. Minden este csendesen imádkoztak. Eleinte nehezen szoktam hozzá, mert túlságosan emlékeztetett arra a szarságra, ami a központban folyt. Az igazat megvallva okádhatnékom támadt tőle. Erőt kellett vennem magamon, egyre győzködtem magam, hogy ez itt egészen más. Először utáltam. De ha jól sejtem, bennük ez tartotta a lelket. Többé-kevésbé tisztában voltak azzal, mi történne velük, ha lebuknának. Részleteiben nem, de tudták. Ekkortájt már a tévé is kezdte közvetíteni a pereket meg miegymást. Ez még azelőtt volt, hogy komolyabban elkezdődtek volna a szektás razziák. Mindaddig, amíg az ember valami keresztényfélének és házasnak – elsősorban annak – vallotta magát, békén hagyták. Eleinte a többiekre koncentráltak. Miután azokkal nagyjából leszámoltak, rámásztak mindenki másra. Illegalitásban éltem úgy nyolc-kilenc hónapon át. Egyik menedékházból a másikba hurcoltak, akkoriban még több olyan létezett. Nem mindig kvékereknél dekkoltam, még csak nem is mindig vallásos családoknál. Egyszerűen olyan embereknél, akik nem értettek egyet a rendszerrel. Majdnem sikerült. Eljuttattak egészen Salemig, aztán egy csirkékkel teli teherautón Mainbe. Majd elhánytam magam a bűztől; tudod te, milyen érzés egy egész rakomány kábult, fosos csirke közt ücsörögni? Azt tervezték, hogy ott fenn visznek át a határon; nem személy- vagy teherautóval, az túl nehézkes lett volna, hanem csónakkal, a tengerparton. Nem tudtam róla, egészen a szóban forgó éjszakáig; sosem tájékoztattak a következő lépésről, csak mielőtt indult az akció. Ennyire óvatosak voltak. Úgyhogy nem tudom, mi történt. Talán valaki beijedt, vagy valaki kívülálló fogott gyanút. Esetleg a csónak tűnt fel valakinek, és furcsállotta, hogy a tulajdonosa olyan sűrűn jár ki vele a tengerre éjszaka. Addigra a környék valószínűleg hemzsegett a szemektől, ellepték azt a határszakaszt. Mindenesetre már akkor rajtunk ütöttek, amikor kiléptünk a hátsó ajtón, hogy lemenjünk a dokkba. Elcsíptek engem, a fickót meg a feleségét is. Idősebb, ötvenes házaspár volt. Rákászatból éltek, mielőtt a parti halászatnak befellegzett. Nem tudom, mi lett velük ezután, mert engem külön teherautóba tuszkoltak. Gondoltam, nekem lehet, hogy végem. Vagy mehetek vissza a központba, Lydia néni keze alá, hogy megsimogasson az acélkábellal. Azt nagyon élvezte, hisz tudod. Mindig jött ugyan a „szeresd a bűnöst, gyűlöld a bűnt” maszlaggal, de azért élvezte. Fontolgattam, hogy végzek magammal, és meg is tettem volna, ha lett volna módom rá. De a két őr a furgonban árgus szemmel figyelt, mint két héja; nem szóltak azok egy megveszekedett szót sem, csak ültek, és bámultak rám a rezzenéstelen tekintetükkel. Szóval nem volt mit tennem. Aztán mégsem a központban kötöttünk ki, hanem valahol másutt. Nem mennék bele a részletekbe, hogy ezután mi következett. Annyit mondhatok, hogy nem hagytak maradandó nyomokat. Amikor ennek vége lett, mutattak nekem egy filmet. Képzeld, miről szólt! A telepek életéről. A telepeken takarítással telik az idő. Roppant tisztaságszeretők arrafelé. Néha csak a hullákat tüntetik el, csata után. A városi gettókban rosszabb a helyzet, ott tovább hagyják az utcán a halottakat, néha már oszlásnak indulnak. Ez a népség nem szereti a szerteszét heverő tetemeket, félnek a pestistől meg hasonlóktól. Úgyhogy a nők a telepeken halottakat égetnek. Vannak szörnyűbb helyek is, a mérgező hulladékok és a radioaktív kihullás miatt. Azokban maximum három év után leesik az ember orra, és a bőre úgy válik le a húsáról, mintha gumikesztyűt húzna le róla. Enni alig adnak, a védőruházatot is megspórolják. Az ott lakók többnyire úgyis olyanok, akiktől meg akarnak szabadulni valahogy. Mondják, vannak másféle, egészen elviselhető telepek is, ahol gazdálkodnak: gyapotot, paradicsomot termesztenek, meg hasonlókkal foglalkoznak. De olyanokról nem vetítettek filmet nekem. A telepekre száműzték az idős nőket – biztosra veszem, hogy te is töprengtél azon, miért látni egyre kevesebbet belőlük –, a szolgálólányokat, akik elszúrták a harmadik esélyüket is, és az olyan javíthatatlanokat, mint én. Selejtek lettünk mindnyájan. Ott persze mindenki meddő. Vagy eleve úgy került oda, vagy idővel azzá vált. A bizonytalan eseteket apró műtéttel korrigálják, nehogy bármiféle hiba csússzon be. A telepeken élők nagyjából negyede férfi. A nemi eltévelyedettek nem mindegyike végzi a Falon. Mindnyájan hosszú ruhát hordanak, akárcsak a központban kiképzendők, csak szürkét. A nők is, a férfiak is, a csoportfelvételekről ítélve. Ha jól sejtem, a férfiakat így akarják demoralizálni. Baromság, én is annak érezném. Te hogy bírod elviselni? Mindent összevetve ez a hacuka még mindig jobb. Ezek után, mondták, túlságosan veszélyesnek minősültem ahhoz, hogy abban a kiváltságban legyen részem, hogy visszaküldjenek a Vörös Központba. Azt mondták, züllesztő hatással lennék a többiekre. Választás elé állítottak: vagy ez, vagy a telepek. Hát, a fenébe is, nem születtem sem apácának, sem mártírnak. A petevezetékeimet már évekkel azelőtt elköttettem, úgyhogy műttetnem sem kellett volna magam. Idebent már senkinek sincs működőképes petefészke, az csak gondokat okozna. Hát most itt vagyok. Itt még arckrém is jár. Csak ki kell ókumlálni valami utat-módot, hogyan jusson be ide az ember. Van három-négy jó éved, aztán ha lestrapálódott a kufferod, kihajítanak a dögtemetőbe. Az étel elmegy, van itóka is, narkó is, ha kell, és csak éjjel kell dolgozni. – Moira! – korholom. – Nem mondod komolyan? – Megijeszt, mivel a hangjából közönyt és akaratgyengeséget hallok. Tényleg ezt tették vele, épp azt a valamit irtották ki belőle – mit is? –, ami a lényege volt? De hogy is várhatnám el tőle, hogy folytassa, hogy kitartson, hogy élni akarjon azzal a bátorsággal, amilyen képet én őrizgetek róla, ha én magam sem teszek úgy? Nem akarom, hogy Moira is olyan legyen, mint én: aki föladja, behódol, menti a bőrét. Nekem a bátor, a hősies, a hetvenkedő, a magányosan is küzdő Moira kell. Amilyen én nem vagyok. – Ne aggódj miattam! – legyint végül. Biztosan sejti, miféle gondolatok kavarognak a fejemben. – Még itt vagyok, hisz látod, én vagyok. Ha meg úgy nézzük, nem is olyan vészes ez a hely, tele van nőkkel. Kész leszbiparadicsom! Már ugrat, mutatja, hogy van benne erő, lendület. Ettől jobban érzem magam. – Engedik? – kérdezem. – Engedik? Hogy a pokolba ne! Még buzdítanak is! Tudod, minek nevezik ezt a helyet maguk közt? A Jézabel. A nénik szerint úgyis mind kárhozottak vagyunk, már lemondtak rólunk, nem számít, bűnben élünk-e vagy sem, a parancsnokokat meg aztán végképp nem érdekli, mit művelünk a ráérő időnkben. Sőt, a nő nővel figura még fel is izgatja őket. – És a többiek? – érdeklődöm. – Vegyük úgy – mondja –, hogy nem túlzottan kedvelik a férfiakat. – Megint vállat von. Amúgy rezignáltan. Íme, ez volna a történet. Szívesebben mesélnék arról, hogyan menekült el Moira végleg. Vagy ha azt nem, hát arról, hogyan robbantotta fel a Jézabelt, ötven parancsnokkal egyetemben. Szeretném, ha a története valami merész és látványos húzással végződne, valami merénylettel, hozzá méltó módon. Bár amennyire tudom, semmi ilyesmi nem következett be. Fogalmam sincs, mi lett vele, mert sosem láttam többé. HARMINCKILENCEDIK FEJEZET A parancsnoknál szobakulcsot látok. A portáról kérte, miközben én a virágos kanapén üldögéltem. Lopva mutatja nekem. Értem a célzást. Az üvegtojásra emlékeztető lifttel felemelkedünk az indafüggönyös erkélyek előtt. Teljesen világos: közszemlére vagyok téve. A parancsnok kinyitja az ajtót. A szobában minden pontosan ugyanolyan, mint hajdan volt. Ugyanazok az ágytakaróval megegyező anyagú súlyos sötétítőfüggönyök – narancssárga mákvirágmintával királykék alapon – és a vékony fehér tüllfüggönyök is, melyek a napfényt szűrik meg; a szögletes és személytelen komód meg az éjjeliszekrények; a lámpák; a képek a falon: gyümölcsöstál stilizált almákkal, a drapériához illő virágok – réti boglárka és aranysárga díszes hölgymái – vázában. Minden ugyanaz. Szólok a parancsnoknak, hogy egy pillanat, és besurranok a fürdőszobába. Csöng a fülem a füsttől, a gin pedig elbágyasztott. Megnedvesítek egy mosdókesztyűt, és a homlokomhoz nyomom. Kis idő múlva körbefürkészek, vannak-e külön csomagolt kis szappanok. Vannak. A spanyol fajta, amelyiken a cigányos kép van. Beszívom a szappan illatát, a fertőtlenítőszerek szagát, és csak állok a fehér fürdőben, s távoli vízcsobogásra, lehúzott vécék zubogására fülelek. Különös, de olyan békességet érzek, mintha otthon lennék. Van valami megnyugtató a mosdóhelyiségekben. Legalább a testfunkciók terén van még demokrácia. Mindenki szarik, mondaná Moira. Ülök a kád szélén, s bámulom a tiszta törülközőket. Régen felizgattak volna. Amiatt, amire következtetni engedtek: szerelemre. – Láttam az anyádat – szólt Moira. – Hol? – kérdeztem. Összerezzentem, mintha villám sújtott volna belém. Ráébredtem, magamban már eltemettem. – Nem személyesen, hanem abban a filmben, amelyet mutattak nekünk a telepekről. Ráközelített a kamera, biztos, hogy ő volt. Egy olyan szürke zsákruhaféleség lógott rajta, de felismertem. – Hála istennek – nyögtem. – Ugyan miért? – vonta föl Moira a szemöldökét. – Azt hittem, már halott. – Azóta akár az is lehet – felelte Moira. – Kívánd azt, ha jót akarsz neki. Nem emlékszem, mikor láttam utoljára. Összemosódik a többi alkalommal; valami egészen hétköznapi indokkal ugrott be. Mindig ezt csinálta: forgószélként berontott hozzánk, pördült-fordult, aztán már el is viharzott – mintha én lettem volna az anya, és ő a gyerek. Még mindig olyan hetykén viselkedett. Némelykor, ha épp két lakás közt volt – az egyikből ki-, a másikba beköltözőfélben –, az én szárítós mosógépemben mosta ki a szennyesét. Lehet, hogy csak átjött kölcsönkérni valamit – fazekat, hajszárítót. Ez is a szokása volt. Nem tudtam, hogy akkor találkozunk utoljára, különben jobban figyeltem volna. Még arra sem emlékszem, miről beszélgettünk. Egy, két vagy három hétre rá, amikor hirtelen sokkal rosszabbra fordultak a dolgok, megpróbáltam felhívni telefonon. De nem vette föl, és később sem, amikor újra kerestem. Nem szólt, hogy készülne valahová, persze mire föl, sosem tette. Volt saját kocsija, és még nem volt túl öreg a vezetéshez. Végül sikerült elérnem a házgondnokot telefonon. Azt mondta, az utóbbi időben nem látta anyámat. Aggódni kezdtem. Azon töprengtem, nem kapott-e esetleg infarktust vagy agyvérzést, kizárni nem lehetett, bár nem volt tudomásom róla, hogy bármi baja lenne. Mindig olyan egészséges volt. Még mindig járt konditerembe, és kéthetenként úszni. A barátaimnak mindig azzal hencegtem, hogy az anyám jobb karban van, mint én. Volt benne igazság. Luke meg én kocsival berohantunk a belvárosba, s a gondnok – némi rábeszélésre – kinyitotta anyám lakását. – Lehet, hogy az anyós ott fekszik holtan a padlón – erősködött Luke. – Gondolt-e arra, hogy minél tovább ott hagyja, annál jobban fog illatozni? – A gondnok makogott valamit, hogy engedély nélkül nem tehet semmit, de Luke meggyőző tudott lenni. Kijelentette, hogy egy tapodtat sem mozdulunk, és nem vagyunk hajlandók várni sem. Ekkor elbőgtem magam. Talán emiatt adta be végül a fickó a derekát. Amikor benyitottunk, iszonyú rendetlenség fogadott minket. A bútorok felborogatva, a matrac fölhasogatva, a komódfiókok a padlón hevertek felfordítva, a tartalmuk szétszórva, kupacokba hányva. De az anyám nem volt sehol. – Hívom a rendőrséget – szögeztem le, még a sírást is abbahagytam; jeges rémület töltött el, vacogott a fogam. – Ne tedd! – szólt rám Luke. – Miért ne? – meredtem rá nekibőszülten. Luke csak állt a romokban heverő nappali közepén, és nézett rám. Majd azzal a céljavesztett mozdulattal, amikor az embernek fogalma sincs, mi egyebet tehetne, zsebre dugta a kezét. – Csak – volt rá a válasz. – Csinos anyád van – mondogatta Moira még a diákéveink alatt. Később meg azt, hogy van benne szufla. Még később pedig azt, hogy olyan édes. – Ő nem édes – feleltem neki. – Ő az anyám. – Hű! – csücsörített erre Moira. – Látnod kéne az enyémet. Anyámra gondolok, ahogy söprögeti a halálos mérgeket; erre használták az idős nőket az oroszok is, szemetet takaríttattak velük. Csakhogy ez a fajta szemét meg fogja ölni anyát! Képtelen vagyok elhinni. Bízom benne, hogy a fölényes optimizmusával, az energiájával, azzal az erővel, ami benne van, valahogy kiverekszi magát ebből. Biztosan kitalál valamit. De tudom, hogy áltatom magam. Ez csak mese, amellyel a gyerekek ámítják az anyjukat. Már elsirattam. És megteszem újra meg újra. Gyerünk vissza, ide, a szállodába. Most itt kell lennem. Szemügyre veszem magam ebben a hatalmas tükörben, az erős fehér fényben. Alaposan és lassan végigmérem magam. Kész katasztrófa, ahogy kinézek. A szempillafesték megint szétkenődött, pedig Moira rendbe hozta, a vörös rúzst elmaszatoltam, a hajam zilált. A vedlő rózsaszín tollakkal és a fityegő csillagflitterekkel beillenék csiricsáré karneváli macának. Siralmas látványt nyújtok ilyen gyalázatos sminkkel, más levetett ruhájában, megkopott csillogásával. Ha legalább fogkefém volna! Ácsoroghatnék még itt ezen rágódva, de az idő halad. Éjfélig haza kell érnem, különben tökké változom... vagy az a hintó volt? Holnap szertartás van a naptár szerint, és Serena azt akarja, hogy ma éjjel kerüljön sor a „hágatásra”, és ha nem vagyok ott, rá fog jönni, miért, akkor aztán lesz haddelhadd. A parancsnok pedig a változatosság kedvéért vár; hallom, ahogy föl-alá járkál a szobában. Majd megtorpan a fürdőszobaajtó előtt, s egy színpadias ehem-ehemmel megköszörüli a torkát. Megnyitom a forró vizes csapot, jelezve hajlandóságomat, s hogy készülődöm. Túl kell esnem rajta. Kezet mosok. A tétlenség nem volna okos dolog. Amikor kilépek, a parancsnok éppen leheveredik a hatalmas franciaágyra, s észreveszem, hogy a cipőjét már levetette. Lefekszem mellé, mondania sem kell. Jobb, ha nem várom meg. Különben is jólesik elnyúlni, annyira fáradt vagyok. Végre egyedül, ötlik fel bennem. Pedig nem akarok egyedül maradni vele egy ágyban. Mégis jobb lenne, ha itt volna Serena. Vagy szívesebben betűkirakóznék. A némaságom azonban nem tántorítja el. – Holnap lesz, igaz? – kérdi halkan. – Gondoltam, bemelegíthetnénk előtte. – Odafordul hozzám. – Miért hozott ide? – kérdezem hűvösen. Végigsimít a testemen, ahogy mondják, széltében-hosszában, le a bal oldalamon egészen a lábamig. Ott megáll, ujjaival átfogja a bokám, mintha bilincset tenne rá – ott van a tetoválás, a billog, amelyről vakon is tudná, hogy a tulajdona vagyok. Emlékeztetem magam, hogy végül is nem durva ember, s hogy más körülmények között talán még kedvelném is. A keze megtorpan. – Gondoltam, tetszene magának egy kis változatosság. – Tudja, hogy ez nem elég. – Amolyan kísérletfélének szántam. – Még mindig nem elég. – Azt mondta, tudni szeretné. A parancsnok felül, és gombolkozni kezd. Rosszabb lesz vajon, ha lemezteleníti magát? A ruhájával a hatalmát is elveszíti? Az inge már lenn van, s alatta szánalmas kis pocak. Pihés szőr. Lehúzza az egyik vállpántomat, a másik kezét becsúsztatja a tollak között, de hiába, fekszem, mint egy élettelen madár. Nem is szörnyeteg, szólok magamra. Nem engedhetem meg magamnak sem a büszkeséget, sem a viszolygást, az adott körülmények között félre kell tennem még sok más egyebet is. – Talán jobb, ha leoltom a villanyt – jegyzi meg a parancsnok csüggedten, s kétségkívül csalódottan. Látom egy pillanatra, mielőtt lekattintja a kapcsolót. Az egyenruhája nélkül kisebbnek, öregebbnek, valahogy szikkadtabbnak tűnik. A baj az, hogy most is képtelen vagyok másmilyen lenni vele, mint amilyen általában vagyok. Tétlen. Hiábavaló kísérletnek, kiábrándító kalandnak bizonyul a próbálkozása. Színlelj! – ordítok magamra gondolatban. Gyerünk, szedd össze magad! Legyünk túl ezen a meneten, különben hajnalig itt maradsz. Mozdulj! Fonódj rá, sóhajtozz! Ez a legkevesebb, amit megtehetsz. XIII. ÉJSZAKA NEGYVENEDIK FEJEZET Az éjszakai forróság még a nappalinál is borzasztóbb. Annak ellenére, hogy megy a ventilátor, semmi sem mozdul, a falak magukba szívták a meleget, és most ontják ki, akár a begyújtott kemence. Hamarosan esni fog, ez bizonyos. Miért várom annyira? Csak még nagyobb lesz a nyirkosság. A távoli messzeségben villámlik, bár az égzengés nem hallatszik idáig. Kitekintve az ablakon látom, ahogy csillámuk, villódzik az ég alja, mint az örvénylő tengervíz a túl alacsonyan szálló, fakószürkéből infravörösbe játszó sűrű felhők mögött. Nem égnek a fényszórók, ami szokatlan. Áramszünet volna? Vagy Serena Joy rendezte így. Ülök a sötétben; nem tanácsos égetnem a lámpát, minek dobra verni, hogy még ébren vagyok. Tetőtől talpig fel vágyók öltözve, a piros klepetusba megint; a flitteres hacukát levetettem, a rúzst letöröltem vécépapírral. Remélem, nem maradt nyoma, sem szaga, ahogy a parancsnoknak sem. Serena, mint ígérte, éjfélkor megjelenik. Hallom a halk koppanásokat, csosszanásokat a szőnyeggel borított folyosón, aztán könnyeden bekopog. Szó nélkül követem az előtéren át s lefelé a lépcsőn. Egészen fürgén jár, erősebb, mint hittem. Bal kézzel a korlátba kapaszkodik, talán fájdalmában, de tartja magát. Gyanítom, hogy az ajkába harap, szenved. Rettenetesen akarja azt a babát. Lefelé menet látom kettőnket, a kék és a vörös figurát a tükör üvegszemében. Magamat az ellentétpárommal. A konyhán át megyünk ki. Üres, csak egy gyenge éjjeli mécses világít. Olyan békések a néptelen konyhák éjszaka: a tálak a pulton, a pléhdobozok és a kőkorsók kerekdeden, súlyosan gubbasztanak a homályban. A kések el vannak téve a dobozukba. – Én nem megyek ki veled – suttogja Serena. Különös, hogy suttogni hallom, mintha közülünk való volna. A feleségeknek nem szokásuk visszafogni a hangjukat. – Az ajtón túl fordulj jobbra! Találsz egy másik ajtót, nyitva lesz. Menj föl a lépcsőn, és kopogj! Nick már vár. Nem lát meg senki. Én itt fogok üldögélni. – Tehát őrködni fog, nehogy baj legyen, ha Cora vagy Rita valami oknál fogva mégis felébredne, és kibotorkálna a konyhába nyíló szobájukból. Vajon mit mondana nekik? Hogy nem tudott aludni? Hogy egy kis meleg tejre vágyott? Leleményes hazudozó, az már igaz. – A parancsnok fent van a hálószobájában – közli Serena. – Nem fog lejönni, ilyen későn sose szokott. – Képzeli ő. Kinyitom a konyhaajtót, kilépek, s megtorpanok egy pillanatra, hogy a szemem hozzászokjon a sötéthez. Nagyon rég jártam egyedül, éjjel, odakint a szabadban. Mennydörgést hallok – közeledik a vihar. Vajon hogy intézte el Serena az őrzőkkel? A végén még lepuffantanak, ha meglátnak ólálkodni a ház körül. Remélem, megvesztegette őket: cigarettával, whiskyvel, vagy az sem lehetetlen, hogy tudnak mindenről, a méntelepéhez tartoznak, és ha Nick-kel nem jön be, legközelebb hozzájuk küld. A garázsajtó csupán néhány lépésre van. Nesztelenül átvágok a füvön, aztán besurranok az ajtón. A lépcsőház sötét, nem látok semmit. Tapogatózva, lépcsőről lépcsőre haladok fölfelé – szőnyegen, melyet púderrózsaszínűnek képzelek. Ez legénylakás lehetett azelőtt, vagy diáké. A környéken a legtöbb háznál van ilyen, régen garzonlakásnak vagy műteremlakásnak nevezett kis lakrész. Tetszik, hogy még emlékszem rá. Külön bejárattal – ez állt a hirdetésekben, ami azt jelentette, hogy az ember feltűnés nélkül élhetett szerelmi életet. Felbotorkálok a lépcső tetejére, s bekopogok. Nick nyit ajtót – ki másra számítottam? Egyetlen lámpa ég, de attól is hunyorgók. Elnézek Nick mellett, kerülöm a tekintetét. Az egyszobás lakásban egy kinyitható kanapét látok beágyazva, egy főzőfülkét a túlsó sarokban és egy másik ajtót, amely nyilván a fürdőszobába vezet. Annyira dísztelen, katonás, minimalista ez a szoba. Se képek a falon, se virágok. Mintha Nick ideiglenesen lakna itt. Az ágyon szürke kincstári pokróc hever, rajta az amerikai hadsereg pecsétje. Nick hátralép s félreáll, hogy beeresszen. Ingujjra van vetkőzve, s égő cigarettát tart az ujjai között. Érzem a füstöt rajta és mindenütt a szoba meleg levegőjében. Szeretném levetni a ruhámat, és fürdőzni benne, beledörgölni a bőrömbe. Nincs szükség bevezetésre; tudja, miért vagyok itt. Még csak nem is szól, felesleges mindenféle ostobaságot összehordania. Megbízást teljesít. Odébb lép, és eloltja a lámpát. Odakint villámlik, sorozatos felvillanások követik egymást, aztán megdördül az ég. Nem látom a sötétbe olvadó férfi arcát, aki gombolni kezdi a ruhám. Alig kapok levegőt, kimegy a lábamból az erő, eltűnik alólam a föld. Érzem a száját, a kezét, nem tudok várni tovább, és mozdul, máris, a szenvedély elborít, mint rég, és élek megint, a bőröm bizsereg, s a karomat köré fonva hullámzóm lágyan, zuhanok az örökkévalóságba. Tudtam, hogy talán csak egyszer leszünk együtt, így. Csak kitaláltam. Nem így volt. A következőképpen történt. A lépcső tetejére érve bekopogok. Nick nyit ajtót. Ég egy lámpa; hunyorgók. Kerülöm a tekintetét, a lakást nézem: egyszobás, az ágy bevetve, a berendezés dísztelen, katonás. Nincsenek képek, de a pokrócon amerikai kincstári pecsét virít. Nick ingben van, a kezében cigaretta. – Tessék, szívjon egy slukkot! – mondja. Nincs szükség bevezetésre; tudja, miért vagyok itt. Hogy keressem a bajt, hogy a vesztembe rohanjak, hogy pácba kerüljek – ilyen kifejezéseket használtunk rá régen. Elveszem a cigarettát, mélyet szívok belőle, aztán visszaadom Nicknek. Az ujjaink alig érnek egymáshoz. Már ennyi füst is megszédít. Nick nem szól egy szót sem, csak néz rám, mosolytalanul. Kellemesebb volna, barátságosabb, ha megérintene. Ostobának és csúnyának érzem magam, pedig tudom, hogy nem vagyok sem ez, sem az. Vajon mire gondol, miért nem mond valamit? Hátha azt képzeli, hogy kurválkodni voltam a Jézabelben a parancsnokkal vagy többekkel is. Idegesít, hogy még aggódom is amiatt, mit feltételezhet rólam. Inkább térjünk a tárgyra. – Nincs sok időm – közlöm vele. Így elég sután, sőt otrombán hangzik. Nem így gondoltam. – Belespriccelhetek egy üvegbe, aztán majd betölti – dörmögi. Még csak el sem mosolyodik. – Azért nem kell gorombáskodni – jegyzem meg. Lehet, hogy úgy érzi, csak használati tárgyként kezelik. Talán valami érzelmet vár tőlem, hogy elismerjem, ő is ember, s hogy több mint puszta spermaadó. – Tudom, nehéz lehet magának – próbálkozom. Nick vállat von. – Megfizetnek – veti oda mogorván. De még mindig nem mozdul. Engem megfizetnek, téged lefektetnek – szavalom magamban. Hát jó, szóval keménykedni fogunk. Nem tetszett neki a sminkem meg a fiitteres rucim. – Gyakran tér be ide? – S vajh mit keres egy magamfajta jó kislány egy ilyen lebujban? – vágom rá a választ. Mindketten elmosolyodunk: így már jobb. Ezzel mindketten elismerjük, hogy csupán komédiázunk, hisz mi egyebet tehetnénk az adott helyzetben. – Az önmegtartóztatástól a szív hevül. – Réges-régi mozifilmekből idézünk, melyek még azoknál is korábban játszódtak: ilyesféle stílusban jóval a mi korunkat megelőzően társalogtak. Már az anyám sem használt ilyen szavakat, emlékeim szerint. Meglehet, a valóságban senki sem beszélt így, csak kitalálás volt az egész kezdettől. Mégis meglepő, milyen könnyen beugrik ennek az émelyítően érzelgős, mesterkélt szerelmi évődésnek a szóhasználata. Már értem, mire való, hogy mindig is mire szolgált: hogy az ember körülbástyázza magát vele, elbújjon mögötte, védje e legbensőbb énjét. Elszomorodom, ez a beszédmodor olyan végtelenül szomorú: elmosódott zeneszóra, megfakult papírvirágokra, kopott szaténra, a visszhang visszhangjára emlékeztet. Mindez letűnt már, nem térhet vissza többé. Minden átmenet nélkül sírva fakadok. Végre Nick előrelép, átkarol, simogatja a hátam, és vigasztalóan magához ölel. – Gyerünk – dünnyögi –, nincs sok időnk. – A vállamat átfogva odavezet az ágyhoz, lefektet. Előtte még a pokrócot is lehajtja. Kigombolja a ruhám, aztán simogat, csókolgat a fülem mellett. – Semmi romantika – mondja. – Rendben? Ez valami mást jelentett volna hajdan. Olyasmit, hogy minden kötelezettség nélkül. Most azt jelenti: csak semmi hősködés. Azaz: ne kockáztass értem, ha arra kerülne a sor. És úgy teszünk. Ehhez tartjuk magunkat. Tudtam, hogy talán csak egyszer leszünk együtt. Viszlát, gondoltam még közben, viszlát. Nem volt közben mennydörgés, azt csak úgy beleírtam. Nem volt, ami elnyomja a hangokat, melyeket, szégyenemre, kiadtam. Mégsem így történt. Igazából nem vagyok biztos benne, pontosan hogyan. Csak reménykedhetem, hogy lesz mód a történtek rekonstruálására. Hogy hogyan éljük meg a szerelmet, az úgyis mindig viszonylagos. Közben Serena Joy villant az eszembe, aki lent ücsörgött a konyhában, és azon mélázott: milyen közönséges! Ezek szétteszik a lábukat bárkinek. Mindössze egy szál cigarettát kell adnod nekik. Utána pedig az jutott eszembe: ez bizony hűtlenség. Nem az, amit művelek, hanem ahogy reagálok. Ha biztosan tudnám, hogy Luke halott, változtatna az a dolgon? Szeretném, ha nem kellene szégyenkeznem. Szeretnék szégyentelen lenni. Szeretnék nemtörődöm lenni. Akkor nem tudnám, mennyire nemtörődöm vagyok. XIV. FELÁLDOZÁS NEGYVENEGYEDIK FEJEZET Bárcsak másmilyen volna ez a história! Bárcsak kulturáltabb! Bárcsak jobb megvilágításban láttatna, s boldogabbnak mutatna, vagy legalább tevékenyebbnek, kevésbé tétovának, jelentéktelen apróságokon rágódónak! Bár színesebb volna! Inkább szerelemről szólna, vagy az élet hirtelen, nagy felismeréseiről, vagy akár naplementékről, madarakról, zivatarokról vagy a hóról! Bizonyos értelemben ezekről szól; ám annyi minden jön közbe, annyi suttogás, töprengés a többiekről, annyi ellenőrizhetetlen híresztelés, annyi kimondatlan szó, annyi lopakodás és titkolózás. És túl sok a lomha idő, mely, mint a nehéz étel vagy a sűrű köd, szinte agyonnyomja az embert, hogy aztán váratlanul, robbanásszerűen baljós események következzenek be a különben díszletszerűen illedelmes álmatag utcákon. Sajnálom, hogy oly sok a fájdalom a történetben. Sajnálom, hogy töredékes, akár egy kereszttűzbe került, erőszakkal szerteszaggatott áldozat. De semmit sem tehetek azért, hogy mindezt megváltoztassam. Megpróbáltam beleszőni némi szépséget is. Virágokat például, hisz hol lennénk nélkülük? Pedig fáj, hogy újra el kell mondanom. Bőven elég volt egyszer is átélni. De nem adom fel, folytatom ezt a szomorú, vágyódással és aljassággal teli vontatott és csonka történetet, mert azt akarom, hogy halljátok, ahogy én is hallom majd a tieiteket, ha valaha találkozunk, akár menekülés közben is, a jövőben, vagy a mennyben, vagy börtönben, vagy a föld alatt, valami más helyen. Mert ezekben az a közös, hogy nem itt vannak. Azzal, hogy felfedek bármit is, tudatom veletek, hogy hiszek bennetek, hiszem, hogy ott vagytok, hiszem, hogy léteztek. Azért mesélek el mindent, mert akarom, hogy valóságosak legyetek. Elmondom, tehát vagytok. Vagyis folytatom. Eldöntöttem, hogy folytatom. Olyan részhez érkezem, amely nem fog tetszeni, mert csúnyán viselkedtem, ennek ellenére igyekszem nem kihagyni semmit. Azok után, amiken átmentetek, megérdemlitek, hogy felfedjem, ami még hátravan, ami nem sok, de tartalmazza az igazságot. Tehát íme a történet. Visszamentem Nickhez. Újra meg újra, önszántamból, Serena tudta nélkül. Nem felszólításra, hanem mindenféle ürügy nélkül. Nem Nickért tettem, hanem teljes mértékben magamért. Még csak nem is úgy gondoltam rá, hogy nekiadtam magam, mert hát mit kellett nyújtanom? Nagylelkűségnek sem nevezném, inkább hálás voltam, ha beeresztett. Nem lett volna köteles. Ennek érdekében vakmerő lettem, őrült kockázatokat vállaltam. Miután végeztem a parancsnoknál, a szokott módon fölmentem az emeletre, ott azonban átvágtam a halion, és leosontam a Márták hátsó lépcsőjén a konyhába. Minden alkalommal, amikor a konyhaajtó kattanva becsukódott mögöttem, kísértést éreztem, hogy hátraforduljak, olyannyira fémes csattanásnak hangzott, mintha egérfogó vagy fegyver lett volna, mégis uralkodtam magamon. Sietve átvágtam a néhány méternyi megvilágított füves szakaszon – a fényszórók mindig égtek –, minden pillanatban arra számítva, hogy golyók ütik át a testemet, még mielőtt hallanám a hangjukat. Tapogatózva felsurrantam a sötétbe borult lépcsőn, aztán lihegve magálltam Nick küszöbén. A fülemben dobolt a vér. Erős serkentőszer a félelem. Majd halkan, mint egy koldus, bekopogtam. Mindig attól tartottam, hogy nincs otthon; vagy még rosszabb tói: hogy azt mondja, nem mehetek be. Hivatkozhatott volna arra is, hogy nem hajlandó még több szabályt áthágni, s a kedvemért hurokba dugni a fejét. A leginkább attól rettegtem, hogy kijelenti, nem érdeklem többé. Hihetetlenül nagy jóindulatnak és szerencsének éreztem, hogy egyiket sem tette. Mondtam, hogy rosszul viselkedtem. Íme, így zajlik az együttlétünk. Nick kinyitja az ajtót. Ingben van, amely lezserül lóg rajta, nincs betűrve; a kezében fogkefe, cigaretta vagy egy pohár valamilyen ital. Megvan a maga kis dugikészlete idefönt, a feketepiacról, feltételezem. Mindig tart valamit a kezében, mintha egyszerűen élné a megszokott mindennapi életét anélkül, hogy számítana vagy várna rám. Lehet, hogy tényleg nem számít rám, nem vár. Talán nem is törődik a jövővel, mert vagy nem vesződik ilyesmivel, vagy nem mer semmit tervezni. – Nagyon késő van? – kérdezem. Nick megrázza a fejét. Mostanra már magától értetődővé vált közöttünk, hogy sosincs túl késő, de azért fölteszem a szertartásos udvariassági kérdést. Ettől azt érzem, mintha ura lennék a helyzetnek, mintha volna választásom, és dönthetnek így vagy úgy. Nick oldalt lép, én bemegyek mellette, ő pedig becsukja az ajtót. Azután első dolga, hogy bezárja az ablakot. Utána leoltja a villanyt. Ezen a ponton már nem sok szó esik közöttünk. Félig ki is bújok ilyenkorra a ruhámból. A beszédet későbbre hagyjuk. A parancsnokkal mindig behunyom a szemem, még akkor is, ha csak búcsúcsókot adok neki éjszakára. Nem akarom olyan közelről látni. De itt mindig nyitva a szemem. Jó lenne valami fény, legalább egy palackba dugott gyertya, ahogy az egyetemi évek alatt szoktuk, de minden ilyesmi túlzottan kockázatos volna; meg kell hát elégednem azzal a derengéssel, amely a kültéri reflektorok fényéből szűrődik be a fehér függönyön át. Nickből mindent látni akarok, szeretném megőrizni, az emlékezetembe vésni, betáplálni az agyamba a képét, hogy legyen miből élnem később: teste minden vonalát, a bőre simaságát, a verejték csillanását szőrszálain, hosszúkás arcának kaján, rejtőzködő kifejezését. Ezt kellett volna tennem Luke-nál is, jobban odafigyelni a részletekre, az anyajegyekre, a forradásokra, a jellegzetes ráncokra; nem tettem, s Luke vonásai máris halványulnak. Napról napra, éjszakáról éjszakára egyre homályosabbak, minél hűtlenebb leszek hozzá. Nick kedvéért magamra aggatnám a rózsaszín tollakat és a piros csillagokat is, ha azt akarná, vagy bármit, akár a nyúlfarkincát is. De ő nem igényli az efféle cicomát. Minden alkalommal úgy szeretkezünk, mintha a legcsekélyebb kételyünk sem volna afelől, hogy ez egyikünknek sem adatik meg soha többé senkivel. Ám ha mégis, az mindig meglepetés, külön ajándék. Itt biztonságban érzem magam; menedékben, ahol együtt húzzuk meg magunkat, míg elvonul a vihar. Ez persze illúzió. Nick lakásánál veszélyesebb hely aligha van számomra. Ha elkapnának, nem volna kegyelem, mégsem törődöm vele. Egyáltalán hogy bízhatom meg benne, hogy lehetek ennyire könnyelmű? Honnan veszem, hogy ismerem, hogy bármit tudok róla, vagy arról, valójában mit csinál? Nicknél felhagyok az erőltetett suttogással, és megered a nyelvem. Olyasmiket is elmondok, amiket nem kellene. Beszámolok Moiráról, Glenéről; bár Luke-ot nem említem. Szívesen beszélnék arról a nőről, aki előttem lakott a szobámban, de mégsem teszem. Féltékeny vagyok. Ha ő is járt itt előttem, feküdt ebben az ágyban, nem akarok hallani róla. Elárulom Nicknek az igazi nevemet, így azt érzem, hogy ismer. Buta liba módjára viselkedem. Több eszem is lehetne. Én csinálok bálványt belőle, idealizált papírmasé figurát. Ő ellenben keveset beszél: nem kertel, nem viccelődik. Ritkán tesz fel kérdéseket. Közömbösnek tűnik, akármit mesélek neki, mintha csak a testem felfedezése iránt volna fogékony. De azért figyelmesen néz rám, az arcomra, miközben fecsegek. Képtelennek tartom, hogy valaki, aki iránt ekkora hálát érzek, eláruljon engem. Egyikünk sem mondja ki azt a szót, szeretlek, egyszer sem. Minek kihívni a sorsot magunk ellen; csak semmi romantika, az balszerencsét hoz. Nyár derekán járunk, most szikkadtabb, töppedtebb virágok nyílnak – százszorszép, varjúmák –, emlékeztetnek rá, hogy az idő lassacskán őszbe fordul. Látom őket a kertekben, melyek mellett Glenével elballagunk. Szinte ügyet sem vetek arra, amit mond, már nem adok hitelt a szavának. Valószerűtlennek hangzik, amiről suttog. Mi értelme van immár számomra? – Éjjel belopózhatnál a szobájába – javasolja. – Kutasd át az asztalát! Lenniük kell ott iratoknak, kódkulcsoknak. – Akkor zárva az ajtaja – mormogom. – Szerezhetünk neked kulcsot – feleli Glené. – Nem akarod tudni, kicsoda, és mit művel? A parancsnok azonban többé nem jelent közvetlen veszélyt számomra. Úgy kell erőt vennem magamon, hogy ne látsszék meg rajtam a közöny. – Tegyél mindent pontosan úgy, ahogy azelőtt! – figyelmeztet Nick. – Ne változtass semmin! Különben rájönnek. – Megcsókol, s közben merőn figyel. – Megígéred? El ne csússz valamin! A hasamra teszem a kezét. – Megtörtént – közlöm vele. – Érzem. Még pár hét, és biztos leszek benne. Bár ez, tudom, ábránd még. – A parancsnok halálosan boldog lesz – teszi hozzá Nick. – Ahogy a felesége is. – De hisz a tiéd – mondom neki. – Tőled lesz, komolyan! – Akarom, hogy úgy legyen. Akárhogy is, ezt a vitát nem folytatjuk. – Nem lehet – súgom Glenének. – Túlságosan félek. Nem lennék valami talpraesett, ha elfognának. Úgyszólván alig veszem a fáradságot, hogy sajnálkozónak tűnjek, annyira ellustultam az utóbbi időben. – Ki tudnánk juttatni – erősködik Glené. – Ki tudunk juttatni embereket, akik veszélybe kerültek. Közvetlen veszélybe. A helyzet az, hogy már nem akarok elmenni, elmenekülni, átlopózni a határon a szabadságba. Itt akarok lenni, Nickkel, a közelében. Még ma is szégyellem, hogy ezt mondtam. De van ebben a vallomásban némi dicsekvés is. Büszkeség, mert azt bizonyítja, milyen rendkívüli és indokolt helyzet volt, számomra. S hogy mennyire megérte. Olyasmit éltem át, mint akik betegség folytán halálközeli állapotba kerültek, de felépültek, vagy mint akik háborút éltek túl. Vagyis válsághelyzetet. Sosem hittem volna, hogy egy férfi kapcsán ilyen súlyos helyzetbe kerülhetek. Más napokon sokkal józanabbul mérlegeltem. Nem a szerelem oldaláról közelítettem. Megállapítottam, hogy kialakítottam itt valamiféle életet. Hasonlóképpen gondolkodhattak a telepesek feleségei meg azok a nők, akik átvészelték a háborút, és még férfi is jutott nekik. Az ember olyan alkalmazkodó, mondaná az anyám. Valóban hihetetlen, mi mindenhez hozzá tudunk szokni némi kárpótlás fejében. – Már nem tart sokáig – jegyzi meg Cora szemérmes, ámde sokat sejtető mosollyal, miközben átnyújtja a havi egészségügyibetét-adagomat, meglehetősen szűkre szabva. Hogyhogy nem tart sokáig? Tudja? Rita meg ő vajon tudják, hová osonok éjszakánként a lépcsőjükön? Elárulom magam, ábrándozom, bárgyún mosolyogva érintem meg az arcomat, mikor azt hiszem, nem látják? Glené kezdi feladni. Kevesebbet győzköd, többnyire az időjárásról suttog. Nem sajnálkozom miatta. Inkább megkönnyebbülök. NEGYVENKETTEDIK FEJEZET Szól a harang; messziről idehallatszik. Ma nem reggeliztünk. Amikor a főkapuhoz érünk, kettesével haladunk rajta keresztül. Nagy létszámú őregység, egy különleges angyalalakulat von kordont kívül a Fal köré. Rohamfelszereléssel vannak ellátva – hosszú gumibotokkal, gázfegyverekkel, valamint sötét, domború plexiüveg ellenzős sisakkal, amelytől olybá tűnnek, mint a bogarak –, arra az esetre, ha hisztéria törne ki. A kampók üresek a Falon. Körzeti feloldozásra gyülekezünk, csak mi, nők. A fel-oldozásokat mindig nemek szerint elkülönítve tartják. Tegnap hirdették ki. Csak egy nappal előtte jelentik be, hogy ne legyen időnk hozzászokni. Harangszóra ballagunk az egykor diákok taposta sétányokon a hajdan előadótermeknek és kollégiumoknak otthont adó épületek mellett. Furcsa volt újra közöttük járni. Kívülről meg nem mondaná az ember, hogy bármi megváltozott, kivéve, hogy a legtöbb ablakon le van húzva a redőny. Most mindenhová a szemek fészkelték be magukat. Felsorakozunk a régi könyvtár előtti tágas gyepes térségen. A könyvtár fehér lépcsői még mindig ugyanolyanok, a főbejáratot nem alakították át. A füvön fából ácsolt emelvény magasodik, olyasféle, amilyet azelőtt tavaszonta az évzáró ünnepélyekre építettek. Pasztellszínű kalapot viselő anyák, fekete és piros talárt viselő diákok képe rémlik fel előttem. Az emelvény azonban nem ugyanerre a célra készült – látni a rajta álló három faoszlopról, melyekről kötél lóg alá. A dobogó elejére mikrofonállványt helyeztek, a tévékamerát tapintatosan oldalra állították. Csupán egy ilyen rendezvényen vettem részt ezelőtt, két éve. Nem túl gyakoriak a női feloldozások. Kevesebbszer van szükség rájuk. Manapság olyan jó magaviseletűek vagyunk. Nemigen akaródzik elmondani ezt a történetet. A szokásos rendben foglaljuk el a helyünket: a feleségek és a leányok összecsukható faszékeken hátul, a gazdaasszonyok és a Márták oldalt és a könyvtár lépcsőin, a szolgálólányok pedig elöl, ahol mindenki szemmel tarthat minket. Nekünk nem jár szék, mi térdelünk, ezúttal kis piros bársonypárnákon, melyekre nincs írva semmi, annyi sem, hogy Hit. Szerencsére remek az idő: nem túl forró, amolyan hol napos, hol borongós. Siralmas volna esőben itt térdepelni. Meglehet, ezért közlik olyan későn az időpontot, hogy az időjárás felől nyugodtak lehessenek. Indoknak mindenesetre megfelel. Térdelek a piros bársonypárnámon. Igyekszem a ma estére összpontosítani, arra, ahogy szeretkezünk a sötétben, a fehér házfalakról visszaverődő halvány derengésben. Felidézem az öleléseket. Előttünk hosszú kötél tekereg, akár egy kígyó, befordul a második párnasor elé, majd továbbkanyarog a széksorok között hátrafelé, mint egy nagyon lomha, nagyon vén folyó, a magasból nézve. A kötél vastag, barna, és szurokszaga van. Az eleje felfut az emelvényre. Kanócnak nézné az ember, vagy léggömb zsinórjának. A dobogó bal szélén vannak a feloldozandók: két szolgáló és egy feleség. Feleségek ritkán jutnak erre a sorsra, s akaratlanul is kíváncsian méregetem. Vajon mit követett el? Már azelőtt odahelyezték őket, hogy kinyitották volna a kapukat. Mindhárman tábori széken ülnek, akár a végzett diákok díjkiosztás előtt. Ölbe tett kézzel, feltűnően nyugodtan ücsörögnek, megmegbillenve néha. Valószínűleg injekciót vagy tablettát kaptak, hogy ne csapjanak ribilliót. Úgy megy minden, mint a karikacsapás. Vajon oda vannak kötözve a székhez? Képtelenség megállapítani azoktól a lebernyegektől. Ekkor felvonulnak a hivatalos személyek, jobb felől érkezve az emelvényhez: három nő, egy néni elöl és két feloldozó fekete csuklyás köpenyben egy lépéssel mögötte. Mögöttük a többi néni. Abbamarad a súgás-búgás, elhallgatunk. A két fekete köpenyes feloldozó közrefogja az első nénit, aztán mindhárman felénk fordulnak. Lydia néni az. Hány éve már, hogy utoljára láttam? Épp kezdtem azt hinni, csak az én fejemben létezett, erre itt van, csak kissé öregebben. Jól látszanak az elmélyülő redők az orra két oldalán és a bevésődött barázdák a homlokán. Hunyorog, idegesen mosolyog, jobbra-balra kémleli, méricskéli a közönséget, s egyik kezével a főkötőjével babrál. Furcsa sercegő hang hallatszik a hangfalakból: Lydia néni köszörüli a torkát. Megborzongok. A gyűlölet úgy gyűlik a számban, mint a nyál. Előbújik a nap, s az emelvény a rajta tartózkodókkal együtt felragyog, akár egy karácsonyi betlehem. Látom Lydia néni szeme alatt a ráncokat, az oldalt ülő nők sápadtságát, a fűben fekvő kötél szálait s a fűszálakat. Közvetlenül előttem pitypang nyílik, színe a tojássárgájáé. Érzem, hogy éhes vagyok. A harangszó abbamarad. Lydia néni feláll, két kézzel lesimítja a szoknyáját, majd odalép a mikrofonhoz. – Jó napot, hölgyeim! – szól bele, mire nyomban fülsiketítő sivítás tör elő a hangfalakból. Hihetetlen, de többen közülünk elnevetik magukat. Nehéz megállni, egyrészt a feszültség, másrészt a Lydia néni arcára kiülő bosszúság miatt, miközben matat a mikrofonnal. Nesze neked, fennköltség! – Jó napot, hölgyeim! – szól bele újra fakó repedtfazék-hangján. Hölgyeket mond lányok helyett, a feleségek miatt. – Biztos vagyok abban, hogy mindnyájan értesültünk ama szerencsétlen körülményekről, melyek ide hoztak minket e csodálatos reggelen, amikor – meggyőződésem – mind szívesebben csinálnánk valami egyebet, legalábbis ami engem illet, csak hát a kötelesség szigorú felügyelő – vagy e helyt inkább mondanék felügyelőnőt –, s a kötelesség nevében jöttünk itt ma össze. És csak mondja-mondja percekig, de oda se figyelek. Hallottam eleget ezt meg az ehhez hasonló szónoklatait régebben – ugyanazok a semmitmondó közhelyek, elcsépelt szólamok, üres frázisok: a jövő fáklyája, az emberi faj bölcsője, az elénk tornyosuló feladat. Nyilván most sem marad el utána az udvarias taps és a pázsiton felszolgált sütemény és tea. Ez volt a bevezető, azt hiszem. Mindjárt rátér a lényegre. Lydia néni kotorászik a zsebében, aztán elővesz egy gyűrött papírlapot, melyet indokolatlanul hosszú ideig bontogat és vizsgálgat. Ezzel hozza értésünkre, hogy nem akárki, előjogait fitogtatva megvárakoztat minket, csak azután kezd halkan olvasni. Visszataszító, állapítom meg magamban. Tudjuk már le végre! – A múltban – fog bele Lydia néni – az volt a szokás, hogy a tényleges feloldozást megelőzően részletesen beszámoltunk arról, miféle bűnökben találtattak vétkesnek az elítéltek. Mindazonáltal azt tapasztaltuk, hogy az ilyen közhírré tételt követően, különösen ha a televízió is leadja, megszaporodnak, mondhatnám járványszerűen elharapóznak a hasonló bűncselekmények. Úgy döntöttünk hát, hogy mindnyájunk érdekében felhagyunk e gyakorlattal. Most tehát a feloldozás minden további nélkül folytatódik. Általános fojtott hangú felzúdulás hallatszik sorainkból. Mások vétségei titkos nyelvezetté nemesültek körünkben. Általuk bizonyítjuk be magunknak, valójában mire lehetünk képesek. Ez nem puszta nyilvánosságra hozatal. De Lydia nénitől – aki úgy áll ott hunyorogva, mosolyogva, mintha lelkes ovációban részesülne – már semmit sem tudunk meg. Ezek után a saját eszközeinkre, találgatásainkra kell hagyatkoznunk. Az első elítéltet fekete kesztyűs kezek támogatják fel a székéről. Mi lehet a bűne? Olvasás? Nem, azért csak a fél karját vágják le az embernek, és ha harmadszor bizonyítják rá. Netán kicsapongás, vagy a parancsnoka életére tört? Inkább a parancsnokné életére, az valószínűbb. Ilyesmikre gondolunk. Ami a feleséget illeti, az ő esetükben többnyire csupán egyvalami jöhet szóba, amiért kivégzés jár. Ők ugyanis szinte bármit megtehetnek velünk, de a megölésünket törvény tiltja. Sem kötőtűvel, sem kerti ollóval, sem konyhakéssel, s különösen akkor nem, amikor terhesek vagyunk. Lehet persze az ok házasságtörés is. Az mindig előfordulhat. Vagy szökési kísérlet. – Charlesé – szólítja Lydia néni a nőt. Nem ismerem. Előrekísérik; úgy jár, mint akinek erősen koncentrálnia kell, mikor melyik lábát nyújtsa előre – bizonyos, hogy begyógyszerezték. Féloldalas, bárgyú mosollyal hunyorít a kamera felé. Az arcát természetesen sosem fogják beadni, ez nem egyenes közvetítés. A két feloldozó hátul összeköti a kezét. A hátam mögül öklendezés hallatszik. Hát ezért nem kapunk reggelit. – Janine, alighanem – súgja Glené. A jelenet ismerős, ahogy a nő fejére húzzák a fehér zsákot, majd fölsegítik a zsámolyra, mintha csak buszra szállna föl, aztán finoman eligazgatják a hurkot a nyakán, mint valami díszruhát, s végül kirúgják alóla a zsámolyt. Hallom, ahogy körülöttem hosszú sóhaj szakad föl a torkokból, mint a kiszökő levegő a gumimatracból. Látom, ahogy Lydia néni letakarja a mikrofont a tenyerével, hogy ne hallatsszon a fuldoklás mögüle. A többiekkel együtt előrehajolok, mindkét kézzel megérintem a szálkás, ragacsos kötelet, melyen a nap hevétől megolvadt a szurok, majd kezemet a szívemre téve tanúsítom, hogy egységet vállalok a feloldozókkal, hogy jóváhagyom tettüket, és bűnrészességet vállalok velük e nő halálában. Látom a rúgkapáló lábakat meg a két fekete ruhást, akik beléjük csimpaszkodnak, és teljes súlyukkal húzzák lefelé. Elég, nem nézem tovább. A fűre szegezem a tekintetemet. Meg a kötélre. NEGYVENHARMADIK FEJEZET A fehér zsákkal letakart fejű három test úgy lóg ott furcsán kinyújtózva, mint a nyakuknál fogva felakasztott csirkék a hentesnél; mint szárnyaszegett, röpképtelen madarak, bukott angyalok. Az ember nem tudja levenni róluk a szemét. A ruhák szegélye alatt himbálódzik a lábuk – két pár piros és egy pár kék cipő. Ha a kötelek meg a zsákok nem volnának, azt hinném, táncot járnak, balettoznak, s a levegőben örökítette meg őket a kamera. Olyan megrendezettnek tűnnek. Tömegszórakoztatás ez is. Szinte bizonyos, hogy a kék ruhásat Lydia néni helyeztette középre. – A mai feloldozás ezennel véget ért – mondja Lydia néni a mikrofonba. – Csakhogy... Mindnyájan felé fordulunk, hallgatjuk, nézzük őt. Mindig értett a hatásszünetekhez. Moraj támad, mocorgás hullámzik végig rajtunk. Vajon mi van még a tarsolyában? – Most álljatok fel, és alkossatok kört! – mosolyog le ránk nagylelkűen, jóságosan. Valamit adni akar nekünk. Kegyet gyakorol. – Csak fegyelmezetten, most. Hozzánk, szolgálólányokhoz intézi a szavait. Néhány feleség és leány szedelőzködik és távozik. Nagy részük azonban marad, de a háttérbe húzódva. Csupán figyelnek, ők nem tartoznak a körbe. Két őrző időközben nekilátott föltekerni a kötelet, hogy ne legyen útban. A többiek a párnákat szedegetik össze. Mi ott tülekszünk immár az emelvény előtti füves téren, egyesek előreügyeskedve magukat, mások ugyanakkora igyekezettel a kör közepe felé húzódva, a többieket pajzsként használva. Helytelen volna túl nyilvánvalóan kivonni magunkat az efféle csoportosulásokból; ettől közönyösnek tűnnénk, olyanoknak, akikből hiányzik a buzgóság. De kétségtelenül növekszik az energiaszint, fokozódik a zsongás, lázas izgalom és indulat kerít hatalmába minket. Egyre feszültebbek vagyunk, egyre harciasabbak, célratörőbbek. Nem akarok legelöl lenni, de hátul sem. Nem vagyok biztos benne, mi következik, bár annyit érzékelek, hogy túl közelről nem szeretném látni. Glené azonban a karomba csimpaszkodik, és magával rángat, úgyhogy már a második sorban állunk, s csupán egyetlen keskeny, testek alkotta élő sövény választ el a pódiumtól. Félek attól, amit látni fogok, mégsem húzódom hátra. Hallottam híreszteléseket, melyeket csak félig-meddig hittem el. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ennyire elvetnék a sulykot. – Ismeritek az együttvégzés szabályait – jelenti ki Lydia néni. – Vártok, amíg megfújom a sípot. Azután tehettek, amit akartok mindaddig, amíg meg nem fújom ismét a sípot. Megértettétek? Kivehetetlen beleegyező zsivaj hallatszik sorainkból. – Helyes – biccent Lydia néni. Ekkor két őrző – nem ugyanazok, akik a kötelet tekerték föl – lép elő az emelvény mögül. Egy harmadik férfit húznak, vonszolnak maguk között. Ő is őrzőegyenruhát visel, de rajta nincs sapka, és a ruhája tépett, mocskos. Az arcán ütések, zúzódások, mély, vörösesbarna horzsolások látszanak, fel van dagadva, csupa dudor, elhanyagolt borosta. Nem is arcnak néz ki, inkább mint valami ismeretlen, torzán nőtt zöldség, összeroncsolt gumó vagy hagyma. Odáig érzik a bűze – a széklet- és hányadékszag –, ahol állok. Szőke haja csapzottan s a rászáradt verejtéktől összetapadva hullik az arcába. Elborzadva bámulok rá. Részegnek látszik. Harcban meg-részegültnek. Miért hoztak ide egy részeget? – Ezt a férfit – jelenti ki Lydia néni – nemi erőszak miatt ítélték el. – A hangja dühtől s egyben örömmámortól remeg. – Azelőtt őrző volt. Szégyent hozott az egyenruhájára. Visszaélt bizalmi állásával. A gyalázatban részt vett társát már agyonlőtték. Erőszakért, mint tudjátok, halál a büntetés. Második törvénykönyv 22:23-29. Ezt a bűncselekményt, hozzáteszem, két közületek való ellen, fegyverrel kikényszerítve követték el. Brutális cselekedet volt. Nem akarlak megbotránkoztatni benneteket a részletekkel, de annyit tudnotok kell, hogy az egyik nő várandós volt, és a gyermek meghalt. Szörnyülködő sóhaj szakad föl belőlünk; akaratlanul is ökölbe szorul a kezem. Túl sok az erőszakból. Még a babát is... azok után, amin átmegyünk! Ez vért kíván; szét tudnám tépni, marcangolni az elkövetőt, kivájnám a szemét!... Lökdösődve nyomakodunk előre, kapkodjuk a fejünket, látjuk egymáson a gyűlöletet, s kitágult orrlyukkal halált szimatolunk. Ennek túl jó a golyó. A férfi kábán forgatja a fejét: hallotta egyáltalán, amit felróttak neki? Lydia néni vár még egy pillanatot, aztán fanyar mosollyal szájához emeli a sípot. Felvijjog az egykori röplabdamérkőzéseket idéző ezüstcsengésű hang. A két őrző elereszti a harmadik karját, és hátralép. Az elítélt megtántorodik – vajon elkábították? –, aztán térdre rogy. Felpüffedt arcában összeszűkül a szeme, mintha bántaná az erős fény. Sötétben tarthatták. Egyik kezét az arcához emeli, mintha azt vizsgálná, megvan-e még. Minden olyan gyorsan történik, mégis lassítottfelvétel-szerűen. Senki sem mozdul. A nők iszonyodva merednek rá, mint valami félig döglött patkányra, amely a konyha padlóján vonszolja magát. A férfi az őt körülálló vörös ruhás nőkre sandít. A szája egyik sarka – hihetetlen! – mosolyra húzódik. Megpróbálok az összeroncsolt arc mögé látni, hogy valójában hogy nézhet ki. Harminc körül lehet. Nem Luke az. De lehetne, jól tudom. Vagy Nick. Bármit követett is el, tudom, képtelen lennék hozzányúlni. Mond valamit. Mély, rekedt hangon, mintha összezúzták volna a torkát, s feldagadt nyelve alig forog, de hallom. Azt mondja: – Én nem... A tömeg meglódul, mint egykor a rockkoncerteken, amikor kinyitották a kapukat, s mint a hullám, felkap mindnyájunkat. A levegő pezseg az adrenalintól, bármit megtehetünk, ez a szabadság, pezseg a testem is, forog velem a világ, vörös ködbe borul. Ám mielőtt a vörös áradat rázúdulna a férfira, Glené könyökkel félrelökdösve a többieket előreküzdi magát, lerohanja, a földre taszítja, majd irdatlan erővel egyszer, kétszer, háromszor jól irányzottan fejbe rúgja. A ziháló, morgó, ordító sokaság ekkor a bűnösre veti magát, aki eltűnik a karok, öklök, lábak erdejében. Valahonnan velőtrázó sikoly harsan – ló nyerít így halálfélelmében. Hátrahőkölök, igyekszem talpon maradni. Hátulról nagyot taszítanak rajtam. Megtántorodom. Amikor visszanyerem az egyensúlyomat, és körbepillantok, látom, hogy a feleségek és a leányok ültükben előredőlnek, a nénik pedig az emelvényről szemlélődnek érdeklődve. Onnan fentről nyilván jobb rálátás esik. A férfiból nem sok maradt. Glené visszatér mellém. Arca feszült, kifejezéstelen. – Láttam, mit műveltél – vetem oda neki. Érzelmek törnek rám: döbbenet, iszony, undor. Ez barbárság. – Miért tetted? Épp te? Azt hittem, te... – Ne nézz rám! – hurrog le. – Figyelnek. – Nem érdekel! – förmedek rá. Nem tudom megállni. – Szedd össze magad! – sziszegi Glené, és úgy tesz, mintha a karomat, vállamat söprögetné, s közben a fülemhez hajol. – Legyen eszed! A férfi korántsem volt kéjgyilkos, hanem politikai fogoly. Közülünk való. Szándékosan ütöttem ki. Hogy megszabadítsam a kínjaitól. Hát nem látod, mit tesznek vele? Közülünk való, döbbenek meg. Egy őrző. Ez képtelenség. Lydia néni ismét megfújja a sípját, de a lincselés nem ér véget azonnal. A két őrző avatkozik közbe, elrángatják a nőket a maradványoktól. Néhányan a füvön hevernek, úgy látszik, véletlenül leütötték, félrerúgták őket. Egyesek elájultak. A többiek elbotorkálnak, kettesével, hármasával vagy egymagukban. Kábultnak tűnnek. – Keressétek meg a társaitokat, és rendeződjetek sorokba! – szól bele Lydia néni a mikrofonba. A többség ügyet sem vet rá. Egy nő támolyog felénk, mintha sötétben tapogatózna: Janine az. Vérfoltos arcán együgyű mosoly ül, fehér főkötője még véresebb. A tekintete eszelős. – Szevasztok! – köszön. – Hogy vagytok? – Valamit szorongat a jobb kezében. Egy szőke hajcsomót. Kacarászik. – Janine! – szólok neki, de nincs magánál, az elméje elborult, megtébolyodott. – Szép napot nektek! – mondja még, aztán elsétál mellettünk a kapu felé. Bámulok utána. Könnyű kiút, állapítom meg. Még csak nem is sajnálom, bár kellene. Dühös vagyok. Nem vagyok büszke magamra ezért, sem másért. De hisz ez a lényeg. A kezem bűzlik a szuroktól. Máris mennék vissza, fel a fürdőszobába, hogy szappannal és horzsakővel lesikáljam a kezemről, hogy nyoma se maradjon. Rosszul vagyok ettől a szagtól. De éhes is vagyok. Gyalázat, mégis ez az igazság. A haláltól megéheztem. Talán azért van, mert kiürültem; vagy talán a testem így gondoskodik arról, hogy életben maradjak, és ismételgessem tovább az alapvető imádságot, hogy létezem, létezem. Még vagyok. Ágyba vágyom, szeretkezni, most azonnal. Elmélázom az étvágy szó jelentésén. Fel tudnék falni egy lovat. NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET Újra a normális kerékvágásban vagyunk. Hogy hívhatom ezt normálisnak? Bár a ma reggelhez képest normális. Ebédre sajtos szendvicset kaptam barna kenyérből, egy pohár tejet, zellersalátát és konzervkörtét. Menzakosztot. Mindent megettem, lassan, ínyenc módra ízlelgetve a falatokat. Mindjárt indulok vásárolni, ahogy szoktam. Még várom is. Van valami vigasztaló a rutinszerű elfoglaltságokban. Kimegyek a hátsó ajtón, végig a kerti úton. Nick autót mos, a sapkája félrecsapva. Nem néz rám. Mostanság kerüljük az összenézéseket. Még itt, a szabadban is, ahol senki sem láthatja, nehogy eláruljuk magunkat. A sarkon várakozom Glenére. Késik. Végre feltűnik, piros-fehér ruhájában úgy néz ki, akár egy papírsárkány, s egyenletes tempóban, ahogy tanultuk, rója a járdát. Elsőre nem veszek észre semmit. Aztán ahogy közelebb ér, feltűnik, hogy valahogy másként fest. Valami meghatározhatatlan különbséget észlelek rajta; nem sérülést, nem sántít. Hanem mintha összement volna. Majd amikor még közelebb ér, már látom, mi a baj. Ez nem az a Glené. Magasságra ugyanakkora, de vékonyabb, és az arca bézs színű, nem pirospozsgás. Odalép hozzám, és megáll. – Áldott legyen a méh gyümölcse! – köszön. Prűd pléh-pofa. – Az Úr nyissa meg! – felelem. Igyekszem palástolni a meghökkenésemet. – Te vagy hát Fredé – állapítja meg. – Igen – válaszolom, aztán útnak indulunk. Nocsak! – cikáznak összevissza a gondolataim. Nem jó hír. Mi lett vele? Most hogy derítem ki anélkül, hogy túl aggódónak ne tűnjek? Nekünk nem szabad barátságokat kötnünk, hűségesen kitartanunk egymás mellett. Eszembe jut, milyen sok időbe telt, míg Glenével zöld ágra vergődtünk. – Szép időt küldött az Úr – jegyzem meg. – Nagy örömömre szolgál. – A nő hangja higgadt, tartózkodó, semmitmondó. Elhagyjuk az első ellenőrző pontot anélkül, hogy egyetlen szó is esne közöttünk. Szófukar lány, ám én is az vagyok. Rám vár netán, hogy kezdeményezzek, felfedjem magam, vagy tényleg hívő, aki ilyenkor meditációba merül? – Glenét ilyen hamar áthelyezték? – kérdezem végül, pedig tudom, hogy nem. Ma reggel találkoztunk, említette volna. – Én vagyok Glené – feleli a nő. Ezt megkaptam. Persze hogy ő Glené, az új, a régit pedig, akárhol van is, már nem Glenének hívják. Sosem tudtam meg az igazi nevét. Hát így lehet elkallódni a nevek tengerében. Nem lesz könnyű megtalálnom. Beugrunk a Tej és Mézbe, azután a Húsból Vagyunkba, ahol veszek egy csirkét, az új Glené pedig másfél kiló vagdalt húst. Végigálljuk a szokásos sorokat. Az ismerős arcokkal egészen apró biccentésekkel üdvözöljük egymást, tudatva a másikkal, hogy még létezünk. A Húsból Vagyunk előtt aztán odaszólok az új Glenének: – El kell mennünk a Falhoz. – Nem is tudom, mit várok ettől; talán hogy lemérhetem, miként reagál rá. Tudnom kell, közénk tartozik-e vagy sem. Ha igen, ha sikerül tisztáznom ezt, talán azt is elárulja, mi lett a régi Glenével. – Ahogy óhajtod – egyezik bele. Közöny ez, vagy óvatosság? A Falon reggel óta ott lóg a három nő, még mindig a saját ruhájukban, saját cipőjükben, fejükön fehér zsákkal. Kioldozott kezük mereven lóg az oldaluk mellett. A kék ruhás van középen, a két piros ruhás kétfelől. Csak valahogy a színük nem olyan élénk már; mintha megkopott, megfakult volna, ahogy a halott pillangóké vagy a fövenyen aszalódó trópusi halaké. Elvesztették a fényüket. Állunk előttük, és csendben nézzük őket. – Szolgáljon számunkra figyelmeztetésül – jegyzi meg végül az új Glené. Nem felelek nyomban, mert azon töprengek, vajon hogy érti. Ha arra céloz, hogy emlékeztessen a rezsim igazságtalanságára és brutalitására, ez esetben igennél kell felelnem. Ám ha az ellenkezőjére gondol, vagyis hogy engedelmeskedjünk, különben bajba kerülünk, és elnyerjük jogos büntetésünket, akkor azt kell felelnem, dicsőség Urunknak! A színtelen, fakó hang nem nyújtott támpontot. Szerencsét próbálok. – Igen – felelem. A nő nem szól rá semmit, bár a szemem sarkából rezdülni látom fehér főkötőjét, mintha egy villámgyors pillantást vetett volna rám. Kisvártatva elfordulunk a Faltól, s megkezdjük hosszú sétánkat visszafelé, lépteinket, ahogy illik, egymáshoz igazítva, látszólagos egyetértésben. Úgy vélem, várnom kellene még a további próbálkozással. Túl korai még erőltetni, puhatolózni. Legalább egy-két hétig vagy még tovább, addig is figyelni óvatosan, fülelni a hanghordozására, az elejtett szavaira, ahogy a régi Glené fürkészett engem. Most, hogy neki nyoma veszett, újra éber vagyok, a tunyaságom elszállt, s a testem nemcsak az örömökre nyitott, hanem újra a veszedelmekre is. Nem lehetek hebehurgya, nem vállalhatok szükségtelen kockázatokat. Mégis tudnom kell. Türtőztetem magam, amíg át nem érünk az utolsó ellenőrző ponton is, amikor már csak néhány háztömbre vagyunk, de aztán nem tudom visszafogni magam. – Nem ismertem Glenét valami jól – kezdek bele. – Úgy értem, az előzőt. – Valóban? – kérdezi a nő. Felbátorít, hogy egyáltalán mondott valamit, még ha körültekintően is. – Csak május óta ismerem – folytatom. Érzem, ahogy kimelegszem, a szívverésem felgyorsul. Ez beugratás, sőt hazugság. De hogy térjek rá a másik életbe vágó szóra? – Azt hiszem, május eleje táján lehetett. Aznap, amikor régen a May Dayt, a május elsejei ünnepet tartották. – Igazán? – feleli könnyed, semleges, fenyegető hangon. – Ilyen ünnepre nem emlékszem. Meglep, hogy te igen. Törekedned kellene rá... – habozik egy pillanatig –, hogy kivesd az elmédből az efféle... – ismét szünetet tart – visszhangokat. Jeges rémület tölt el, szinte megdermeszt. Ez a nő figyelmeztet! Nem közülünk való. De mindent tud. Rettegve teszem meg a hátralevő métereket. Már megint ostoba voltam. Több mint ostoba. Nem jutott eszembe korábban, de most már látom: ha Glenét elkapták, lehet, hogy beszél, rólam is többek között. Beszélni fog. Nem tud ellenállni. Pedig én nem csináltam semmit, kesergek magamban, valójában nem. Mindössze annyit, hogy tudtam dolgokról. Tudtam, és nem mondtam el. Tudják, hol van a kislányom. Mi lesz, ha odahozzák elém, és megfenyegetnek, hogy tesznek vele valamit? Vagy meg is teszik. Gondolni sem bírok rá, hogy bánthatják. Vagy Luke-ot. És ha Luke is a kezükben van? Vagy anyám, vagy Moira, vagy valaki más. Édes istenem, add, hogy ne engem szemeljenek ki! Nem bírnám ki, tudom; Moirának igaza volt. Bevallanék bármit, amit csak akarnak, feladnék bárkit. Az első sikolyra vagy akár nyöszörgésre összeomlanék, beismernék bárrhilyen bűnt, és ott kötnék ki a Falon, egy kampón. Hajts fejet, szoktam mondogatni, és szorítsd össze a fogad. Hiába minden. Így győzködtem magam hazáig. A sarkon egymás felé fordulunk, ahogy szokás. – Az Ő tekintete előtt! – köszön el az új, hamis Glené. – Az Ő tekintete előtt! – igyekszem lelkesnek tűnni. Ha ugyan még segít rajtam az efféle színészkedés a történtek után. Ekkor Glené különös dolgot tesz. Olyan közel hajol hozzám, hogy az ellenzőink szinte összeérnek, közelről láthatom világos bézs színű szemét, a finom ráncokat az arcán, s egy szél sodorta falevél reszketeg sustorgásával a következőket hadarja: – Felakasztotta magát. A feloldozás után. Amikor látta, hogy jön érte a fekete furgon. Jobb volt így. S már indul is, s továbbsétál az utcán. NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET Csak állok, elakadó lélegzettel, mint akibe belerúgtak. Hát meghalt. Akkor én, végül is, biztonságban vagyok. Glené megtette, mielőtt elkapták volna. Nagy megkönnyebbülést érzek. Hálás vagyok neki. Meghalt, hogy én élhessek. Később meggyászolom. Hacsak nem hazudik ez a nő. Minden megeshet. Mély lélegzetet veszek, hogy oxigénhez jussak. A világ előbb elfeketedik előttem, aztán kitisztul. Látok kiutat. Megfordulok, kinyitom a kaput, egy pillanatra megkapaszkodom benne, aztán besétálok. Nick ott van, még mindig a kocsit mossa, halkan fütyörészik. Olyan nagyon messze van, legalábbis úgy tűnik. Édes istenem, fohászkodom magamban, megteszek bármit, amit csak akarsz. Most, hogy megkegyelmeztél, én eltörlöm magam, ha tényleg ezt akarod; kiürítem magam, igazán, üres kehely leszek, ha kell. Lemondok Nickről, elfelejtem a többieket, abbahagyom a zúgolódást. Elfogadom a sorsom. Feláldozok mindent. Megbánok mindent. Lemondok mindenről. Megtagadok mindent. Persze tudom, ez nem helyes, de mégis így gondolom. Minden, amit a Vörös Központban tanítottak, minden, aminek eddig ellenálltam, most rám zúdul, lehengerel. Nem akarok szenvedni. Nem akarom, hogy a lábam a levegőben himbálózzon, a fejem helyén pedig egy arctalan, szögletes, fehér zsák legyen. Nem akarok rongybaba módjára csüngeni a Falon, nem akarok szárnyaszegett angyallá válni. Élni akarok, bármiképpen. Önként lemondok a testemről, használja, aki csak akarja. Tehetnek velem, ami tetszik. Nyomorult féreg vagyok. Most először érzem az igazi hatalmukat. Elhaladok a virágágyások, aztán a fűzfa mellett, igyekszem a hátsó ajtó felé. Bemegyek, ott biztonságban leszek. A szobámban majd térdre hullva adok hálát azért, hogy teleszívhatom a tüdőmet az állott levegővel és a bútorfényező szagával. Serena Joy áll a bejárati ajtó előtt, a lépcső tetején. Magához int. Vajon mit akar? Hogy menjek vele a fogadószobába, és segítsek szürke fonalat gombolyítani? Most képtelen volnék nyugodtan tartani a kezem, észrevenne valamit. De odamegyek hozzá, hisz mi mást tehetek. A felső lépcsőfokon tornyosul fölém. A szeme lángol, kéken izzik fonnyadt fehér bőrében. Tekintetemet elfordítom az arcáról, a földre sütöm; a lábát, a botja hegyét bámulom. – Bíztam benned! – támad nekem. – Segíteni próbáltam rajtad! Még mindig nem nézek rá. Bűntudat terjed szét bennem. Valami kitudódott, de mi? Számtalan bűnöm melyikét hányja a szememre? Csak akkor tudom meg, ha hallgatok. Óriási baklövés volna máris mentegetőzni ezért vagy azért. Még kikotyognék valamit, amiről sejtelme sincs. Talán semmiség. Talán az ágyamban elrejtett gyufaszálra akadtak rá. Lehorgasztom a fejem. – Nos? – faggat. – Nincs semmi mondanivalód? Ráemelem a szemem. – Miről? – Sikerül kinyögnöm. Ám amint kimondom, pimaszságnak hangzik. – Nézd! – rántja elő a szabad kezét a háta mögül. A köpenye van benne, a téli. – Rúzsos volt – közli. – Hogy lehettél ilyen közönséges? Megmondtam a férjemnek... – Ledobja a köpenyt, csupa csont kezében szorongat még valamit. Azt is elém hajítja. A mályvaszínű flitteres ruha akár a kígyóbőr, csusszan le a lépcsőre, s csillog-villog a napfényben. – A hátam mögött! – förmed rám. – Hagyhattál volna nekem valamit. – Hát mégis szereti a parancsnokot? Ekkor Serena felkapja a botját. Mindjárt megüt, gondolom, de mégsem teszi. – Szedd össze ezeket a vackokat, és vidd a szobádba! Épp mint a másik. Ringyó! Te is ugyanúgy végzed! Lehajolok, felkapom a ruhákat. A hátam mögött Nick abbahagyta a fütyülést. Szeretnék megfordulni, odarohanni hozzá, a nyakába borulni. Oktalanság volna. Semmit sem tud segíteni. Csak magammal rántanám. Elkullogok a hátsó ajtóhoz, be a konyhába, leteszem a kosaramat, s fölmegyek az emeletre. Fegyelmezetten, higgadtan. XV. ÉJSZAKA NEGYVENHATODIK FEJEZET Gubbasztok a szobámban, az ablaknál, és várok. Az ölemben egy marék gyűrött csillag. Lehet, hogy utoljára várakozom itt. Pedig nem is tudom, mire. Mire vársz? – mondták régen. Azt jelentette, siess! Válaszolni nem kellett rá. Hogy mit várok, mi fog történni, az egy másik kérdés, de egyikre sem tudom a választ. Ez nem is egészen várakozás. Inkább valamiféle felfüggesztett létezés. Haladék nélkül. Nincs több idő. Kegyvesztett lettem, nekem nincs kegyelem. Szerencsétlennek kellene éreznem magam emiatt. Mégis derűs vagyok, nyugodt, közöny tölt el. Ne hagyd, hogy a gazemberek legyűrjenek! – ismételgetem magamban, de ezek üres szavak számomra. Akár azt is mondhatnák: ne legyen levegő, vagy ne légy! Még mondhatják, gondolom. Senki sincs a kertben. Azon tűnődöm, fog-e esni. Odakint fogy a fény. Már vörösödik az ég alja. Hamarosan besötétedik. Máris sötétebb van. Nem tartott sokáig. Számtalan lehetőségem lenne. Felgyújthatnám a házat például. Halomba raknám néhány ruhámat meg az ágyneműt, és meggyújtanám az egy szál eldugott gyufámmal. Ha nem fog tüzet, akkor annyi. De ha igen, az legalább eseményszámba menne, valamiféle jeladás volna, hogy távozom az élők sorából. A lángokat ugyan könnyen eloltanák, de közben képződne annyi füst, amiben megfulladnék. Aztán csíkokra téphetném a lepedőmet, és valami kötélfélét sodorhatnék belőle, majd a végét az ágy lábához kötném, és megpróbálnám betörni az ablakot. Amely törhetetlen üvegből van. A parancsnok lába elé is vethetném magam, torzonborz hajjal, ahogy kell, s a térdét átkarolva gyónnék, zokognék, esdekelnék. Nolite te bastardes carborundorum, hajtogatnám. Nem éppen imádság. Magam elé képzelem fekete, gondosan kifényesített cipőit, melyek kifürkészhetetlenül őrzik titkait. A lepedőből font kötelet persze a nyakam köré is hurkolhatnám, aztán a szekrényben egy kampóra kötözve teljes testsúlyommal nekifeszülnék, hátha sikerülne megfojtani magam. Vagy elrejtőznék az ajtó mögött, kivárnám, míg Serena arra sántikál, viselve a maga keresztjét, lakolva és vezekelve a maga bűneiért, s akkor előugranék, fellökném, és teljes erőmből, jól irányzottan fejbe rúgnám. Hogy megszabadítsam a kínjaitól. Magamat is. Hogy megszabadítsam a kínjainktól. Ezzel időt nyernék. Vagy lefuthatnék a lépcsőn, ki a kapun az utcára, s egyenletes tempóban, látszólag céltudatosan megindulnék valamerre. Kíváncsi vagyok, meddig jutnék. A piros túlságosan szembetűnő szín. De mehetnék Nick lakásába is, a garázs fölé, ahogy eddig is tettem. Vajon beeresztene-e, nyújtana-e menedéket? Most, hogy igazán baj van. Hasztalan morfondírozom a lehetőségeimen. Egyik sem tűnik jobbnak a másiknál. Kimerültség vesz rajtam erőt, elnehezül a testem, a lábam, a szemem. Végül ez terít le. A hit csupán egy elcsépelt szó. Kitekintek a szürkületbe, s elképzelem, hogy tél van. Hull a hó szelíden, könnyedén, puha kristálylepellel takar be mindent, elmosva a körvonalakat, megfakítva a színeket. Halálra fagyni állítólag nem fájdalmas, ha elmúlt a kezdeti didergés. Csak végighever az ember a hóban, mint mikor a gyerekek angyalt csinálnak, s szépen elalszik. A hátam mögött ott érzem a jelenlétét, az elődömét, a hasonmásomét, ahogy a csilláron függve lassan pörög ég és föld között, a csillagos-tollas jelmezben, mint valami röptében megdermedt madár, angyallá változott leány, aki arra vár, hogy ráakadjon valaki. Ezúttal én. Hogy is hihettem, hogy egymagam voltam itt? Mindig ketten voltunk. Essünk túl rajta, mondja. Fáraszt ez a melodráma, fáraszt a hallgatás. Nincs kit védelmezned, az életednek senki sem tulajdonít értéket. Legyen hát vége. Éppen felállok, amikor meghallom a fekete furgont. Pedig még nem is látom. Mint a testté szilárduló motorzúgás a megalvadó sötétség, bontakozik ki a félhomályból. Befordul a feljáróra, megáll. Még ki tudom venni a szárnyas, fehér szemet. Foszforeszkáló lehet a festék. Két férfi fűződik le a fekete alakzatról, feljönnek a lépcsőn, meghúzzák a harangot. Bim-bam, szól a harang lentről, a hallból – kísérteties, azt hinné az ember, kozmetikai szerekkel házaló ügynöknő érkezett. De nem, sokkal rosszabb. Elpazaroltam az időmet. Tennem kellett volna valamit, amíg volt rá esélyem. Kést lopni a konyhából, előkeríteni valahogy a szabóollót. Vagy a kerti ollót, a kötőtűket; a világ tele van fegyverekkel, csak meg kell keresni őket. Jobban oda kellett volna figyelnem. De túl késő már ezen töprengeni, a bakancsos lábak felfelé dübögnek a fakó rózsaszín szőnyegen; a súlyos, tompa léptek valósággal a homlokomban lüktetnek. Megfordulok, háttal az ablaknak. Idegenre számítok, de Nick az, aki belöki az ajtót, és felkattintja a villanyt. Képtelenség, hacsak nem közéjük tartozik. Ennek a lehetősége mindig fennállt. Nick, a szemfüles magándetektív. A piszkos munkát piszkos alakokkal végeztetik. Mocskos disznó, mondom magamban. Már nyitnám a szám, hogy odavágjam neki, de Nick hozzám lép, és azt suttogja: – Minden rendben. Ez Mayday-akció. Eredj velük! – És az igazi nevemen szólít. Mit jelentsen ez? – Velük? – képedek el. Kilesek a folyosón ácsorgó két férfira; a felső világítástól halálfejeknek látom az ábrázatukat. – Te megőrültél! – A gyanakvásom sötét angyalként intőn lebeg Nick fölött, szinte látom. Miért ne tudhatna a Maydayről? A szemek bizonyára mind ismerik ezt a földalatti mozgalmat; mostanra elég sok testből, elég sok szájból préselték, szorították, facsarták már ki az információt. – Bízz bennem! – mondja Nick, ami önmagában sosem volt egy talizmán, nem garantál semmit. Mégis kapva kapok az ajánlaton. Ez minden, ami maradt nekem. Egy előttem, egy mögöttem, így kísér le a két fickó a lépcsőn ráérősen, felkapcsolt villanyok mellett. A rettegéstől eltekintve annyira szokványos jelenet. Innen rálátok az órára. Az időnek nincs jelentősége. Nick már nincs velünk. Talán leosont a hátsó lépcsőn, nem akarta, hogy meglássák. Serena Joy a hallban áll, a tükör alatt, s hitetlenkedve bámul fölfelé. A férje mögötte, a fogadószoba ajtaja nyitva. A parancsnok haja nagyon ősz. Gondterheltnek és gyámoltalannak tűnik, de máris visszahúzódó, igyekszik távol tartani magát tőlem. Bármit jelentsek is számára, e pillanatban veszélyt hozhatok rá. Nem kétséges, hogy voltak vitáik miattam a feleségével; nem kétséges, hogy Serena Joy alaposan lehordta. Némiképp még sajnálom is ezért. Mohának igaza van, nyúlbéla vagyok. – Mit művelt a lány? – veti oda Serena Joy. Ezek szerint nem ő hívta a szemeket. Akármit tartogatott is számomra, az sokkal bizalmasabb természetű volt. – Nem mondhatjuk meg, asszonyom – feleli az előttem haladó fickó. – Sajnálom. – Látnom kell a meghatalmazásukat – szólal meg a parancsnok is. – Van parancsuk? Ha most nekiállnék sikítozni, a korlátba csimpaszkodva, magamból kivetkőzve, megállíthatnám őket, legalább egy pillanatra. Ha igaziak, maradnának, ha nem, elszaladnának. Itt hagyva engem. – Nem mintha igazolnunk kellene, uram, de minden szabályszerű – válaszol megint az előttem álló szem. – A vád: államtitok megsértése. A parancsnok a fejéhez kap. Ugyan mit mondhattam, és kinek, és melyik ellensége szerzett róla tudomást? Lehetséges, hogy ezentúl megbízhatatlan elemként fogják kezelni. Fölötte állok, lefelé nézek rá; a parancsnok zsugorodik. Voltak már tisztogatások közöttük, lesz még több is. Serena Joy elfehéredik. – Ringyó! – vakkantja oda. – Azok után, amit a férjem érted tett. Cora és Rita előbukkannak a konyhából. Cora hüppög. Én voltam a reménysége, és cserbenhagytam. Most már mindig gyermektelen marad. A furgon a felhajtón várakozik, kétszárnyú ajtaja nyitva. A szemek kétfelől megfogják a könyökömet, hogy besegítsenek. Aztán hogy ez a vég vagy egy új kezdet számomra, arról fogalmam sincs: idegenek kezére adtam magam, mert elkerülhetetlen volt. Fellépek hát, be a sötétségbe – vagy a fénybe. TÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK A SZOLGÁLÓLÁNY MESÉJÉRŐL „A gileádi tanulmányok tizenkettedik szimpóziuma” jegyzőkönyvének részleges átirata, melyet 2195. június 25-én az etsoshemi G. A. Z. Egyetemen a Nemzetközi Történelmi Társaság kongresszusa keretén belül rendeztek. Elnök: Maryann Növekvő Hold, az etsoshemi G. A. Z. Egyetem Kaukázusi Antropológiai Tanszékének professzora. Vezérszónok: James Darcy Pieixoto professzor, az angliai Cambridge-i Egyetem HuszadikHuszonegyedik Századi Archívuma igazgatója. Növekvő Hold: Örömömre szolgál, hogy üdvözölhetem Önöket mai rendezvényünkön, és elégedettséggel tölt el, hogy ilyen sokan kíváncsiak Pieixoto professzor minden bizonnyal lebilincselő és érdekfeszítő előadására. Mi, a Gileádi Kutatótársaság tagjai, hiszünk abban, hogy e korszak további tanulmányozása jócskán megtérül, hisz végtére is ez az időszak rajzolta újra a világ térképét, különösen a mi féltekénken. Mielőtt azonban folytatnánk, néhány bejelentenivalóm lenne. A halászexpedíció holnap a tervek szerint folytatódik, azok számára pedig, akik nem hoztak magukkal megfelelő esőfelszerelést és rovarriasztó szert, mindez csekély kölcsönzési díj fejében rendelkezésre áll a regisztrációs pultnál. A korabeli természetjáró- és szabadidőruha-bemutatóval egybekötött énekversenyt áttettük holnaputánra, mivel a mi tévedhetetlen professzorunk, Johnny Futó Kutya biztosított minket afelől, hogy akkorra az időjárásban kedvező változás áll be. Hadd emlékeztessen Önöket a Gileádi Kutatótársaság által támogatott többi eseményre is, melyeket kongresszusunk a tizenkettedik szimpózium keretén belül kínál Önöknek. Holnap délután Gopal Csatterdzsi, az indiai Barodai Egyetem Nyugati Filozófiai Tanszékének professzora olvassa fel értekezését „Krisna és Káli a korai gileádi korszak államvallásában” címmel, csütörtökön reggel pedig a texasi köztársaságbeli San Antonió-i Egyetem Hadtörténeti Tanszékének professzora, Sieglinda Van Buren tart kétségkívül lenyűgözően illusztrált bemutatót „A varsói taktika: gettópolitika a gileádi polgárháborúkban” címmel. Biztos vagyok benne, hogy mindnyájan ellátogatunk ezekre a rendezvényekre. Emlékeztetnem kell továbbá vezérszónokunkat – bár bízom benne, hogy nem szükséges –, hogy tartsa magát az időkerethez, mivel szeretnénk időt hagyni a kérdésekre is, és feltételezem, egyikünk sem óhajt lemaradni az ebédről, amint az tegnap történt. (Nevetés.) Pieixoto professzort aligha kell bemutatnom, hiszen mindnyájan jól ismerjük, ha nem is személyesen, hát terjedelmes publikációin keresztül, hogy csak kettőt említsek: a „Költekezést korlátozó törvények a különböző korokban – Dokumentumok elemzése” címűt, valamint az „Irán és Gileád: két huszadik század végi monoteokrácia naplófeljegyzések alapján” című közismert tanulmányát. Amint azt tudják, ő a társszerkesztője, a szintén cambridge-i Knotly Wade professzor mellett, a mai elemzésünk tárgyát képező kéziratnak, és közreműködött annak átírásában, magyarázó jegyzetekkel való ellátásában és megjelentetésében. Előadásának címe: „A szolgálólány meséjének valódiságával kapcsolatos problémák”. Tessék, Pieixoto professzor. Taps. Pieixoto: Köszönöm. Biztosra veszem, hogy amilyen élvezettel fogyasztottuk a tegnapi vacsorára felszolgált kitűnő süllőt, ugyanakkora élvezettel hallgattuk a mi kitűnő sellőnk, alias elnöknőnk bevezetőjét. Az „élvezet” szónak itt két jelentését használtam, kizárva természetesen az elavult harmadikat. (Nevetés.) De vegyük komolyra a szót. Amint a beszédem címében is utalok rá, szeretnék megvizsgálni néhány, az immár Önök által is jól ismerte A szolgálólány meséje című soi-disant kézirattal kapcsolatban felmerült problémát. Soi-disant, mondom, mivel a vizsgálat tárgya nem az eredeti formájában áll előttünk. Az igazat megvallva felfedezésekor nem kézzel írott szöveg volt, és címe sem volt. „A szolgálólány meséje” megjelöléssel Wade professzor látta el, részben a nagy Geoffrey Chaucer iránti tiszteletből; ám azok, akik Wade professzort közelebbről ismerik, mint én, értik, miről beszélek, amikor biztosra veszem, hogy a szójáték szándékos volt, különösen a tail szó régi, vulgáris jelentését illetően, [2] amely bizonyos fokig, mondhatni, a vita tárgya volt a gileádi társadalom ama korszakában, amellyel épp foglalkozunk. (Nevetés, taps.) A vizsgálat tárgyát – vonakodom a dokumentum szót használni – az egykori Bangor romjai alól ásták elő, mely város a gileádi rezsim kezdete előtt létezett Maine államhoz tartozott. Tudjuk, hogy ez a város a szerző által a „Nők Rejtekútjá”-nak nevezett földalatti szervezet egyik fontos állomása volt, melyet azóta tréfás kedvű történészek „Titkos Csajagút”-ra kereszteltek. (Nevetés, cöcögés.) Éppen ezért társaságunk különös érdeklődést tanúsított iránta. A lelet eredetileg egy circa 1955-ből származó amerikai fém katonaládában volt. E ténynek önmagában nincs jelentősége, mivel ismeretes, hogy ilyen katonaládákat „kincstári készletfeleslegképpen” gyakorta árusítottak, ezért széles körben elterjedtek. Ebben a ládában, melyet olyasféle ragasztószalaggal zártak le, mint hajdan a postacsomagokat, megközelítőleg harminc szalagos hangkazettát találtak, azt a fajtát, amely valamikor a nyolcvanas vagy a kilencvenes években vált elavulttá a kompaktlemez megjelenésekor. Hadd emlékeztessem Önöket, hogy ez nem az első ilyen felfedezés volt. Kétségkívül hallottak például a „B. A. – memoárok”-ként ismert leletről, melyre Seattle egyik külvárosában egy garázsban bukkantak, vagy „P. naplójá”-ról, mely véletlenül került napvilágra egy új imaház építése során az egykori New York állambeli Syracuse környékén. Wade professzor és jómagam roppant izgatottak lettünk, amikor értesültünk erről az új felfedezésről. Szerencsére sok évvel azelőtt – kiváló rezidens régésztechnikusunk segítségével – rekonstruáltunk egy olyan gépezetet, amellyel lejátszhattuk ezeket a szalagokat, s azonnal nekiláttunk az átírás precíz munkájának. A gyűjteményt összesen mintegy harminc kazetta alkotta, melyeken változó arányban zenét és beszédet találtunk. Általában mindegyik szalag két-három dallal kezdődik, kétségkívül álcázás gyanánt, aztán a zene megszakad, s következik a beszédhang. A hang egy nőé, hangnyomatszakértőink szerint végig ugyanazé. A kazetták címkéi hitelt érdemlően korabelinek bizonyultak – valamikor a korai gileádi korszak kezdete előttről származtak –, minthogy a rezsim alatt minden ilyesféle világi zene be volt tiltva. Volt például négy „Elvis Presley fénykora” című, három „Litván népdalok”, három „Boy George a siker útján” és kettő „Mantovani-zenekar – Bársonyos húrok” kazetta, valamint olyanok, melyek csupán egy példányban fordultak elő: „A Twisted Sister a Carnegie Hallban” különösen tetszett. Jóllehet a címkék hitelesek voltak, nem minden szalag volt a megfelelő tokban. Ráadásul a kazetták nem sorrendben, hanem összevissza hevertek a láda fenekén. Még csak be se voltak számozva. Így aztán Wade professzorra és rám hárult a feladat, hogy a szövegblokkokat a történések sorrendjében illesszük egymás után; de mint már másutt említettem, minden ilyen feldolgozás némiképp találgatásokra épül, megközelítő eredménynek tekintendő, és további kutatásokat igényel. Amint az átírt szöveg a kezünkben volt – márpedig számtalanszor át kellett futnunk a kiejtésmód, a homályos utalások és az elavult kifejezések támasztotta nehézségek miatt –, döntenünk kellett az oly nagy fáradsággal nyert anyag természetét illetően. Több eshetőséggel is számolnunk kellett. Elsőként azzal, hátha a szalagok hamisítványok. Mint tudják, számos példa akadt efféle koholmányokra, melyekért kétségkívül szenzációéhes kiadók hatalmas összegeket fizettek. Úgy tűnik, bizonyos történelmi korszakok – más társaságok és követőik számára – nem különösebben tanulságos legendák tárházává és jórészt álszent öntömjénezés forrásává váltak. Ha megengednek nekem egy megjegyzést: véleményem szerint óvatosnak kell lennünk a tekintetben, hogy erkölcsi ítéletet mondjunk a gileádiaiakról. Mostanra bizony megtanultuk már, hogy az efféle ítélkezés szükségképpen kultúrafüggő. Továbbá a gileádi társadalom jókora – demográfiai és egyéb – nyomás alatt állt, s ki volt téve olyan tényezőknek, melyektől mi szerencsére már mentesek vagyunk. A mi munkánk nem a cenzúrázás, hanem a megértés. (Taps.) E kitérő után hadd jegyezzem meg: az efféle magnetofonszalagokat mindazonáltal roppant nehéz meggyőzően hamisítani, ám szakértőink biztosítottak minket afelől, hogy maguk a fizikai tárgyak valódiak. Egészen bizonyos, hogy maga a felvétel, azaz a hang rögzítése a szalagra, nem az utóbbi százötven éven belül keletkezett. Tehát feltéve, hogy a szalagok eredetiek, miben áll a beszámoló lényege? Nyilvánvaló, hogy nem abban az időszakban keletkezett, amelyről tudósít, mivel – ha a szerző igazat beszél – akkoriban sem készülékhez, sem szalagokhoz nem férhetett volna hozzá, valamint rejtekhelyet sem találhatott volna számukra. Továbbá van bizonyos körültekintő óvatosság az elbeszélésben, amely véleményem szerint kizárja az időbeli egybeesést. Árnyalatnyi – legalábbis post facto – érzelmi megnyugvás, ha nem is lelki béke sugárzik belőle. Ha sikerülne kiderítenünk az elbeszélő kilétét, talán közelebb járnánk ahhoz, hogy magyarázatot kapjunk e dokumentum – nevezzük így a rövidség kedvéért – létrejöttének körülményeire. Ennek érdekében két szálon vizsgálódtunk tovább. Először is megkíséreltük megállapítani – Bangor város régi térképei és egyéb fennmaradt dokumentációk alapján –, kik lakták azt az épületet, mely a lelet felfedezésének helyén nagyjából az adott időszakban állhatott. Lehetséges, okoskodtunk, hogy a ház akkortájt a Nők Rejtekútja egyik „menedékháza” volt, és a szerzőt esetleg ott bújtatták például a padláson vagy a pincében néhány hétig vagy hónapig, mely idő alatt alkalma nyílt rá, hogy elkészítse a felvételeket. Természetesen nem zárható ki az a feltételezés sem, hogy a kérdéses szalagokat csak odavitték. Reméltük, hogy képesek leszünk kinyomozni és megtalálni a feltételezett lakók leszármazottait, akik reményeink szerint további anyagokhoz segítenek minket: naplókhoz esetleg, vagy nemzedékről nemzedékre szálló családi anekdotákhoz. Sajnos azonban ez a nyom sehová sem vezetett. Ha ezek az emberek valóban a földalatti szervezet láncszemei voltak, feltehetően leleplezték és letartóztatták őket, mely esetben nyilván minden rájuk utaló iratot megsemmisítettek. Keresgélni kezdtünk hát a másik szálon. A kérdéses időből származó feljegyzéseket böngészve kapcsolatot kerestünk a szerző elbeszélésében szereplő egyének és akkori ismert történelmi személyiségek között. A fennmaradt feljegyzések rendkívül hézagosak, mivel a gileádi rezsimnek megvolt az a szokása, hogy letörölte a saját komputereit, és megsemmisítette a nyomtatványokat számos tisztogatást és belső konfliktust követően, de azért néhány nyomtatvány megmaradt. Néhányat propagandacélokra Angliába csempésztek a különféle „Mentsd meg a nőket!” egyletek számára, melyekből akkoriban több is létezett a Brit-szigeteken. Abban nem reménykedtünk, hogy fényt deríthetünk magának az elbeszélőnek a kilétére. Annyi azonban világossá vált, hogy azon nők első hullámába tartozott, akiket szaporodási célokra soroztak be és utaltak ki olyanok számára, akiknek e szolgáltatásra igényük, illetve előkelő pozíciójuk alapján jogcímük volt. A rendszer szinte pillanatok alatt létrehozott egy ilyen női állományt, azt az egyszerű taktikát alkalmazva, hogy minden második házasságot és nem házastársi életközösséget bűnös viszonynak kiáltott ki, letartóztatva az élettársi viszonyban élő nőket, és azon az alapon, hogy ők erkölcsileg alkalmatlanok, elkobozta a már meglévő gyermekeiket, akiket az elitbe tartozó, bármi áron utódra vágyó gyermektelen házaspárok fogadtak örökbe. (A középső korszakban e taktikát azon házasságokra is kiterjesztették, amelyek nem az államegyház áldásával köttettek.) A magas rangú férfiak ezáltal kedvükre válogathattak az olyan nők között, akik már bizonyították szaporodási képességüket egy vagy több egészséges gyermek világra hozatalával, mely kívánatos jellemvonásnak számított ama korban, amikor a kaukázusi emberfajta születési arányszáma vészesen lecsökkent – e jelenség nem csupán Gileádban, hanem az akkori kaukázusi társadalmak legtöbbjében megfigyelhető volt. E népességcsökkenés okai nem egészen világosak számunkra. Kétségtelen, hogy a szaporodási képtelenségért részben a különféle születésszabályozási módszerek – köztük az abortusz – tehetők felelőssé, melyek általánosan elterjedtek a gileádi korszakot közvetlenül megelőző időben. Dívott a szándékos meddővé tétel, mely indokolhatja a kaukázusi és nem kaukázusi népesség közötti eltérő statisztikákat, de mindenre nem magyarázat. Szükséges-e emlékeztetnem Önöket, hogy ez volt az R típusú szifilisztörzs és a hírhedt AIDS-járvány kora, melyek, miután széles körben elterjedtek, rengeteg szexuálisan aktív fiatalt tettek képtelenné a szaporodásra? Mind gyakoribbá váltak a halvaszülések, vetélések és genetikai torzulások – ráadásul ezek emelkedő tendenciát mutattak –, ami egyrészt a korszakra jellemző atomerőmű-baleseteknek, meghibásodás miatti üzemszüneteknek és szabotázsakcióknak volt betudható, másrészt a sok ezer legális és illegális vegyi és biológiai fegyverkészletből, mérgezőhulladék-lerakóhelyről származó szivárgó anyagoknak, melyeket olykor egyszerűen a csatornahálózatba zúdítottak, nem beszélve a rovar- és gyomirtó vegyszerek, ilyen-olyan permetek ellenőrizetlen alkalmazásáról. Bármilyen okok játszottak is közre, a hatásukat nem lehetett figyelmen kívül hagyni, s nem a gileádi rezsim volt az egyetlen, amely hasonlóképpen reagált rá. Románia például meg is előzte Gileádot a nyolcvanas években, amikor betiltotta a születésszabályozás mindennemű formáját, kötelező terhességi próbáknak vetette alá a női népességet, valamint a munkahelyi előmenetelt és a béremelést a termékenységtől tette függővé. A – nevezzük úgy – szülési szolgáltatások iránti igény már a Gileád előtti korszakban felmerült, ám a kielégítésük „mesterséges megtermékenyítés”, „termékenységi klinikák” és a célra bérbe vett „dajkaanyák” révén közel sem volt tökéletes. Gileád törvényen kívül helyezte az első kettőt, mondván, a vallásos szemlélettel nem férnek össze, a harmadikat azonban törvényesítette, és kötelezővé tette, arra hivatkozva, hogy bibliai előzményei vannak; ilyenformán a Gileád előtti általános konszekutív poligámiát felváltották a szimultán poligámia régebbi formájával, melyet mind az ószövetségi idők kezdetén, mind pedig a tizenkilencedik században a korábbi Utah államban gyakoroltak. Történelmi tanulmányainkból azonban tudjuk, hogy egyetlen új rendszer sem tudja rákényszeríteni magát az előzőre anélkül, hogy magába ne olvasztaná a korábbi számos elemét, amint azt a középkori kereszténységbe beépült pogány elemek, valamint a cári titkosrendőrségből kinőtt orosz „KGB” is tanúsítja. E szabály alól Gileád sem volt kivétel. Fajgyűlölő politikája például mélyen a Gileád előtti korszakban gyökerezett, s e rasszista félelmek táplálták azt az érzelmi töltetet, amelynek következtében oly sikeres volt a gileádi hatalomátvétel. Szerzőnk tehát egy volt a sok közül, és annak a történelmi pillanatnak a függvényében kell őt szemlélnünk, amelynek részese volt. De mi egyebet tudunk róla az életkorán, egyes átlagos testi adottságain és a tartózkodási helyén kívül? Nem sokat. Úgy tűnik, iskolázott nő volt, ha egy akkori észak-amerikai egyetemen diplomát szerzett személy műveltnek volt mondható. (Nevetés, némi méltatlankodás.) Tele volt velük a padlás, ahogy mondani szokás, úgyhogy ez nem segítség. Nem tartotta helyesnek, hogy elárulja az igazi nevét, mellyel kapcsolatban minden igazoló okiratot megsemmisítettek, amikor belépett a Rákhel és Lea Atnevelő Központba. Az, hogy „Fredé”, nem vezet nyomra, mivel a „Glené”-hez és „Warrené”-hoz hasonlóan ez afféle patronimikon, a kérdéses úriember birtokos személyjellel ellátott vezetéknevéből származik. Az ilyen neveket ezek a nők akkor vették fel, amikor beléptek egy bizonyos parancsnok háznépének tagjai közé, azzal le kellett mondaniuk a régi nevükről. A dokumentumban szereplő többi név sem használható azonosítási és hitelesítési célokra. Sem a „Luke”-kal és a „Nick”-kel, sem a „Moirá”-val és a „Janine”-nel nem megyünk sokra. Nagy valószínűséggel mindegyik álnév volt, a valós személyek védelmében arra az esetre, ha netalán felfedeznék a kazettákat. Ez azt a nézetünket támasztaná alá, hogy a szalagok még Gileád határain belül készülhettek ama céllal, hogy visszacsempésszék a Mayday szervezetnek. A fenti lehetőségek közül végül egy esélyes maradt: ha sikerülne megállapítanunk ama rejtélyes „parancsnok” kilétét, azt érezhetnénk, legalább némi haladást értünk el. Azt bizonygattuk, hogy egy ilyen magas beosztású hivatalnok alighanem meghatározó alakja volt a hétpecsétes titokként kezelt Jákob Fiai Kutatásszervező Központok alkotógárdájának, mely kitervelte Gileád filozófiáját és társadalmi felépítését. Ezeket az agytrösztöket röviddel azután hozták létre, hogy a szuperhatalmak felismerték, a fegyverkezési versenyben patthelyzet alakult ki, és aláírták a titkos Érdekszféra egyezményt, mely lehetővé tette számukra, hogy zavartalanul foglalkozhassanak a saját birodalmukon belül mindinkább szaporodó felkelésekkel. A Jákob Fiai üléseinek hivatalos jegyzőkönyveit ugyan megsemmisítették a középső korszakbeli nagy tisztogatás során, amikor is Gileád eredeti megalkotói közül sokakat diszkreditáltak és likvidáltak; mégis sikerült némi betekintést nyernünk a történésekbe egy kortárs szociobiológus, Wilf-red Limpkin rejtjelezett naplója által. (Mint tudjuk, a természetes poligámia szociobiológiai elméletét tudományos igazolásképpen alkalmazták a rezsim néhány szokatlanabb gyakorlatára éppúgy, ahogy más, korábbi ideológiák a darwinizmust.) A Limpkin-anyagból két lehetséges jelöltről tudunk, akiknek a nevében szerepel a „Fred” elem: az egyik Frederick R. Waterford, a másik B. Frederick Judd. Fénykép nem maradt egyikükről sem, bár Limpkin az utóbbit beképzelt alaknak festi le, aki szerint – idézem – „előjátéknak megteszi egy kis golfozás is”. (Nevetés.) Maga Limpkin nem sokkal élte túl a gileádi uralom kezdetét, a naplója is csupán azért, mert előre látta a saját bukását, és a naplót elhelyezte a calgaryi sógornőjénél. Mind Waterfordnak, mind Juddnak voltak a mi szemszögünkből érdemleges jellemvonásai. Waterford piackutatási háttérrel rendelkezett, és Limpkin szerint az ő számlájára volt írható a nőiruhamodellek kieszelése, valamint az az ötlet, hogy a szolgálólányok viseljenek piros öltözéket – ezt állítólag a második világháború alatti kanadai „E O. W.”-táborokban fogva tartott német hadifoglyok egyenruhájáról kölcsönözte. Feltehetően tőle ered az „együttvégzés” fogalom is, melyet egy, valamikor a század utolsó harmadában népszerű tévés testedző programból vett; a kötélszertartást azonban egy tizenhetedik századi angol falusi szokás sugallta. A „feloldozás” szintén tőle származhatott, bár mire a gileádi rezsim kezdetét vette, a szót a Fülöp-szigeteki eredeti értelme helyett általában a politikai ellenfelektől való megszabadulásra használták. Mint már említettem másutt, kevés igazán eredeti, sajátosan gileádi fogalom született: a zsenialitásuk a szintézisben rejlett. Juddot ellenben úgy tűnik, kevésbé érdekelte a „csomagolás”, sokkal inkább a taktika. Ő javasolta a Jákob Fiainak stratégiai kézikönyv gyanánt azt a kétes hírű „C. I. A.”-brosúrát, amely a külföldi kormányok destabilizációját taglalta. És ő volt az, aki összeállította a kor kiemelkedő „amerikai” személyiségeinek slágerlistáját. Feltételezések szerint szintén ő vezényelte le az elnökök napján végrehajtott mészárlást, amelyhez nyilván elengedhetetlen volt, hogy az emberei a legteljesebb titokban szivárogjanak be a kongresszust övező biztonsági rendszerbe, s amely nélkül sosem függeszthették volna fel az alkotmányt. A Nemzeti szülőföld program és a Zsidó hajós terv ugyancsak tőle származott, valamint a zsidók hazatelepítésének tervezete is, amelynek eredményeképpen nem is egy hajórakománnyi zsidót egyszerűen beleborítottak az Atlanti-óceánba, a minél nagyobb nyereség érdekében. Abból, amit Juddról tudunk, mindez nem viselhette meg túlságosan. Keményvonalas volt. Limpkin neki tulajdonítja azt a megjegyzést is, hogy „a legnagyobb hibát azzal követtük el, hogy megtanítottuk olvasni őket (ti. a nőket). Még egyszer nem tennénk.” Juddnak tudják be továbbá az együtt végzési szertartás lebonyolításának a kidolgozását, azt állítva, hogy a ceremónia nemcsak különösen elborzasztó és hatásos módja volt a felforgató elemektől való megszabadulásnak, hanem szelepként működött Gileád női lakossága számára, hogy indulataikat levezethessék. A bűnbakok bevetése a történelem során mindig hasznosnak bizonyult, és ezeknek az egyébként szigorúan ellenőrzött szolgálólányoknak komoly elégtétel lehetett, hogy hébe-hóba a puszta kezükkel marcangolhattak szét egy férfit. Idővel olyan népszerűségre és hatékonyságra tett szert ez a gyakorlat, hogy a középső korszakban évi négy alkalomra korlátozták: napfordulókra és napéj egyenlőségekre. Ez némiképp a korai földanyakultuszok termékenységi rítusaira utal vissza. Amint azt a tegnap délutáni bizottsági ülésen hallottuk, Gileád – jóllehet formailag kétségkívül patriarchális társadalom volt – esetenként, bizonyos szférákban, matriarchális jegyeket mutatott. Gileád megalkotói jól tudták, hogy egy hatékony totalitárius rendszer – egyáltalán bármilyen rendszer – létrehozásához bizonyos előnyöket és szabadságjogokat kell nyújtaniuk legalább a kiválasztott keveseknek, cserébe mindazért, amit a többiektől elvesznek. Ebben a vonatkozásban talán tennék néhány megjegyzést a „nagynénik” néven ismert dicső nőfelügyeleti ügynökségre. Judd – a Limpkin-napló szerint + kezdettől azon a véleményen volt, hogy a szaporodási és egyéb célokra rendelt nők ellenőrzésének legkiválóbb és leggazdaságosabb módja, ha maguk a nők intézik ezt. Számtalan példa adódott erre a történelem folyamán; tulajdonképpen egyetlen erőszakra épült birodalom sem nélkülözte ezt a sajátosságot: a bennszülötteket közülük valókkal tartották sakkban. Gileád esetében sok nő volt hajlandó néniként szolgálni, vagy mert őszintén hittek az úgynevezett „hagyományos értékekében, vagy mert ezáltal bizonyos előnyöket élvezhettek. Amikor a hatalom hiánycikk, kevés is csábító belőle. Volt azonban egy negatív vonzereje is: gyermektelen, meddő vagy idősebb férjezetlen nők beléphettek a nagynénik szervezetébe, ezáltal megmenekültek attól, hogy létszámfeleslegnek tekintsék és a hírhedt telepekre száműzzék őket, melyeken mozdítható, bárhol bevethető lakosság élt, s akiket elsősorban feláldozható egyedekként mérgezőhul-ladékeltakarító brigádokban alkalmaztak – bár ha szerencséjük volt, kevésbé veszélyes munkákra is beoszthatták őket, mint például gyapot- és gyümölcsszedésre. Az ötlet tehát Juddé volt, a kivitelezés viszont Waterford kézjegyét viseli magán. Ki másnak jutott volna eszébe a Jákob Fiai Kutatásszervező Központ szakértői közül, hogy a nénik a Gileád előtti korszak ismerősen csengő, ezért megnyugtatóan ható női termékeinek nevét vegyék fel – kozmetikai cikkekét, süteményekét, fagyasztott édességekét, sőt gyógyszerekét. Briliáns húzás volt, és megerősít minket abbeli hitünkben, hogy Waterford fénykorában rendkívül eredeti elme lehetett. Mint ahogy – a maga módján – Judd is. Ismereteink szerint mind a két említett úriember gyermektelen volt, ezáltal jogosult arra, hogy szolgálólányt igényeljen. Wade professzor és én közös értekezésünkben – „A »mag« fogalma a korai Gileádban” címűben – arra a feltételezésre jutottunk, hogy mindkét parancsnok – sok társához hasonlóan – kapcsolatba kerülhetett egy terméketlenséget okozó vírussal, melyet titkos, génhasítást alkalmazó mumpszkísérletek során fejlesztettek ki a Gileád előtti időkben, és amelyet magas rangú moszkvai tisztviselők kaviárszállítmányába szándékoztak bejuttatni. (A kísérletet leállították az Érdekszféra egyezmény megkötése után, mivel a vírust sokan túlságosan ellenőrizhetetlennek és veszélyesnek tartották – néhányan ugyan szívesen szétfecskendezték volna India fölött.) Mindazonáltal sem Judd, sem Waterford feleségét nem hívták sem „Pam”-nek, sem „Serena Joy”- nak. Az utóbbi, úgy látszik, a szerző némiképp rosszmájú koholmánya lehetett. Judd feleségének Bambi Mae volt a neve, Waterfordénak Thelma. Az utóbbi ugyan egy időben valóban tévés személyiség volt az említett műsorokban. Ezt Limpkintől tudjuk, aki tett is számos kaján megjegyzést ennek kapcsán. A rezsim különös gondot fordított arra, hogy az elithez tartozók házastársainak korábbi, az igaz hittől való el-tántorodásait jótékony homályba borítsa. Mindent összevetve a bizonyítékok Waterford mellett szólnak. Tudjuk például, hogy elérte a végzete, feltehetően nem sokkal a szerzőnk által előadott események után, az egyik legkorábbi tisztogatás során; vádolták liberális hajlamai miatt, hogy tekintélyes gyűjteménye volt betiltott képeslapokból és eretnek irodalmi művekből, és hogy bújtatott egy felforgató elemet. Ez még azelőtt történt, hogy a rezsim titokban kezdte lefolytatni a pereket, még közvetítette a tévé is, úgyhogy a műholdon át vett adást rögzítették Angliában, és megvannak Archívumunk videoszalagtárában. A Waterfordról készült felvételek homályosak, annyi azonban látszik, hogy a haja valóban ősz volt. Ami a felforgató elemet illeti, akit Waterford a vád szerint bújtatott, az maga „Fredé” lehetett, mindenesetre ebbe a kategóriába került, mivel elmenekült. Nagy valószínűséggel „Nick” segített „Fredé”-nek a szökésben, a kazetták megléte a bizonyság rá. A szöktetés módja arra enged következtetni, hogy „Nick” a rejtélyes Mayday hálózat tagja volt, amely ugyan nem azonos a Nők Rejtekútjávai, de voltak kapcsolataik. Az utóbbi pusztán mentőakciókat szervezett, vagyis kvázikatonai szervezet volt. Ismereteink szerint számos Mayday-kémnek sikerült beszivárognia a gileádi hatalmi struktúra legmagasabb szintjeire, s az, hogy egy tagjukat sofőrnek helyezték Waterford mellé, kétségkívül puccs volt, kettős puccs, mivel „Nick” bizonyára a szemeknek is dolgozott, ahogy akkortájt a sofőrök és a személyes szolgálatokat teljesítő alkalmazottak általában. Waterford természetesen tudott erről, de mivel az összes magas rangú parancsnok automatikusan a kémszervezet vezetői közé is tartozott, nem igazán hagyta magát zavartatni abban, hogy kedvére megszegje a szerinte apróbb szabályokat. Gileád korai időszakában a legtöbb parancsnok, akiket később eltávolítottak, azt képzelte, hogy a pozíciója minden támadás ellen védelmet nyújt. Gileád középső időszakában már sokkal óvatosabbak voltak. Nos, ezek a feltevéseink. Tegyük fel, hogy helyesek, és Waterford valóban „az a parancsnok”, még akkor is sok hézag marad. Névtelen szerzőnk ugyan betölthetett volna néhányat, ha másféle észjárása lett volna. Sokkal több adalékkal szolgálhatott volna a gileádi birodalom működéséről, ha egy riporter vagy egy kém ösztöneivel bírt volna. Mit nem adnánk húsz-egynéhány nyomtatott oldalnyi szövegért Waterford személyi számítógépének adattárából! Akárhogy is, hálásnak kell lennünk minden információmorzsáért, melyet a történelem istennője kegyeskedik elénk hullatni. Aztán hogy elbeszélőnk végül milyen sorsra jutott, továbbra is rejtély. Vajon átcsempészték Gileád határán Kanadába, és továbbment Angliába? Az bölcs megoldás lett volna, mivel az akkori Kanada nem akarván szembeszállni nagy hatalmú szomszédjával, összefogdosta és visszatoloncolta a menekülteket. Ez esetben szerzőnk miért nem vitte magával a kazettákat? Talán túl hirtelen kellett útra kelnie; vagy félt, hogy újra elfogják. Ha viszont eljutott Angliába, miért nem hozta nyilvánosságra a történetét, mint oly sokan, akiknek sikerült kikecmeregniük a külvilágba? Talán attól félt, hogy „Luke”-on torolják meg, akiről azt hitte, hogy még mindig él (ami képtelenség), vagy akár a kislányán; a gileádi rezsim ugyanis nem állt fölötte az efféle módszereknek, melyekkel alaposan el tudta venni külföldre szakadt polgárai kedvét attól, hogy nyilvánosan elítélő kritikával illessék hazájukat. Nem is egy óvatlan menekültről tudunk, aki postai csomagban, vákuumcsomagolású kávésdobozban például egy kezet, egy fület vagy egy lábat kapott. Lehet persze, hogy szerzőnk azon szolgálólányok közé tartozott, akiknek nehézséget okozott visszailleszkedni az életbe a külvilágban, az addigi viszonylagos védettséget nyújtó létezés után. Talán egy világtól elzárkózott emberré, remetévé vált. Nem tudjuk. Csupán következtethetünk arra is, mik lehettek „Nick” indítékai, amikor megszervezte szerzőnk menekülését. Feltételezzük, hogy amikor társnője, Glené, lebukott, s fény derült a Maydayhez fűződő kapcsolatára, a férfi maga is életveszélybe került, hiszen a szemek tagjaként jól tudta, Fredét is bizonyosan kihallgatják. Egy szolgálólánnyal folytatott jogosulatlan nemi kapcsolat súlyos büntetést vont maga után, s nem feltétlenül védte volna meg az sem, hogy a szemek kötelékébe tartozott. A gileádi társadalom a végtelenségig bizantin volt, az ember titkos ellenségei a legkisebb vétségét is felhasználhatták ellene. „Nick” természetesen meg is ölhette volna Fredét, ami talán bölcsebb megoldás lett volna, de az emberi szív mindig közbeszól, s mint tudjuk, mindketten azt hitték, a nő terhes a férfitól. Mely férfi, legyen bármilyen rendű-rangú, lett volna képes a gileádi korszakban elutasítani annak az esélyét, hogy apa lehessen? „Nick” ehelyett kihívott a szemektől egy mentőcsapatot – akik vagy valódiak voltak, vagy sem –, de mindenesetre követték a parancsait. Pedig ezzel a saját vesztét is okozhatta volna. Ezt sem tudjuk már meg soha. Szerzőnk vajon biztonságban eljutott a külvilágba, és új életet kezdett? Vagy ráakadtak rejtekhelyén, a padláson, és letartóztatták, majd a telepekre küldték, vagy a Jézabel-be, netán kivégezték? Dokumentumunk, jóllehet a maga módján meggyőző, az előbbiekről mélyen hallgat. Előhívhatjuk Eurüdikét a holtak birodalmából, de nem bírhatjuk szólásra; és amint hátrafordulunk, hogy lássuk őt, csak futó pillantást vethetünk rá, kisiklik a kezünk közül, és elröppen. Minden történész tudja, hogy a múlt maga a mélységes homály, tele visszhangokkal. Néha elérnek hozzánk hangok, de mondandójuk belevész a múlt ködébe, és bármennyire próbálkozunk is, nem mindig tudjuk pontosan kibogozni az értelmüket a mi napunk fényesebb sugaránál sem. Taps. Van kérdés? JEGYZETEK [1] angolul „Pen is Envy”; a szójáték a Freudtólszármazó „penis envy”, azaz péniszirigység fogalom elferdítése (A ford. megjegyzése.) [2] a „mese”, angolul „tale” kiejtésben összecseng a „tail”, magyarul „fenék, segg” szóval (a ford. megjegyzése) TARTALOM I. ÉJSZAKA ELSŐ FEJEZET II. BEVÁSÁRLÁS MÁSODIK FEJEZET HARMADIK FEJEZET NEGYEDIK FEJEZET ÖTÖDIK FEJEZET HATODIK FEJEZET III. ÉJSZAKA HETEDIK FEJEZET IV. VÁRÓSZOBA NYOLCADIK FEJEZET KILENCEDIK FEJEZET TIZEDIK FEJEZET TIZENEGYEDIK FEJEZET TIZENKETTEDIK FEJEZET V. SZUNDÍTÁS TIZENHARMADIK FEJEZET VI. HÁZNÉP TIZENNEGYEDIK FEJEZET TIZENÖTÖDIK FEJEZET TIZENAHTODIK FEJEZET TIZENHETEDIK FEJEZET VII. ÉJSZAKA TIZENNYOLCADIK FEJEZET VIII. SZÜLETÉSNAP TIZENKILENCEDIK FEJEZET HUSZADIK FEJEZET HUSZONEGYEDIK FEJEZET HUSZONKETTEDIK FEJEZET HUSZONHARMADIK FEJEZET IX. ÉJSZAKA HUSZONNEGYEDIK FEJEZET X. LELKI TEKERCSEK HUSZONÖTÖDIK FEJEZET HUSZONHATODIK FEJEZET HUSZONHETEDIK FEJEZET HUSZONNYOLCADIK FEJEZET HUSZONKILENCEDIK FEJEZET XI. ÉJSZAKA HARMINCADIK FEJEZET XII. A JÉZABELBEN HARMINCEGYEDIK FEJEZET HARMINCKETTEDIK FEJEZET HARMINCHARMADIK FEJEZET HARMINCNEGYEDIK FEJEZET HARMINCÖTÖDIK FEJEZET HARMINCHATODIK FEJEZET HARMINCHETEDIK FEJEZET HARMINCNYOLCADIK FEJEZET HARMINCKILENCEDIK FEJEZET XIII. ÉJSZAKA NEGYVENEDIK FEJEZET XIV. FELÁLDOZÁS NEGYVENEGYEDIK FEJEZET NEGYVENKETTEDIK FEJEZET NEGYVENHARMADIK FEJEZET NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET XV. ÉJSZAKA NEGYVENHATODIK FEJEZET TÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK A SZOLGÁLÓLÁNY MESÉJÉRŐL JEGYZETEK